Kapitány Máté: Ránc

 

Amikor először csináltam ezt, mármint pénzért, tizenhat éves múltam. Ő azt mondta, hogy hetven, de szerintem megvolt hetvenöt is, csak letagadott belőle. Ilyenkor már minden év, minden hónap számít. Olyan súlya volt, amikor rám nehezedett, hogy szinte kipattant a szemem. Rátámaszkodott a mellkasomra, ami különben sem valami masszív, ő meg aztán nyomta, azt hitte, az jó nekem, a hája meg csak úgy rázkódott fel meg le. Néha megmarkoltam a seggét, mert láttam rajta, hogy többre vágyik, de én csak hevertem az ágyon, mint a fa, többet nemigen nyújtottam, használja csak a testemet. Közben sokszor kinéztem az órára, ami az ágy melletti kisasztalon volt, hogy mikor lesz már vége. Egy órára fizetett be, többet egy perccel sem kap. Az a legrosszabb, mikor lekászálódik rólam, és izzadtan, folyó nyállal hozzám bújik, közben meg cirógatja a nyakam. Mostanság ezt már nem engedem nekik. Mostanság szabályok vannak.

 

Reggel, mikor felkelek, első dolgom a tükör. A tükör aranyra festett keretben az ágynak szemközt van. Mindig tisztán tartom, hetente legalább egyszer gondosan lesikálom. Az kurvára tud bosszantani, amikor valamelyikük a rúzsával ráfirkál az üvegre, hogy, mondjuk, köszönöm a csodás estét.

A hajamat fésűvel egészen hátrahúzom, rásimítom a fejemre, zselét csak annyit használok, amennyi feltétlenül kell. Van egy fekete fülbevalóm, azt nem mindig hordom, csak van, hogy külön kérik, olyankor beteszem. Nagyon szép a bőröm, gyönyörű, mint egy kisfiúé, azt szeretik a vendégek, de pár éve megjelent egy mély árok a szemem alatt. Legszívesebben kivágnám az arcomnak azt a darabját. Nem lehet árok, nem lehet ránc. Még nem.

Viszont pénzem most egész sok van. Így aztán egyre többet is kérek tőlük. Végül is csinálom már egy ideje, fel tudom mérni, hogy mennyit érek.

Az ágy mellett van a kisasztal, azon van az óra, a fiókjában meg a koton. Hetente veszek új adagot belőle, szükség van rá. A boltban, ahol veszem, ismernek már, na, mondjuk, azt nem mondom, hogy szeretnek is. Na, mi van, te hímringyó, megint ledugtad a pofádat? Kacsintok az eladóra, amitől az csak még jobban felidegesedik, én meg röhögve megyek ki.

 

A legöregebb majdnem nyolcvanéves volt. Azt fel is írtam egy papírra, ott van, a falra kitűzve. A nevüket nem írom fel, sőt meg is mondom nekik, hogy azt el se árulják nekem. Csak a korukat jegyzem meg. De azt mindig. Pedig nem szívesen beszélnek róla.

Nem nagyon szoktam aggodalmaskodni, de néha eszembe jut, mi van, ha ez itt meghal, miközben csináljuk. Ha csak úgy kidől, mint a ló. Öreg a szíve, agyvérzés, ki tudja, aztán áshatom el, merthogy a rendőröket nem hívom, az biztos. Ha hívnám, akkor jönne a süketelés, hogy én öltem meg, én csináltam ki, abból pedig nem kérek, köszönöm.

Ezüstből van a gyűrűm, nem hamisítvány. Szoros nadrágot hordok, amiben jól látszódik a tököm, ez fontos. Nem mondom, hogy kényelmes, persze hogy nem az, de több pénzt hoz.

Ők legtöbbször szoknyában jönnek. Sokuknak túlzottan dagadt már a combja, nehéz a nadrágba belepréselni.

A szoba elég kicsi, barnák a falak. Aki rá akar gyújtani utána, annak van hamutálca, piros. Szerencsére kevesen szoktak dohányozni nálam, különben szellőztethetnék egész nap. Van egy kis zuhanyozó, törülköző, amit mindig kimosok és kiszárítok, és tusfürdő, többfajta is. Zene is van, klasszikus meg opera. Mert ezeket kérik. Vettem hangfalat, hifit, saját pénzemből. De behozza az árát, több a visszatérő vendég.

 

Ma este megint jön egy. Mély hangja van, a telefonban hallottam. Addig szabad az egész napom, el kell ütni az időt valahogy.

Lemegyek ezért az utcára, nézem a kirakatokat, nézem a csajokat, nézem, hogy milyen filmeket adnak a moziban. Leülök a parkban a padra, vigyázva, hogy ne legyen mocskos a nadrágom, fogom a rácsot a játszótérnél, vigyorgok a gyerekekre. Visszamosolyognak rám. Éppen játszanak, hát beállok közéjük, szeretem a gyerekeket.

Mikor megunom a dolgot, kimászok a rácson, megy az idő.

Ebben a baszott városban úgy ereszkedik le az esti sötétség, mint valami éhes pók. Veszek egy üdítőt, le is küldöm gyorsan, már nincs sok időm. Előtte sosem iszom alkoholt. Utána igen.

Megyek fel a lakásra, parfümöt fröcskölök magamra, és várok. Az ágy bevetve, a tükör szép tiszta, a kisasztal fiókja zárva, hogy ne a koton legyen az első, amit meglát. Ügyelek minden apróságra, minden részletre, tudom, mi a dolgom.

Csöngetnek a kaputelefonon. Ő az, megjött. Megnyomom a gombot, és kiállok az ajtóba. A másodikon lakom.

Hallom, ahogy odalent a berregés után nyílik az ajtó, hallom, ahogy jön fel a lépcsőn, magas sarkú van rajta. Végre felér hozzám, én pedig igyekszem az összes fogamat megmutatni, de úgy, hogy azért ne tűnjön vicsorgásnak, hogy ne ijedjen meg. Vörös, térdig érő szoknyában van, fehér blúzt visel, arany nyaklánc lóg rajta. Jókora mellei vannak, nem lesz itt gond, az arca persze meglehetősen öreg. Lassan odalépek hozzá, megcsókolom a kezét, majd a nyakához hajolok, éppen csak megérintem a nyelvemmel a fülcimpáját. Megremeg a teste, érzem, hogy gyorsabban ver a szíve. Átkarolom a vaskos derekát, és gyöngéden, de azért kellő határozottsággal behúzom a lakásba, az ajtót meg bezárom magunk mögött, kulcsra.

Tanácstalanul álldogál egy kicsit, most van itt először, nem tudja, hova lépjen, hogyan kezdjük. Zavarban van, az arca meg egészen kipirult. Szép lakás, mondja, a hangja nagyon mély, még mélyebb, mint a telefonban. Végigmérem, szakértő szemmel, olyan hatvanöt lehet. Göndör, rövid haja tömény, édeskés illatot áraszt, belepi az egész lakást, majd hajnalban megint szellőztethetek, na fasza.

Belesúgom a fülébe, hogy gyönyörű vagy, megsimogatom a seggét, és magam előtt tolva, beviszem a hálószobába. Még mindig remeg, a vállán is látszik, közben meg szaporán szedi a levegőt. Bassza meg, nehogy aztán tényleg elpatkoljon itt nekem, ennyire még senki sem izgult nálam. Mögötte állok, masszírozom a hátát, a nyakát, a csöcseit. Lefejti magáról a kezemet, és leül az ágy szélére. Nocsak, gondolom, máris az ágyba? Jól van, jól van. Lehúzom magamról a fekete felsőt, odaállok elé, és utasítom, hogy gombolja csak ki a nadrágomat. Nem csinál semmit, csak ül ott, és a földet nézi. Mint valami kisiskolás, hátratett kézzel a padban, a tanárba szerelmesen. Hát ez mégse lesz egy könnyű menet, de volt már dolgom hasonló vénlányokkal, aztán azok is felengedtek. Ezt is megpuhítom szépen, mert ha valamihez, hát ehhez értek. Letérdelek elé, végigcsúsztatom a tenyerem a sípcsontján, fel a térdéig és tovább. A harisnyája szárazon sziszeg. A hideg is kiráz, de folytatom, vándorol a kezem, a pénzt majd a végén kérem el tőle, ez becsületes, látszik rajta, meg tudom én azt állapítani. Meg sem moccan, dermedten bámul előre, már azt se tudom, mit néz, de a legvalószínűbb, hogy a büdös nagy semmit. Elérek a bugyijához, ahhoz képest, hogy megvan már vagy hatvanöt éves, tangát húzott fel a huncut, vigyorogni támad kedvem, de nem lehet, mert azt észreveszi, aztán lőttek az egésznek. Mikor hozzáérek, valahogyan egészen mélyről feltör a húsos testéből egy hörgő hang, egyáltalán nem kéjes, mert azt felismerném könnyen, nem, ez a hörgés sokkal inkább rémisztő. Hagyjam abba, ne nyúljak oda, hiszen az unokája lehetnék, jóságos ég, mit csinál itt egyáltalán, mit hitt, mi várja majd, nem, nem, hogy lehetett ilyen ostoba, engedjem el a combját, szóval ilyeneket hörög azon az istentelenül mély hangján. Mi a kurvaanyád van, te vén ribanc, mit siránkozol itt nekem? Nem mondom ki, de a kezemet leveszem róla. Feláll az ágyról, észreveszi a tükröt, az ágynak szemközt. Odasétál hozzá, engem meg otthagy, félmeztelenül térdepelve.

Csak nézi magát a tükörben, tapogatja az arcát, úgy nyomogatja, úgy dörzsölgeti, mintha át akarná formálni. Ott figyelek mögötte, hogy most meg mi a faszt művel ez itt, de nem szólok rá, mert még nem telt le az óra. Megköszörülöm a torkomat, csakhogy jelezzem, azért én még itt vagyok, ha mégis észhez tér, akkor akár újra is kezdhetjük, nem gond. De ez szarik magasról a fejemre, csak a saját arcát birizgálja. A ráncait simogatja, közben meg sír, zokog ez a vén hülye, ahelyett, hogy az ágyban lenne velem, ez a vénasszony áll a tükröm előtt, és zokog. A keze is ráncos, csúnya. Sokáig sír, igen sokáig, de én nem vigasztalgatom, még csak az kellene, na nem, hát mi vagyok én. De mivel nem szeretem a hosszú csendeket, mivel nem szeretem az ilyen feszült helyzeteket, megkérdezem tőle, hogy a pénzt, a fizetést kábé mikorra tervezi, persze nem olyan sürgős, még mindig nem járt le teljesen az óra, csak szólok, hogy ha majd itt lesz az ideje, ne érje meglepetés.

Tudod, hogy hány éves vagyok, azt kérdezi. Nem, hazudom, fogalmam sincs, mondom, pedig már előre tudom a válaszát. Hatvanöt, szürcsögi taknyosan, mire jóleső érzés árad szét bennem, hát igen, a tapasztalat.

Letörli a könnyeit, jól szétkeni a szemfestéket, így most még öregebb az arca, visszajön hozzám, lesütött szemmel, szuszogva. Aztán belenéz a szemembe, de legalább olyan mélyen, amilyen a hangja. Előbányássza a tárcáját, kiveszi belőle a pénzt, és a markomba nyomja, miközben végig a szemembe bámul. Azt hiszi, hogy ettől elszégyellem magam, biztos azért csinálja, de arra hiába vár. Arról nem én tehetek, ha beijed a kedves vendég. Ha nem akar boldog lenni, ne akarjon, ha nem akar velem dugni, hát az ő baja.

 

Hagyd abba, amit csinálsz, szól váratlanul, nem jó, amit csinálsz, senkinek se jó, kisfiam, hidd el, senkinek, hagyd abba.

Kifejezéstelen pofával figyelem, pedig rendesen felhúzta az agyamat. Visszafogom magam, inkább elvigyorodok.

Valamit még akar mondani, néni, tetszik még közölni velem valamit, néni, kérdezem, és kacsintok egyet. Furcsa, ő nem lesz dühös. Szipog még egy kicsit, hát ugye, a könny, meg a takony, de aztán nem szól, csak megfordul, és kidülöngél a hálóból, ki a lakásomból. Vastag a bokája is, most látom csak. Mikor már távolodnak a léptei, lefelé a lépcsőn, bevágom az ajtót, zsebredugom a pénzt, kinyitom az ablakot, hogy kiszellőzzön a lakás, hogy megszűnjön ez az ocsmány, édeskés bűz, aztán levetem magam az érintetlen ágyra. A forró vértől, ami a fejemben zakatol, egészen elszédülök, még így fekve is.

Hagyjam abba, mi? Még hogy senkinek se jó, persze, hát különben miért járnának ide hozzám, mi? Tőlem, igen, csak tőlem számíthattok gyönyörre, az utolsó, dohos napjaitokban. Hagyjam abba…

A kintről beáramló hideg éjszakai levegőtől elmúlik a dühöm.

A tükörben szemközt még ilyen messziről is látom a szemem alatt azt a kibaszott árkot, azt a ráncot. Nagyon tud ám bosszantani, főleg mikor szar a kedvem. Ha tovább mélyül, muszáj leszek felvarratni.

Ott van a papír, ceruza a fiókban, a koton mellett, felírom rá ennek az átkozott cafkának a korát, de hatvanöt helyett hetvenet hazudok, még így sem rekord, közel sem.

 

 

Kapcsolódó írások:

Spiegl Máté: Track & Field Spiegl Máté Track & Field Van, akinek kilenc vonal...