Győrffy Iván: Pátosz a káoszban
Ha létezik nyugtalan film, amelyik termékeny bomláson megy át a vége-hossza nincs játékidő során, Emir Kusturicáé, a balkáni vircsaft elsőrangú mesteréé feltétlenül az. Tulajdonképpen mindegyik mozgóképére igaz ez a megállapítás, így egyedi szerzői műfajjal állunk szemben. Álmokból, lüktető ritmusból, vágyakból, zsigerekből, érzelmekből sző utánozhatatlan látomást a bosnyák rendező, amelyek örvényében a történetek elhalványulnak, felfeslenek, atomjaikra bomlanak, hogy aztán újra meg újra összeálljanak, és ciklikusan ismétlődő, színpompás sorsokat rajzoljanak a fehér vászonra. Hiába kapcsolódik egybe a történelmi parabola a groteszk szatírával, ezek a filmek nem tanítanak meg semmire (így direkt propagandát sem érdemes beléjük szuggerálni, ahogy a balkáni háború végtelenségét kifigurázó Underground bírálói tették, szerb szupremáciát vélvén felfedezni a képsorok közt), csupán szemléltetnek: ilyenek vagyunk, „testvérgyilkos” szerbek és horvátok, muszlimok és keresztények, simlis magyarok, atyáskodva basáskodó ENSZ-katonák, könyörületből erőszakoskodó NATO-bérencek. A szakadatlan halotti tort és lakodalmi ünnepet ülő Balkánt egyedül saját teremtményei érthetik meg – áruként azonban szemrebbenés nélkül értékesíthető széles e világon.
Kusturicának általában sikerült. Az Emlékszel Dolly Bellre? és A papa szolgálati útra ment rendszerkritikába oltott tragikomikus népi tablói után a Cigányok ideje vagy a Macska-jaj frenetikus sikerét csakúgy köszönhették a szinte védjegyként felettük lebegő pattogós fúvószenének, mint a gengszterkomédia mágikusan (vad)realista képvilágának, testi-lelki csúfságukban is szerethető alakjainak. Az Underground apokaliptikus víziója szintén hatásosan ollózta össze a látomást a valósággal, a születést a halállal, az önfeledt felszabadulást a szükségszerű erőszakkal, de még az Arizonai álmodozók mentális kuszasága, szürreális seregszemléje is híven idézte a semmihez nem hasonlítható, színes-szagos-lüktető kusturicás formaművészetet. És bárki bármit mondjon, az előző nagyjátékfilm, Az élet egy csoda sem volt velejéig csalódás: bár a balkáni háború káosza fölött már a szentimentálisba hajló idilli életszemlélet veszi át az irányítást, a tájak, figurák, kameramozgások, humanoid állatok fájóan mulatságos kavalkádja hozta a szóban forgó rendezőtől megszokott struktúrát, belső feszültséget, érzelmi skálát. A legújabb, Az ígéret szép szó sem kivétel: talán láttunk-hallottunk már jobbat, a töredékekkel ügyesebben zsonglőrködőt, fülbemászóbb muzsikájút, de (a felszínen) bájosan naivabbat aligha. És ez is velejéig Kusturica: mese, amely belemászik az életünkbe, hogy azt átformálva elviselhetőbb legyen a vásznon is látható spagettiwestern-kapitalizmus. Innentől kezdve mindegy is, az ifjabb Kusturica, az epizódszerepet vállaló Stribor zenéje felér-e Goran Bregovic´éhoz szárnyasjószágokra izguló, a World Trade Centert Szerbiában újraálmodó, de egyelőre csak a rombolásban jeleskedő banditafőnököt alakító Miki Manojlovic játéka itt vagy a Macska-jajban értékelhető magasabbra, közhelyszerűek-e a nyugati hatalmakat, főként az Egyesült Államokat ostorozó kiszólások, kellően súlyozott-e a történet, biztos-e még a kamera. Az egész úgyis csak mese habbal.
Itt is, miként a korábbi Kusturica-filmekben, a nagyapák-unokák nemzedéke hordozza az erkölcsi fölényt: még és már ők lehetnek azok, akik friss szemmel csodálkoznak a világra, és hajlandók áldozatot is hozni valószerűtlen aurájuk védelme érdekében. A kamasz fiú – ígéretének megfelelve, amelyet nagyapja „haldoklással” csikart ki – a városba megy, hogy tehenüket eladva Szent Miklós-ikont, feleséget és valami emléket hozzon vissza kicsiny falujába. A városba, ahol a legnagyobb csatákat vívják, a legtöbb emberevő óriást vagy királykisasszony-rabló szárnyas szörnyeteget kutatják, győzik le a népmesékben, többek között a szerb kollektív emlékezethez tartozó Vuk Karadzsics-féle gyűjteményben. A hárompróbás fiút segítő, meghatóan emberszerű állatok veszik körül (l. A kilenc pávalány és az aranyalmafa vagy a Hamupipőke című szerb meséket), ha leütik, megalázzák, becsomagolják, virtuálisan darabokra szedik, újult erővel támad (fel) (Az aranyszőrű kos), de a „haldokló uralkodó” kívánságának, ha törik, ha szakad, eleget tesz (Garázda Bas-Cselik). A mesékben nőnek szinte legyőzhetetlenül hatalmasra az ellenségek, ott válnak valóra az irreális kívánságok, ott járják meg a hősök egy szuszra az al- és a felvilágot, a poklot és mennyországot, ráadásul meglakolnak az igaztalanok és felmagasztaltatnak az ártatlan szívűek. És, ha úgy tetszik, akár egyetlen fordulattal érvényteleníteni lehet mindent: „a hazugság meg váljék az egészségetekre!”, mondja a mese, „ez nem hazugság, csak az igazság megszépítése”, állítja a fiú a filmben.
Kusturica filmjei egytől egyig az érvénytelenítés gesztusával játszanak el, hol egy-egy groteszk kép, hol valami oda nem illő vagy gyanúsan tetszelgő felirat zongorázik a moziközönség idegein: itt például a már másutt is látott „Happy End” zárja le a filmvégi kettős lakodalmat. Persze csak azután, miután az elején egy cirkuszi ágyúból kilőtt repülő mutatványos – aki gyakorlatilag végigröpködte a filmet falun és városban, mindig az aktuális cselekménysor fölött suhanva egyfajta élő mesejelképként, a gonoszoknak sátánként, a jóknak angyalként jelentkezve – le nem zuhan a templomban, és meg nem kérdezi az olasz totóeredményeket. Hiteles és hihetetlen, gegparádé és eltúlzott tragédia, temetés és lagzi, bűnös és ártatlan járja farsangi körtáncát ebben a hamisítatlan, bár a korábbiaknál jóval belterjesebb és szűkebbre szabott kusturicai álomvilágban.
Párhuzamosan zajlik a vidék és a város, a komikusan esetlen bűnösök és a bájosan romlott bűntelenek összecsapása: Zsivojin, a nagypapa burleszkjelenetekkel dúsított, furfangosan egyoldalú harcot vív a mindig megszégyenülő, romantikus lelkű sznob tanfelügyelővel, aki a négyfős falu egyetlen tanárnője, Bosza körül legyeskedik az egytanulós iskola költséghatékony bezárása után, ám utóbbi a nagypapa feleségének ajánlkozna. Cane pedig a városban küzd a gengszterbandával, amelynek tagjai hol a tehenét tekintik különleges ajzóeszköznek, hol a kiszemelt lányt hurcolják bordélyházba prostituált anyja tartozása fejében, ám a nagyapa egykori komájának két unokája, a Kusturica bevallása szerint egy képregényből előpattant, fantasztikusan eltúlzott törpe-óriás ikerpáros mindig időben közbelép. És közben kattognak a Kalasnyikovok, a lefűrészelt csövű puskák és az ormótlan pisztolyok, robbannak a rakéták és a kézigránátok, csattannak a pofonok, ördöngös masinák ejtik csapdába az ármánykodókat, harangkötélen és festőállványon leng egyszerre a nagyapa és unokája (a harangkötél-motívum szintén unalomig ismerős, ám itt absztrakt szimbólum helyett ironikus visszautalás és a helyzetkomikum tárgya), denevérként röpköd a mutatványos, ölnek, ölelnek és örülnek.
Előáll ugyanaz a karneváli hangulat – tévéjáték méretűre szűkítve -, amit a Macska-jaj kettős esküvőjénél, a Cigányok ideje vagy az Underground fékevesztett mulatozásaiban már megszokhattunk. A farsangban meghal a régi világ, hogy (átmenetileg) egy újnak adja át a helyét, felcserélődnek a szerepek, az elnyomott és tehetetlen hatalmassá válik és viszont, az erőszak, a vér, az altesti örömök felszínre törnek, s mindez nyugodtan megfér az ártatlansággal és istenfélelemmel, ahogy a béke is feltételezi a háborút, az öröm a szomorúságot, az igazság a hazugságot. Ahogy Bahtyin is mondja Rabelais-ról szólván: „A véres csaták, a testek szétszaggatása, elhamvasztása, halála, a megnyomorítások, az eltángálások, a szitkok és az átkozódások mind-mind ugyanabba a »vidám időbe« torkollanak, ahol a pusztító erők új élet teremtői, ahol semmi ódon dolog nem lehet örökkévaló, mert maga hozza világra a rajta túllépő ifjúságot.”
Az ígéret szép szó, nem győzöm ismételni, Kusturica balkáni farsangjának vírusát csak legyengítve kapja meg: az agyonlőttek talán meg sem halnak, sőt van közöttük, aki ettől kap erőre, a letaglózottak azonnal felkelnek, a papok visszafogottan káromkodnak és duhajkodnak, a banditák erőtlenebbek, az áldozatok kevésbé sajnálatra méltóak a megszokottnál, hiszen szinte azonnal megfordulnak a szerepek, a szembetalálkozó lakodalmas és halottas menetek alig-alig zavarják egymást, a mindent körbeölelő ritmus sem olyan vérpezsdítő. El kell ismerni, ezúttal nagyobbra nőtt a pátosz a káoszban, azaz nem a teremtő képzelet most az úr, nem az érzékek diktálják az iramot, a mese egyszerűsége, linearitása és etikai polaritása nyomja rá a bélyegét Kusturica képsoraira. A feledhetetlen részletek azonban hasonlóképpen szétszabdalják ezt a filmet is, mint elődeit: a reménybeli feleség, Jaszna kukkoló-drukkoló hájas szomszédasszonya és unokájának kettőse úgyszólván telitalálat. De a denevérember is több szimpla szürreális mementónál, tetten érhető benne egy határozott tendencia az öniróniára.
És ez viszonylag új elem Kusturicánál: már nem csupán aktuális környezetét, Szerbiát, a Balkánt vagy Amerikát látja és láttatja erős, ám szeretettel teli szarkazmussal, nem csupán egy jól behatárolható életformáról vagy ideológiáról rántja le a leplet, hanem saját magáról is. Érzésem szerint Az ígéret szép szó a naivitás álcája alatt sokkal közvetlenebbül játszik el a paródiával, mégpedig a másolt és újraforgatott betétek, motívumok paródiájával, mint Az élet egy csoda tette, a filmográfia többi részéről nem is beszélve.
Felfoghatjuk úgy is: Kusturica abba az életkorba lépett, hogy immár szükségét érzi a számvetésnek. Csakhogy ezt a maga módján teszi: feldolgozza, átjátszsza, beilleszti és kivágja korábbi munkáinak jellemző jegyeit, itt-ott lebutítva, másutt felajzva őket. Magát mutatja be baráti csipkelődéssel és vállveregető iróniával, egy lépéssel megint közelebbről, mint korábban tette. Talán ezért is érheti a szentimentalizmus, az olcsó hatásvadászat, a gátlástalan újrahasznosítás vádja: mindezek mögött megbújik Kusturica egyre inkább a családi-vidéki örömök felé forduló alakja, szemlélődő-megengedő lelki alkata, hajlama arra, hogy a nagy dolgokat (és a nagy életműveket…) is komikusan kisszerűvé varázsolja, ha úgy tartja kedve. Alteregója, a folyton barkácsoló, környezetét jobbító, faluját védelmező agyafúrt nagyapa – aki nem veti meg a földhözragadt örömöket és apró gonoszkodásokat sem – éppen annyira nevetséges, bölcs vagy vonzó figura, mint amilyennek Kusturicát érezzük ebben a filmjében.
A mester előveszi a régi vásznakat, rájuk biggyeszt egy vigyorgó bolondot, majd elégedetten hátradől.
Az ígéret szép szó. Színes, feliratos szerb-francia filmdráma, 137 perc, 2007. Rendező-forgatókönyvíró-producer Emir Kusturica; zeneszerző Stribor Kusturica; operatőr Milorad Glusica; vágó Svetolik Zajc; producer Marc Missonnier, Olivier Delbosc; szereplők Uros Milovanovic, Aleksandar Bercek, Ljiljana Blagojevic, Marija Petronijevic, Miki Manojlovic; Stribor Kusturica; Kosanka Djekic.
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: A józan ész Győrffy Iván A józan ész Aki ad magára valamit,...
Győrffy Iván: Játék az élet Győrffy Iván Játék az élet Michel Gondry játszik. Játszik...
Győrffy Iván: Magánbűnök = közerkölcsök? Győrffy Iván Magánbűnök = közerkölcsök? Bádogember szívet keres. Apróhirdetésben...
Győrffy Iván: Robotok és emberek Győrffy Iván Robotok és emberek Ha úgy vesszük, a...
Győrffy Iván: Roham, munka % Győrffy Iván Roham, munka Szapora szívverés. Légszomj. Erős...