Lator László: A megmaradt világ

 

Makó (1)

 

Makóról, a cseh világban, alig-alig tudtam valamit, később sem sokkal többet, a nevét is csak onnan, hogy két nagynéném, apám húgai oda mentek férjhez, Anna előbb egy fajtánkbelihez, egy kiszombori földbirtokoshoz, másodszor egy polgárhoz-értelmiségihez, egy vasúti mérnökhöz. Másik nagynéném, Franciska-Ferike, az ő révén lett makói, s ment ott hozzá egy fül-orr-gégészhez. Amennyire tudom, családunkban ő volt az egyetlen mélyen vallásos ember, hite-jámborsága leginkább abban nyilatkozott meg, a rendszeres vasárnapi misére járás mellett (lett is ebből a rendíthetetlen szokásából elég baja a parancsuralomban), hogy ingyen gyógyította a szegényeket, egy rossz ballonkabátban, ócska Csepel biciklin ment ki hozzájuk a város peremére. Talán ezért volt, hogy még a legzordabb ötvenes években sem bántak el vele igazán gorombán. Minden cselekedetében, mozdulatában érzett a vállalt vagy éppen magára kényszerített jóság, meglehet, jóvá akarta tenni ifjúkora ki tudja, milyen gyengeségeit-gyarlóságait. Egyébként nemcsak minden helyzetben működni kész részvétére, segítőkészségére emlékszem, hanem keresztényi türelme, derűje alatt lappangó szadizmusára is. (Sokak szerint a hivatott sebész nélkülözhetetlen tulajdonsága.) Gyanakodtam, kedve telik benne, ha a fáskamrában, a favágó tőkén baltával elcsapja az ajándék baromfi nyakát, de még a gyereknevelésben is ki-kifeslett olykor szép szelídsége alól ez a nekem, nem is tudom, miért, kedves gyarlósága. Az új világban aztán, nem mondhatom másképp, a nép kívánságára utcát neveztek el róla Makón. A béke első hónapjaiban náluk lakhattunk, csak később tudtunk egy kiadó (mert a gazdái kinn laktak a tanyavilágban) Ráday utcai parasztházba költözni, anyám, apám, nagyanyám, negyvenöt karácsonyától én, később az angol fogságból, mert hadikórházban dolgozhatott, jó bőrben hazaérkező bátyám, szóval nem voltunk kevesen, mégsem hallottam soha egy ingerült félszót sem, pedig Aladár bátyámék lakása, ha elég tágas volt is, mégiscsak egy családra volt méretezve. Etettek is, többnyire puliszkával, melasszal (ma is érzem csípős nyersrépaízét a számban). Apám és Aladár bátyám kapcsolatának volt egy furcsa tartománya, a vallás. Apám református volt, templomba (nálunk, Sásváron nem is volt protestáns, ahogy mondták, magyar templom) csak akkor ment, ha valamiért nem tudta elkerülni. Pedig a Lator család felemelkedése azzal kezdődött, hogy a hétszilvafás, vagy inkább paraszt család az egyik fiút kitaníttatta papnak. Apám egyébként is kétkedő elme volt, de Makón észrevettem, hogy ha nem is a tételes vallás parancsolatai szerint, hinni szeretne valamiben. Napi olvasmánya volt a Biblia, most nálam van, benne aláírása, alatta: 1924. Ezt a szentírást igazán kevés, egy kis táskányi holmim közt végighurcoltam a fél Európán, velem volt bombázásokban, háborúban, fogolytáborokban, szökésekben, s ott vannak benne apám kis cédulákra írt ceruzajegyzetei, utalások ilyen vagy olyan párhuzamokra, egymásnak ellentmondó részekre, versekre. Valahányszor csak alkalma adódott, ezzel-azzal ugratta nagybátyámat, hogy ért egy-egy homályos mondatot, hogy egyezteti össze ezt meg azt a passzust – én meg azt gondoltam, tulajdonképpen önmagával vitázik, magának keresi az elfogadható igazságot. Ezt az elfedett, a külvilágnak csak átrendezve mutogatott nyugtalanságot bizonyosan megörököltem tőle. Alighogy negyvenöt december 6-án, az akkor már szovjet Nagypaládnál, a magyar Kishódosnál átgázoltam az akkor, szerencsémre, éppen sekély Túron (ki értené ma már, hogy mikor jó harminc évvel később egy versben megírtam szökésemet, a folyóirat főszerkesztője megkért, írjak valami mást a határsértés helyét pontosan kijelölő tulajdonnév helyett, mert még meg találják kérdezni, ugyan miért kell valakinek a Szovjetunióból illegálisan Magyarországra menekülni, így aztán eltűnt a Túr, s alakult így a verssor: az ér fűzfáit jegenyéit) Tisztabereken, nem messze a határtól élő rokonaimtól megtudtam, hogy családom Makón van. De az ország keleti csücskéből eljutni a dél-alföldi városba egyáltalán nem volt olyan egyszerű. Pénzem sem volt persze. Apám ugyan, mikor behívtak, adott kétszáz pengőt, akkor még sokat ért, de negyvenöt végén már egy doboz gyufát ha lehetett venni rajta. Vonat meg (már ahonnan egyáltalán) csak hébe-hóba, kiszámíthatatlanul indult, s arra, amerre, ahova éppen lehetett. A közeli városban, Fehérgyarmaton máris várnom kellett egy-két-három napot, rokonok rokonánál, jéghideg ágyban, lassan langyosodó dunyha alatt háltam, onnan aztán tovább Mátészalkára, aztán Debrecenbe, egy nem-tudom-hanyadik unokatestvéreméknél kaptam szállást (ugyan hogy találtam meg őket, valahol a Nagytemplom közelében laktak), ennem is adtak persze, csak utóbb eszméltem rá, hogy ez akár nagy áldozat is lehetett, de akkor én még magától értetődőnek vettem, hogy akinek van, ad a másiknak, akárkinek, aki rá van utalva. Ki-kijártam az agyonbombázott pályaudvarra, még otthon, Sásváron hallottam a nagy debreceni légitámadásokról (44-ben Beregszászban kaptam is ízelítőt a bombázásból, ma is emlékszem, hogy csapott be a por, a füst, a vakító villogás, hogy hozták be a jajgató sebesülteket a Horthy Miklós úti szép polgárház félig-pincéjébe), és lestem, indul-e s mikor vonat valamerre, jó irányba, el is jutottam Szajolig, onnan meg, jobb híján, Békéscsabára, végül Tótkomlósra, de onnan délnek, Makóra már csak gyalog mehettem. Talán ott, Tótkomlóson láttam először szovjet fogságból szervezetten hazatérő volt hadifoglyokat, szerencsés keveseket, akik ilyen hamar szabadultak. Az állomáson rezesbanda, harsogó zene fogadta őket, ott álltak, tétován, rossz rongyaikban, vízibetegségtől puffadt arccal, fogukat-hajukat elhullatták. Tizenkilenc éves koromban három verset is írtam ezekről a boldog, mert mégiscsak hazatért nyomorultakról. Gondolom, a Honfoglalók a mai olvasónak túlszínezett lidércesálom-képsorával inkább valami általánosabb egzisztenciális szorongást, pusztulásélményt, halálfélelmet fejez ki, nekem pedig minden szava mögött ott volt a még nagyon is fogható, közeli látvány éppen csak egy kicsit átrajzolva: Amerre mennek, vad kutyák / soványan, borzasan csaholnak. / Elhullatták fogukat, csontjukat, / homlokukon hozzák a sárga holdat. // Mindenütt vidám zeneszóval / fogadják őket: holtakat. / Fekete tarjagos sebük / pokoli tűzzel felfakad. De azt már igazán csak én tudhatom, hogy egy ugyanakkor írott másik versemben, a Testünk felettben, átrajzolt képekben, másképp rendezve ugyan, szintén a sokáig magammal hurcolt, csak lassanként homályosuló háborús tapasztalattömeg lappang. De ez a kis jelenés helyhez-időhöz már nem kötődik, a test, a testek, a szerves anyag pusztulásáról próbál szólni: Két napon át rekedten kiabáltunk, / testünk felett jajgatva álltunk, / harmadnap darabokra törtünk, / a nyirkos földön elhevertünk. // Most már kicsit se moccanunk, / érezzük rothadó szagunk, / romlott vérünk fekete tinta, / csírák pattognak csontjainkban. És a biblikusra hangolt befejezés: Hát lássatok, hát sírjatok! / Porba jeleket írjatok! / Kín fészke: romlandó husunk! / Kövekhez nem hasonlitunk. Ezt a háború gerjesztette közérzetet-szorongást, az egyébként koromhoz nem illő pusztulástudatot akkoriban sokszor, sokféleképpen próbáltam megírni, hol tűrhetően, hol nagyon rosszul, hármat-négyet aztán, mostani mesterségbeli tudásomat használva, át is írtam közülük. A háború tablóit egyszer-egyszer fényképhűséggel, többnyire átigazítva, a készülő parancsuralom elemeivel egybejátszva, később is fel-felidéztem. Volt olyan, amelyik egész életemre belém rögződött. Mikor Wittenbergből, akkor már orosz fogságban, túl az NKVD-val való első, nem is nagyon ijesztő találkozáson, Lengyelországon keresztül, nyitott tehervagonokban vittek bennünket, repatriáló szovjet állampolgárok közé elegyített néhány tucat kárpátaljait, a breszt-litovszki, ivangyenyiszovicsi nagy gyűjtőtáborba, a vasúti töltés mellett, a szélfújta homokból elhullott, sebtében elkapart foglyok, ki tudja, milyen nemzetiségű katonák vagy civilek már rothadás roncsolta sárga kezei álltak ki. Sovány őszvégi szél csapott a fákra, / mely veszett ebként vékonyan vonít, / a homok foszló lepleit zilálta, / hogy megmutassa undok titkait: // a holtakat, akik a föld alól / az élőknek a feledés süket / csendjéből még egykedvű jóslatul / felnyújtották rothadó kezüket. Így próbáltam előhívni, a diktatúra jelen idejű és az időtlen emberi nyomorúság, kiszolgáltatottság képeivel váltogatva azt a hajdani, nem éppen kamasznak való látványt.

Tótkomlósról Makóra a legrövidebb úton mentem, Rákostanyaközponton át, láthattam hát jobbra-balra az alföldi tanyavilágot, egy cseppet sem hasonlított szülőföldem településformáihoz, legfeljebb Féja Géza meg Erdei Ferenc szociográfiáiból ismerhettem vagy ismertem meg később. Osztálytársaim közt is voltak tanyasiak, vasárnaponként meg kiöltözött lányok-fiúk be-bejártak a városba, az egykori megyeszékhelyre (talán Titónak a béketáborból való kiközösítése miatt szüntették meg Csanád vármegyét, sorvasztották el Makót) korzózni, moziba, cukrászdába menni, sokszor eszembe jutott, milyen ártatlan bájjal, évődve mondta egy illően ünneplőben tündöklő menyecske a balján vonuló legénynek: ó, hogy a fene egye ki a faszod kupáját, pedig Illyés valahol azt írta, hogy a magyar paraszt nem vesz trágár szót a nyelvére. Hosszú volt az út Makóra, útközben be-betértem valamelyik tanyára, el nem küldtek sehonnan, étellel, pálinkával kínáltak, talán babonából, mert majd minden családban vártak valakit haza, s úgy érezhették, ha ők segítenek valakin, mások, másutt segítenek majd az övéiken, de az is lehet, hogy nehéz idők múltán, ritka történelmi pillanatokban hirtelen feltámad a jóság, valami nemes lélek költözik az egyébként ilyen-olyan emberekbe. Nemcsak a háború után, 56-ban is tapasztaltam ezt a hihetetlen, igaz, kérészéletű tömeges jóságot. Így értem, szőlősi unokanéném jóvoltából már vagy egy hónapja civilben, a háború utolsó heteiben elesett unokabátyámról Szőlősön, a szép Siménfalvy, azelőtt Lator-ház padlásán maradt ruhában Makóra, minden holmim egy aktatáskánál alig nagyobb, sok viszontagságot látott bőröndöcskében. Valami kis fehérnemű, két notesz, benne szűkszavú feljegyzések, versek, ceruzarajzok két-három fogolytársamról meg az apám ajándéka, egy Omega zsebóra, viszontagságos helyzetekben a bakancsomba, a talpam alá dugtam, csak nemrégen vitte el egy betörő. A Vásárhelyi utcán a szétszórt, tanyasias-falusias házak mezővárosi utcává sűrűsödtek. A széles úttól nem messze volt egy faiskola, a Megyekert, igazgatója egy tudós kertész, kedves, félszeg emberke, neki köszönhettük, mert ugocsai rokonsága volt, hogy, még az inflációs időkben, ott dolgozhattunk, előbb anyám, aztán az iskola mellett én is, dikkeltem, vagyis kerekes kapával irtottam a gazt, lazítottam a földet a csemetesorok közt, permeteztem, mint később kiderült, karcinogén szerrel, dendrinnel, talán, gyerekkori tapasztalataimat hasznosítva, metszettem is. Hetven deka, zsírban lesütött hús volt a napszám, nem akármilyen értéke volt azért is, mert a háború után a gyönyörű bőséggel kínálkozó piacon, előbb a főtéren, később végig a Deák Ferenc utcában, csak cserélni lehetett. Azt a délies piacot már-már mámorosan szerettem, akárcsak évekkel később megismert mását, a római Campo de’ Fiorit, érzéki gyönyörűség volt elnézni gyümölcseit, zöldségeit, a nagy serpenyőkben sercegő kolbászait, hurkáit, szalonnáit, a kosárral vagy talicskával forgolódó, ahogy ott mondják, tüslekedő tömeget, ott volt aztán, nem messze nagynénémék házától, egy minden ajtónyitásra friss kenyérszagot ontó pékség, nem tudtam betelni vele, benn a polcokon tetejükön megvágott, szétnyílt, magasra nőtt alföldi kenyerek. Ott, a Deák Ferenc utcán jár majd haza, a kedvemért kerülőt téve, a Toldy utca 36.-ba, a kereskedelmiből diákkori szerelmem, bőre-haja-szeme sötét ragyogás, a „napfényillatú-vízillatú” (így emlegeti egy akkori versemet idézve, naplójában Fodor Bandi) Halász Stefi, hogy, az ablakon kilépve, hozzászegődhessem és hazakísérjem. Éretlen voltam és koraérett, mint nemzedéktársaim közül annyian, a szertelenségeivel feszültségoldó kamaszkor kimaradt az életemből, csak itt élhettem ki zöld félfelnőtt indulataimat, de kínjában érett felnőtt is voltam, a fogolytáborban lettem hivatalosan is nagykorú, s olyan tapasztalatokat szereztem, amilyenekben, szerencséjükre-szerencsétlenségükre, a mai hasonló korúaknak nemigen lehet részük. Félévkor, a hosszú téli szünet után, 1946 januárjában kellett a Csanád Vezér Gimnáziumban, egy évet elmulasztva, a hetedik osztály első félévének anyagából felvételiznem, nem tudom, hogy készültem, készülhettem-e egyáltalán, a különbözeti vizsgára, Jámbor Zoli, Beregszászban még osztálytársam, most már nyolcadikos, segített, nem lehetett könnyű dolga, jóformán azt sem tudtam már, mi az a tanulás, ismereteimet, talán kedvemet is, kimosta belőlem a háború, a hadifogság, nem emlékszem, mit kérdeztek, ki mindenki vizsgáztatott, legfeljebb a nyájas, halk szavú Kovalik Antalra, hírhedt szigoráról csak később hallottam, ő is meg a többiek is nyilván a hányatott sorsú túlkoros diáknak járó jóindulattal kérdezgettek s vettek fel a második félévre, a hetedikbe. Az iskola egyszerre kinyílt előttem, az őshonosok befogadtak, ahogy befogadták a többi gyüttet is. Volt, aki a Székelyföldről került ide, voltak, akik a Felvidékről, volt, aki a fővárosból, itteni rokonokhoz, volt, akin még rajta volt az egyenruha. Mikor Makóra értem, tele voltam szorongással, riadalommal. Itt hamarosan feloldódott bennem a görcs, zord világom kitágult, megszínesedett. Jó volt, hogy életemben először egy osztályba járhattam lányokkal, a tízpercekben elkülönítették ugyan őket, de óra előtt közénk keveredtek. Édes volt puszta jelenlétük is, fel is karoltak, pártomat fogták, szerettek, ha kellett, cinkosan a kezemre jártak. Mimi kölcsönadta a könyveit, nekem nemcsak könyvem, táskám se volt, csak két, zsebben hordható kockás füzetem, eljártunk aztán hol ehhez, hol ahhoz, összevegyültünk a kereskedelmisekkel, ültem almaszagú, süteményszagú, lányszagú szobájukban, táncolni, szólni, érezni tanítottak, jöttek velünk kora tavasszal a még tajtékosan áradó Marosra, énekeltek az ártéri göcsörtös-odvas fűzfák, az óriás, öreg nyárfák közt (leveleiken-kérgükön József Attila ezüstös fejszesuhanása), s majd nyáron feküdtek velünk a forró homokon, karunkhoz értek, véletlenül vagy akarattal, az akkor még lágyan-tisztán fodrozódó folyóban. De kinyílt a világom máshogy is. Szokatlan iskola volt nekem a Csanád Vezér Gimnázium, érzett négy fala közt a hosszú hagyomány, de közben egy új iskolai rend hol jó, hol idétlenre sikerült formáit próbálgatta, a diákönkormányzatot, a szabad kritikai szellemet. Az iskolának a város mozgalmas közege, jelenvaló múltja volt a fészke. Új iskolámban, mint minden kisvárosban, voltak festői figurák, idétlenek és nevetségesek, és voltak félárnyékban élő nagyszerű tanárok is, közülük kettő későbbi iskolám, a Báró Eötvös József Collegium tagja volt valamikor. Az egyik a színes, botrányos, legendásodó történetek hőseként elhíresült, aggálytalanul nyers modorú, átmulatott éjszakák után is hibátlan okfejtéssel magyarázó matematikus, Kási Jenő, sokaktól hallottam, hogy taposta meg, mikor, még békeidőben, behívták, tartalékos tiszti egyenruháját a Korona emeleti éttermében, s hogy dobták ki ezért más, nála lelkesebb katonatiszt-társai az ablakon, azt viszont tőle magától, hogy egyik érettségire felkészítő óránkon, mi az anyád picsáját akarsz már megint kifakadással fogadta az ajtót viharosan feltépő, egyébként őszintén szeretett lányát, de azért habozás nélkül odaadta neki az igényelt tízforintost. A másik a bohócjelmezes, annyit utánzott-csúfolt-kiröhögött tudós (titkos költő) latintanár, Hetvényi Lajos, akiben könnyebb volt észrevenni a kényszerű agglegény-státus idétlenségeit (albérleti szobájában többnyire ruhástul feküdt be az ágyba, sliccét egyszer cipőmadzaggal fűzte be, cipőjét meg dróttal, hosszú orrának köszönhette a Tapír nevet, s majd az Eötvös Collegium egy régi plakátján fedeztük fel a nevét: Egy dekadens bika – Hetvényi Lajos), mint lenyűgöző tudását, a mélyre költözött emberséget. S talán arra sem figyeltünk eléggé, hogy egy csendes-szemérmes nagyszerű festő jár köztünk, Csók István egykori tanítványa, majd tanársegéde, a Szinyei Társaság ösztöndíjasa, Ecsődi Ákos, fiatalon megjárta Párizst, kiállításai voltak itthon is, külföldön is. Alkatából következett, hogy kerülte a magamutogatást, termékeny homályban befelé élt. Jó, hogy három remeke biztos helyen, a Nemzeti Galériában van: A budapesti déli vasúti összekötő híd (ki hinné, mennyi elemi költészet van ebben a pontos mértani rendbe fogott, éles fehérek és bolyhos sötétek feszültségében álló nagyvárosi, de azt is mondhatnám, hogy technikai sugallatú tájban), az 1933-ban festett Párkák meg a nekem legkedvesebb, az 1935-ös Gyöngysoros hölgy (az előbbin a formák tagolt hullámzása, a kifinomult törékenység és az archaikus erő egyidejű jelenléte, az utóbbin a fény és árnyék már-már fogható plaszticitása, a geometrikus szőnyegmintázat előtt a test finom hajlásai, a gyöngysor, a kar, a törékeny ujjak egymást ölelő ívei, s leginkább a ruha fekete, szürke anyagán már-már érzékien áttetsző test, s a testen-ruhán átsütő belső ragyogás, nem tudok jobbat mondani: a szellemé, a léleké, a nagy szemek, a száj, a haj meg a feketére odatett fehér kéz, az egész kitanultan naiv, egyszerre 20. századias és quattrocentós). Ecsődi Ákos a mi osztályunkban művészettörténetet tanított, egy-egy órán rajzot is persze, voltak talán különórái, ahogy most mondanák, szakköre is. Mindenesetre emlékszem, hogy állt meg egy-egy ígéretes tehetségű osztálytársam mellett, mondott is ezt-azt, igazított a rajzon, belehúzott, olykor csak ujjal-kézzel, egy-egy vonalat. Úgy illene, hogy azt mondjam: nagyszerű tanár volt. De bármennyire szerettem is, nem mondhatom. Hiányzott belőle a hallgatóira hatni akaró szenvedély, a kapcsolatteremtés képessége, az a kis komédiás hajlam, ami a jó tanárnak nélkülözhetetlen. De ha valaki rá tudott hangolódni a hullámhosszára, eldünnyögött szavaiban megérezhette a visszafogott hevületet. Elrévedő, sötét szeme, magas, domború homloka mögött a megnyugtató rendet, de valami termékeny melankóliát is. Minden bevégzett munkám halmán rejtve a bánat / ott ül, írta, tudtommal egyetlen megjelent verstöredékében. De képeiben megérezni azt a felfelé törekvő elragadtatást is, amely kevesebb is, több is, mint a metafizika, mert nem annyira gondolati-fogalmi, inkább érzelmi-indulati természete van. A szemérmes, szelíd tanáremberben ajzott lélek lakott, ezt érzem én a képeiben is, azt a hol áhítatos, hol fájdalmas elragadtatást, amelyet Komjáthy Jenő költészetéből ismerünk. Meleg hangja most is a fülemben van, úgy beszélt az óráin, hogy szinte nem is nézett ránk, mintha csak úgy magának mondaná, töprengve-tűnődve, mintha ott, akkor keresné a legalkalmasabb formát a gondolatainak. Ha az ember ilyenkor figyelte, úgy érezhette, hogy szerencsés pillanataiban valami megvilágosodás segíti.

 

A Deák Ferenc utcából nyílt, rézsút szemben nagybátyámék házával, a Hajnal utca. Akkor még nem nagyon érdekelt, hogy ott lakik osztálytársam, P. Eszembe sem jutott, hogy később majd összekerülünk. Édesen és ártatlanul érzéki természete volt, gyönyörű teste, széles csípője és egy kicsit vastag lába. Egyszer vagy másfél órát feküdtünk a tűző napon a Maros-parti homokban, mert P. kioldotta fürdőruhája felső részét, engedte, hogy gyönyörű pucér melle alá csúsztassam a tenyeremet. Alulról-felülről égetett a tűz, de mit tehettem? állnom kellett a forróságot. Első ölelkezésünk a Petőfi parkban esett meg, ültünk az esti sötétben egy félreeső padon, én erőszakoskodtam, azt hittem, nem enged többet a csókolózásnál, véletlenül letéptem a nyakláncát, szétgurultak a gyöngyszemek, végül csak elvesztette a fejét ő is, a pad mögött, a fűben szeretkeztünk, elfelejtettük a kései járókelőket. Találkoztunk aztán Pesten is, akkor már mind a ketten tanítottunk, ő Szécsényben, ahol István bátyám dolgozott egy állami gazdaságban, én meg az ország másik végében, Körmenden. Kormosék adták kölcsön Báthori utcai lakásukat, máskor meg, téli hidegben, Mészöly Miklósék fűtetlen kisszobájában. De hiába hordta egy fényképből kivágott arcomat karórája üvege alatt a másodpercmutató helyén, kapcsolatunk nem bírta el a távolságot, gyérülő találkozásaink hézagait. Ritkás leveleink nem tudták pótolni engedékeny, lusta teste közelét. Később Makón egyszer-egyszer meglátogattam, ott lakott újra a Hajnal utcában, de akkor már mintha egy idegen tartományban élt volna, ahova másoknak nem volt bejárása. Úgy tudom, nem érintkezett hajdani osztálytársaival sem.

A sarkon volt Gyüge Árpád háza, valamikor jobb családokhoz járt fát vágni, motoros fűrésszel, de a háború alatt már módos facipőgyáros lett, a fatalpas cipő, jobb híján, kelendő cikk volt a piacon, meg is gazdagodott belőle a hajdani kisiparos, hozzátehetném, vesztére, mert a fordulat évétől lecsúszott osztályidegen, ellenséges elem lett belőle. Ez a ház fontos színtere lett néhányunk találkozásainak, hosszú beszélgetéseinknek, indulatos vitáinknak. Ott lakott a tiszta, jó szagú, szép utcai szobában, a fatalpgyáros (a kistata) házassága révén kapott, de, különösen a fiú halála után, szenvedélyesen szeretett mostohafia, Gajdi István. Alighogy Makóra érkeztem, negyvenöt-negyvenhat fordulóján, már hallottam róla. Először talán egy cikke, a jobb polgárság körében ingerült ellenszenvet, másutt lelkes egyetértést, de mindenképpen közfeltűnést keltő, valamelyik baloldali, kommunista vagy szocdem lapban közzétett írása, talán vezércikke, a Hátrább az agarakkal kapcsán. Gajdi Pista akkoriban már csak emlékezetesen megénekelt proletár apja miatt is (Domokos Matyi nagyon szerette, minden kínálkozó alkalommal idézgette, szóban és írásban, az Elégia apámrólt: Apám olyan sovány szegény, / hogy akár repülni is megtanulna, / de erre nincs ideje, hisz nem él / ő, csak jár, motyog, mint a másik / napszámos, csak néha állhat lábra, // kínlódik talicskától talicskáig. / Lakásán szegény a szegénység, / sok limlom közt hál a lelke, / és ronda ágyában véres a reménység. / Ruhája lóg, inge rég cafat, / szőrös melle kilátszik, / fején csak télen van kalap), forradalmárnak tudta-vallotta magát, később, kiábrándulása után kihívóan anarchistának. Szenvedélyesen, nagy taglejtésekkel, kalapját hátratolva, szobákban, szervezetekben, de leginkább az utcán (kedvére volt az a tágas színpad, nem tudom, nem csal-e az emlékezetem, de mintha én is az utcán ismerkedtem volna meg vele), harsányan bizonygatta igazát alkalmi hallgatóinak. A háború utáni Makó tele volt egykori szegedi, majd székelykeresztúri tanítóképzőssel. Az így-úgy szellemi emberek, tanárok, orvosok, újságírók becsülték egyszerre pallérozatlan és kifinomult tehetségét, de a rendezett életű polgárok, már csak azért is, mert nem volt rendes foglalkozása, meg a lányos mamák viszolyogtak tőle, jobb esetben hóbortos különcöt, rosszabban bárdolatlan, fertőző kártevőt láttak benne, volt is okuk rá, szeretett botrányt kavarni, rikítóan viselkedni, rá is játszott, noha már-már polgári környezetben élt, a lázadó proletárfi szerepére. Mikor egyik entellektüel barátunk anyja, nem is sértő szándékkal, őstehetségnek mondta, úgy állt bosszút, hogy legközelebbi látogatásakor szó nélkül bement a kamrába, levett egy üveg befőttet, visszaült a helyére, és lábát felrakva az asztalra, kézzel, két ujját le-leszopogatva, enni kezdte a barackot. Aztán: mit tetszik úgy rám nézni, B. néni, mondta, egy őstehetségnél ez természetes. Máskor meg, mert valamiért megharagudott B. E.-re, egyébként jó barátjára, vagy talán kispolgárian-szertartásosan viselkedő szüleire, mindennap elzarándokolt úrias házukhoz, és tüntetően levizelte a kapufélfát. Természetében, játszott szerepeiben, teátrális előadásmódjában, gesztusaiban volt valami eltúlzott majdnem-ripacskodás. A sebezhető érzékenységet nem volt olyan könnyű észrevenni benne. Mikor megismerkedtünk, a Három virág volt a legkedvesebb verse, az utcán hallottam tőle először, nagyon hatásosan olvasta fel, megmintázva a szöveget, olykor-olykor szünetet tartott, az elismerést fürkészte az arcokon. Azt a világnézeti kiábrándulását talán akaratlanul megelőlegező versét nagyon szerette, minden ízével élvezte édesen sajgó fájdalmát, és csakugyan, annyi év múltán is megigézi az olvasót, legalábbis engem, a, persze, nagybetűs eszmék, a Szépség, Igazság, Jóság egy kicsit, belátom, színpadias-modoros könyörgő siratása, kihallani belőle a kellően hangfogós gyöngéd érzelmességet, lefegyverez köznapi értelemben logikátlan alakulása, vagy hadd mondjam szebben: világító irracionalitása: Ma elástam három virágot, / pedig tudtam, hogy ezután / szomorúbb leszek. Kézzel / kapartam síri gödröt a / három virágnak, és nem énekeltem, / rájuk se néztem, miért tudják, / halott arcukban is hogy fájnak. / Sáfrány arcom földszínű lett, / szememben szétfutott a zöld, / tegnapi barátom azt kérdezte: / Mondd, jó ember vagy te valóban? Nem mondom, már-már túljátssza, jelmezben, festett arccal, a nagy gyászjelenetet, de, akárhogy is, előhívja hallgatóiban az illő áhítatot, a katartikus részvétet. Lehet, kellett hozzá a kor, már változó, szakadozott közérzetünk, táguló versízlésünk, hogy kihalljuk belőle a szeszélyesen kanyargó dallamot: Azóta fáradság nélkül fekszem, / de reggel mintha halottat / őriznék, olyan fáradt vagyok. Ó miért / nem emelitek batyum, hogy / láthassam benne az élő fájdalmat, / és belőle mosakodjam reggelenként? / Barátaim, énekeljetek a három virágról, / mert ebben a dalban rejtőzik puha / párnám! Énekeljetek és csaljátok / homlokomra a szívem, hogy behímporozzák / a dallamok csupa-szárny lepkéi. Érzik benne, hogy szerette a modern vagy éppen avangárd költőket, Apollinaire-t (különben neki is vannak lágyabb szólamai, akárcsak Kassák Lajosnak, még szertelen korai korszakában is), Weöres Sándort (nemrég jelent meg, kézről kézre járt közöttünk az Elysium meg A fogak tornáca) és persze József Attilát. Akaratlanul is eltanulta tőlük a versépítés hagyománytörő mozdulatait. Ha új verset írt, sosem mutatta, maga szerette felolvasni. Az előadás része volt a műnek. De lapnak, folyóiratnak még akkor sem igen akarta odaadni, s furcsa, éppen a legjobb verseit nem, ha kérték tőle. Mintha félt volna nyomtatásban viszontlátni írásait, mintha úgy érezte volna, hogy csak úgy élnek igazán, ha ott áll mögöttük, érzéseivel, indulataival, hangjával, arcjátékával, ha előadás közben megmagyarázhatja, miért olyan szép ez vagy az a sora. Mert ha csak úgy olvassák, megsérülhet a legendája? Úgy tudtuk, egyszer elvitte verseit Németh Lászlónak Hódmezővásárhelyre, és nem aratott velük sikert. Nem tudom, milyen írásait mutatta. Igaz, meg-megbicsaklott a hangja, hagyatéka egyenetlen, az utókor aligha fogja felfedezni. Pedig van, amit érdemes volna. Most is nagyon szeretem a Néger asszonyok dalát. Egyszerre szól benne a kiszolgáltatottság, az ember alatti lét fájdalma és a szépség, a tisztaság, a szerelem áhítása. Mindig úgy éreztem, hogy ez a vers majdnem-vallomás, Gajdi Pista reménytelen vágyakozása, ínsége szól abban az elégikus monológban: Szeretni is tudnánk, / szenvedélyesen, mint / a majmok, kedvesen, / mint a mókusok és a nyulak, / és mélyen, mint a színes- / tollú hangtalan madarak. // De hiába, asszonyok, / asszonyok vagyunk, zajos, / szomorú dallal hívjuk / gőgös uraink sanyargató / csókját. Voltak aztán kaján kedvvel írott szatirikus írásai, azokat színész-kelléktára gazdag eszköztartalékait bevetve adta elő, egy időben kasszadarabja volt az Egy amerikai konzervgyáros imája a püspöki misén, meg az Óda egy szelíd szemű, mégis förtelmes varangyhoz, de hasonló hangnemben írott kisebb versei jobban állják az időt. Közérzete, nézetei változását, hitét, hite fogyatkozását, s végül teljes kiábrándulását akár szerelmes verseiben is nyomon lehet követni. Sorsának, mondhatni, kortörténeti jelentése is van. Már csak ezért is érdemes idézni a Hazám sorsát, ezt az országra szóló keserűen gúnyos látleletet: Gazda kutya hűségét / erősen láncra verte, / avas zsírjában nő hit e honban, / pofásodik, ki lelkes, miként ócska fejsze. // Nyúl laposban tanyázik, mint rég, / birka tudja, ollóval csak nyírják, / zörögnek nyelvvel csontig igét, / sorsot alantas istenek írják. Valahányszor elmondta, sosem mulasztotta el felhívni hallgatói figyelmét, hogy ebben és más akkoriban írt verseiben nem használja a határozott névelőt, attól lesz tömbszerűen tömör, súlyos, amit ír. Rosszul érezte magát a világban, napról napra nőtt veszélyérzete. Ő, aki nemrég egész lényével kifelé fordult, most inkább befelé figyelt, alig megfogalmazható érzelmi rezdüléseire. Nemegyszer homályos félmetaforákkal, de eltökélten igyekezett minél egyszerűbben írni, leginkább szerelmes verseket, de könyörgő vallomásai másról, többről szólnak: Pusztán maradtam, / kinek magja? Ki vetett el? / és ki fog learatni? Igaz, nem valami eredeti kérdés, de a versbe úgy van beletéve, hogy tere, sötét ereje támad. Gajdi Pista körül elfogyott a levegő. Csak költőnek tudta elképzelni magát, fejébe vette, hogy kiszökik Itáliába, s ott sikeres olasz költő lesz belőle. Nem zavarta, hogy alig valamicskét tud olaszul. Különben is népbírósági tárgyalás fenyegette, mert valamilyen társaságban ingerülten szidta a kétes pénzügyekkel vádolható kommunista polgármestert, és akadt valaki, aki erről értesítette az illetékeseket. Néhányadmagával átszökött a közeli határon a táborunkból akkor már kiközösített Jugoszláviába. Közös barátunktól, volt osztálytársamtól, a történész-helytörténész Császtvay Istvántól megkaptam egy onnan írott levelezőlapját, valószínűleg az utolsót. Itt vagyok az olasz határnál, Se(omega)anában, írta. Úgy esett, hogy évtizedekkel Gajdi Pista szökése után, Domokos Matyival, útban a vilenicai nemzetközi írótalálkozóra, többször is jártunk abban a szlovéniai kisvárosban, Trieszt közelében. Ha az ember, arccal a trieszti öbölnek, bal felé néz, egy szép hegyet lát. Rajta kopár sáv, egy darabon kiirtották a fákat-bokrokat. Nagy betűkkel valami Titót éltető, idejétmúlt felirat volt rámázolva. Isten tudja, miért, Matyi úgy képzelte, később már határozottan állította, hogy Pistát itt lőtték le, Olaszország kapujában, a jugoszláv határőrök. Sorsa hát nemcsak a génjeibe vagy a csillagjegyébe volt beleírva, gorombán beleavatkozott a kor, a politika is. 1952-ben, egy rosszkedvű pillanatomban, így képzeltem, így idéztem fel sorsát-alakját: Ó, milyen mezőn, milyen idegen / tájon rántották görcsbe ujjaid / a még egyszer felérző idegen / át szívedig ható fájdalmait? // Szólj, az utolsó percet hogy fogadta / a szenvedélyes, éles értelem? / A rémület falának tántorodva / megállt? Mert futni is reménytelen? // Add meg magad! Ez hát a tanításod? / Mert itt is, ott is elér a halál. / Bármerre futsz, ijesztő hasonmásod, / a változatlan sors elődbe áll. // A várakozás kora ez. A vak / tétlenségé. Mert semmi sem segít. / A fogakig löki az iszonyat / keserű nedveit.

Részletek egy készülő önéletrajzból.

 

 

Kapcsolódó írások:

Lator László: A megmaradt világ Lator László A megmaradt világ Makó (2) Gajdi...

Lator László: A megmaradt világ – Határon Nem volt miért Sásváron maradnom. Megtudtam, hogy egyetlen közeli rokonom,...

Lator László: A megmaradt világ – Sásvár, 1945 Mikor negyvenöt novemberében, jó egy évvel azután, hogy elhagytuk...

Lator László: A megmaradt világ – Az elhagyott színtér A kapu sarkában vastag törzsű, égig érő szilfa, ott lehetett...

Lator László: A megmaradt világ – Az Európa Könyvkiadóban 1955. május 3-án költöztem vissza Budapestre, négy évig tanítottam a...