Végel László: Közép-európai pályaudvarok

 

Az utóbbi időben a szokásosnál gyakrabban utaztam Belgrádba, újból kószálhattam a belgrádi pályaudvar környékén, hogy azután folytathassam az utam Újvidék, Budapest vagy éppen Bécs felé. A belgrádi vasúti és autóbusz-állomás, akárcsak Újvidéken, egymás tőszomszédságában van, mondhatnám, hogy egymásba olvadnak. Azonban a két pályaudvaron, mármint a vasúti pályaudvaron és a távolsági buszállomáson merőben más hangulat uralkodik. A távolsági buszállomásokon nagy a nyüzsgés, ami még nem lenne egyedi, lévén állomási sajátosság, viszont a zsibongás elviselhetetlen. Ezzel ellentétben a vasúti pályaudvaron lezserek az emberek, túlontúl ráérősen viselkednek. Tehetik, mert a Balkánon a vonatok mindig késnek, ami meghatározza az utasok magatartását is.

Szerbiában aki ad magára valamit, az nem használja a vasút szolgáltatásait, nem alakult ki vonatozási kedv, inkább autóval jár-kel az országban, ha esetleg ez nem áll módjában, akkor az autóbuszt veszi igénybe. A vasút belföldi járatain csak a szegényebb népség, a prolik, a pénztelen diákság vagy a külföldi turisták, az angol, német, francia fiatalok utaznak, akik rendszerint Budapestről érkeznek, és gyorsan megbarátkoznak a balkáni körülményekkel. Noha a trén a szegények közlekedési eszköze, ez a réteg is bírja az angol vagy a német nyelvet. Sokan gastarbeiterek voltak, vagy még mindig azok, esetleg csak szabadságra vagy víkendre utaztak haza. Vagy pedig a vízumkönnyítéssel számolva valamelyik régi, szakadozó tankönyvből német nyelvleckéket vesznek, abban reménykedve, hogy egy szép napon Németországban vagy Ausztriában, esetleg Svájcban kapnak munkalehetőséget. Az angolt amúgy a többség valamilyen szinten gagyogja, hiszen az amerikai filmeket sosem szinkronizálták, hanem feliratozták, ami a leghatékonyabb nyelvlecke a szegénység számára. Ilyetén furcsa keveréknyelv születik, amellyel jól megérteti egymást a balkáni cowboy meg a kalandvágyó német, illetve angol vagy francia fiatal.

Ez az egész balkáni zűrzavar hitelesen tükröződik a belgrádi pályaudvaron, ahol az elmúlt harminc-negyven évben gyakorta megfordultam, és rendszerint jól éreztem magam. Amint elnézem, az idők folyamán nem sok változott. Továbbra is kopott, koszos, büdös, ami valójában már szóra sem érdemes. Újvidéken még ildomos felháborodni a vonat késésén, Belgrádban azonban ez egyszerűen nem passzol. Tudva ezt a helyi specifikumot nem rovom fel, hogy várat magára a szerelvényem, hiszen legtöbbször érkezési idejüket is pontatlanul tüntetik fel. Ennek a balkáni slendriánságnak köszönhetően kapcsolatba kerülök más, hasonló helyzetben lévő, idegen emberekkel. „Fél órát késik a Ni¼be tartó vonat?” „Dehogy, kettőt! Nekem most vallotta be az egyik vasutas.” „Ő sem tudja pontosan. Tapasztalatom szerint sokkal többet fog késni”, egészíti ki a licitet az újabb közbeszóló. Abban azonban hamarjában megegyeznek, hogy kár száraz torokkal, tétlenül tengetni az időt. Legjobb lenne rendelni egy kört, mondta az egyik, s nagyokat káromkodva elindult a vasútállomási kantin felé. A belgrádi pályaudvaron félhangosan szentségelni és hegyeset sercinteni jó dolog. Annyira ragályos, hogy a nyugatiak is gyorsan elsajátítják.

Közben a fiatal angol és a német turisták egymást túlharsogva vitatkoznak valamin, hogy pontosan miről folyik a diskurzus, azt csak ők tudják. Úgy tűnik, hogy számukra igazából nem is fontos, hogy mások előtt világos legyen a beszédtéma, csak az a fő, hogy alkalmuk legyen a hangoskodásra. Mert a belgrádi pályaudvar óriási, visszhangzó csarnokában a legszebb dolog a hangosbeszélő hangját is elnyomó elképesztő lárma.

Ha netán nincs nagy sor a tolóablak előtt, akkor jót lehet társalogni az üvegablak mögött trónoló jegyárusítónővel. Az a sorban álló néhány ember nem idegesíti magát a csevejparti miatt, és nem lesz gubanc, illetve szóváltás mindaddig, amíg nem keletkezik hosszú, kígyózó sor. Akkor azonban kezdődik a közelharc, amit az üvegkalitkában ücsörgő jegyárusítónő hanyag eleganciával így kommentál: „Bolond az én népem.”

Ez a megjegyzés nem véletlenszerű és főleg cseppet sem ritka. Számtalanszor elhangzik, még a szélsőséges nacionalisták szájából is. Ők keményebben ostorozzák nemzetüket, mint a magyar nacionalisták. Az igazsághoz tartozik viszont az is, hogy nemzetük fiait sokkal nagyobb hősöknek tüntetik fel, mint a magyarok. A magyar nacionalista a lelke mélyén saját nemzetét kissé bátortalannak gondolja, állandóan attól fél, hogy a legkisebb szellő is megárt neki. A nemzetet óvni, pátyolgatni kell. Ezzel szemben a szerb nacionalista szent meggyőződése, hogy nemzete strapabíró, ergo nem szorul babusgatásra. Érzékeny kérdéseket is meg lehet pendíteni, ellenvélemény is lehet az álláspontunk, sőt vitatribün is nyitható, és nem származik belőle nagyobb baj mindaddig, amíg az albánok nem kerülnek szóba. Ez az a pont, amely varázserővel tud hatni, természetesen negatív kontextusban, és még a pályaudvaron is egy szempillantás alatt megváltozik a hangulat: a vihar közepébe kerülünk.

Legutóbb egy csoport szabadkai fiatal focimeccsről utazott hazafelé Belgrádból Szabadkára. Arra panaszkodtak, hogy Szabadkán nincs jó elsőligás csapat, mert ha létezne, akkor lehetne jó bunyókat rendezni. Megverekednének bizony ők még a belgrádi szerb szurkolókkal, avagy az újvidéki autonomista szerbekkel is, handabandáztak. Így azonban mi marad számukra? Marad a hatvannégy vármegyésekkel való összecsapás, de az is csak néhanapján, amikor a vármegyések méltóztatnak átjönni a határon. Csak a szájukat jártatják, de leginkább megfutamodnak. Ezért ők is ellenzik, hogy összecsapásaiknak nemzeti színezetet adjon a rendőrség meg a sajtó. Nem árt a nemzeti színezet, mert ettől jobban felmegy az adrenalinszint, de a vármegyésekkel elbírnak ők egyedül is. Csak az a baj, hogy ritkán jönnek; ők meg vízum híján nemigen utazhatnak Szegedre vagy Budapestre. Nem is tudják a vármegyések, hogy kormányuknak köszönve milyen kiváltságos helyzetben vannak. Ha verekedni szottyan kedvük, vagy hallatni akarnak magukról határon túl is, csak előveszik EU-s útlevelüket, és irány. Egy szerb nacionalista soha semmiképp sem beszélne olyan kedélyes hangnemben az albánokról, mint a vármegyésekről.

Az újvidéki pályaudvar érdemében más, mint a belgrádi. Itt válik érthetővé, hogy miért harcolnak oly sokan Vajdaság autonómiájáért. A vasútállomási tompa csendet csak néhanapján bontja meg a belgrádi fiatalok kirándulócsoportjának hangoskodása. Újvidéken nem maga a pályaudvar belső tere az érdekes, hanem a környéke. A főbejáraton kilépve jobbra van a reguláris buszállomás, balra viszont az első, muzeális gőzmozdony mögött hatalmas parkoló, amelyen a nemzetközi járatok alkalmi autóbuszai várakoznak. Szinte minden nagyobb nyugati városból érkeznek ide menetrend nélküli buszok, mikrobuszok. Ha az embernek van türelme, akkor kiül ide, és várakozik. Időről időre befut egy Berlinbe vagy Párizsba, Kölnbe, Stockholmba, Brüsszelbe vagy Bécsbe tartó menetrend nélküli autóbusz vagy minibusz. Minden viszonylagos. A menetrend is, a jegy ára is, a csomagok után fizetendő tarifa is. Minden tételből le lehet alkudni valamennyit. A sofőr csak egyhez ragaszkodik, és ezt becsületkérdésnek tartja. Ha valaki hazai finomságokat, jó balkáni eleséget szállít, azt feltétlenül jelentse be, és tegyen a közösbe saját megítélés szerint öt vagy tíz eurót. Az összegyűlt pénzzel rendezik a számlát a magyar vámosokkal. Mert a magyarok most az EU Cerberusai. Az ő jóakaratuktól függ minden, még az is, hogy a bécsi ünnepi ebéden kerül-e az asztalra zlatibori kajmak, uzicei sonka, kolbász vagy az éppen kifőzött szilvórium, illetve ahogyan az EU-ban eredeti nevén nevezik: sljivovic.

Az újvidéki pályaudvar környékén bandukolva sokszor gondolok rá, hogy ez a város a vándorok városa. Történelme folyamán óriási etnikai metamorfózisokat élt át a Duna-parti, perem-európai városka, amely az itt élők lélekszámát tekintve éppen manapság duzzad fel hihetetlen gyorsasággal. 1991-ben 200 ezer lakója volt, 2001-ben már 300 ezret számoltak, ma viszont már 400 ezerről beszélnek. Vagyis húsz év alatt megduplázódott lakosainak száma. Ugyanakkor nagy az elvándorlás is. Az ifjúság (nem csak a magyar) ha csak teheti, Nyugatra távozik. Erről szól egy évekkel ezelőtt elhangzott, oly jellemző mondat. Könnyebb a magyaroknak – panaszolta az egyik Nyugatra készülő szerb fiatalember -, ha átköltöznek Magyarországra. Hazát cserélnek, de nyelvet és kultúrát nem. Ez így nem is olyan szorongató, kínos dolog. Csakhogy nincs mindenkinek ilyen privilégiuma. Bezzeg nekünk messzire kell mennünk, Berlinbe vagy Stockholmba, idegen nyelvbe kell beköltöznünk, hogy új hazára leljünk. Könnyű hazát cserélni, kultúrát azonban majdnem lehetetlen. Vagy pedig nagy adag mazochizmus kell hozzá.

Ez a mondat cseng a fülemben, amikor az újvidéki pályaudvaron felszállok a Budapestre tartó szerelvényre, ahol találkozom a földiekkel, akik az elmúlt évtizedekben áttelepültek Magyarországra. Velük kapcsolatban olvastam egy érdekes és főleg abszurd hírt. „Vajdasági írók a minap Vajdaságban vendégszerepeltek” – írta az újság. Mintha ez a hír Bori Imrét igazolná, aki Kosztolányi Dezsőt a vajdasági magyar irodalomba szerette volna „áttelepíteni”. Bori tézise természetesen nem pont így hangzott, csupán az „előtörténet” homályos szakaszába helyezte Kosztolányit. Akkor megmosolyogtam ezt a diszkrét, visszafogott ötletet, ám az egyetemes magyar irodalom hívei – igaz, jóval később – kemény bírálat alá vették. Fordult a kocka, és mostanság az egységes és egyetemes magyar irodalom hívei valósítják meg azt az elvet, amit Bori anno megkockáztatott. Így hát a mai gyakorlat szerint Kosztolányit nyugodtan nevezhetnénk akár vajdasági magyar írónak is, aki időnként Vajdaságban „vendégszerepel”.

A Keleti pályaudvar közelében minduntalan némi izgalom vesz erőt rajtam. Ez az állomás immár negyven esztendeje a legfontosabb budapesti toposzom. Újvidék-Budapest, tour-retour. Igaz, a rendszerváltás előtt szürke és szegényes volt a Keleti, ahol barátságtalanul sétáló rendőrök gondoskodtak a fegyelemről és rendről. Nekem úgy tűnt, hogy a Keleti pályaudvar túlságosan kispolgári. Ezen a pályaudvaron döbbentem rá, hogy – nem mindenütt, de Magyarországon igen – a szocrealizmus jól megfért a kispolgársággal. Persze György Pétert olvasva hajlok rá, hogy elismerjem, a szocrealizmusnak van egy másik, apokrif vonulata is, de azzal Magyarországon 1945 után nem találkoztam, hanem mindig valami felemás szocrealizmussal. A magyar szocrealizmus még szocrealizmus sem mert lenni: mint minden, ez is felemás volt.

A rendszerváltás után azonban a Keleti pályaudvar szinte újjászületett. Egyik napról a másikra nemzetközi jelleget vett fel. Bár az is igaz, hogy az utasok tették azzá, az ikonográfia még közel sem internacionális. De ennek ellenére a pályaudvar még így is túltett Budapesten, amely még nem igazi megalopolisz. Hiányzik belőle az európai nagyvárosok sokszínűsége. Még nem megalopolisz, de egy napon az lesz. És akkor kezdődnek majd a valós magyar gondok. Hogyan fog viszonyulni az ország a saját fővárosához? Vagy pedig Budapest külön birodalom lesz? Fel tudja-e dolgozni egy kis ország, hogy egy európai megalopolisz foglal helyet benne?

Aztán következik a bécsi Westbahnhof. Ez volt az első nyugati pályaudvar, amellyel megismerkedtem. Jó példa arra, hogy egy kis ország, mint amilyen Ausztria, hogyan békélhet meg a megalopolisszá bővült fővárosával. Persze Ausztriának könnyebb, mert sokkal decentralizáltabb ország, mint Magyarország. Van egy urbánus vidéki öntudata. Sokszínűbb. Az impériumi időszakban Ausztria megtanult elfogadni és beolvasztani, Magyarország pedig főleg védekezésre volt berendezkedve.

A bécsi pályaudvaron kószálva azt tapasztalom, hogy rengeteg szerb, bosnyák, horvát mondat üti meg a fülemet. Tekintettel a közös történelemre az lett volna logikus, hogy sok magyar szót halljak. Nem így történik. A legtöbb szláv mondattal éppen a Westbahnhofon találkozom. Mint ahogy az egész Bécs szerb szavaktól visszhangzik. Sokkal több szerb szóval találkozom itt, mint Újvidéken vagy Szabadkán magyarral.

A.-val betérünk a Westbahnhof emeleti kávézójába egy kapucínerre. A pincérnő hallván, hogy magyarul beszélgetünk, felcsillanó szemmel kérdezi, hogy magyarok?! Magyarok, újvidékiek, válaszoljuk. Én meg kolozsvári, mondja. Hm, kisebbségiek, jegyezzük meg. Igen, mondja csillogó szemmel az erdélyi nő. A nagyvilágban járva-kelve már többször tapasztaltam, hogy magyar szó hallatán rendszerint felragyog a kisebbségi ember szeme. Az anyaországiak esetében nem tapasztaltam ezt, mert számukra a magyar szó otthon a világ legtermészetesebb dolga, külföldön pedig előfordul. A kisebbségi ember azonban otthon is megörül, ha magyar szót hall, ezért ugyanezt teszi külföldön is. Nem tesz különbséget az „otthon” és a „külföld” között. A pályaudvar kávézójában felszolgáló erdélyi nő minden kétséget kizáróan sokszor hall magyar szavakat, ám mégis minden alkalommal megcsillan a szeme. Ismerem ezt a jellegzetes kisebbségi érzést, nekem is megdobban a szívem, ha a lakásom közelében levő önkiszolgáló pénztárosnője váratlanul magyarul köszön rám.

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Levelek Szerbiából – balkáni és közép-európai paradigmák Elérkezett Szerbiába is a sztrájkhullám. Sztrájkolnak a rendőrök, a...

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: Európai toalettek Jót tett az utazás és a pár hónapos svájci tartózkodás....

Várkonyi György: Közép-európai vudu Várkonyi György Közép-európai vudu “Készítettem zongoralámpát konzervdobozból…” (Részlet egy...

Végel László: Koccintsunk, és feledjük a múltat! Végel László Koccintsunk, és feledjük a múltat! Az újvidéki...