Mélyi József: Korniss, újranézve
A cím olyan, mintha az eredetije angol vagy német lenne; más nyelveken jól hangzik, magyarul egy kicsit nehézkes. Persze minden nyelv más: a német inkább viszontlát valamit, az angol meg mikor újranéz, szinte egyenesen revízió alá veszi tárgyát. Minden nyelvben közös azonban az újraértékelés motívuma: valamit előveszünk a múltból, leporoljuk, és újragondoljuk a jelen szemszögéből. A folyamat a képzőművészet esetében is olyan, mint az irodalom újraolvasása; az ismert szövegben olyan mondatokra figyelünk föl, amelyek fölött néhány évvel ezelőtt átsiklottunk, esetleg olyan szövegösszefüggésekre bukkanunk, amelyeket korábban figyelmen kívül hagytunk. Az újraolvasások során általában azzal a művel van a legnehezebb dolgunk, amelyről azt gondoljuk, hogy a miénk, amelyről emlékeink nyomán azt hisszük, hogy minden mondata beépült gondolkodásunkba, és nem is tudjuk elképzelni, hogy friss szemmel másként is tekinthetnénk rá. Ha az irodalmi példától visszatérünk a képzőművészethez, akkor sejtéseink alapján megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy a magyar művészet emlékezetében ilyen helyet foglal el Korniss Dezső életműve. Úgy érezzük, mintha a művész egyes korszakainak emblematikus motívumait, a szentendrei házak konstruktív elrendezését, a Tücsöklakodalom színes alakjait, a kalligrafikus formák kanyargását, a kollázsok sajátos struktúráját réges-régen elsajátított, jól ismert vizuális nyelvünkön olvasnánk. Valódi paradoxonnak tűnik azonban az ismerősség megállapítása egy olyan művész esetében, aki a saját korában a legelhanyagoltabbak, „legelnyomottabbak” közé tartozott, aki idős koráig semmilyen állami elismerésben nem részesült, vagy ahogy a költő Nagy László megfogalmazta: „e képek alkotója a legnagyobb árváink egyike”.
Ha Korniss-sal kapcsolatban az ismeretlenül ismerős vizuális nyelv paradoxonját állítjuk a középpontba, nem tehetünk mást, mint hogy képeit és a róluk – vagy magáról a művészről – szóló mondatokat egyszerre vizsgáljuk, majd a vizsgálat után tesszük fel a ritkán vagy ebben az összefüggésben eddig soha fel nem merülő kérdéseinket. A kérdések az újranézés nyomán majd bővebb válaszokra várnak.
A legkevesebb, ami a mostani, a szentendrei MűvészetMalomban rendezett életmű-kiállításról elmondható, hogy valóban alkalmas az újranézésre. Alkalmas a csalóka emlékezet felfrissítésére, új összefüggések felkutatására: a viszontlátásra és a revízióra. Pedig a hely által nyújtott lehetőségekből kiinduló rendezés első látásra szinte klaszszikus módon sorolja egymás mellé az életmű legfontosabb ismert darabjait és az apróbb-nagyobb, a közönség számára ismeretlen meglepetéseket. Bodonyi Emőke és Kolozsváry Mariann remek munkája nyomán a nagy múzeumokba került fő művek mellett érvényre juthatnak az utóbbi években egyre gyorsuló ütemben magángyűjteményekbe került kisebb darabok is. Az egyes pályaszakaszok, elsősorban Körner Éva, Németh Lajos és Hegyi Loránd által kanonizált rendjének felismerése mellett pedig új egységekre és gondolati szálakra is felfigyelhetünk, akár a kollázsok, akár a portréfejek inspiratív elrendezése nyomán.
Tulajdonképpen a rendezők egyik ötlete nyomán juthatunk vissza a legrövidebb úton az ismerősség és az újranézés gondolatához is. Még a kacskaringós életműből is kiugrik ugyanis különösségével Korniss Rezeda 9. című, több részből álló, keletkezését tekintve több korszakot egybefogó sorozata, amely most egy alapvetően „befogadhatatlan” helyen, a második emeleti lépcsőfordulóban kapott helyet, tulajdonképpen jogosan. A különös cím egy XI. kerületi utcára és házszámra utal, itt rendezték meg ugyanis 1972-ben Korniss, Attalai Gábor, Bak Imre és Csiky Tibor közös tárlatát, amelyre az összeállítás készült. A leírásokból, beszámolókból következtetve formabontó bemutató volt, ahol Korniss művei – 30 lapon – a többiekhez hasonló módon egy szürke kartondobozban kihelyezve váltak hozzáférhetővé; ezzel a művészek „a világ és a művészet” közti falak lebontásának szándékát kinyilvánítva a műalkotások korántsem klasszikus megközelítési módját kínálták a nézőknek. Lehet, hogy a mostani lépcsőfordulós elhelyezést a szükség szülte, az is lehet, hogy szándékos, mindenesetre felhívja a figyelmet a mű különös „olvashatóságára”, sőt újraolvasásának szükségességére.
A Rezeda 9. Hegyi Loránd összefoglalásában „olyan elképzeléseket, »ideális terveket«, majdan megoldandó vagy megoldható feladatokat dokumentál, amelyek a jelen helyzetben nem objektiválhatók”. Az újranézés harminchat év után éppen aktuális, az újraolvasás ebben az esetben szinte szó szerint megtehető. Az évtizedekkel ezelőtt a művész és interpretátora által még objektiválhatatlannak látott jövőbeli feladatok ugyanis jelenné váltak, miközben a valóság megragadásával kapcsolatos, Korniss idejében is eleven művészi problémák – többek között az utópia és a kritika alkalmazhatósága – aligha változtak. A különbség csak annyi, hogy az egykori fiktív dokumentációtól indulva – ahogy ez sejthető volt – mára egy sok tekintetben fiktívnek tűnő valóságba jutottunk, az egykor a jövő kritikáját megfogalmazó antiutópia pedig a jelen kritikájává alakult. Az Egy város múltjából című rész egy Kovásznai Györgygyel közösen készített animációs film darabjait tartalmazza; hibrid vizuális nyelve talán érthetőbb és aktuálisabb, mint valaha. A Biokémia (Jóslat) rész egyetlen lapból áll, rajta csupán egy rövid szöveg látható, mely szerint 1980 és 2000 között olyan gyógyszerek lesznek hozzáférhetők, melyek a személyiség megváltoztatására képesek. A tudomány és a művészet versenyében – ahogy ezt a jóslat is sejteni engedi – ma talán mégiscsak a tudomány áll jobban. A Divat című rész szintén egy darabból áll; egy tüskés fejű emberfigurát ábrázol: az ironikus konceptuális mű az átalakuló emberképet ragadja meg, művészi szemszögből, újraolvasva is releváns módon.
Az életművet görbe tükör elé állító, ugyanakkor szemléletmódját tekintve valamelyest kilógó Rezeda 9. a nehezen évülő, általában egy emberöltőnyire előrepillantó tudományos-fantasztikus filmekhez hasonlóan különösen alkalmasnak tűnik az újranézésre. Ha közelebbről megvizsgálnánk, valószínűleg számos további műről is elmondhatnánk ugyanezt: a szentendrei motívumok rávetíthetők a hagyományát vesztett szentendrei művészeti élet mai formáira, a kalligrafikus képek a tanítványok átszűrt és átalakult, hatásait tekintve ma már lassan kimerülőben lévő geometrikus absztrakt gondolataira, az egykor fontos gesztusként elhelyezett nemzeti színű motívumok pedig a politika által kiüresített, majd újra feltöltött mezőre. Már e rövid felsorolásból is kitűnik, hogy az aprólékos újranézés valószínűleg kiábrándító eredménnyel járna – nem Korniss, hanem a jelen magyarországi vizuális kultúrája tekintetében. Kiderülne, hogy az álnaiv alapsejtéssel szemben Korniss művészete mégsem igazán része vizuális közgondolkodásunknak, mert a Tücsöklakodalmat nem magyarázzuk a Kodály-módszerrel párhuzamosan az iskolákban, a Laokoónt nem említjük a rajzórákon az ókori szoborcsoporttal együtt, az Illumináció-sorozatról pedig elfeledkezünk az egyetemi irodalom- vagy művészettörténet-oktatásban. A valódi újranézéshez valószínűleg fel kellene tennünk néhány alapkérdést. Tekinthetünk-e úgy Kornissra, ahogy a zenében Bartókra nézünk? Milyen közönségre gondolunk, ha a Korniss-féle vizuális nyelv(ek) megértéséről beszélünk? Van-e újfajta közönségképünk és erre szabott pedagógiánk? Lehetséges-e egyáltalán egy ilyenfajta pedagógia?
Ha Korniss életművét pályájának egyes részleteire koncentrálva nézzük újra, visszatérően a magyarság és a nemzetközi gyökerek ma is eleven problémájába ütközünk. Az ehhez kapcsolódó legismertebb kijelentés Németh Lajostól származik, mely szerint „a vizualitás nyelvén Korniss beszél magyarul a legszebben”. Mezei Árpád ugyanezt a beágyazottságot más oldalról ragadja meg: „Ily módon Korniss a kultúra, az emberiség történetében is konkrétabban helyezkedik el, mint ahogyan ez általában történik.” Mindkét kijelentés alapvetően az „európai magyar művészet” gondolatát viszi tovább, illetve terjeszti ki. A mostani kiállítás talán alkalmas lehetne a Fülep Lajostól induló gondolat újrafelvetésére is: mit jelenthet ma az európai magyar művész fogalma? Lehetséges-e egyáltalán a posztmodern után a nemzeti kultúrákban való gondolkodás? Lehetne-e a Németh Lajoséhoz hasonló kijelentést tenni valamely mai festőnk vizuális nyelvezetéről? Mit jelentene ma a népművészeti motívumok festészeti felhasználása? Amikor Vajda Lajos Korniss-sal közösen meghirdette a „konstruktív szürrealista sematika” elméletét, egyben a magyar népművészeti motívumok felhasználásáról is megfogalmazta véleményét: „Abból indulunk ki, hogy tradíció nélkül semmit sem lehet csinálni, ez a magyar körülmények között csak a magyar népművészet lehet, ami ezen kívül áll, az legnagyobbrészt értéktelen…” Ebből továbbgondolkodva mi lehet az a hagyomány, amelyre a kortárs magyar festők támaszkodhatnak? Lehetséges, hogy Korniss vagy Vajda művészete lenne az? Ezen felül pedig: létezik-e ma még az alkalmi hommage-on túlmutató, egyfajta bensővé tett hagyományőrzés?
Ha a kiállításon Korniss életművét nem darabonként, hanem az egészet szem előtt tartva tekintjük, benne az elszigetelődés és a nemzetközi inspiráció hullámzását figyelhetjük meg; az átszűrődő információkat feldolgozó, saját világot építő, de a régebbi vagy esetleg újabb nemzetközi kapcsolódási pontokat soha figyelmen kívül nem hagyó művész elzártságának drámáját. Ahogy Tót Endre fogalmazott Kornissról adott interjújában: „kizárólag reprodukciókon keresztül ismertük a korabeli avantgárdot”. Míg az elszigetelt művész fogalma az újabb generációk számára már szinte értelmezhetetlennek tűnik, addig egyre inkább kiélesednek a Korniss életművében felfedezhető és nevesíthető Miró, Jackson Pollock vagy francia szürrealista reminiszcenciák. Ki lehet-e, s ha igen, érdemes-e kimutatni a hatásokat? Érdemes-e vizsgálni az egyéni gondolatok kialakulását? Ha sejtjük értékeit, hová helyezzük ma Korniss művészetét nemzetközi összefüggésekben? Mit gondoljunk Nagy László mondatáról: „íme egy hazai, dunatáji művész, akinek fölkínált helye van az egyetemes festészetben”? A bekövetkezett jövőből visszanézve vizsgálható-e már a mondat igazsága?
A válaszok kialakításához mindenekelőtt „újranézési” stratégiáink átgondolására lesz szükség, elsősorban annak érdekében, hogy sejtéseink egy idő múlva beigazolódhassanak. A mostani kiállítás legnagyobb erénye, hogy valóban az átgondolásra inspirál, sőt még a gyakorlatban is továbblendít: mikor másodszor mentem el megnézni a tárlatot, és egy órával zárás előtt érkeztem, a pénztáros néni azonnal megkérdezte: „Lesz elég ideje, hogy az egészet végignézze?” Kérdése akár a Rezeda 9. zárómondata is lehetne.
Korniss Dezső (1908-1984) gyűjteményes kiállítása. Szentendre, MűvészetMalom, 2008. szeptember 13. – november 16.
Kapcsolódó írások:
Rózsa Gyula: Egy magyar nábob (Korniss Dezső-művek a Nudelman-gyűjteményből. Modern Képtár Vass László Gyűjtemény, Veszprém, 2006. július 6. – szeptember 30. ) Rózsa Gyula Egy magyar nábob Járom a galéria kiállítását...
Mélyi József: Az oroszok itt vannak Mélyi József Az oroszok itt vannak Lehet, hogy a...
Mélyi József : A szárnyas oltártól a teremtéstörténetig (Keith Haring a Ludwig Múzeumban, 2008. augusztus 15. – november 16.) A Keith Haring művészetét legalaposabban bemutató weboldal (www. haring.com)...
Mélyi József: A lipcsei festők ideje Mélyi József A lipcsei festők ideje Ha egy kiállítás...
Mélyi József: A kutya mint hiányjel Mélyi József A kutya mint hiányjel El Kazovszkij halálára...