Kiss Judit Ágnes: Szerelem, Szarajevó

 

Két dologban a róluk szóló mesék ellenére sem hiszek. A földönkívüliekben és az első látásra való szerelemben. A különbség csak az, hogy ha ufonautákkal találkoznék, hajlamos volnék hinni bennük, míg az első látásra történő szerelem egyszerűen nem létezik. Annak ellenére sem, hogy kétszer is megtörtént velem. Nem, nem a férjemről beszélek, Henrik inkább egyfajta szükségszerűség volt, amit egy barátnőm így fogalmazott: „Sikerült összetáncolnom magamnak egy pasit.” Persze az is egy csoda, hogy a sok kétballábas után végre egy jó mozgású férfi van az életemben, és az, hogy a kapcsolatunk szép lassan alakult ki, egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevesebbre értékelném. Most, a legnagyobb krízisek idején is erőt ad, hogy ő volt a nagy szerelmem, az életem szerelme, és akármi történik is, nem bántam meg, hogy végül neki szültem gyereket, és vele akartam élni.

Hogy most mit akarok, azt nem tudom, de nem is erről akartam beszélni. Inkább a táncról. Hogy amiatt szerettem bele Henrikbe. Ha a férfiak tudnák, mit jelent egy nőnek egy férfi, aki tud táncolni, hogy nincs az a vastag pénztárca vagy épp vastag farok, amit felül ne múlna két biztos láb és biztos kar a parketten, hát egymás sarkát taposnák a tánciskolákban. Henrik istenien rockizott, a boogie-woogie volt az erőssége, de nem ezért mentem hozzá. Egyébként is olyan volt, mint amilyenre vágytam: segítőkész, megbízható, fantáziadús. Ráadásul akkor jóval közelebb voltam már a negyvenhez, mint a harminchoz, és ilyenkor már nem nagyon ugrálhat az ember lánya, ha még családot és gyereket akar. Meg aztán vele nem volt semmi gond, simán elvett, nem úgy, mint Tibor, de ezt most hagyjuk. Mikor a nászutunkat terveztük, azzal a képtelen ötlettel álltam elő, hogy menjünk Boszniába.

– Miért pont oda? – kérdezte csodálkozva Henrik.

– Nem is tudom – vonogattam a vállamat -, csak valamiért napok óta Szarajevóval álmodom. Mintha volna ott valami, amit keresek, csak nem tudom, mi az.

– Mehetünk. – Henriknek még fel is derült az arca. – Bosznia engem is érdekel.

Akkor már évek óta béke volt arrafelé, a turisták mégis elkerülték a háború sújtotta vidéket, nem számíthattunk kiépített üdülőövezetekre, de nem bántuk, Henrikem kalandvágyó volt, és nagyon élvezte, hogy ebben is társra talált bennem. Úgy utaztunk, ahogy szoktunk: kocsival, hálózsákkal, négyóránként váltottuk egymást a volánnál, és ahol ránk esteledett, ott kerestünk szállást.

Szarajevó tényleg gyönyörű volt, valami olyasmi, mint ahogy álmomban láttam, a kávézók teraszán együtt üldögélnek a kendős muzulmán és a fedetlen fejű szerb asszonyok, a mecsetből hangszórón szól a müezzin éneke, a piacon kézzel-lábbal mutogatnak, ha valamit nem értünk, a házigazdánk reggel maga főzi sárgaréz edényben a török kávét, és tört angolsággal útvonalterveket ajánl.

Már egy hete ott voltunk, kezdtük kiismerni magunkat a meredek utcácskák között, lassan megtanultuk az ételek nevét, de még mindig nem tudtam, miért is vágytam annyira ebbe a városba. Henrik rá is kérdezett, mikor egy délutáni sziesztánkon egymással szemben heverve párologtunk a gyűrött lepedőn.

– Na, megtaláltad, amit kerestél? Tudod már, miért kellett idejönnünk?

– Fogalmam sincs. Lehet, hogy nem volt semmi oka, csak álmodtam valami hülyeséget, és túl komolyan vettem.

– Azért kérdezem, mert én szívesen továbbállnék, kicsit kezdem unni ezt a helyet.

Vállat vontam, nem érdekelt már az álom, tényleg csak valami hülyeség lehetett, vagy nem kellett mást keresnem Szarajevóban, mint amit találtam: ortodox templomokat, mecseteket és együtt kávézó szerb és bosnyák asszonyokat.

Másnap indulás előtt még feltekeregtünk a dombra autóval a kanyargós szerpentinen. A temető fölött félig leégett erdő elszenesedett csonkjai meredeztek, és ott volt mellette, amit kerestem. Az S-FOR-erők támaszpontja. Álltam, bámultam a fekete fatörzseket, és eszembe jutott minden tizenhárom évvel azelőttről, még a magyar konzul hangja is a telefonban. Nekidőltem az autónak, próbáltam lassan lélegezni. Henrik fényképezett. Nem vett észre semmit.

 

Akkoriban a Fűzfa Klubba jártam, minden péntek estét ott töltöttem, és egyformán jól bírtam a táncot és az alkoholt. Hát igen, fiatalabb voltam, mint most. Éjfél után, ha a zenekar már nem húzta tovább, nem olyan értelemben, hogy nem bírták, hanem hogy nem zenéltek, mert a lakók szigorúan vették a csendrendeletet, egy szál hegedű mellett énekeltünk. Főleg én. Csaba, a legszebb mosolyú prímás mellém ült, és nótáztunk hajnalig.

Ismertek jól a társaságban, a fiúk szívesen vittek táncolni, nem is azért, mert annyira jól tudtam a figurákat, hanem mert állítólag minden mozdulatomból leplezetlen erotika áradt. Emiatt néha meg is gyűlt a bajom a partnereimmel, akik a táncon kívül mást is reméltek tőlem, valamiért sose jöttem össze táncosokkal, de most nem erről akarok beszélni. Inkább arról az estéről. Előző nap fejtettem ki Ákosnak, az akkori páromnak, persze csak a táncban volt a párom, nem mintha ő nem szeretett volna máshogy is az lenni, de én nem akartam, szóval kifejtettem Ákosnak, hogy nekem a szerelemmel kapcsolatban nem számít a külső, nem számít a korkülönbség, a távolság, az intellektuális differencia, de képtelen volnék olyanba beleszeretni, akivel más az anyanyelvünk. Mert milyen kínos, ha a szerelmi eksztázis pillanatában megszólal, és nem értem. És persze azt is, hogy nem létezik szerelem első látásra.

A Fűzfa Klubba gyakran jártak turisták is, jó volt a konyha, és elég jó a marketing. Azt hiszem, a kalotaszegi szapora közben vettem észre, hogy néz. Hárman voltak, beszélgetett a többiekkel, de közben le se vette rólam a szemét. Ez persze nem jelent semmit, tánc közben nézni szoktak, Ákossal szívesen jártuk cigányosan a kalotaszegit, az elég látványos, én pedig harsány voltam, énekeltem, csújogattam, akkor már bennem is volt néhány pohár bor.

De tánc után is nézett. Akárhová mentem, csípőből fordult utánam, és ahogy öntögette le a torkán a sört, figyeltem, sokat ivott, kísérőnek valami rövid mellé, egyre leplezetlenebbül bámult. Rámosolyogtam, de nem mosolygott vissza, csak nézett, és izzott a szeme. Kék szeme és göndör, sötét haja volt, mint a dalban, hogy „Rózsa, rózsa, labdarózsa levele, csak egy legényt neveltek a kedvemre…”

Vége lett a táncháznak, Csaba, a szép mosolyú prímás leült mellém, nótázni kezdtünk. Akkor ültek az asztalunkhoz. Mikor abba a hajnaliba fogtunk, hogy „Az én kis pejlovam nem szereti a szénát, se a zabot”, a kék szemű megmozdult, és mondott nekem valamit angolul. Életemben először szégyelltem, hogy nem beszélek semmilyen nyelvet, az intonációt értettem, de jó lett volna tudni, milyen ürüggyel szólít meg. Segélykérően néztem Ákosra.

– Azt mondja, hogy gyönyörű hangod van.

– Köszönöm – mondtam magyarul, a gesztus úgyis egyértelmű, én meg egy thank you-t is szégyelltem volna kimondani, ha egyszer nem tudok angolul.

Mindenesetre Ákos beszédbe elegyedett velük. Kiderült, hogy norvégok, elcsodálkoztam, azt hittem, a skandinávok mind szőkék, szabadságon vannak három napra, nem mentek haza, csak átugrottak Magyarországra Boszniából, ahol az S-FOR-nál szolgálnak. A másik kettő orvos, a kék szemű, az enyém, antropológus, tavaly végzett Oslóban. Öjvindnek hívták, az ölyvről jegyeztem meg, de leírta a nevét egy papírra olyan áthúzott o betűvel, magyarázta, hogy kell kiejteni, de megnyugtattam, hogy ilyen hang a mi nyelvünkben is van.

Már nem is tudom, hogy kerültünk egymás mellé, Ákos egy darabig fordított mindent, aztán tapintatosan elhúzódott a két orvossal.

– Sajnálom, hogy nem tudok angolul – mondtam angolul, addigra már elég sokat ittam ahhoz, hogy össze tudjam rakni ezt a mondatot.

– Never mind – mondta Öjvind, és megcsókolt.

Hajnali háromkor zárt a klub, a norvégok taxit hívtak.

– Ákos, csinálj valamit – könyörögtem. – Ezek itt mindjárt lelépnek, és nem akarom, hogy ez a pasi eltűnjön.

– Nyugi, annyira jól érezték magukat, hogy holnap is eljönnek, és az egyiknek megvan a címe – vigasztalt Ákos, mikor a taxi megállt a kapu előtt.

Hirtelen eszembe jutott egy blues szövege: „plíz, dongó” – énekli egy rekedt hang egymás után hússzor, egy volt barátom kedvenc száma, ő játszotta folyton, gitáros volt, de most nem ő a fontos, hanem a dal szövege, amin rengeteget röhögtem, hogy a dongó azt jelenti, ne menj el. Megfogtam Öjvind kezét.

– Plíz, dongó – súgtam neki. Úgy látszik, megértette, mert valamit mondott a többieknek, és elindult velem gyalog.

A Margitsziget közel van, arra vettük az irányt, és amit sose feltételeztem volna magamról, negyedóra múlva ott feküdtem az egyik bokor alatt egy farmerdzsekin, rajtam a kék szemű, göndör hajú norvég antropológus, aki az anyanyelvén nyögött a fülembe. Nem zavart, hogy nem értem, sőt annyira felizgatott, hogy én, aki szex közben néma vagyok, mint a hal, elkezdtem összevissza beszélni és nyöszörögni olyanokat, amiket soha nem tennék meg, ha feltételezném, hogy a másik érti. Hogy „szerelmem, ne hagyj el, maradj velem”, ez volt a legkevesebb. Csodálatos összhangban voltunk, mint elsőre soha senkivel, és még rendőr sem jött. A hídon Öjvind leintett egy taxit, először engem vitt haza, aztán bemondta a szálloda címét, és utánam kiabált egy see you-t.

Egész éjjel vele álmodtam, de olyan valóságosnak tűnt, hogy reggel nem akartam felébredni, hogy még vele maradhassak. Estére gyönyörű voltam, és annyira izgatott, hogy már nyitásra odamentem a Fűzfa Klubba, és ledöntöttem két Unicumot, hogy ne remegjen annyira a gyomrom. Nem táncoltam senkivel, nehogy elkerüljem őt, de nem jött.

Éjfélre hasmenésem lett az idegességtől. Mikor kijöttem a vécéből, majdnem összeütköztem Csabával, a szép mosolyú prímással.

– Megtalált az a külföldi fiú?

– Itt volt?

– Most szállt ki egy taxiból, mikor jöttem. Még köszönt is.

Visszarohantam a táncterembe. Iszonyú tömeg volt, próbáltam keresztülfurakodni az embereken, de Öjvind nem volt sehol. Ákos táncolt, a szemét, nem lehetett rá számítani. Átrohantam a büfébe, nem volt ott sem, vissza a mosdókhoz, újra a táncterembe, föl-alá, mint a mérgezett egér. Öjvind nem volt sehol.

Az utcán leintettem egy taxit, és bemondtam a szálloda címét. A recepciós csóválta a fejét, két hete nem is voltak norvég vendégeik.

Három napig vergődtem, aztán felhívtam a szarajevói magyar konzult. Fülkéből persze, otthonról nem mertem volna Boszniába telefonálni.

– És csak egy keresztnevet tud?

– Úgy volt, hogy másnap találkozunk, de elkerültük egymást. – És belesírtam a kagylóba. Megsajnált.

– Rendes az a fiú?

– Nagyon.

– Hívjon fel egypár nap múlva. Meglátom, mit tehetek.

Nehéz volt elérni. Tíz nap is beletelt, mire újra meghallottam a hangját, addigra nem is számoltam, mennyi pénzt telefonáltam el, hányszor nyögtem ki angolul, hogy kivel szeretnék beszélni.

– Nincs jó hírem, kislány. – A konzul hangja őszintén aggodalmasan csengett. – A norvég konzulátus nem ismerte egyik nevet sem, amit lediktált. Az S-FOR pedig katonai szervezet, semmilyen információt nem ad ki. Többet nem tehetek. Nagyon sajnálom.

– Mindegy. Köszönöm.

– És… terhes is lett? – A hang egészen apás volt. Terhes, te jó isten! Erre még nem is gondoltam.

– Nem. Nem tudom. Nem hiszem.

– Ne aggódjon. Talán még fog jelentkezni.

– Igen. Biztosan.

Ákos megtalálta a címet, amit az Edward nevű orvos leírt neki, oda küldtem a levelet, valami ismeretlen norvég városkába. Próbált már valaki angolul, szótárral, minden nyelvtani ismeret nélkül levelet írni? Szinte lehetetlen, mikor egyenként nézed meg a kötőszavakat és a segédigéket, de én megtettem, mert nem bíztam volna Ákosra sem a titkot. És vakon hittem abban, hogy Öjvind előkerül, egyszer csak ott lesz megint a Fűzfa Klubban, issza a sört, és izzik a szeme, mikor rám néz.

Közben ősz lett, én nem lettem terhes, viszont hevesen tanultam angolul, hogyha megjön a válasz Edward családjától, el tudjam olvasni, és ha megkapom a szarajevói címet, tudjak írni Öjvindnek. A levél két hónap múlva érkezett vissza, ugyanaz a boríték, amit küldtem, csak kissé gyűröttebb, és rajta még csak nem is angolul, hanem franciául, a posta nemzetközi nyelvén: destinataire est inconnu.

Összetéptem és elégettem.

 

Már nem emlékszem, hogy felejthettem el Öjvindet, hogy felejthettem el Szarajevót. Egy-két évig még gondoltam arra, hogy visszajön álmaim göndör, kék szemű királyfija, és magával visz Oslóba. Kiragad a megalázó kapcsolataimból, amikben éltem, akkor épp Marcival, de most róla nem akarok beszélni, tudom, hogy álmodtam vele, aztán szép lassan beszorult a tudatom alá, és azt is elfelejtettem, mire megszereztem a nyelvvizsgát, hogy miért is kezdtem annak idején angolul tanulni. Szarajevóról csak a háború jutott eszembe, a norvégokról csak a fjordok és Grieg zenéje, az ölyv csak egy ragadozó madár volt újra, és a szerelmet mindig az aktuális férfi jelentette: Tamás, Gazsi, Micu és a többiek, de őket most hagyjuk, és persze leginkább Henrik, aki az egészből nem vett észre semmit, fényképezte a kiégett fák elszenesedett csonkjait.

Később, mikor mostari szálláshelyeket böngésztem a neten, eszembe jutott, mennyivel könnyebb lett volna megtalálnom Öjvindet, ha már akkor is van internet, aztán az a képtelen ötlet is, hogy tizenhárom év után megpróbálom megkeresni.

Meglepően hamar rábukkantam, csak négy-öt hónapba telt. Tudtam, mikor, hol és milyen szakon végzett, és szép lassan, lépésről lépésre megtudtam róla mindent. Hogy megnősült, két lánya van, és tanít az egyetemen. A nyomozás izgalma vezetett, vagy valami újra fellobbanó szerelem, azt így utólag se tudom megmondani, de minden egyedül töltött percet arra használtam, hogy eljussak Öjvindhez a hálón keresztül. Nem mintha nem lett volna jó Henrikkel, ellenkezőleg, és nem is volt bűntudatom, hiszen a gép előtti időt nem tőle raboltam el, legfeljebb kevesebbet aludtam, és nem találkoztam annyit a barátnőimmel.

Talán a véletlen is segített, hogy megtudtam az email címét, és megtaláltam skype-on is. Alig bírtam leütni a billentyűket a klaviatúrán, annyira remegett a kezem, mikor először levelet írtam neki. A válasz másnap érkezett, meglepett és udvarias volt, hogy azt hiszi, összekeverem valakivel, valóban ez a neve, és valóban antropológus, beutazta Európát, járt Budapesten is, Szarajevóban is, de soha nem dolgozott az S-FOR-nál, megrögzött pacifista, soha nem fogna fegyvert, és semmi pénzért nem vállalna munkát háborús övezetben.

A csalódástól annyira megfájdult a gyomrom, hogy muszáj volt meginnom egy Unicumot, pedig nagyon rosszul tűröm az alkoholt. Mennyi elvesztegetett idő semmiért! Nem tudtam, magamra haragudjak-e jobban, vagy az akkori Öjvindre, aki nem jelentkezett többé, vagy erre a mostani levélíróra. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve újra írtam, bocsánatot kértem tőle a zavarásért, és egy fényképet abból az időből, amikor huszonhat éves volt. Sokáig csend, mintha megsértődött volna, de lehet, hogy csak az telt időbe, hogy keressen egy fotót, és beszkennelje. Aztán megjött a kép. Semmi kétség, ő volt az: kék szem, sötétbarna, göndör haj, csak hosszabb, mint az, amit én simogattam szeretkezés közben.

Elfogyott a türelmem. Kértem egy időpontot, amikor ráér, és egyedül van. Annak ellenére, hogy a neki küldött képről sem akart felismerni, meglepően készséges volt. Igen, tudunk úgy beszélni, hogy láthatjuk is egymást, és nagyon sajnálja, mert elképzelhető, hiszen sokat utazott, bejárta Európát, sőt Ázsiát is, de nem, még képről sem emlékszik. Soha nem volt technikai érzékem, de végül sikerült beállítanom a webkamerát, és egyik este, amikor Henrik aikido-edzésen volt, felhívtam Öjvindet skype-on. Úristen, még a hangjára is ráismertem. Az arcára is, pedig meghízott és kopaszodni kezdett.

– Öjvind, így sem emlékszel semmire? – Annyira izgultam, hogy alig jutottak eszembe a szavak, és úgy nyöszörögtem, mint aki azóta sem tanult meg angolul.

– Nem, ne haragudj. De nem is tudom, mire kéne emlékeztem.

– Budapest, nyár, a Fűzfa Klub. Táncoltam…

– Velem?

– Nem, de te néztél. És aztán… aztán… tudom, nem beszélgettünk, mert nem tudtam angolul, lehet, hogy azért nem emlékszel, de együtt voltunk.

– Együtt? Hol?

– A Margitszigeten. Éjszaka volt, és szeretkeztünk a bokrok alatt!

– Ez nagyon romantikusan hangzik. Emlékeznem kéne.

– És tényleg nem emlékszel, Öjvind? Kérlek, próbálj meg visszagondolni – rimánkodtam, valahogy angolul jobban megy a rimánkodás. – Edwarddal voltál a Klubban, az orvos barátoddal.

– Nem ismerek Edward nevű orvost.

– Öjvind! Nem igaz, hogy nem ismersz meg! Nem akarsz rám ismerni? Miért? Nem változtam semmit. Jó, tudom, tizenhárom év, de én nem híztam meg, és nem kopaszodom. És fotót is küldtem. Mért nem akarsz megismerni?

Hosszú csend.

– Nem mondhatod, hogy nem te voltál az, hiszen akkor nem találtam volna rád!

– Ez igaz. Tudom. Sajnálom. Fiatal voltam, és sokat utaztam. Nagyon sajnálom.

– Naplót kellett volna vezetned a lányokról, akikkel lefeküdtél.

Még hosszabb csend.

– Terhes is voltál?

– Nem. Akkor most nem volnék ilyen nyugodt.

– Nyugodt? Mikor kiabálsz? Ide figyelj, nagyon sajnálom, hogy nem emlékszem erre a romantikus történetre, amit mesélsz. De eltelt tíz év, én megnősültem, és van két gyerekem. Tulajdonképpen, ha emlékeznék is rád, miért kerestél meg? Mit akarsz tőlem?

– Semmit. Én is férjhez mentem. Igazából semmit sem akarok. Csak megkérdeztem volna, hogy akkor miért rohantál annyira, hogy nem találtuk meg egymást a Fűzfában.

– A hol?

– Mindegy. Sajnálom, hogy zavartalak.

– Never mind – mondta Öjvind, és letette a telefont.

Egész éjjel vigasztalhatatlanul zokogtam, és kénytelen voltam Henriknek valami ügyetlen mesét kitalálni, hogy miért sírok. Tulajdonképpen magam se tudtam: csalódás, keserűség, vagy megbántottság? Vagy leszámolás az utolsó ifjúkori álommal?

Nem tudom, sikerült-e már valakinek dühében teherbe esni, de én akkor azért fogantam meg, mert annyira haragudtam Öjvindre. A terhesség aztán elfeledtette velem a fájdalmat, hiába, a hormonok meghatározzák a tudatot. Kislányom lett, Lili, Henrik imádja, vagy százezer képet csinált róla, az egyiket kitettem háttérnek a számítógépre, az óvodai álarcosbálról. Katicabogárnak öltöztettem, tündéri azokkal a csápokkal a fején.

Azt mondtam, kétszer lettem első látásra szerelmes. A másodikról most nem akarok beszélni. Öjvind volt az első. Már csak ritkán gondolok rá. A fotót, amit küldött, azért néha megnézem, van, hogy ki is nagyítom a képernyőn. Olyankor pixelekre hullik rajta az arc.

 

MEGRENDELŐLAP

 

 

Megrendelem a MOZGÓ VILÁG c. lapot …… példányban, az alábbi címre:

Megrendelő neve: …………………………………………………………………………………

Címe (város, község, kerület): …………………………………………………………………

(Utca, tér, ltp.): ……………………………………………………………………………………..

(Emelet, ajtó): ……………………

Irányítószám: …………..

Előfizetési díj egy évre 3120 Ft

Az előfizetési díjat a részemre küldendő átutalási postautalványon egyenlítem ki.

 

 

 

……………………………………

aláírás

 

 

A megrendelőlapot borítékban, bérmentesítve az alábbi címre kérjük feladni:

Hírlapelőfizetési Iroda

BUDAPEST 1900

 

 

Kapcsolódó írások:

Kiss Judit Ágnes: Valse nostalgique; Hogyha a szerelem elkerül Csak egy történet volt, mi félbeszakadt, csak egy sor közben...

Kiss Judit Ágnes: Démon Kiss Judit Ágnes Démon Rókafej a késő tavaszi éjszakák...

Kiss Judit Ágnes: A vasszűz Kiss Judit Ágnes A vasszűz Mikor a Nagyfejű Réz...

Kiss Judit Ágnes: Egyszeri eltévelyedésem Kiss Judit Ágnes Egyszeri eltévelyedésem Az uram is ebbe...

Kiss Judit Ágnes: Juci szerelmei Kiss Judit Ágnes Juci szerelmei Konrád atya Egy évre,...