Parászka Boróka: Boldog boldogtalanok

 

Magyarországon nincs olyan ingatlanlufi, mint, mondjuk, Romániában, olvasom a sajtóban, és ülök megszeppenve a hitelre vett házikónk kis szobájában. Kis hitel, kis szoba, evidens. Remélem, még egy icipicit se fog pukkanni, de semmi megnyugtatót nem tudok mondani ezzel kapcsolatban. Én is, mint mindannyian, függünk a hirtelen méretesre fúvódott román gazdaságtól, és most igazán nehéz eldönteni, mi mennyi, és az annyi amennyi mire elég. Ha baj van, kire lehet számítani? Vigasztalhatnám magam, hogy a mi kis hitelünk, a mi kis életünk személyes szükségleteinkkel elcsúszik. De közben világosan látni, hogy ez a rendszer a sajátos ügyek, sajátos megoldások sorozatából áll, mindeddig ezért működött, és ha működésképtelenné válik, akkor ezért válik azzá. Itt a sajátos, a maszek, a különbejárat a tipikus. Mutyiország, amelynek a rendszertelen rendszeresség lesz a veszte. Itt minden a gazdaság növekedésére, a reménybeli gyarapodásra volt építve, de kérdés, hogy ez a növekedés mennyire volt mítosz, mennyire bizonyul valóságosnak ez a látványos gyarapodás. Mennyire őrizte meg a román társadalom a realitásigényét, ismerte fel a saját – ismert történelmi okok miatt soha nem gyakorolt – gazdasági, politikai szerepeit? És egyáltalán, hogyan különülnek el a gazdasági szerepek ebben a hirtelen érett, sokáig lebutított módon működő piaci-politikai térben? Ki kicsoda, és miért felelős? Vannak-e biztosítékok, és minek mi a fedezete? Választási kampány dúl, már érződik a novemberi megméretés, a választások előszele. Elkezdődött a törvényszerű osztogatás, ez a magyar politikai hagyományokon nevelkedett ember számára is ismerős. Ami viszont teljesen különbözik, az az állam és az állampolgárok viszonya. Annak ellenére, hogy a román államot „vízfejűnek”, túlcentralizáltnak szokás tartani, a román polgár mégsem remél semmit az állam nagy buksi fejétől. Nincs vele köszönő viszonyban. Miközben az egész rendszerváltás, majd az uniós csatlakozás nem szólt másról, mint a decentralizációról, az állam átszervezéséről, a román közbeszédből – ellentétben a magyarral – szinte teljesen hiányzik az állami feladatokról való vita. Pedig a magyar államháztartás sokkal rendezettebb, áttekinthetőbb, mégis (talán éppen ezért) a magyar politikai életben sokkal több az ilyen jellegű disputa. Melyek hol előrevisznek, hol hátra.

Romániában az államról való megfeledkezés nem erény, és különös módon nem is hátrány. Ez a „fejetlenség” politikai evolúciós kuriózum, és ebből kifolyólag az fog túlélni, aki a saját kontójára könnyebben alkalmazkodik, jó a helyzetfelismerő képessége, és tegyük hozzá, kellőképpen erős. Nem lóg az állam emlőin. A román társadalom magára hagyta önmagát, így épül és romlik, ez a mi politikai darwinizmusunk.

Az én icipici különbejáratú hitelem, amelyet személyre szabtak, csak akkor, csak ott és csak nekem része a betegesen túlburjánzott kölcsönbiznisznek. Itt huszonhárommillió különigény fogalmazódik meg, és érvényesül vagy hal el az erőviszonyoknak megfelelően. Kisebb és nagyobb légvárak sorozata. Ha jól végiggondolom, a frissen épül faluvégi negyedünk (a reprezentatív román újpolgárság) szinte mindegyik háza hitelből épült, a legtöbbet maga az építkezési vállalkozó hitelezett meg. Ez adja a reprezentativitást: a közös fedezetnélküliség, az általános esetlegesség. Ennél a vállalkozónál a bankokénál is kedvezőbb feltételekkel lehetett hitelt szerezni, nulla pénzügyi ellenőrzéssel, fizetőképesség bizonyítása nélkül. Húsz-huszonöt évre adott kölcsönt hozomra, ha az ember letette az építkezéshez szükséges önrészt (20 százalék?). Ó, ez itt nem egy Jeddi (a mi kis falunk) magántörténet. A vállalkozó az egyik legnagyobb romániai építkezési cég feje, és a helyi gyakorlat tulajdonképpen országosan érvényes általános gyakorlat. Ez a vállalkozó építi az államilag támogatott, fiatalok számára pályázati úton kiutalt tömbházak láncolatát országszerte. Övé a legtöbb állami beruházás (iskolafelújítás, uszodaépítés stb.). Ő irányítja a tömbház-rehabilitációs projektek jelentős részét. Tipikus szereplője a román gazdasági és politikai életnek egyaránt. Tipikus kapcsolatokkal, eszközökkel, égető igényeket elégít ki úgy, ahogyan azt rajta kívül senki más nem képes. Nélkülözhetetlen figura, éppen ezért kenyeres pajtása a politikai elitnek, a jelenlegi legnagyobb román társadalmi problémán, a kaotikusan működő ingatlanpiacon tartja rajta a kezét. Amit a jelenlegi román szociálpolitika, gazdaságpolitika nem képes megoldani, azt az ő segítségével hidalják át. (Magyarországon ilyenkor a politika széttárja a kezét, és közli, hogy elért cselekvőképessége határáig. Az ellenzék vádol, a kormány védekezik. Lehetetlenre nem vállalkoznak, nem mennek mennybe és nem buknak. Mi valahogy elsuvasszuk, elmutyizzuk a dolgokat. A kecske se, káposzta is alapon.) Ehhez a vállalkozóhoz hasonló emberek a politikailag megerősített magántőke képviselői, több tucatnyi ilyen szereplője van a román gazdaságnak ma.

Nézem az egri kórház privatizációja körül kirobbant botrányt, és arra gondolok, hogy Romániában a fenti építkezési vállalkozókhoz hasonló befektetők működtetik azokat a félmagán kórházakat, amelyek pótolják a közegészségügyi feladatokat ellátni képtelen állami kórházak mulasztásait. Értsd: sajátos szerződések az egészségpénztárral, finanszírozott, nem finanszírozott és félig finanszírozott ellátási formákkal, támogatott, de inkább nem támogatott gyógyszerellátással. Aki bírja, marja, ki milyen ellátást és milyen egészséget engedhet meg magának. Mára már az állami kórházak működését kiegészítik ezek a magánklinikák, sokszor dolgoznak össze, a kezelések egy részét itt, másik részét ott lehet elérni. Magánrendelőkben végzik, fizetés ellenében azokat a vizsgálatokat, amelyeket aztán az állami ellátásban hasznosítanak. A beteg nem lepődik meg, ha számlát nyújtanak be neki, akár itt, akár ott. Legfeljebb nem fizet, és nem gyógyul meg, de lelki, legfőképpen „nemzetpolitikai” kérdést ebből senki nem csinál. És semmiképpen sem alakul ki az egrihez hasonló állóháború.

A hasonszőrű pénzemberek hozzák létre az állami felsőoktatás szűk határain túl virágzó magán-egyetemrendszert végtelenített kínálattal. A diákok folyamatosan vándorolnak a magánszférából az államiba és vissza, a diplomáért itt is, ott is fizetni kell. Az egyetempolitika Romániában szintén nem nemzetpolitika (ezt a szót a román politika nem is ismeri), hanem üzlet. A helyzet világos, a hátulütője csupán csak annyi, hogy kilóra szinte bármilyen diplomát meg lehet vásárolni. Kisebbségpolitikai szempontból pedig tanulságos, hogy az erdélyi magyar magánegyetemmel kapcsolatban Magyarországon még mindig fent lehet tartani a nemzetpolitika látszatát, holott ez is csak ennyi itt: üzlet. Nem nemzeti feladat, nem nemzeti hőstett, és nem is árulás. Adok és veszek.

Ugyancsak ilyen vállalkozók enyhítenek a bölcsődei és óvodai helyhiány gondjain, borsos díjszabás ellenében. Nem zokog senki, ha nincs elég férőhely, ha omlik a vakolat, ha nincs taneszköz. Az állam vagy az önkormányzat fizet, ameddig fizetni tud, a többit kipótolja a magánember, a magántőke. Ha nincs önrész, nincs állami támogatás sem, ez az öntörvényű, és esetleges – kéz kezet most alapon működő – közteherviselés.

Védeném is ezt a rendszert, átkoznám is. Itt és most ez működik, és Magyarország szempontjából ez csak egy intő, elrettentő példa.

Román hitellufi mögött álló befektetési történetek esendő emberi történetek. A mi ingatlanhitelezőnk is, akitől sok ezer lakásvásárló függ, egyébként egy nagyon kedélyes úr, valamely neoprotestáns felekezet elkötelezett tagja. Amit nyer a vámon, azt kamatoztatja a réven is: nyereségéből karitatív akciókat szervez, vallási kiadványokat terjeszt, ha jól tudom, önálló tévéadót is fent kíván tartani. Bármikor be lehet hozzá kopogni. Kis vidéki hivatalában egymást váltják a miniszterek, a kis- és nagybefektetők, a pályakezdő lakásigénylők, volt szekusok, jelenlegi rendőrfőnökök, Spanyolországból hazatért eperszedők. Mindenki megkapja, amit akar, és mindenki lerója, amit le kell rónia. Az általa gyakorolt spiel nagyon egyszerű: bármire nyitott, bármire kapható. Magánember és közhivatal egyszerre. Médium a köz- és a magánszféra között. Ha van valakinek jövedelemigazolása, amely alapján tud hivatalos úton lakáshitelt szerezni, az is nagyszerű. Ha nincs, csak fekete vagy szürke jövedelme, akkor azt is téglákra, építőanyagra lehet fordítani. Lehet kombinálni a hivatalos és félhivatalos eljárásokat, be lehet csatornázni a külföldről hazaguruló vendégmunkás-eurókat. Természetesen lehet áfával és anélkül is, adózva vagy adót elkerülve. Ki mit és hogyan engedhet meg magának. Ha kell, a legnagyobb hazai bankokkal működik együtt, teljes iránta a bizalom. (A román bankszférára jellemző, hogy elég egy hitel odaítéléséhez, ha egy hasonló tekintélylyel rendelkező vállalkozó betelefonál, „odaszól”.) Nehéz eldönteni, hogy nagyon hasznos vagy nagyon káros elemei-e a hozzá hasonló pénzemberek a román gazdaságnak. Románia az EU peremén balanszírozva még mindig egy nagyon törékenyen felépített, pontosabban nagyon ötletszerűen burjánzó gazdaság, amelynek az egyensúlya bármikor felborulhat. Elég, ha a stabilitást és a gazdasági növekedést biztosító külföldi befektetők egyetlen lépést is hátrálnak, máris drámaian romlik a fizetőképesség. A külföldön szerzett bevételek hazahozatala, a vendégmunka árának itthoni hasznosítása sincs megoldva: számtalan kiskapun folynak el az adólejek, miközben a (nem adózott) vendégmunkás-eurók felverik a lakásárakat, irreális helyzetet teremtenek az ingatlanpiacon. A román társadalom sokkal jobban él, mint amilyen életszínvonalat megengedhet magának, mert feketén, szürkén mindeddig ki tudta pótolni eddigi legális jövedelmeit. Ezek a pótlások, csúsztatások tették és teszik működőképessé ezt a féllegális gazdaságot. És ennek a piramisjátéknak az elengedhetetlen szereplői a fentiekhez hasonló vállalkozók. Mondhatnánk persze, hogy bárcsak dőlne össze ez a nagyon ingatag építmény, de az az igazság, hogy mindeddig nem sikerült átfogó megoldást találni az egyre akutabbá váló problémákra, például az egyre nagyobb méreteket öltő lakáshiányra. Magyarországon az egyre szigorúbb és átláthatóbb adózási szabályok, a fekete és szürke gazdaság kifehérítése a kérdés. Takaréklángon, de működik az ország. Romániának ilyen takarékláng nem elég. Túl nagy ehhez, és túl ingatag. A rendszerváltás előtt tömegével épített tömbházak mára elévültek, nem vagy alig-alig felújíthatók. A rossz minőségű lakások ára, az előbb jelzett okok miatt, megfizethetetlen. Az országot elhagyók jelentős része azért megy el, mert nincs hol laknia, és reménye sincs rá, hogy hazai keresetéből valaha lakáshoz jut. Jönnek hát ezek a kedvesen sötét dollár-, pontosabban európapák, akikkel ki lehet egyezni, akik ismerik az utat a bankhitelek meghitelezéséhez, az állami lakástámogatások megvajazásához, a helyi telekspekulációkhoz, és ez ideig-óráig elég a boldogsághoz. A boldogság mögött azonban súlyos politikai, gazdasági szerepzavarok vannak, egy egész ország fedezetlen élete van. Ebből a perspektívából szerencsés a boldogtalan Magyarország, ahol ha lassan is, ha végeláthatatlan viták révén is, de valamennyire tisztul a kép. Mert ez a biztonság ára.

 

 

Kapcsolódó írások:

Parászka Boróka: 0-0 Parászka Boróka 0-0 Europarlamenti választás előtt áll Románia, és...

Parászka Boróka: Aszimmetria Parászka Boróka Aszimmetria Az utóbbi hetekben-hónapokban kell leszámoljak magamban...

Parászka Boróka: Mocskos kis katarzis Parászka Boróka Mocskos kis katarzis Amikor a Zuschlag-ügy mindent...

Parászka Boróka: Túlélők A magyar sajtóban reneszánsza van az apokalipszisirodalomnak. Egyre-másra jelennek meg...

Parászka Boróka: A bukott rendőrtől a kerékbetörésig Parászka Boróka A bukott rendőrtől a kerékbetörésig A magyar...