Farkas Zoltán

„A dolgok elrontásában világbajnokok vagyunk”

A gazdaságpolitika négy évtizede Antal László (1943-2008) szavaival

„Engem az mozgatott annak idején, hogy meggyőződésem szerint próbáljam meg megmenteni a magyar gazdaságot.”1 Megmenteni. Ez a kulcsszava Antal László negyven évig tartó munkálkodásának. Megmenteni az országot a válságtól, kimenekíteni belőle, ha belehuppant, vagy legalább menteni, ami menthető. Volt rá alkalma bőven, hiszen ez a négy évtized válságokban és romeltakarításban egyaránt bővelkedett. Ő pedig hol tevékenyen is részt vállalt az elhárító és helyreállító akciókból, hol csak a margóról szólt bele – mikor mi adatott meg neki. Ha valaki a közeli vagy távolabbi jövőben meg akarja írni e korszak gazdaságtörténetét, olyan alapossággal, mint Pető Iván és Szakács Sándor elemezte az 1945-től 1968-ig terjedő időszakot,2 biztos kézzel nyúlhat Antal László könyveihez, cikkeihez, interjúihoz. És az is, akit netán csak az érdekel, milyen intellektuális gyötrelmekkel párosult e jobbító szándék. Benne lenni a dolgok sűrűjében, ám mégis kívülről látni a folyamatokat. No és a szereplőket, köztük a hősöket és árulókat; kíméletlen kritikával, önmarcangoló önkritikával. És persze humorral, különben bele kell zakkanni ebbe az egész micsodába.

 

„Mind az előkészítésben, mind a félkudarcra ítélt továbbfejlesztésben részt vettem.“3 Antal László e megjegyzése az 1968-as reformra vonatkozik, az első olyan kísérletre, amelynek során egypárti és tervgazdasági keretek között próbálkoztak meg a gazdaság felzárkóztatásához és az életkörülmények jobbításához piaci erőket – valójában legfeljebb segéderőket – igénybe venni. Ennek mikéntjéről voltak a magyarországinál radikálisabb elképzelések is, például Csehszlovákiában, ahol a 2004-ben elhunyt reformközgazdász, Ota Sík csapata a sztalini modell totális tönkrezúzásán fáradozott. Egy ideig a magyar szaklapok – vagy éppen az akkori egyetlen gazdasági hetilap, a Figyelő – nem is annyira a nálunk csendben készülő tervekből, mint inkább a csehszlovákiaiakból szemezgetve próbálta rávezetni a honi olvasót arra, hogy a reformokkal milyen szép új világ köszönt be. Ám nem ez, hanem a Varsói Szerződés magyar katonákkal megerősített különítménye köszönt be Prágába, ami a hazai reformerek sanszain is jócskán rontott. A vészterhes időkben kikínlódott kompromisszum nem tisztázta, hogy a kötelező tervutasításokat váltó gazdasági szabályozók „az indirekt irányítás vagy az önszabályozó piac elemeként” működjenek-e, írta Antal László,4 ami ma úgy olvasandó, hogy önszabályozó piaci elven működő gazdaságról a párt vezető köreiben hallani sem akartak. Nagy kérdés, mi lett volna, ha a kizárólag állami tulajdonban lévő vállalatok valódi piaci megméretésen estek volna át – csakhogy ma már a felvetés is értelmetlen.

Ez az értelmetlenség azonban akkoriban, a Varsói Szerződés és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa keretein belül túlságosan vonzó, mondhatni, egyetlen lehetséges alternatívaként tűnt fel. Különösen úgy, hogy néhány év elteltével még a kevés is soknak bizonyult: az 1970-es évek elejére betervezett második reformütemet egy baloldali fordulat elsöpörte. A reformközgazdászok azonban még bő másfél évtizeden át hajszolták az eredeti ideát, a piaci elven működő, bőséggel és korszerűsödéssel kecsegtető szocializmus ábrándját, vesződtek az 1968-as új mechanizmusba beiktatott fékek kiiktatásával, mire ráébredtek: bár az adott politikai viszonyok között ez az egyetlen út, ez is járhatatlan. Antal László az elsők között volt, akikben ez a felismerés megérlelődött. Nem csoda, hiszen a pénzügyi tárca állományából a tüneményes – és egyetemi oktatóként körülrajongott – Hagelmayer István által irányított Pénzügykutatási Intézet vidám barakkjába beköltözött reformernél senki nem ismerte jobban a hatalom bugyrait, a bürokrácia útvesztőit, mindazokat a technikákat, amelyek az újabb és újabb, reményteljesnek látszó próbálkozásokat kisiklatták. Ez azonban nem tántorította el attól, hogy bölcs pénzügyminiszterének, Hetényi Istvánnak afféle szellemi szárnysegédje legyen.

A kiábrándulás első lenyomata az intézet által kiadott, jellemzően árulkodó című Fejlődés – kitérővel5 (amelynek teljes változata később könyvben is megjelent, majd angolra és franciára is lefordították). Ez már afféle sajátos szamizdatként terjedt, és új fogalmakat adott a rendszer kritikai elemzéséhez. Antal László eme első, átütő erejű munkájában nagy nyelvi leleménnyel sugallta, hogy a tervutasításos rendszer meghaladási kísérlete során csak a játéktér bővült, a mechanizmus főbb lényegi érdemi elemei nem változtak meg. A reform előtti időszakban az állami vállalatok pozíciói – miből mennyit termeljenek, milyen forrásokhoz juthatnak hozzá, illetve milyen növekedési lehetőség nyílik meg előttük – a központtal folytatott tervalku során dőltek el, a reform után pedig a hasonló célú szabályozóalkukkal. Ezek során a vállalatok helyzetét nem a piac és a verseny, hanem az ár-, bér- és támogatáspolitikai szempontok határozták meg, amelyeket az erős és befolyásos vállalatok – és vezetőik – igényeihez illesztettek, így kiváltságos helyzetük fennmaradt. A tervlebontások rendszerét a szabályozólebontásoké váltotta fel.

Bár ez a hasonlóság bántóan igaznak bizonyult, a reformigyekezet nem volt hatástalan – és főleg nem haszontalan. A reform utáni Magyarország táborbéli társainál jobban alkalmazkodott a világgazdasági folyamatokhoz, ráadásul az ismétlődő válságok újabb és újabb engedményekre késztették a hatalmat. Az 1973-as olajválság után gazdaságpolitikai fordulat vette elejét az összeomlásnak, az 1980-as évek elején, az afganisztáni szovjet bevonulást és a lengyelországi szükségállapotot követő nyugati pénzügyi blokád hónapjaiban pedig az újabb reformok ígérete játszott közre abban, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények végül nem engedték Magyarországot bedőlni. Közben Lengyelország összeomlott, fizetésképtelenné vált, Románia totálisan elszegényedett, Csehszlovákiában és az akkori NDK-ban (Kelet-Németországban) a lakosság a megfélemlítő elnyomással fenntartott, áporodott levegőben fuldokolt. A rendszer végső tartalékainál tartott. Magyarország azokat is kimerítve külföldi kölcsönökön vegetált.

 

„Nemcsak a (mindenkori) múltat, a jelent is be kell vallani.“6 A reformközgazdászok – akiknek egyik szellemi vezetője a nyolcvanas évektől már Antal László volt – tehetségéből, a hatalom hajlandóságából állt össze a gulyáskommunizmus-szindróma, amely intellektuálisan meglehetősen megtermékenyítően hatott a kutatókra. Bauer Tamás Tervgazdaság, beruházás, ciklusok című vaskos kötete, Kornai János elementáris belföldi és nemzetközi sikert aratott, a rendszer lényegét leíró munkája, A hiány, Liska Tibor akkor még csak élőszóban hirdetett, csupán 1988-ban megjelent Ökonosztáta és megannyi más mű tudatosította az akkor még több tízezres olvasótáborral, hogy viszszafelé nem vezet út. Másokkal pedig a reformközgazdászok szüntelen országjárása, előadásai a klubok és körök világában, ahol vibrálóan izgalmas fellépéseivel Antal László volt az egyik ünnepelt kedvenc. Holott fő mondandója nagyon vészjósló volt: válságban van az ország.

Nincs válság, csak válságjelenségek – a pártvezetők itt húzták meg a nyilvános diskurzus határát. „Gazdasági nehézségeink mélyebbek, súlyosabbak annál, mint ahogy az általában a közvéleményben elterjedt (…) Eredményeink védelme az 1968-ban elkezdett, később átmenetileg megszakadt reformfolyamat továbbvitelét igényli, de ma már nem elegendő csak ennyit elmondani” – kontrázott Antal László a HVG hasábjain. Az ennyinél is több végül 1987-ben öltött végső formát a Fordulat és reform című tanulmánnyal. A rajta kívül Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László és Matolcsy György által jegyzett alternatív gazdasági program a reformnemzedék lázadása volt. Nem az első; a korábbiak azonban a Pénzügyminisztérium és a szintén a József nádor téri épületben működő Pénzügykutatási Intézet falain belül maradtak.7 A Fordulat és reform, a hozzá kapcsolódó többi tanulmány a társadalom és a nyilvánosság átalakulásáról, valamint a Beszélő-kör szamizdatos Társadalmi szerződése már a totális illúziótlanság és a rendszer megújulásra való képtelenségének a dokumentumai. Ekkor talált egymásra a demokratikus ellenzék és a radikális reformközgazdászok csoportja, aminek következtében az utóbbiakat retorziók érték, a Pénzügykutatót pedig Medgyessy Péter pénzügyminiszter felszámolta – igaz, később nyilvánosan bocsánatot kért.

A mindig fegyelmezett Antal László arra még hajlandó volt, hogy a Fordulat és reform eredeti változatát némiképp megcsonkítsa – ez volt a feltétele, hogy a Közgazdasági Szemlében megjelenhessen -, de 1987 szeptemberében aláírta a szerveződő ellenzék közös, nyilatkozatértékű nyílt levelét.8 „A gazdaság konszolidálását és a kibontakozást leginkább az veszélyezteti, hogy a vezetés nem folytat nyílt párbeszédet a nemzettel a válságról, a kilábalás alternatíváiról és azok költségeiről” – állapítják meg az aláírók, akik azt kérték az országgyűlési képviselőktől, álljanak ki a reformok – a gazdaság piaci kontroll alá helyezése, a különböző tulajdonformák gazdasági versenye, a magántulajdon egyenjogúsága, a világpiaci nyitás, a politikai jogok helyreállítása – mellett. Antal László a monori találkozóra is elment, ahol a népi írók, a demokratikus ellenzék és a reformközgazdászok együttesen tanácskoztak a teendőkről.

 

„Nem valósult meg a reformerek azon feltételezése, hogy a vállalatokat piaci motívumok fogják vezérelni“9 – szűrte le a végkövetkeztetést a reformbukdácsolásokból. Pedig akkor még nagyban folyt – ha nem is zavartalanul – a tervgazdaság tatarozása: létrejött a kétszintű bankrendszer, az Országgyűlés elfogadta az új, piacgazdasági kívánalmaknak is megfelelő adórendszert; készülőben volt a vállalkozási szabadságot újrateremtő társasági, valamint a monolitikus állami vállalati szférát lebontani hivatott átalakulási törvény. Magyarország készen állt a rendszerváltásra, anélkül, hogy felkészítői akkor még sejtették volna, milyen közel vannak hozzá.

„Tudományos tevékenységem talán legfontosabb jellemzője az, hogy egyszerre vettem részt a gazdaságirányítási gyakorlatot, illetve a gazdaságpolitikai döntéseket befolyásoló döntés-előkészítő munkában (többnyire tanácsadói minőségben, olyan poszton, ahol átlátásom volt a döntés-előkészítő folyamat egészéről is) és azokban a kutatásokban, amelyek ugyanezeket a döntéseket, illetve javaslatokat kritikai módon, tudományos igényességgel közelítették meg. Tekintettel arra, hogy párhuzamosan vettem részt a makroökonómiai döntés-előkészítési munkafolyamatokban, különféle munkabizottságokban, és végeztem elméleti munkát, igyekeztem messzemenően támaszkodni a gyakorlatban szerzett tapasztalataimra, mindenekelőtt arra, hogy a döntés-előkészítő értekezleteken megismerhettem azokat a motívumokat, amelyek a döntéshozókat mozgatják, amikor felmérik, meddig mehetnek el egyfelől az általuk képviselt terület érdekeinek kifejezésében, másfelől kompromisszumokban, mikor mutatkozik hajlandóság a kialakult pozíciók, a status quo megváltoztatására, milyen információkra figyelnek oda, mit tekintenek viszont mellékesnek” – írta tudományos önéletrajzában. Sajátos praxisa volt: a kormányzati apparátustól távol tartott kutatókhoz képest fölényes magabiztossággal látott át a terepen – és magukon a döntéshozókon is.

Ám egyszer csak az apparátusban találta magát. Nem is akárhol, egyenesen a vezérkarban.

 

„Világosan látszott, belátható időn belül új kormány lesz, így nem kötötték meg a kezét olyan függőségi viszonyok, amelyek más, korábbi kormánytagokét meg szokták kötni (…) engedték dolgozni az embereket. Ilyenre sem előtte, sem utána nem volt példa” – emlékezett vissza arra a rövid időszakra, amikor 1989-90-ben a Minisztertanács gazdaságpolitikai titkárságának kormányfőtanácsosa volt, majd miniszterhelyettesként a testület vezetője. Miközben egykori kollégáinak többsége új csapatot formálva megalakította a Pénzügykutató Rt.-t, ő az intézményt megszüntető Medgyessy Péterrel tartott, aki miniszterelnök-helyettessé lépett elő.

Végre dolgozni akart, nem csak kibicelni. Úgy érezte, alkalma adódik rá. Nem tévedett.

A Medgyessy mellett összegyűlt ifjú reformertársulat – köztük a szintén pénzügykutatós Surányi György, a későbbi jegybankelnök, Tömpe István, az az idő tájt szerveződő Állami Vagyonügynökség első vezetője, Szalkai István, a monetáris politika szaktekintélye és Riecke Werner, aki később mind Surányi, mind Járai Zsigmond mellett a jegybanki politika egyik meghatározója volt – fő feladata ekkor már a válságkezelés volt, amit egy merész fordulatot téve gyors liberalizációval véltek megvalósíthatónak. Bár a Grósz Károly miniszterelnök által szabaddá tett külföldi kiutazásra, a világútlevélre – pontosabban a vele járó össznemzeti bevásárlóturizmusra – csaknem ráment az ország, a vállalatok felszabadítása a korábbi tervgazdasági béklyók alól makrogazdasági szempontból végül sikeresnek bizonyult. Ám sokkoló mellékhatásokkal járt: gyorsuló inflációval, a forint leértékelésével, általános életszínvonal-csökkenéssel, közelgő vállalati csődökkel. A kellemetlen intézkedéseket a Németh-kormány nem halogatta, nem tekingetett előre a közelgő szabad választásokra. A gazdaság külső és belső egyensúlya 1990-re helyreállt, a Németh-kormány pedig 1992-ig szóló, tisztességes stabilizációs és reformprogramot hagyott hátra utódaira.

A politikába épp csak belekóstolva a rendszerváltás előtt Antal László az Új Márciusi Front környékén bukkant fel. „Mélyreható változásokra csak egy politikai váltógazdaság keretei között van lehetőség (…) valóságos pártot csak egy másik párt ellenőrizhet” – nyilatkozta 1988 novemberében,10 amikor az őt megannyi fegyelmivel sújtó MSZMP még tipródott, nem akarta elismerni a többpártrendszert. Morális válságot okozott számára, hogy a régi nómenklatúra vállalati vezetői nekiláttak a romok széthordásának és kisajátításának, elkezdődött a spontán privatizáció. Az meg különösen, ha ebben egykori munkatársai is segédkeztek. A folyamatot végül 1989-ben a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon az ellenzéki oldal felhívására a kormány hatalmi szóval leállította, a privatizáció vezénylésére pedig létrejött az Állami Vagyonügynökség.

„Illúzió, hogy Magyarországon drámai konfliktusok és újabb áldozatok vállalása nélkül is van mód a talpraállásra… olyan jövedelemátrendeződésekre kerül sor, amelyeket gazdasági ésszerűséggel lehet indokolni, erkölcsi alapon azonban semmiképpen” – írta látnoki képességét aktivizálva 1989-ben a Mozgó Világban,11 amelynek szerkesztőségi tagja lett. (Később hosszú évekig nálunk publikálta átfogó elemzéseit a gazdasági helyzetről, a teendőkről.) Azt pedig egyenesen gyomorforgatónak találta, hogy egykori harcostársai közül némelyek az új pártok színeiben egymás torkának estek, korábbi véleményüket megtagadva pozícióharcokba bocsátkoztak. „Szomorúan konstatálom, hogy terjednek, már-már divattá válnak a politikai prekoncepciók által nemcsak motivált, de egyenesen determinált politikai jópontszerző publikációk” – írta rezignáltan a szabad választásokhoz közeledve.12

A rendszerváltás lendületében bízó, a várható összeomlás helyett gyorsan áthidalható és csupán átmeneti nehézségeket vizionáló Antall-kormány a Németh-kormány örökségét nem folytatta. A miniszterelnök a reformcsapatból egyedül Surányi Györgynek szavazott bizalmat, aki a Magyar Nemzeti Bank elnöke lett – és persze vitte magával tanácsadónak Antal Lászlót is. Csakhogy Surányi aláírta a Demokratikus Chartát, amely elsőként emelt szót a kirekesztő politikai megnyilvánulások ellen. Ezzel az ő sorsa is megpecsételődött. Antal Lászlót pedig a Magyar Külkereskedelmi Bank fogadta be, ahol elnöki tanácsadó lett.

 

„Azt tudtam, hogy az átmenet nagyon fájdalmas lesz, inflációval, munkanélküliséggel, létbizonytalansággal terhelve, de hogy például ilyen szélsőséges jövedelem- és vagyondifferenciálódás, ilyen mértékű elszegényedés lesz, erre bizony nem számítottam. S arra sem, hogy nincs, nem lehet szociális piacgazdaság, hogy nem lehet úgynevezett puha átmenet (…) téveszméket kergettem” – ostorozta magát,13 pedig, mint láttuk, azon kevesek közé tartozott, akik pontosan megjövendölték, mi vár az országra. Bár a belső körökből kipottyant, és nem jutott már hozzá a bennfentes információkhoz, érzékszervei változatlanul kiválóan működtek. Megadatott az a képesség, felgyülemlett az a tapasztalat, hogy számára a számok is leleplezzék a szándékokat. Leesett a tantusz: bár a költségvetés súlyos egyensúlyhiánnyal küzd, az Antall-kormány ezt tétlenül nézi, nem vállalkozik a szükséges kiigazításra. „A választások előtt egyetlen kormány sem hagyja megbolygatni az államháztartást.”14 A jövőbe látott: a későbbi kormányok, Antalléhoz hasonlóan, már a ciklus félidejében megkezdték a felkészülést a következő választásokra. Nyakló nélküli osztogatással, az államháztartás eladósításával, tekintet nélkül arra, mit követelne meg a pénzügyi helyzet.

Összeállt a kép: a politikai szempontok által motivált ciklusokat a piacgazdaságban sem lehet megúszni.

Kezdünk visszamenni a nyolcvanas évekbe? – kérdezte tőle az egyik legkiválóbb makroközgazdász-újságíró, Eörsi János.15 „Már elnézést, de a nyolcvanas években én ott voltam, az egy szakértői rendszer volt (…) a rendszer tudomásul vette, hogy be van szorítva a sarokba, és el kell buknia. Ez a mostani viszont nem veszi tudomásul, és foggal-körömmel ragaszkodik a hatalomhoz. Ami óriási különbség” – fakadt ki, először adva nyilvános tanújelét annak, hogy öntudattal tekint vissza kormányzati ténykedésére. Egyre többet és egyre elmélyültebben foglalkozott a rendszerváltó országok gazdaságával, az átmenet elméleti kérdéseivel. Új veszélyként definiálta az elharapódzó populizmust, a romantikus antikapitalizmust, a vele járó protekcionizmust, külfölditőke-ellenességet.16 Rádöbbent, egyre erősödik azok tábora, akik a piacgazdasági átmenet fájdalmainak és igazságtalanságainak csillapítását, a hazai termelők védelmét az állami beavatkozásoktól, az újraelosztástól várják, és arra is ráérzett, e nézetekkel nagyon nehéz vitába szállni. Azt pedig pontosan tudta, ez a politika hová vezet.

„A dolgok elrontásában világbajnokok vagyunk.“17 Antal László számára egyre világosabbá vált, hogy a hetvenes évekből már ismert húzd meg-ereszd meg ritmusból nem képesek kitáncolni a politikusok: amint egy kicsit helyreállt a gazdaság egyensúlya, „eleresztették a gyeplőt”, amit később keményen vissza kellett rántani. Így megy ez mindmáig.

Amikor 1994-ben megalakult Horn Gyula kormánya, Antal László Békesi László pénzügyminiszter, majd az őt váltó, szintén egykori pénzügykutatós Bokros Lajos tanácsadója lett. Surányi György pedig a jegybank elnöke, és 1995 márciusában nekiláttak a tovább már nem odázható stabilizációnak. Antal László a maga szerepét a Bokros-program kidolgozásában „koordináló szakértőként” definiálta. Közreműködött a gyeplő visszarántásában, a vele járó életszínvonal-csökkenés azonban konok lelkifurdalást okozott neki. Másodszor vett részt országmentő-akcióban, és másodjára szembesült azzal, hogy még azok is ellene fordulnak, akik hozzá hasonlóan pontosan tudták, hogy a megszorításokat nem lehet elkerülni. A stabilizáció eredményességén kívül bizakodott a reformok végrehajthatóságában is. „Kezdenek valóra válni azok az államháztartási javaslatok is, például azok, amelynek jómagam is kezdeményezője voltam: nekem ne fizessenek családi pótlékot, de Palotás úrnak se, meg Surján úrnak se”18 – érvelt a rászorultsági elv alkalmazása mellett a szociálpolitikában. Azaz amellett, hogy a szociális és családi támogatás nem alanyi jog, a tehetősebbeknek a befizetett adókból folyósított jóléti juttatások nem járnak. (Palotás János a rendszerváltás előtt sikeres vállalkozó volt, majd az MDF-hez csatlakozott, és a privatizáció során tekintélyes vagyonra tett szert, Surján László pedig az Antall-kormány népjóléti minisztere volt.)

Bokros a tandíjháborút még állta, szó szerint is: lement a József nádor téren ellene tüntető diákokhoz, vitába szállt velük. E példáját egyetlen magyar politikus sem követte. A társadalombiztosítással azonban már ő sem bírt, lemondott, mielőtt az egészségügyi és a nyugdíjrendszer tervezett átalakítását elkezdhette volna. Bokrost Medgyessy követte, aki szintén igényt tartott Antal László tanácsaira. Medgyessy egyetlen reformot vitt végig szívós következetességgel: a nyugdíjrendszerét, a többit ejtette.

Ennek ellenére Antal László hosszú évek után először mutatott óvatos optimizmust. „Sikerült egy fenyegető gazdasági (és vele együtt társadalmi) katasztrófát elhárítani” – összegezte ténykedésüket,19 hozzátéve, ezt azonban a kiigazítás következményeit elszenvedők nem sikerként élték meg, ami teljességgel érthető. Remek célpontot láttak a Bokros-programban az 1998-as választások előtt a kormányrúd átvételére készülő fideszes politikusok és a párthoz közel álló közgazdák is. A közhangulatot meglovagolva, sőt feltüzelve hétszázalékos növekedéssel, az unióhoz történő gyors felzárkózással, a tandíj megszüntetésével, a családi pótlék alanyi jogú folyósításával kecsegtették a választókat. A szakmai köntösbe öltöztetett, valójában politikai ihletésű vádaskodásokra Antal László a Közgazdasági Szemlében válaszolt: „kialakulóban van egy új szellemi irányzat, amelynek legtalálóbb elnevezése – szerintem – napi politikai gazdaságtan lehetne”.20

Ma már a percek politikai gazdaságtana dívik, ha ugyan nem a másodperceké.

Abban azonban tévedett, hogy „a gazdaságpolitika túllépett a sok év óta tartó defenzív, pillanatnyi veszélyek elhárítására koncentráló szakaszán, jó eséllyel a stop-go ciklusok sorozatán is.”21 Nem ez történt. Amint tehette, visszalépett.

Az államháztartási reform ügye pedig tíz évre lekerült a napirendről.

 

„Annak a hazárdjátéknak a megnyerésére még nem volt történelmi példa, hogy sikerült volna egyszerre vaskosan lecsökkenteni az adókat, növelni az állami beruházásokat és a szociális kiadásokat” – nyilatkozta Antal László Hámor Szilviának 1998 tavaszán. De nyilatkozhatta volna 2002-ben, 2006-ban vagy akár napjainkban is. Az MSZP és az SZDSZ választási veresége után visszazárkózott a Magyar Külkereskedelmi Bankba, továbbra is bedolgozott a Pénzügykutató Rt. elemzéseibe, és szívós munkával megírta utolsó nagy témazáró tanulmányát a rendszerváltó országok gazdaságpolitikai tanulságairól, megálmodva benne a piaci viszonyok közötti tervezett gazdaság eljövetelét. Két évvel később megkapta a Magyar Tudományos Akadémia doktori címét.

Egyre inkább monomániásnak látszott, mint Joseph Heller egyik regényének pénzügyi szakértő epizódszereplője, akinek egyetlen tanácsa van: hozzák egyensúlyba a költségvetést. Antal László már 2000-ben megfogalmazta azt az aggályát, hogy a gazdaság le fog csúszni az 1995-ös stabilizációval kialakított, fenntartható növekedési pályáról: „távol állunk attól az állapottól, amikor az elfogadható egyensúlyi pozíció automatikusan reprodukálódik, és elégséges – a tartósan gyors, mondjuk 4 százalék körüli növekedéshez elégséges – akkumuláció keletkezik. A következő éveket kiélezett költségvetési viták s az elviselhetőség határán mozgó államháztartási hiány fogják jellemezni. Ezt az állapotot véleményem szerint csak – egészségügyi, önkormányzati, közigazgatás-racionalizáló – reformokkal lehet meghaladni.”22

Csakhogy éppen az ellenreformáció tombolt: a Fidesz megszüntette a tandíjat, ismét alanyi jogúvá tette a családi támogatásokat, megcsonkította a nyugdíjreformot, a tervezett több-biztosítós egészségügyi modell helyett az állami gondoskodást választotta. Amikor pedig a költségvetés jövőbeni pozícióját durván megterhelő, kamatszubvenciókon alapuló lakástámogatási rendszert is bevezette, sőt a gazdasági miniszter még azt is elmagyarázta, ebből mekkora állami bevétel keletkezik, Antal László kifakadt: „Legjobb lenne a viszkitámogatást is bevezetni, az alkoholnak amúgy is tényleg nagy az adótartalma.”23

A gazdasági növekedés üteme épp a felére csökkent annak, mint amit Orbán Viktor közgazdászai a választások előtt ígértek. A következő éveket pedig valóban „kiélezett költségvetési viták” jellemezték, és jellemzik mindmáig, az államháztartás hiánya pedig 2002-től már átlépte az „elviselhetőség” határát.

Ezt a bűnt azonban már az a koalíció követte el, amellyel Antal László amúgy szimpatizált.

A 2002-es választások hangulata, a „pártpolitikai showműsorok” világa, a „szavazatnyereség” optimalizálása már nem érte meglepetésként. Az sem, hogy Medgyessy Péter miniszterelnökként az azonnali stabilizáció helyett – amelynek szükségességével persze tökéletesen tisztában volt – a költségvetést sok évre megterhelő száznapos programmal kezdte kormányzását. Antal László a második száznapos programot már nyíltan ellenezte. „A jóléti rendszerváltás nem azonos a nyakló nélküli osztogatással (…) olyan mértékű kockázatot, amelyből nincs visszaút, amelynél nem lehet korrigálni, olyat még egy a mienknél sokkal erősebb gazdaság sem bír ki megrázkódtatás nélkül” – nyilatkozta,24 és egyre gyakrabban fakadt ki az adócsökkentést csodafegyverként feltüntető politikusok ellen is. Pedig ilyenek egyre nagyobb számban akadtak, a politikai bal- és jobboldalon egyaránt. Hazardírozás, ha adócsökkentéssel megelőlegezünk valamit, ami még nincs; ez lóversenymódszer – ismételgette. „Aki előbb emleget adócsökkentést, mint kiadáscsökkentést, az szélhámos” – toldotta meg.25

Napjainkban ennek azt a sajátos változatát látjuk, hogy az ellenzék – amelybe immár az a liberális párt is beletartozik, amely a választási listáján egykor Antal László nevét is feltüntette, persze a biztos nem befutók között – konokul ragaszkodik az adócsökkentéshez, az ennek előfeltételét jelentő kiadáscsökkentésre pedig a kormányt kényszerítené rá. Biztos recept: aki az utóbbit végrehajtja, bukásra ítéltetik, aki pedig az előbbit szajkózza, jótevőként tünteti fel magát választói előtt.

Minden egyéb hit kérdése maradt.

 

„A mostani baj az, hogy nem hisz nekünk a világ.“26 A többes szám ma már izgalmas rejtvényfeladvány: ki az a nekünk? Magyarország? A szociálliberális kormánykoalíció? Netán Antal László önmagát is beleértette a többes szám első személybe? Hiszen mindig is hajlamos volt az önreflexióra, önkritikára. No és kicsoda-micsoda volna a világ? A választók, akik nem hisznek sem a kormánynak, sem Antal Lászlónak – pedig a kettő korántsem ugyanaz (de még mennyire!) -, sem a józan ész érveinek? Vagy a nemzetközi szervezetek és pénzügyi intézmények világa, ahol egy időre valóban leírták az országot és kormányát is? Mindegy is. A hitelesség elvesztése ténykérdés.

Bekövetkezett, amitől óva intette elvbarátait és politikai ellenfeleit: az egymásra licitáló pártok olyan közhangulatot alapoztak meg, amelyben a józan gazdaságpolitikusok is belekényszerülnek a költségvetési keretek szétfeszítésébe. Magyarország ellen Brüsszel túlzottdeficit-eljárást indított, 2005-ben pedig Joaquín Almunia pénzügyi biztos Budapesten intette meg a magyar kormányt, mert a költségvetésen kívül finanszírozott sztrádaprogrammal próbálta kozmetikázni az államháztartást. Ezt tette a Fidesz-kormány is, csak akkor még nem készült uniós szemléletű mérleg az államháztartásról. 2002 és 2006 között Magyarország minden évben a tervezettet meghaladó államháztartási hiányt produkált, nemzetközi hitelminősítése romlott, a forint ellen spekulációs támadások indultak, a világ tekintélyes pénzügyi szervezetei és bankházai pedig valutánkat a kockázatos, hazánkat a leginkább veszélyeztetett országok közé sorolták.

„A stabilizációs műtét legfontosabb indoka, hogy nem jó, sőt veszélyes válságkezelésre berendezkedni, mert előbb-utóbb megjelennek a »hivatásos válságkezelők« és velük a permanens válság. Az a politika, amelyik nem vállalja fel a jövedelmi, költségvetési és monetáris folyamatok egyszeri és összehangolt átalakítását, hanem inkább a kigyúló helyi tüzek oltogatásával próbálkozik minden esetben, végül lángba borít(hat)ja az egész gazdaságot. A globális korban ez jelenti a végveszélyt. Ha a tőke a költségvetési válságok állandósulása miatt elfordul egy Magyarország méretű nyitott gazdaságtól, akkor akár évtizedekre is lelassulhat a felzárkózás folyamata” – írta Csillag Istvánnal és Mihályi Péterrel közösen jegyzett tanulmányában.27 A félreértések elkerülése végett: a cikkben felvillantott „hivatásos válságkezelők” azok a pénzügyi hatalmasságok, amelyek ha megunják a kormány gyatra kiigazítási próbálkozásait, illetve azt, hogy nem hajlandó szembenézni az általa okozott egyensúlyhiánnyal, nemes egyszerűséggel bedönthetik, letarolhatják az országot.

A stabilizációs műtétre azonban 2006-ig várni kellett. A választási kampányban elhallgatott kiigazítás pedig sokkoló hatásúnak bizonyult.

A tízéves szüneteltetés után újrakezdett, amúgy Antal László által is szorgalmazott reformok szintúgy. Egy recept csak akkor ér valamit, ha a páciens együttműködik a terápiában, és a felírt gyógyszert hajlandó bevenni – figyelmeztetett, ám hiába. A páciens kiköpte a neki rendelt gyógyszert, elutasította a javallt terápiát. A népszavazás elsöprő erejű nemet mondott a reformokra. Ami nem is csoda: a politikusok egy évtized alatt jó alaposan megdolgozták a közvéleményt. Matolcsy György, az Orbán-kormány gazdasági minisztere Magyarországot „pannon tigrisként” jellemezte, amely egyszerre képes az infláció és a munkanélküliség csökkentésére, a növekedés gyorsítására. Utóbbi éppen lassulóban volt. Kóka János, Gyurcsány Ferenc gazdasági minisztere pedig feltalálta a „pannon pumát”, és dübörgő gazdaságot vizionált. Az MSZP-SZDSZ-kormány négy évig úgy tett, mintha a jóléti rendszerváltásnak lenne anyagi-pénzügyi fedezete, holott csak növekvő államadósság állt mögötte. Az ellenzéki Fidesz erre azzal a közgazdasági blődlivel licitált rá, hogy szakszerű kormányzással és radikális adócsökkentéssel felgyorsítható a növekedés, az egyensúlyhiány pedig kinőhető.

Ma is ezt az illúziót kelti. A kisebbségi kormány józan gazdaságpolitikusai pedig ismét belekényszerülhetnek a költségvetési keretek szétfeszítésébe. Bizonyos értelemben kész szerencse, hogy a jelenlegi nemzetközi pénzpiaci válság ezt nem engedi meg nekik. Csak valahogy túl kellene élni.

„A legtöbb ember a gondoskodó államot szereti, még ha hozzáteszi is, hogy az olcsó gondoskodó államot – de ezt a változatot még nem találta fel a történelem.”28

 

„Nagy nemzeti hókuszpókusz” – legyintett fáradtan Antal László idén tavasszal a Debreceni Egyetemen, ahol néhány nappal a népszavazás után egy egész napos fórumon szerepelt. „Az új uniós tagországok többségére jellemző a politikai instabilitás, de egyetlen országban sem bénítja meg úgy a gazdaságot, mint Magyarországon.” Előadásával a régi időket idézte, látványos sikert aratott. Igaz, saját közönsége előtt beszélt: ott volt egyetemi tanár, néhány éve a doktori képzésbe kapcsolódott be. „Részt veszek a hallgatók prezentációin, tartottam előadást a reformról szóló konferencián (»Fecseg a felszín hallgat a mély«), bírálója és vitavezetője voltam egy kiemelkedő hallgatói teljesítménynek, és néhány hallgató mellett témavezetői szerepet vállaltam. A továbbiakban még több energiát szándékozom fordítani ezekre a tevékenységeimre” – ezekkel a mondatokkal fejezte be 2007 májusában írt önéletrajzát.

Csupán másfél év adatott neki ígérete teljesítésére.

 

P. S.: Laci, most mi a fene van? Ezekben a vérzivataros napokban, a világ pénzügyi rendszerét összeomlással fenyegető válság árnyékában ezzel hívnák föl közeli s távoli barátai. Még azok is, akik nem tudták róla, hogy elmélyülten tanulmányozta a korábbi nemzetközi pénzügyi válságok hatásait a rendszerváltó gazdaságokra. E dolgozatok már szinte csak a Magyar Külkereskedelmi Bank internetes kiadványában olvashatók, olykor csak angolul;29 hozzáférésükhöz regisztráció szükségeltetik.

Üljünk be valahová – válaszolná válasz helyett. S ha találkoznánk, rögtön mondana valami meghökkentőt, a dolgok legközepéből, amit persze nem értenék meg azonnal. Miközben kétségbeesetten kapaszkodnék, hogy megfejtsem, mire is gondolhat, ő már kezdené elölről a bizonyítási eljárást. Néhány mondat után elhallgatna, becsukná a szemét. Szüksége volna újabb impulzusra: kérdésre, reakcióra, bármire. Majd folytatná. Meglehet, néhány logikai összefüggést átugrana, jól megdolgoztatva engem is, de ha elvesztem volna az okfejtésben, türelmesen bevárna.

Blokkokban adagolt levezetés, csöndekkel megszakítva – így menne órákig. S amikor már mindketten jó sokat hallgattunk, úgy jönnék el tőle (mint annyiszor korábban): bár tenni semmit nem tudok a végzetszerűen bekövetkező fejlemények ellen, legalább értem, mi miért történik.

Megkérdezném például, jó-e, hogy minden állam gőzerővel és oltári pénzeket beáldozva sorra menti meg bankjait. Hogy a biztonság jelszavával egymásra is ráígérnek. Nem az lesz-e a következménye, hogy így még az is tartani fogja a markát, aki amúgy nem menne tönkre? Egyáltalán, honnan vesznek ehhez pénzt a kormányok? Adóból? Mert akkor az állam maga fogja kifosztani polgárait. A pénzpiacról? Ha ezt teszik, nekünk nem jut elég, mert minden pénzt elszívnak előlünk. Mi lesz ebből? No és mi lett volna, ha nem avatkoznak közbe a kormányok? Létezik-e a válságoknak költség-haszon-elemzésük?

Nincs válasz, csak a csend maradt.

Kínomban ismét fellapozom régi írásait, egyikben a kilencvenes évek elején végrehajtott bank- és hitelkonszolidációról találok néhány mondatot; akkor a magyar állam mentette meg tőkehiányos pénzintézeteit az összeomlástól.

„Jó dolognak tartom a hitelkonszolidációt, de egyszersmind veszélyesnek is. Nagyon magas ugyanis a morális kockázat, hiszen ki tudja, nem ismétlik-e meg a bankok a felelőtlen hitelezést, bízva abban, hogy az állam ismét kikozmetikázza a mérlegeiket (…) Azzal viszont nem értek egyet, hogy egy állami cég vállalja át a bankok rossz követeléseit (…) Ez nem más, mint újraállamosítás. S amit még látni kell: a konszolidációt úgy találták ki, hogy az ebből eredő költségvetési terhek a jelen kormányzati ciklusban még ne jelentkezzenek.”30

Jegyzetek

1 Eladjuk-e a zongorát, hogy együnk egy jót? Gergely László interjúja, Magyar Nemzet, 1996. január 11.

2 Pető Iván-Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-1985. I. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985. Az 1968 utáni korszakot taglaló második kötet nem készült el.

3 Az év Popovics-díjasa. Rétalji Igor interjúja, Banklevél, 1997. november.

4 Antal László: Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985.

5 Antal László: Fejlődés – kitérővel. Pénzügykutatási Intézet tanulmányai, 1979/2.

6 El kell mozdulni a holtpontról. HVG, 1982. október 16.

7 Lámpások az alagútban. Emlékek a pénzügykutatóról. Pénzügykutató Rt. – Perfekt Rt., 1998.

8 Nyílt levél az Országgyűlés tagjaihoz. Beszélő, 1987/3.

9 Bizonytalansági feltételek. HVG, 1988. január 16.

10 Válságleküzdő koalíciót akarunk. Népszabadság-interjú, 1988. november 26.

11 Antal László: Kifelé a válságból? Mozgó Világ, 1989/6.

12 Antal László: Egy gyászjelentés margójára. Mozgó Világ, 1990/2.

13 Vadkelet nyugatra indul. Krasznay Balázs interjúja, 168 óra, 1996. október 1.

14 „Elszálló költségvetés mellett nincs jó pénzügyi politika”. Érdi Ágnes interjúja, Napi Gazdaság, 1993. február 22.

15 Szakértők után dilettánsok. Interjú, Beszélő, 1993. október 9.

16 Antal László: Stabilizáció és piacgazdaság Kelet-Európában. Mozgó Világ, 1992/9.

17 Ha korábban lépünk, kisebb az áldozat. Hámor Szilvia interjúja, Népszabadság, 1998. március 14.

18 Eladjuk-e a zongorát, hogy együnk egy jót? Gergely László interjúja, Magyar Nemzet, 1996. január 11.

19 Antal László: Az átmenet és ami utána következik. Mozgó Világ, 1998/6.

20 Antal László: A kiigazítás – ahogy én látom. Közgazdasági Szemle, 1998. február.

21 Antal László: Fenntartható-e a fenntartható növekedés? Közgazdasági Szemle Alapítvány, 2004

22 Antal László: Gazdasági számítások. HVG, 2000. január 15.

23 Politikai gúzsba kötve. Rontó Róbert interjúja, Cash-flow, 2004. május. A megjegyzés a 2002-es választások előtt a Fidesz-kormány által felturbózott lakástámogatási rendszerre vonatkozik.

24 Kiszabadult a szellem a palackból. Hámor Szilvia interjúja, Népszabadság, 2004. március 13.

25 „Az adórendszer nem csodafegyver”. Mihancsik Zsófia interjúja, Magyar Narancs, 2006. április 27.

26 Megtérülő véráldozatok? Gaál Péter interjúja, Cash-flow, 2006. július.

27 Antal László-Csillag István-Mihályi Péter: Antikádárizmus, Élet és Irodalom, 2005. március 4.

28 „Az adórendszer nem csodafegyver”. Mihancsik Zsófia interjúja, Magyar Narancs, 2006. április 27.

29 László Antal: On the Nature of International Financial Crises. Central European Banker Online.

30 „Elszálló költségvetés mellett nincs jó pénzügypolitika”. Érdi Ágnes interjúja, Napi Gazdaság, 1993. február 22.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mozgó Világ Internetes Kiadás Farkas Zoltán A kritikus tömeg Reformok és kudarcok, 1995-2008...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Várhegyi Éva Átváltozások Gazdasági problémák és programok „Ha azt...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Ágh Attila A társadalmi rendszerváltás perspektívái Magyarországon avagy lehetséges-e...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Gyurcsány Ferenc a Fapados Szalonban A reformsebességről Moderátor Pikó András...

Almási Miklós: Liminális szerint a világ… (Vitányi Iván: Új társadalom – új szemlélet. Kísérlet az emberi világ új jellemzőinek kritikai elemzésére. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó-Táncsics Alapítvány. 244 oldal. %% ) Almási Miklós Liminális szerint a világ… Bocs, mindjárt magyarázom...