Fáy Miklós: Vértelen áldozatok

 

Ha valamit mindenképpen mondani kell, akkor nagyon röviden össze tudom foglalni, milyen tanulságokkal járt ez az Aida-lemez: hogy Abbado igyekezett a színházi tempóit megőrizni, és úgy szólnak a balettzenék és a bevonulási induló, ahogy a Scalában szólhattak. Nem teljesen érdektelen talán ez sem, hiszen sok karmester örül, hogy megszabadul a tánckar meg a statisztéria nyűgétől, és tiszta zeneként értelmezheti a darabot, operán belüli zenekari műként interpretálhatja, és nem kell senkire se tekintettel lenni. Claudio Abbado azonban színházi emberként élt a nyolcvanas évek közepéig, a Scala főzeneigazgatója volt, és nem meglepő, de mégis kellemes módon ez érződik ezen a lemezen is. Az persze még mindig eldöntetlen kérdés, hogy így jobb-e vagy amúgy, az a cél, hogy a lemez minél közelebb legyen-e az élő előadáshoz vagy épp ellenkezőleg, ki kell használni a stúdiónak köszönhető szabadságot. Jelen esetben annyival egyszerűbb csak a helyzet, hogy az Aida mégiscsak színháznak íródott, Verdinek is tudnia kellett, hogy akármilyen tempóban nem fognak a néger rabszolgák táncolni, tehát körülbelül sejthető a szerzői szándék, és az alighanem Abbado megoldását igazolja.

Nem is tudom, mit akartam, mit vártam ettől az albumtól. Talán az ifjúságot. Domingóval kezdődött az egész, az ő augusztusi pécsi koncertjével, ami eszembe juttatta, miért is olyan fontos számomra ez az énekes. Talán mások számára is ugyanezért: énekes, színész, éneklő színész, az egész operáról való gondolkodást átalakította, pontosabban folytatott és befejezett valamit, ami Maria Callasszal kezdődött. Az ő személyükben az opera csúcsra ért, az operaműfaj legnagyobbjai nem nevetséges csudabogarak voltak, akik álló nap mentolos cukorkát esznek és a torkukat köszörülik, hanem az élet császárai-császárnői. A szakmai sztárság náluk médiasztársággal járt együtt, a világ és a művészet náluk kezet fogott. És nem rontotta meg őket a világ, Domingo számára az opera maradt az első és legfontosabb, nem bolondult bele önmagába, a hírébe és a sikereibe, éppen olyan felelős és komoly énekes maradt, amilyen volt.

Ebből akkor, nagyon kezdő operába járóként csak a felzaklatódást éreztem. Megzökkent a világ, nem voltam benne biztos, hogy helyes, ha a továbbiakban is a bénák közé sorolom magam. Az önhitt bénák közé, természetesen, akik azt gondolják, hogy az életet csak ők értik igazán, de akik néha belebotlanak a valóságba, és érzik, hogy ez az egész alapfeltevés nem biztos, hogy igaz. Meg azt láttam még, hogy ezentúl már nemcsak karmesterek képei kerülnek a falra, szekrényajtóra, de egy énekesé is. Atyaég, micsoda fényképek! Domingo farmerkabátban, térdepelve, és a kezében egy egyiptomi hadijelvény. Becsületszóra mondom: akkoriban nem vettem ebben észre semmi képtelenséget és nevetségességet. Talán mert Domingo is mosolyog közben, talán mert már túl voltunk az előadáson, és azt megéreztem, hogy nem számít az agyonmosott vászonszoknya, amiben a tenornak énekelnie kellett, sem az aszimmetrikusan egypántos női ruha, a barna testfesték és bongyor paróka Tokody Ilonán, ez mind csak játék, hogy ne döbbenjünk meg a műfaj közvetlenségének és erotikájának erején.

Talán ezt vártam a lemeztől. Akkor, 1987-ben nagy menő volt, akinek megvolt, menő és elszánt Domingo-rajongó, hiszen Hungaroton-kiadásban is hozzá lehetett jutni Domingo Radameséhez, egy korábbi, de igen jó felvételen. Ez a lemez azonban időben közelebb volt az Erkel Színház előadásához, Domingo már nem fiatal tehetség rajta, hanem befutott, érett művész, akinek volt ideje elgondolkozni a szerepen. Ez már a harmadik stúdiófelvétele, később lesz még egy negyedik is, a tévéfelvételek nélkül is nyomon követhető a teljes kör, ahogy a szerep és az énekes szinte fedi egymást, aztán ahogy eltávolodnak egymástól, ami világos volt, hirtelen üressé válik, majd bonyodalmassá, meghaladottá. Ebben a körben a harmadik stáció a legkellemetlenebb: unalom. Már túl sokszor énekelte ahhoz a szerepet, hogy friss maradjon, de még nem elég öreg ahhoz, hogy búcsúzkodni kelljen, hogy legyen valami összefoglaló igény, vagy valami nagyobb távlat, hogy miről is van szó.

Pedig Radames tökéletes szerep Plácido Domingo számára, mert ahogy időrendben is megelőzi az Otellót, a nagy és beteljesült szerepálmot, úgy a gondolat is ugyanaz. Ugyanaz az őrlődés, miközben Radames a legsikeresebb ember a világ előtt, állandóan azzal kell foglalkoznia, hogy ezt hogyan tudná leplezni. Hogyan érhetné el, hogy ne nyerje túl magát, és ne legyen mindjárt a fáraó veje. Innét indulunk. És oda érkezünk, hogy az ügyeskedéssel, lavírozgatással talán megoldható probléma megoldhatatlanná válik, választani kell hivatás és az élet boldogsága között. És még csak nem is ő választ. Radames csak reagál, ahogyan Otello teszi, aki akkorákat lép, hogy ezzel naggyá teszi Jágót is. Radamesnek is megvan a maga Jágója, csak ő nem egy képmutató zászlós, hanem a nagy szerelme, Aida, aki nem gyötrődik annyit, szépen becsalja a férfit a csapdába, dönt helyette is, veszszen a hon és hivatás. Ami, persze, Aida esetében egyáltalán nem ennyire rémes, ő azt a trükköt akarja megcsinálni, amit Radames, egyszerre honleánynak és szerelmesnek lenni. Miközben az ember azt hiszi, hogy az Aida csak egy operavicc, csinnadratta és a szabadtéri előadások homokjába pottyantgató tevék és elefántok felvonulása, igazából összetett és kegyetlen történet, és a végére aki nem halt meg, az is örökre boldogtalan.

De nem ezt akartam volna hallani, hanem a történet butított, de érzékibb, operameseibb változatát, amely arról szól, hogy szoprán és tenor szeretik egymást, de közbejön a mezzo-boszorkány, és elront mindent. Mindent, ami hatalmában áll, de a síron éppen csak inneni boldogságot ő sem tudja megakadályozni. Ez persze gyalázatos alulértékelése szegény Amnerisnak, de Jelena Obrazcova a hibás. Se a lemezen, sem az Erkelben nem értettem, miért kell neki annyira örülni. Természetesen legendás énekes, nagy és jellegzetes hang, de a hangképzése furcsán öblös, oroszos, és nagyon nőietlen. Obrazcova Amnerise nemcsak nem szexi, de teljes képtelenségnek tűnik a szerelem közte és Radames között. Nincs mit szeretni rajta, és ő sem szeret, rusnya némber, akinek jól jönne a pipihús.

A vágyott történetet azonban Obrazcovától így meg lehetne kapni, csak a két főhőstől nem. Domingo ugyanis tényleg unott, szokatlanul üres, hangos, időnként bravúros, de érezhetően túl van már Radames szerepén, Aidája pedig a nyolcvanas évek nagy rejtélye: Katia Ricciarelli.

Akkoriban tökéletesen érthetetlen volt számomra, hogy miért énekel Ricciarelli olyan sok lemezen. A hang maga nem hallatszott különlegesnek, viszont az éneklés akkor nagyon modoros volt, állandóak a lassítások (ezen a lemezen is), a lírai pianókba fulladások. Ricciarelli olyan, mint akinek egyszer megdicsérték a szemét vagy a pillantását, és azóta állandóan pislogás nélkül a szemét dülleszti, mert tudja, hogy az jól áll neki. A halkítások szinte kényszeresnek tűnnek, és talán valóban kényszeresek, így jobban lehet leplezni a hang megviselt állapotát. A magyar közönség később hallhatta Ricciarellit az Aidában, illetve nem hallhatta, hiszen ő lett volna a főszereplője az emlékezetes népstadioni előadásnak, amely a nyitány után félbeszakadt a hangosítás kezdetlegessége miatt. Én hallottam előtte az Operaházban a próbát, ott az volt a benyomásom, hogy Ricciarelli mikrofon nélkül nem is tudná végigénekelni a szerepet. Később volt egy áriaestje, szintén az Operaházban, amely azzal a meglepő tanulsággal járt, hogy Katia Ricciarelli nagyon is komolyan vehető énekes, van stílusérzéke, és erős a pódiumon a jelenléte. Annyira erős, hogy mostanában egyre több filmben és tévésorozatban szerepel, prózai színésznőként is díjakat nyer. Hogy mennyire jó színésznő, azt persze nem tudom megmondani, én csak egy filmelőzetest láttam vele idén nyáron Olaszországban, a tévében, de legalább azt megtudtam belőle, hogy a keresztnevét nem Kátyjának kell ejteni, hanem Katíának, a hangsúly az utolsó előtti szótagon van.

Ricciarelli és Domingo bevált párosnak számított a nyolcvanas évek közepén, van közös Álarcosbál- és Turandot-lemezük, Zeffirelli filmjében Otello és Desdemona voltak, de nem tesznek feltétlenül jót egymásnak. Ricciarellit nehéz kizökkenteni a modorosságaiból, inkább egyedül énekel, partner nélkül pedig Domingo is csak a rutinjára szorítkozik, elegáns és szép hangú, csak sok tartalom nincs benne. Nem is tudok mást mondani. Hallgattam így és hallgattam úgy, sok a sztár a kisebb szerepekben, de az egész lemez el van átkozva, nem érezni mást, csak hogy egy kiglancolt, aranyfestékkel leöntött munka, ennyire futotta. Más lemezen majd több lesz és vidám.

 

 

Verdi: Aida. Aida – Katia Ricciarelli; Amneris – Jelena Obrazcova; Radames – Plácido Domingo. Coro e Ochestra del Teatro alla Scala, vezényel Claudio Abbado. Deutsche Grammophon, 1982-2005.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Halottak az élen Fáy Miklós Halottak az élen Van az a pólóra...