Lángh Júlia: Ben háza

 

Nekiláttam lakást keresni. A kommunában barátságtalanná vált az élet, ideje volt másfelé nézni.

A házban senki sem hitte el, hogy el tudok menni, legkevésbé Léon. Úgy nézett rám, mint egy szédült, irreális ábrándozóra, amikor elköltözésről beszéltem. Ha azzal próbáltam értő mosolyt kicsikarni, hogy „légy realista, akard a lehetetlent”, ingerült fintort kaptam, nem bírta, ha könnyedén vettem a dolgokat, és különben is, hol volt már 68.

A ráció valóban az ő elkedvetlenítő érvei mellett szólt. Kevés volt a pénzem önálló párizsi lakásra. A kommuna közös költségein osztoztunk, nem sok jutott egy főre. De nekem már volt havi fixem, és ettől azt hittem, Krőzus vagyok. Rendeződtek a papírjaim, lett munkaengedélyem, végre tudtam legálisan is dolgozni, és csodálatos módon találtam állást, mielőtt még egyáltalán keresni kezdtem volna. A szerencse, váratlanul kívülről érkező segítség képében, végigkísért azon a másfél-két évtizeden, amikor minden előrelátás nélkül, országok, munkák, férfiak és életmódok között kanyarogtam, ki tudja, milyen szabadságot keresve.

Léon egyik régebbi barátnője, akivel eléggé jó viszonyban voltam, hívott, hogy dolgozzak velük. Valaki kiesett a nyolcfős csapatból, és gyorsan kellett új ember, mert a munkát párokban végezték. Én voltam az első jelentkező az állásra, és azonnal fölvettek, meggyőzte őket bölcsészdiplomám és néhány éves tanári múltam, a srácokban meg majd, állították, az a kis akcentusom direkt bizalmat fog kelteni.

Egy alapítvány alkalmazásában utcai szociális gondozóként a Stalingrad-Riquet-Crimée körzetben próbáltuk a bűnözésre hajlamos srácokat megvédeni önmaguktól; ez hol sikerült, hol nem. A pedagógia lényege az volt, hogy amíg együtt töltjük velük az időt, addig legalább nem törnek be. Vigasztalan kis terecskék öszszefirkált padjain üldögéltünk a társaságukban, elgörbült kerítések, kiborult szemetesládák mellett, vagy kapubejárókban beszélgettünk a falat támasztva, vagy meghívtuk őket egy kávéra, limonádéra valamelyik sarki kávéházba, ahol mindenki mindenkit ismert. Időnként úszni mentünk velük, időnként könyvtárba, ahol képregényeket nézegettek unottan, egyszer a téli szünetben síelni vittük őket az Alpokba. Igazából semmit nem tudtunk tenni értük.

Vendégmunkások, munkanélküliek gyerekei, a bőrszín minden árnyalatában, köztük fehér franciák is. Van, aki már megjárta a fiatalkorúak börtönét, vagy más intézetből szökött, van, aki még ártatlan; csonka családok vagy túlságosan nagy családok gyerekei; apuka esetleg éppen sitten van, anyuka esetleg prostituált; van, hogy a gyerek haza sem mehet, mert nem adnak neki kulcsot, egész napját az utcán tölti, az iskolába hol elmegy, hol nem, a születésnapján, amikor lejár az iskolakötelezettsége, óra közben föláll, elköszön, és oktatási intézménybe soha többet nem teszi be a lábát. Időnként feltör egy telefon- vagy játékautomatát, időnként kotorászik a kávéházban fölakasztott kabátok zsebében. Többnyire elhagyatott és magányos, noha bandában lóg.

Már hónapok óta ezekkel a kisebb-nagyobb gyerekekkel foglalkoztam, amikor elkezdtem a lakáskeresést. Eleinte telve voltam bizalommal: van munkám, havi fizetésem, rendes polgár vagyok, mint bárki más. Hogy az állami támogatású alapítvány öregcserkész vezetői fél év múlva hatodmagammal engem is ki fognak rúgni, és megint munkanélküli leszek, azt nem lehetett előre látni. Igaz, azt sem, hogy a szakszervezet – amelybe hatból hárman erre az alkalomra léptünk be – bepereli a munkáltatót, megnyeri a pert, és újabb fél év múlva viszonylag rendes összegű kártérítést kapunk, továbbá előnyösebb besorolást a munkanélküli-segélyek hierarchiájában. Így aztán megint kihúzott a bajból egy olyan fordulat, amire nekem semmilyen befolyásom nem volt. Akadt néhány kínos korszak szorongatóan szűkös anyagi helyzetben, de egy idő múlva mindig történt valami jó, és akkor egy ideig nyugi volt. Hol fönn, hol lenn, ahogy a lelkem is működik.

Léon tehát azt mondta – gonoszul, éreztem én, tárgyilagosan, gondolhatta ő -, hogy soha nem fogok tudni kijönni a fizetésemből a két gyerekkel, ha egy lakás teljes rezsijét egyedül kell fizetnem, különben is, ha egyáltalán találnék lakást, kauciót kell érte letennem, háromhavi lakbért előre, hát hol van nekem annyi pénzem. Pedig, noha nem mondta ki, nyilván ő is szerette volna, hogy eltűnjek; kölcsönösen idegesítettük egymást már a puszta jelenlétünkkel. Elfordítottam a fejem, hogy ne is lássam a testtartását, puhán lecsapott vállából virított az önsajnálat. Szerette azt hinni magáról, hogy őt a nők mindig kihasználják. Nagy hallgatások voltak, ahhoz képest, hogy abban a házban majdnem mindenki valamilyen terápiára járt, nem tudtuk megbeszélni, mit rontottunk el. Nem is akartuk. Nincs az embernek kedve beszélgetni, ha már semmi sem közös, ha a felek már nem kívánják megosztani sem ágyukat, sem gondolataikat, de még az ételüket sem.

Egy reggel magam vagyok a konyhában a két gyerekkel, tea, tej, baguette, vaj, kinn szürke a levegő, nekünk is szürke a kedvünk, gyerekeimnek mostanában vidámságra inkább csak az iskolában van alkalmuk, még jó, hogy igazán barátságos alternatív iskolába járnak. Csöndben reggelizünk, belép álmos képpel Léon, csak ez van reggelire? kérdezi, fintorog, megfordul, kimegy a házból. Pár perc múlva visszajön, nyilván a szomszéd arab fűszeresnél járt, leteszi maga elé az asztalra, amit hozott, kibontja, és rögtön a papírból enni kezdi a rózsaszín sonkaszeleteket. Vesz hozzá kis kenyeret, vajat, elmélyülten táplálja magát. Kamaszodni kezdő fiam döbbenten nézi, hatalmasat nyel, rég nem látott sonkát, de már kinőtt abból a korból, hogy kérhetne a csemegéből. Léon nem kínálja meg, komótosan falatozik. Nem arról van szó, hogy nem akar adni, hanem egyszerűen csak nem vesz tudomást a gyerek jelenlétéről. Észre sem veszi, hogy ott van. Semmit nem számít neki. Pedig néhány évvel korábban, a csábítás korszakában, nagyon odafigyelt a gyerekekre. De most a csalódás korszaka van, a fáradt rosszkedvé, most azt üzeni némán a viselkedése: már nem jó nekem, hogy ti itt vagytok, szeretnék megszabadulni tőletek. Látszik rajta, hogy tényleg nagyon nyomott ettől, nyilván mástól is, mindig ezer baja van; kis híján megsajnálom. De magamat még jobban, úgyhogy elkezdem fölmérni a menekülési útvonalakat.

Azért is fogok lakást találni.

Keserves hetek következtek. Néztem a hirdetéseket, elmentem az olcsón – tehát szükségképpen inkább lerobbant negyedekben – meghirdetett lakásokba, és sírtam és káromkodtam, amikor kiszédelegtem a rongyos vakolatú, pisiszagú házakból, ahol a kiadó lakás háborús képet mutatott, nagy foltokban leszakadt kárpitmaradványok, felpúposodott, korhadt padlódeszkák, a falból kitépett villanyóra és gáztűzhely helyén piszkos rongyokkal bedugaszolt csövek. A munkanélküli, féllegalitásban élő vendégmunkások tarka seregének lakóterei. Akár a gondjaimra bízott csavargó srácok vigasztalan otthonai. Olyan lakbérért, amit csak nagy áldozatok árán tudnék megfizetni, és akkor is, hogyan tenném lakható állapotba a lakást? Ki segítene, mert ezt egyedül biztosan nem tudom megoldani.

Reménytelenség vett körül mindenütt, ennek annyi előnye legalább volt, hogy mélyen megértettem az utcákon naphosszat pénz nélkül lézengő, figyelmet, szeretetet senkitől sem kapó srácokat. Ezekkel a fiúkkal és lányokkal senki nem beszélgetett, én legalább ezt megtettem, de segíteni ugyanúgy nem tudtam nekik, ahogy énnekem sem segíthetett senki.

Egyszer az egyik ifjú nehézfiú – a kevesek egyike, aki nemcsak panaszkodott vagy fölvágott, de néha kérdezett, még arról is, hogy honnan jöttem, milyen az élet az én országomban – kávézgatás közben az asztal alatt kihúzott valamit a zsebéből, ide nézz, mondta büszkén, mi van nekem. Pisztolynak látszó tárgy volt. Ne hülyéskedj. Mutasd. Remélem, játék pisztoly. Megsértődött, azt akarta, hogy vegyem komolyan, és komolyan is vettem, el tudtam képzelni, hogy a fegyver tényleg igazi. De fogalmam sem volt, ilyenkor mi a teendő, legjobbnak látszott nyugodtan tovább beszélgetni, óvatosan beburkolva a kérdéseimet, nehogy kihallgatásízük legyen, mert akkor a srác rögtön faképnél hagy. Nem engedte közelebbről megnéznem a tárgyat, a szomszéd asztaloknál ültek, én is jobbnak láttam, ha nem nagyon mutogatja. Puhatolózó beszélgetésbe kezdtem a fegyverhasználatról, hogy vajon például szerinte miért is van engedélyhez kötve. Arra is vigyáznom kellett, hogy ne tekintse prédikálásnak, amit mondok, mert az is elriasztó hatású. Úgy éreztem, pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy megőrizze a bizalmát bennem. Ő is akarta az én bizalmamat, mert égre-földre esküdözött, hogy esze ágában sincs használni a pisztolyt. De akkor meg mi a francnak ez neked? Csak mutogatni, hogy milyen menő vagy? Végül mégiscsak lelkifröccsöt zúdítottam rá, miután hirtelen könyörögve megkérdezte: De ugye nem mondod meg a mamámnak? Egy szempillantás alatt kisfiú lett. Egyetlen fia volt egyedülálló édesanyjának, egy munkától és szegénységtől elgyötört, beteg asszonynak. József Attila mamája jutott róla eszembe, amikor megismertem.

Te, ide figyelj, én ezt mégiscsak megmondom a mamádnak. Ő az egyetlen, aki észhez téríthet. Akkora marhaságot csinálsz, hogy föl sem méred. Vissza akarsz kerülni az intézetbe? És mi lesz anyáddal? Megijedt. Ne mondd meg neki, szívrohamot kap, miattad fog meghalni! Te meg vagy őrülve? Hát én vagyok a fegyvert rejtegető gyereke, vagy te?!

Végül homályos ígéretet tett, hogy visszaadja annak, akitől kapta (kapta?), hosszú kézfogással búcsúztunk, megtartod, amit ígértél? Meg, meg, mondta kissé türelmetlenül, és gyors léptekkel kiment a kávéházból. Nem hittem neki. Aznap sajnos egyedül voltam a kerületben, a társam, egy jóképű, vagány fiatalember, aki félbűnöző gyerekből lett félbűnöző gyerekek utcai nevelője, és mindig remekül hangot talált velük, nem tudom, hol csavargott, de nem láttam megszokott találkozóhelyeinken, amelyeket naponta végigjártunk a kerületben.

Bementem a kis irodánkba, ahol pedagógiai megbeszélésekre össze szoktunk gyűlni, és előadtam az esetet a többieknek. A főnöknő, a nyolcfős csapat egyik igen határozott és magabiztos természetű tagja először jól letolt, hogy nem voltam képes elvenni a gyerektől a fegyvert, aztán erélyes kezébe vette a dolgok irányítását, nemcsak az anyának szólt, de azt hiszem, a rendőrségnek is. A részleteket már elhomályosítják emlékezetemben a későbbi események, amelyeket jobbára a nevelési és világnézeti elvek körüli nézeteltérés gerjesztett: a csoportban a főnöknővel szemben nagy többségben azt gondoltuk, a rendőrséghez soha nem jó fordulni, végül is részben az a feladatunk, hogy ne engedjük a gyerekeket túl korán börtönbe kerülni, ahol aztán majd jól kiképzik őket a rabtársak, és végképp nem lesz remény rá, hogy valaha is kikeveredjenek a sorsukból. Végül, egy konkrét eset kapcsán, ez a nézetkülönbség vezetett a nyolcfős csapatból hatunk kirúgásához.

Még javában megvolt ez a nagyon élet közeli munkám, amikor a lakáskereséssel sorozatban értek a csúfos kudarcok. Léon még csak nem is diadalmaskodott, eleve tudta, hogy igaza lesz.

El kell ismernem, előfordult már, hogy igaza lett. Előre megmondta, hogy ha megkapom az egyéves útlevelet, és Párizsba megyek a gyerekekkel – ahová ő hívott a kommunája akkor még üres szobáiba, az alternatív iskolát is ő ajánlotta, sokat segített -, akkor én már nem fogok egy év után visszatérni Magyarországra. Már miért ne, dehogyisnem, válaszoltam dühösen, ingerelt, hogy provokál. Visszamegyek, és folytatom az életet ott, ahol abbahagytuk a férjemmel, gyerekeim apjával, aki ezt az évet Berlinben tölti. És aki szintén azt mondta, hogy ne menjek Párizsba a gyerekekkel, mert nem akarok majd visszajönni. Dehogynem, tiltakoztam, akkori önmagamtól telhetően teljesen őszintén. Nem láttam magamban az önismeret hiányának fekete bugyrait.

Aztán a szerencseangyalok mozgósítottak egy amerikai házaspárt, és mégsem lett lakásügyben Léonnak igaza.

Az utcában, velünk éppen szemközt, picike ház állt, keskeny udvara egyik oldalán egy garázs, másikon nagy konyha, fölötte az emeleten két kicsi szoba. Volt vécé és fürdőszoba is, továbbá sok egér és hangya, otthonosan mozogva a mindenütt málló vakolat alatt. A kéretlen társbérlőket Judy, a kicsi, vékony, nagyon fehér bőrű, nagyon szeplős és vörös hajú fiatalasszony kitartó bánattal próbálta irtani. Férje, Ben, fotós volt, a garázst használta műteremnek, ezért a házat úgy bérelték, mint kereskedelmi tevékenység színterét, ennek – meg a lerobbant állapotának – köszönhetően kifejezetten alacsony volt a havi bére.

Ben szerette Párizst, nem volt mindig könnyű megrendelést kapnia, de azért keresett, és minden szabad idejét az utcáról összeszedett tárgyak hasznossá barkácsolásával töltötte. Óriási tehetsége volt ahhoz, hogy érdekes tárgyakat találjon a kitett lomok között, és még érdekesebb módon hasznosítsa őket az otthonában. Akkoriban még rendszeresen lehetett találni bútort, szőnyeget, könyvkupacot, sámlit, kisszekrényt, polcot, ruhaneműt, száradásnak indult dísznövényt, alig kopott lábast a járdákon. A nyugati polgár rákapott a fogyasztás ízére, ezért élete folyamatos lomtalanítás volt, és úgy szabadult meg megunt bútortól, divatjamúlt ruhától, hogy kipakolta az utcára, vigye, aki látja. Azt hiszem, a lomtalanítási napok csak később születtek meg, vagy, ha netán már léteztek, a párizsi nép nem vette figyelembe őket, folyamatosan szórta az utcára fölöslegét.

Szívesen néztem át időnként Ben limlomokból ügyesen összetákolt házába; békés sziget volt a miénkhez képest. A kisgyerek, kerek arcú, vidám kisfiú, francia-angol keveréknyelven éppen elkezdte a verbális ismerkedést a világgal, nagyra nyílt szemmel, kíváncsi tekintettel fogadott minden látogatót. Judy kávéval kínált a konyhai magas bárpult mellett, amelyet szintén Ben barkácsolt össze talált faanyagokból. Ittuk a hosszú, híg amerikai kávét, a szél az ablakhoz verte az udvart benőtt borostyán elszabadult ágait, megint esik, sóhajtott Judy, ebben a városban mindig esik az eső.

Judy boldogtalan volt. Visszavágyott Amerikába, de az ura maradni akart Párizsban. Miért nem jó itt neked? Mert nem vagyok itthon. Mert akcentusom van. Mert vörös a hajam. Mert úgy beszélnek rólam, hogy az amerikai nő. De miért baj ez, Judy? Hiszen tényleg amerikai vagy! Judy rám nézett azzal a végtelenül szomorú, világoskék szemével, látszott, hogy azt gondolta, én semmit, de semmit nem értek, és lehet, hogy igaza volt.

Az asszony látványos sorvadozása az elhagyott haza után kompromisszumra késztette a házasfeleket. Szép pár voltak, jól kiegészítették egymást, egy magas fekete és egy kicsi vörös, az egyik gyűjtöget és barkácsol, a másik főz és horgol, közösen gondoskodnak helyes kisfiukról. Judy nem akarta, hogy a gyerek majd francia óvodába járjon, mindenáron haza akart menni Woodstockba, igen, Woodstockba! Ott laktak, bármily hihetetlen, hogy ott lakni is lehet.

Tudták, hogy el akarok költözni a kommunából, nekik ez éppen jól jött. Megkérdezték, hajlandó lennék-e egy évig őrizni a házukat, szeretnék kipróbálni, milyen lesz az amerikai életük, de nem akarják fölégetni maguk mögött a hidakat, ha majd egy év múlva visszakívánkoznak, legyen hová jönniük. Bíznak benne, hogy én akkor visszaadom a házukat, majd segítenek nekem más helyet találni. A tulajnak nem is kell tudnia semmiről, csak minden hónapban pontosan adjam postára a bért, és hát akkor köszönik szépen, viszontlátásra egy év múlva.

Akkor is boldogan fogadtam volna az ajánlatot, ha elhiszem, hogy csak egy évre szól, de biztos voltam benne, hogy nem jönnek vissza. Csak rájuk kellett nézni. Judy, nem is nagyon titkolva, bízott benne, hogy hazatérésük végleges, Ben viszont nem látta a nyilvánvalót, hogy egy év után ott marad majd Woodstockban. Ahogy korábban én sem láttam, hogy egy év után majd ott maradok Párizsban. Sok mindent nem láttam akkoriban, ami szemet szúróan nyilvánvaló volt, illetve annak kellett volna lennie.

Ennyi vakság mellett nem is tudom, hogyan érdemeltem ki az őrangyalok támogatását, de ismét megmentettek. Amikor már igazán kínosak voltak a mindennapok a kommunában, és a lakásszerzés is reménytelennek látszott, váratlanul az ölembe hullott megfizethető áron ez a ház, éppen megfelelő, hármunk számára kényelmesen tágas, és szerintem még barátságos is. Olyan hangulata volt, mint azoknak a lankás dombon vagy lágy völgyben magányosan álló, kicsi, régi, sárga fényű házaknak, amelyeket gyerekkoromban olyan sóvárgással néztem, miközben nyaralni vitt a vonat.

Lehetett tehát ismét új vagy legalábbis valamennyire más életet kezdeni. A gyerekek nem voltak ugyan fogékonyak újabb otthonunk kissé romos romantikájára, de annak örültek, hogy eljöttünk a zordonná vált kommunából, és családiasan hármasban vagyunk. Ők kapták a konyha fölötti két kis emeleti szobát, én pedig berendezkedtem Ben műtermében.

Az utca felé a garázs vasredőnye örökre lehúzva, belülről némiképpen szigetelte a deszkákból, faládákból, szekrényajtókból összeállított fal, teljes egészében feketére festve; a kisebb-nagyobb kiugrókat, beugrókat és polcocskákat jól lehetett hasznosítani, szekrényféle amúgy sem volt a helyiségben. A falhoz erősített hosszú, magas, ugyancsak fekete munkapult mellett, ahol korábban Ben hívta elő a fotóit, bárszéken ülve kopogtattam egy öreg mechanikus írógépen a heti négyszer négy perc párizsi kis színest a Forgószínpad műsorába.

Amikor már közeledett az egyéves határidő, levelet kaptam Bentől, őrizném-e továbbra is a házukat, mert egyelőre Woodstockban maradnak, de még mindig lehet, hogy visszajönnek… Nem merte leírni, hogy ő bizony szívesen jönne, de ezt érezni lehetett a sorok között. Viszont a levélből az is kiderült, hogy Judy remekül beilleszkedett, állása van, tanít, jól érzi magát. Nyilvánvalónak látszott, hogy sohasem fognak visszajönni. Eddig én többnyire arra láttam példát, hogy az asszony követi az urát, ha várost, országot kell cserélni, úgyhogy méltányoltam Ben önzetlen főhajtását felesége vágyai előtt. És jó volt tudni, hogy maradhatunk a házában, ugyanis nem lett volna hová mennünk.

A garázs udvar felé néző fala teljes hosszában különféle keretekbe illesztett ablaküvegekből állt, így kilátás nyílt a keskeny udvar dús növényzetére és a járás-kelésre a bejárati kapu és a házba vezető konyhaajtó között. Volt forgalom, jártak barátok, barátnők, részben föl az emeletre a lányom szobájába, amelyet ő látványosan leányszobásra festett padlótól mennyezetig többféle rózsaszínnel, az ajtón és a faliszekrényen saját kacskaringós festményeivel, részben pedig le a szűk, ablaktalan pincébe, ahol fiam tárolta dobfelszerelését a kissé szénporos, plakátokkal dekorált, boltíves helyiségben. Itt gyakorolta az Agostini jazz-dob iskolában tanult ritmusokat, itt alakítgattak kezdő rockegyüttest legjobb barátaival.

Kicsit zengett a ház, de nem nagyon. Egyik szomszéd sem panaszkodott, én pedig szerettem a dob ritmusára főzni a vacsorát – talpam alatt a konyha padlója enyhén remegett -, ez ihletet adott, hogyan házasítsam a szegényes alapanyagokat úgy, hogy a végeredmény jó legyen. Munkanélküli-segély, családi pótlék és rádiós tudósítások együtt is csak szerény összeget tettek ki. A gyerekek apja mindig küldött, mihelyt volt neki, de eléggé rendszertelenül volt. Úgyhogy a konyhában éveken át ötletgazdagsággal kellett pótolni a pénztárca hiányait, amitől végül megtanultam főzni. Engem a szegénység nem zavart, szerettem azt az omladozó házat, a szedett-vedett holmikból összeállt, de barátságos hangulatú szobákat, a garázs nyújtotta magányomat, inkább kevés pénz és békés élet, mint sok pénz és nagy hajrá – csakhogy ez részemről nem szabad választás volt, hanem rugalmas alkalmazkodás a kényszerhelyzethez, amiből nem tudtam hogyan kimászni.

Mielőtt az amerikai szomszédok elutaztak, Ben felajánlotta, hogy búcsúfotókat készít a családról. Hallotta, hogy a gyerekek apja, aki Berlinből gyakran meglátogatott minket a kommunában, két év után visszatér a hazába, mi hárman pedig maradunk Párizsban. Szerintem Ben tudta – a fotók bizonyítják -, hogy ez a búcsú hosszú távra szól, és valamilyen értelemben végleges, de én továbbra is azt hittem, csupán még egy-két évről van szó. Hadd folytassák a gyerekek egy ideig még francia iskoláikat, az mindenképpen jó lesz nekik, közben minden papírügyet rendezünk, hogy legálisak maradjunk, hazajárhatnak apjukhoz, nem lesznek elvágva semmitől, és nemsokára a felvilágosodás és az emberi jogok hazájának szabad és egyenrangú polgáraként közlekedhetnek a szabad világban, jaj de jó. Minden szülő azt hiszi, hogy amit csinál, azzal jót tesz a gyerekeinek. És hogy ő jobban tudja, mi a jó nekik.

Azt azért tudtam, hogy nem könnyítem meg az életüket, de hogy mekkora súlyt rakok rájuk, azt nem fogtam föl. Pedig ezeken a fényképeken látszik, csak én nem láttam meg. Később, valahányszor megint költözködtem – gyakran inkább valahonnan el, mint valahová -, és válogatás közben, mit dobjak ki, mit vigyek tovább, belenéztem a régi fényképeket összevisszaságban őrző óriási barna zacskóba, szíven ütött gyerekeim komoly és sokat tudó tekintete ezeken a búcsúfotókon.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy családilag fényképezkedtünk, és ezt is a fotós javaslatára. Ben szinte ránk szólt, hogy emlékfényképet muszáj. Fekete háttér előtt, kifejezetten sötét tónusú képeket hozott elő. Talán csak azért, mert nem volt elég lámpája. Mindannyian próbáltunk jó képet vágni a helyzethez, de csak én látszom valóban vidámnak, ámbár, ez kissé gyanús, el-elbújok a lányom feje mögött. A gyerekek még a ritka nevetős képeken sem felszabadultak, a többin meg komolyan, majdhogynem szigorral néznek a lencsébe. A családfő jóindulatú patriarchaként, némi távolságtartással szemléli a helyzetet.

A fényképész Ben jobban érzékelte a pillanat súlyát, mint én.

Elhagyott házában menedéket, újabb egy év haladékot kaptam, annál meszszebbre nem is próbáltam előre látni. Magam maradtam két kamaszodó gyerekemmel. Ezt akartam, magamra maradni. Kicsit kikapcsolni magamat a világból. Hogy megtudjak… mit is? Most már valóban minden támasz nélkül voltam, nem háríthattam át senkire semmilyen felelősséget, nem volt, aki bűnös legyen, aki mindig a hibás – én csak ekkor jöttem rá, hogy egy házas- vagy élettársat többek között arra is tartunk, hogy legyen kin levezetni az indulatokat -, egyedül kellett szembesülnöm nemcsak a hétköznapok nehézségeivel, a gyerekek gondjaival, de minden gondolatommal, érzésemmel, minden miértemmel, magamnak kellett választ találnom teljesen egyedül még arra is, amire nincs válasz. Ezt akartam, minden befolyás nélkül magam lenni; de nem tudtam előre, hogy ez ilyen kemény lesz.

Később beköltözött a konyhánkba a hajléktalanná vált hallgatag rocker, aki azon vívódott, hogy talán ő a messiás; ezt mi nem tudtuk helyette eldönteni.

Rádió, kis színesek

Szólt a telefon. Még nem tudtam, hogy megint közbeléptek az őrangyalok. Az ismeretlen férfihang bemutatkozott, elsőre nem értettem a nevét, elsőre általában senkinek sem értem a nevét, mindig a végén kell megkérdeznem, hogy bocsánat, kivel is beszéltem? Mondta, hogy ő a Szabad Európa Rádió párizsi irodájának a vezetője, és rögtön a lényegre tért: új tudósítót keresnek egyik műsorukhoz, hallottak rólam, rám gondoltak. Azonnal, habozás nélkül azt mondtam, nem, köszönöm, nem akarok a SZER-nek dolgozni.

Nem kérdezte, miért nem, pedig elmondtam volna – amit évekkel később, Calvadost kortyolgatva a rádió párizsi stúdiója melletti kávéházban meg is tettem -, hogy erről a rádióról csak 56 előtti emlékeim vannak, gyerekkoromból. Nagymamám kredenc méretű készülékéhez tapasztotta öreg fülét, psszt, psszt, csöndbe legyetek, most mondja be a szabadeurópa, hogy jönnek az amerikai csapatok, és felszabadítanak bennünket. Jaj, édesanyám, nyögött fel anyám, az a rádió is csak hazudik, te meg mindent elhiszel, közben megsüketülünk a recsegéstől és sípolástól. Anyámnak igaza volt, egy szót sem lehetett a szövegből érteni, csak nagyanyám hallotta tisztán, amit hallani akart. Ez a jelenet sokszorosítva vésődött az emlékezetembe, nyilván gyakran ismétlődött, nagyanyám makacs volt, és olyan igazi klerikális reakciós, amilyennek az egypártpropaganda mutatta a sötétben ólálkodó ellenséget a népi demokratikus szabad nép ijesztgetésére.

A rokonszenves, idősebb férfihang azt javasolta, hogy azért még beszélgessünk kicsit, sok jót hallott rólam (nem mondta, mit), hogy vagyok, mit csinálok, úgy tudja, két gyerekem van, miből is tartom el őket? Telitalálat. Én még nem is éreztem, hogy megingok, máris eldőlt a sorsom. Ma nem tudom, miből élnék, miféle nyugdíjból, ha akkor, gyermeki emlékek félrevezető hatása alatt, kitartottam volna első, elutasító válaszom mellett.

Akkor adtam be a derekamat, amikor kiderült, hogy sem politikával, sem magas kultúrával nem kell, sőt nem is szabad foglalkozni, ez más tudósítók területe, hanem kis színeseket várnak a párizsi hétköznapi életről. Szereti Párizst? Na ugye. Egy héten egyszer bejön ide az irodába, beolvas négy, körülbelül négyperces anyagot, géppel írja le őket, mert a hanganyaggal a kéziratot is át kell küldeni Münchenbe. Arról ír, amiről akar, amit maga érdekesnek talál. A percek száma után fizetünk, dollárban. Nem emlékszem, mennyit mondott, nem volt nagyon sok, de mégiscsak jövedelem, és a feladat vonzó. Szerettem rádiózni, jó néhány évvel korábban a Kossuth rádiónak is rendszeresen külsőztem reggeli könyvismertetésekkel, amíg ki nem rúgtak aláírásgyűjtés miatt. Igen büszke voltam, amikor behívatott valami főnök, azt hiszem, a párttitkár, és kellő pátosszal közölte, hogy nem azért rúgnak ki – vegye tudomásul, hogy soha, érti, soha többet nem szólalhat meg a Magyar Rádióban -, mert a férjem az, aki (nem tette hozzá, de beleérthető volt, hogy már ez is elég nagy baj), hanem azért, amit én tettem: pontosan tudják, kiket kerestem föl, hogy írják alá az abortusztörvény szigorítása elleni tiltakozást. A három lenyűgöző nagyasszonyról volt szó: Duchynska Ilona, Andrássy Katinka és Rajk Júlia. Roppantul hízelgett a hiúságomnak, hogy a magam jogán rúgnak ki, és nem csak mint feleséget.

A szabadeurópás férfi barátságosan és kissé apukásan beszélt velem, ami akkori elesettségemben inkább jólesett, pedig különben kifejezetten bosszantani szokott. Az ember nem mindig olyan rettentően önálló, amilyennek tudni szeretné magát. De hát ez a rádió a CIA-hoz tartozik, sóhajtottam még aggodalmasan, csak nem azt akarja mondani, hogy dolgozzak egy kémszervezetnek? Jóindulatú nevetés a vonal túlsó végén. Az sok évvel ezelőtt volt, csakugyan a CIA fizette, de aztán ebből nagy botrány lett, és átvette a kongresszus. Ne féljen, szó sincs kémszolgálatról.

Először próbaanyagot kellett küldeni, a négyből kettőre emlékszem. A közelünkben volt egy boltocska, már korábban is megcsodáltam: hangulatos környezetben kutyáknak, macskáknak és más házi kedvenceknek való luxustárgyakat árultak. Még csak néhány éve jöttem el a kelet-európai szürke egyformaságból, és jókat mulattam a nyugati életmód számomra teljesen abszurd túlzásain, a gazdagok hóbortjain. Bementem a boltba, jegyzeteltem, kérdezgettem, aztán elmeséltem a magyaroknak, mi mindennel kényeztetik a franciák a háziállataikat, amelyek között pocok, patkány és többféle hüllő is akadt: nemcsak sapkát, de még papucsot is, aztán csörgőt, sima, szőrös és dudoros labdát, játéklabirintust, egérszagú műegeret és hasonlókat vesznek nekik. Ma már ezen senki sem csodálkozna.

A másik bemutatkozó témám komolyabb volt, enyhén népnevelő jellegű, amire hajlamom van; aki egyszer tanárnő volt, kicsit mindig az marad. Az új apákról meséltem. A sajtó is cikkezett erről, az életben is tapasztaltam. Játszótereken és szülői értekezleteken egyre több derűsen figyelő és érdeklődő apukát lehetett látni, Doktor Spock is átdolgozta a csecsemőgondozásról szóló, akkoriban aktuális nevelésügyi bibliát, és immár az apákhoz is intézte eligazító szavait. Divatba jött a téma. Remek vitákat lehetett olvasni és hallani a szelíd új apák és a mérges hatalomféltők között. Előbbiek fölfedezték magukban a feminitást, és rájöttek, hogy ez jó nekik, emlegették a jin-jang egyensúlyt. A szokásos férfiviselkedéshez képest többet beszéltek önmagukról, érzéseikről, a bennük végbemenő változásokról. Pelenkáztak, fölkeltek éjjel ringatni a gyereket, meg is szoptatták volna, ha lehet; volt, aki sajnálkozott, hogy ezt nem tudja. Közben elég nagy hangon jelentkeztek a férfifelszabadításért és az apák jogaiért harcoló dühösek is. Ők azt hánytorgatták föl, mintegy elfelejtve, kinek a testében növekszik a gyerek, hogy amióta léteznek fogamzásgátló szerek és abortuszlehetőség, azóta csak a nő kezében van a döntés, hogy legyen-e gyerek vagy sem, és ez nem igazság. Az sem, hogy a válóperek során majdnem minden gyereket automatikusan az anyának ítélnek, csupán mert ő az anya. Hol van itt az egyenlőség a nemek között?!

Kezdtem ismerkedni a gondolattal, hogy időnként még azoknak az érveiben is lehet igazság, akikkel egyébként nem értünk egyet. Nem szerettem ezeknek a hangosaknak a harcias stílusát, párbajozó kedvét; némi rejtett nőgyűlöletet lehetett bennük érezni, vagy legalábbis indulatos ragaszkodást a férfihatalom teljes felségterületéhez. De abban igazuk volt, hogy rendesebben kellene megvizsgálni az egyéni eseteket, és nem automatikusan ítélkezni, mert még az is megeshet, hogy egy gyereknek jobb sora lesz az apjánál. Ezek a férfifelszabadítók valójában azt akarták, ami az új apáknak megadatott (nyilván mert azok nem harciassággal érték el, hanem figyelemmel), hogy több közük legyen a gyerekükhöz. Nagyobb részt akartak vállalni a gyerek életében, ami dicséretes és üdvözlendő újdonság, csak miért ilyen kiabálva fogtak hozzá?

Nem túlzok, a férfi- és apaszerep kérdése egy időben közbeszéd tárgya volt: még egy nagy nemzetközi kollokviumot is tartottak Párizsban valamelyik minisztérium szervezésében a férfiak szerepéről a családban. Szép sajtóvisszhangot kapott az esemény, mindenféle fórumokon foglalkoztak a témával; ilyenkor szoktam sóhajtani, némi irigységgel, hogy ezek a franciák tudják, miről érdemes nyilvánosan beszélni. A kollokvium résztvevői, noha sok mindenben nem értettek egyet, zárónyilatkozatukban egy nevezetes mondatot hagytak az utókorra: „a nő fölrobbantotta álférfiasságunk képét”. Mindez borzasztóan imponált nekem, többször is beszéltem a témáról a rádióban, és közben átéreztem, hogy fellazítok, mert az életet mesélem, amilyen ott is lehetne (a „célországban”, volt szokás cégen belül mondani), ha lenne ott szabadság, és hozzá még gondolkodás, nyitottság, civil kurázsi és kíváncsiság is.

Olyan emlékeim voltak a hazai életről, amilyen képet a Krampafalvi családban ismertem meg néhány éves koromban, és ami később sem változott. A Pokolnak fenekén lenn, hol örök tűz lángja ég, csendben-rendben éldegéltek Krampafalvi Krampuszék. Krampusz néni sütött-főzőtt, ingeket varrt és mosott, Krampusz bácsi meg pipázott és újságot olvasott. Ez persze csak mese, a valóságban Krampusz néni egész nap melózott egy undok munkahelyen, hazamenet fölnyalábolta a gyerekeket iskolából-óvodából, bevásárolt, és hazacipelte a teli cekkereket, mielőtt a fent leírt idilli házimunkákba mélyedt. Krampusz bácsi szintén keményen dolgozott egész nap, gyötörte a főnöke, nem kapott prémiumot, vidd innen ezeket a büdös kölyköket, mit zajonganak az orrom előtt, az ember már az újságját se olvashatja nyugodtan?! Valószínűleg a Pokolban is az egypárt újságja volt az egyetlen napilap, mert Krampusz bácsi az olvasástól még idegesebb lett. Esetleg megivott egy-két kupicát, miközben az asszony átnézte a gyerekek leckéit, és ágyba fektette őket. Szombat este vendégek jöttek, Krampusz néni sok főzőkolbászt és mustárt vett, vagy meleg szendvicset készített, Krampusz bácsi beszerzett néhány üveg Kadarkát és sört, a férfiak beszélgetés közben telefüstölték a szobát, Krampusz néni szedegette össze és vitte kiborítani a katlanba a teli hamutartókat, kávét főzött, felszolgálta, néha mondani akart volna valamit, de nem tudott beférkőzni a beszélgetésbe, a férfiak nem hallották meg többször is elkezdett mondatát.

Úgy gondoltam, helyénvaló, ha elmesélem, hogy másképp is lehet.

Éveken át heti négy téma, elég sok minden szóba került. Mindenkiről beszéltem, akiről volt mit: szomszédokról, ismerősökről, médiaszereplőkről egyaránt. Ócskapiaci árus, temetőőr, sziklamászó, delfinember, családfanyomozó, marokkói fűszeres, muzulmán varázsló, klónozó tudós, szeméremövárus, informatikai betörő, hipnotizőr, grafológus, divatdiktátor, szabadkőműves, bioetikus szakember, hivatásos álmodó, természetgyógyász, spermaadományozó: olyan figurák, amilyenek akkor még Magyarországon nem voltak láthatók. És olyan helyzetek, jelenetek, események, amelyek csak akkor történhetnek meg, ha szabadság, szellem és sokféleség van, vagyis az, ami elbűvölt engem ebben a városban.

Festményértékű vagy filozofikus falfirkák, tetőtől talpig tetoválások, utcai zenészek, különféle szekták, az egyik gyógyít, a másik árt, személyiségfejlesztő tanfolyamok, a kínai negyed belterjes életének rejtélyei, az arab családok szokásai, zenélő afrikai közösségek, álomkutatás, focizó rockzenekar, kosárlabdázó tolókocsisok, elmélyült viták spermabankról, embrióátültetésről, magzattetemek sejtjeinek felhasználásáról, a méltósággal meghalás jogáról, egyáltalán, a halálról, amiről nemrég még nem illett beszélni; történetek a vendégmunkások életéből, az iskolákból, ahol meg kell oldani a különféle anyanyelvű és bőrszínű gyerekek közös tanulását a franciákkal; és érdekes felmérések, amelyekből sok minden kiderül a szexuális szokásokról, az egymás iránti türelemről, a másságokhoz való viszonyról és a fiatal franciák erkölcseiről.

Az egyik közvélemény-kutatás öt csoportra osztotta a 15 és 35 év közötti franciákat: huligánok, vendégmunkások, menők, modern technikusok és jövendő vezető káderek. És csakugyan ilyen típusokkal lehetett az életben találkozni. A felmérés szerint a rosszul végzett munkát elfogadhatatlannak, a betegbiztosító becsapását elég nagy disznóságnak tartották mindegyik csoportban, viszont könnyedén megengedték az adócsalást és a feketén végzett munkát. Az ötből négy csoport az intelligenciát tette első helyre mint legfontosabb tulajdonságot, utána a képzeletgazdagságot, az érzékenységet és az elbűvölni tudást; persze, hiszen franciák. A vendégmunkások viszont legfontosabbnak az akaraterőt tartották, azután a bölcsességet és a türelmet. Hogy kinek mi a legfontosabb, azt eléggé látványosan diktálja az élettapasztalat. Abban minden csoport egyetértett, hogy kiskereskedő boltjából lopni botrányos, a nagyáruházi lopást viszont, amit a vendégmunkások nagy többsége elítélt, a jövendő vezető kádereknek csupán a fele tartotta elfogadhatatlannak.

Nem szeretek semmiféle általánosítást semmilyen népcsoportra, de nem lepett meg ez az eredmény, egybevágott a saját tapasztalataimmal. Ilyenek a franciák, gondoltam, pontosabban ilyenek is, mert még nagyon sokfélék.

Párizs után Münchenben nekem évekbe telt, mire megértettem, hogy nemcsak a kisembert disznóság meglopni, de az államot is, és igenis rendesen meg kell fizetni az adót. Igaz, ott körülöttem – nem úgy, mint az addig megismert országokban – minden működött, a kiégett utcai lámpát másnapra kicserélték, a járdák tiszták voltak, az aszfalt repedésmentes, a buszok és villamosok a kiírt menetrendet tartva percre pontosan érkeztek a megállóba. Kaptam valamit az adómért. Münchenben arról is leszoktam, hogy lógjak a metrón, ami Párizsban nemzeti sportnak számított, kinek kényszerűségből, kinek vagányságból.

Egyszer csúnyán rá is fizettem, megérdemeltem, lusta vagy fáradt voltam gyalogolni, és két megállóra fölugrottam az éppen érkező buszra. Már szálltam volna le a Gambettánál, amikor a lépcsőről egyenesen az ellenőr karjába zuhantam. Ketten állták el zordon arccal és kitárt karral a busz középső ajtaját, minden leszállót ellenőriztek, nem volt menekvés. Szégyenletes módon, a lehető leghülyébben viselkedtem: elkezdtem magyarázni, hogy hiszen éppen ide megyek, az önkormányzathoz, látja, itt szemben, segélyért (ez igaz volt, a legszegényebb korszakunkat éltük), csak két megállót jöttem… Ezt nem kellett volna. Nemcsak, mert minden eleganciát nélkülözve azonnal kiadtam magam, mint egy igazi elesett, hanem mert ezzel mélységes undort váltottam ki a hatóság képviselőjéből. Még szerencse, hogy fehér a bőröm, gondolhattam, mint máskor is hasonló helyzetben; tapasztalatból tudtam, hogy akinek sötétebb a színe, gyakran (de azért nem mindig) rosszabb fogadtatásban részesül. Tényleg nincs igazság.

Közben nekem, Magyarországról nézve, pompás dolgom volt: négyszobásnak mondható, önálló házban laktam, és egyáltalán, Párizsban, Párizsban élhettem! Elterjedt a híre, hogy a konyhámban nagyon jól meg lehet aludni. A konyha valóban olyan volt, mint egy negyedik szoba, nagy helyiség, bárpult, székek, kisasztal, a sarokban két Bentől megörökölt, beépített ágy. A hírterjesztők az egerek gyakori surranását, úgy látszik, elhallgatták, mert félelem nélkül jöttek a népek, nemcsak közeli barátok, akiket szívesen láttam, de kifejezetten távoli ismerősök is.

Korábban, a szemközti házban, ahol a kommunában laktunk, szintén nagy volt a jövés-menés, a világ különféle tájairól Párizsban járó magyarok találkoztak egymással és velünk. Barátságos estékre emlékszem, fontosnak átélt találkozásokra, beszélgetésekre, volt zene, hírek és könyvek cseréje; némi kenderfüstben nagy felfedezéseket tettünk vallás és tudomány összefüggéseiről, a bolygó jövőjéről.

A jövés-menés folytatódott Ben házában is, de megváltozott az összetétel, és kezdtek olyanok is beállítani – gyakran csak beléptek hátizsákosan a kapun, minden előzetes jelzés nélkül -, akiket soha nem hívtam, sőt alig vagy egyáltalán nem ismertem. Végre kaptak turistaútlevelet, a nyolcvanas évek elején ez már könynyebben ment, néhány napot Párizsban tölthetnek, pénzük nyilván még annyi se, mint nekem, indulás előtt körbekérdezték pesti ismerőseiket, ki tud ingyen szálláshelyet Párizsban. Nekem befogadó hírem volt, pedig mindössze csak nehezen tudtam nemet mondani, és végül is valóban ott volt az a nagy konyha, a látogatók meg szerencsés esetben egész nap a múzeumokat járták, nem sokat zavartak, bár néha a földön hálózsákban alvók között kellett lépegetni, ha fel akartunk jutni az emeleti szobákhoz.

Az viszont már zavaró volt, ha beszélgetni akartak, amikor én nem, ha szemrebbenés nélkül elfogyasztották a gyerekeknek estére félretett kaját, ha azt éreztették, hogy erkölcsi kötelességem őket támogatni, mert Párizsban élek, ők meg hazaiak.

Nem volt eredménytelen a rendszer propagandagépezete. A külföldön élő magyar eleve gyanús, elhagyta a hazáját, ez már maga majdnem árulás; a tetszetősebb világot választotta, ahelyett, hogy helyt állt volna itthon a vártán; az a minimum, hogy tartozik valamivel a hazának, adott esetben koszt-kvártéllyal a látogatónak. Később, a rendszerváltás után, találkoztam olyannal is, méghozzá fiatal újságírónő volt a lelkem, aki nem átallotta szemrehányóan fölemlegetni, hogy én elhagytam a hazát, a könnyebbik utat választottam. Kis kádárista libuskám, mondhattam volna neki, de nem mondtam, mert úrilány vagyok, a könnyebbik utat te választottad, a langyos biztonságot, mozdulatlanságot, mert félsz a szabadságtól, önállóságtól, felelősségtől. Okkal, mert ezek szörnyű nehéz dolgok, úgyhogy eszembe sincs téged megszólni, de te se hazaárulózzál itten nekem.

Végül egy ártatlan lelken csattant az ostor. Éppen elment egy kisebb csapat „Kádár bosszúja” – ahogy a bekérezkedő turistákat emlegették -, akkora kuplerájt hagytak maguk után, hogy azonnal nekiláttam takarítani, pedig azt igazán nem szeretek. Sajnos a magyar látogatók között kisebbségben voltak, akik normálisan tudtak viselkedni. Akkoriban még nem használták, vagy én nem ismertem, a bunkó szót, de ezek bizony – arcokra már nem is emlékszem, csak arra, hogy siserahadnak érzékeltem őket – nagyon bunkószerűen viselkedtek.

Így aztán, amikor a traktorhangon berregő porszívó zajától végre meghallottam a telefont, és fölvettem, és egy fiatal lányhang azt kezdte csicseregni, hogy ismerjük egymást, csak én talán nem emlékszem rá, de ő is ott volt a budai lakásunkban a Halászék valamelyik előadásán, és most érkezett meg, a Gare de l’Estről telefonál, szeretne idejönni a… gyorsan a szavába vágtam. Lehet, hogy kiabáltam is. Hogy honnan ismerném én személyesen azt a negyven-ötven-hatvan embert, aki a lakásszínház előadásain nálunk járt, ettől még nem vagyunk barátok, sőt ismerősök se, és nem is leszünk azok, és igencsak kérem, terjessze el Budapesten, hogy undokul elutasítottam, és a továbbiakban mindenki mással is undok leszek, elegem van az élősködő magyarokból, soha többé senkit nem fogadok be, kész, vége, meg se próbáljátok, ezt mondd el mindenkinek. És levágtam a kagylót.

A szájról szájra híradás, amit az afrikaiak járdatelefonnak vagy bozóttelefonnak neveznek, csodásan működhetett akkoriban Budapesten, mert soha többé nem jelentkeztek nálam ismeretlenek. Nem szégyelltem magam az undokságért. A heves indulatért egy kicsit, de ez így szokott lenni, az ember addig-addig fojtja el, különféle okokból, amit őszintén érez, hogy egyszer annak robbannia kell.

Pedig néha érdekes figurák is beállítottak. Jött például, ki tudja már, kire hivatkozva, egy kis kopasz muki, sosem láttam azelőtt, kuglifej, elálló fülek, örökösen vigyorra húzódó száj, ami be nem áll. A történet elején egy szavát sem hittem, de ahogy mentünk bele a tényleg hihetetlenbe, kezdtem hinni neki.

Monte-Carlóból jött föl Párizsba, autóstoppal. Egy fillérje nem maradt, mindent elvesztett a ruletten. Néhány hete még új Alfa Romeóval cirkált, és a legjobb szállodában bérelt fényes lakosztályt. Azt mondta, tudja, hogy meg kellene változtatnia az életét, de az lehetetlen, mert neki mindenképpen ezt kell csinálnia, ehhez van… – Elakadt, fölugrott, ide-oda rohangált a szobában, hadonászott, a torkához kapkodott, mint aki fuldoklik. – Nem fogod elhinni. De elmondom.

És elmondta.

– Amikor jó pár évvel ezelőtt először mentem be a kaszinóba, csak úgy vaktában játszottam. Nem nagy pénzekkel, nem nagy kockázattal. Ment. Gondoltam, megduplázom az összeget. Akkor is ment. Jó. Ha tehetek kétszázat, miért ne tennék akár ötszázat is? Bejött. Kezdett gyűlni a pénz. Már néztek rám az asztal körül, de inkább csak úgy, hogy persze, elsőre, ártatlanul, sokaknak sikerülni szokott, véletlen az egész.

Aztán egyszerre csak bejött a Hang. Kilences, hallottam a fejemben. Á, mondom, hülyeség. Miért éppen a kilences. Ki-len-ces! Ugyan, ne butáskodj, mondom magamnak. De hát miért ne. Ki lehet próbálni.

Bejött. Akkor már kezdtek jobban figyelni engem az asztal körül.

Következő menet. És egyszer csak megint jön a Hang. Azt mondja: hetes. Na nem, ez nem igaz. He-tes! Nem, nem teszem rá. Mi ez az őrület. HE-TES! Jaj, már forog. Mindenki engem néz, mit fogok rakni. Rakok-e. Már csak egy másodperc van. Rakok a hetesre. Bejön. Kezem-lábam remeg. Már százezreknél tartunk. És ami most következik, azt nem fogod elhinni. Megindul a következő menet, és a Hang megint azt mondja, hogy hetes! Nem, ne, ezt nem lehet. Ordít velem, hogy HE-TES! Nem mozdultam. Nem tettem. Bejött: hetes volt. Akkor mindenki újra rám nézett. Mintha tudták volna, mi történt.

Hát így kezdődött. A Hang minden engedetlenségért megbüntet. Kordában tart, nevel és irányít. Dolgozni járok a kaszinóba. Eleinte ittam, hat-nyolc whiskyt egy este, de most már nem. Tökéletesen tiszta fejre van szükségem.

Bemegyek, megvan a kedvenc asztalom. Néha egy rémes krupié ül ott, akivel utáljuk egymást, de mindent tudunk egymásról. Az asztal körül is. A törzsvendégek. Nem kell sokat beszélni. Néha csodák történnek, sosem értem, miért. Valaki int finoman a fejével, hogy ma ahhoz az asztalhoz kell menni. Aztán valaki más mond valamit, és abból te hirtelenében tudod, mit kell tenned. Irányítva vagy. Amire teszel, bejön, fogalmad sincs, miért.

Vannak persze kemény napok is. Amikor nem megy. Amikor rongy vagy. Amikor föllázadtál a Hang ellen, és az azt mondja: szóval, nem hittél nekem. Tessék. És akkor tényleg senki vagy. Egy féreg. És alázattal kivárhatod a büntetés idejét. Ki akar az én fejemben játszani, aki mindig tudja előre a számokat? Ő is nyerni akar. De csak akkor tud, ha a kezem engedelmeskedik neki.

Szemrehányóan nézett a kezére. Az előadás kissé irodalmias volt, talán már nagyon sokszor ismétlődött; el tudtam képzelni, hogy mindenkinek, akit csak lát, azonnal előadja a történetét. De mimikája, hadonászása, egész izgatott testbeszéde hihetővé tette, amit mondott. Nem csodálkoztam, hogy ilyen nyugtalan, nehéz lehet az élet az embernek egy vezérlő istennel a fejében, aki súg, mert nyerni akar, és engedetlenségért büntetést osztogat.

Őt is elmeséltem a rádióban.

Tisztelt Olvasónk!

 

Kérjük, segítse munkánkat, és töltse ki lapolvasási szokásokkal kapcsolatos kérdőívünket

az alábbi weboldalon:

 

www.cawi.ipsos-szonda.hu/mozgovilag

 

 

Mozgó Világ

 

 

Kapcsolódó írások:

Lángh Júlia: Afgán – utirajz 1977 nyarán hat hetet Afganisztánban töltöttem. Még béke volt...

Lángh Júlia: Hatvannyolc nyomában Lángh Júlia Hatvannyolc nyomában Nyári estéken tárva-nyitva volt a...

Lángh Júlia: Nusi – avagy egy asszony élete Nusi jön, talált valakit, aki idehozza kocsival, nincs kétszáz...

Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...

Lángh Júlia: Invalidusok között Járókerettel, két mankóval, két bottal, a szerencsésebbek csak egy mankóval...