Almási Miklós: A hiábavalóság mártírjai?

 

Szomorú egy história az európai baloldal csábulása, harca, szenvedése (és olykor árulása) a két világháború között. A könyv némi distanciából – naná! – nézi történetüket, és naiv bűnösöknek tartja őket, olykor meg is mosolyogja kompromisszumaikat (pl. Sztalin-imádatukat). Mégis, ahogy én érzem, a történetek önsúlya másfelé viszi a sztori egészét – ezek az emberek azért nagy figurák voltak. Malgré tout. Ha jól meggondolom, az első világháború végétől az európai értelmiség krémje baloldali és antifasiszta volt, azaz bűnbeesett – lenyelték a pereket (már amennyit tudni lehetett belőlük) meg a rémségeket, s közben egymást jelentgették fel, egyik frakciótag a másik frakciótagot vagy akár önmagát. Sokszínű őrültek hajója ez – trockisták, fantaszták, első generációs bolsevikok, mensevikek, kommunisták, anarchisták, humanisták stb. Igen, tény, igaz, így volt. Sokan voltak, németek, franciák, oroszok, olaszok, magyarok (ilyenek-olyanok persze…). Balekok? Cinkosok? Falaztak az embertelen rendszernek? Harcoltak a fasizmus ellen – meg is kapták érte jutalmukat (győzelem, kiközösítés, földönfutás, KZ, Gulag, főbelövés stb.). Netán a háború után belőlük lettek a kis-Sztalinok itt-ott-amott. A mártír cím megvonatik tőlük.

Szomorú história, az utókor felől nézve is. Hiábavaló mártírok voltak, írnám kérdőjellel, hiába áldozták fel életüket, szenvedtek kínhalált, vagy tűntek el a süllyesztőben. A rendszer, amit mennyországnak véltek, rég összeomlott, véres romok maradtak, meg néhány nagyszerű regény, opera, figura, ők meg olykor véres kézzel kavartak (vagy statisztáltak), kollaboránsként lőttek, akasztottak, vagy lettek öngyilkosok. A mártír cím megvonatik tőlük. (Igazságtalanul: a nácizmus bukásán dolgozva mégiscsak hősök voltak.)

Szomorú história ez, ha a történet környezetét nézzük: a fasizmus elől menekülők előtt bezárultak az ajtók, kiutasítás, a béke országaiban minimális (vagy zérus) bevándorlási kvóta állta útjukat, míg utol nem érte őket a Gestapo vagy egypár kettős ügynök, netán az NKVD. Maradtak, persze hogy maradtak egérutak, ám mire Marseille-ben vagy Isztambulban sikerült rálelniük egyikre-másikra, olykor az addig nyitva levő kapuk is bezárultak. És mégis voltak olyanok, akiknek sikerült, megírták történetüket – könyveik Ungvári hatalmas bibliográfiájában szerepelnek. A memoárok – tudjuk – nem pontosak (enyhén szólva), de szerzőik legalább ott voltak. Vannak aztán a bibliográfiában dr. Utólagok, akik nem voltak ott, csak rekonstruálják a történeteket, hát itt már olykor forog a gyomrom is, bár az is igaz, hogy a tények az utókor számára derülnek ki (levéltárakból, megnyílt archívumokból kimazsolázva, jóllehet Ungvári a szovjet levéltárak anyagait nemigen idézi).

A könyv életek, sorsok köré szervezi narratíváját. (Pl. „Marina Cvetajeva története”, item: „Susanne Leonhard története”.) Nem számoltam, de ezekben a „rövidfilmekben” kb. 70-80 szereplőt mutat be, ugyanennyi lábjegyzetbeli (csak említett) vendégjátékossal. Időszámításának centruma pedig a szovjet-német megnemtámadási szerződés (1939. augusztus 23.). A sztorik innen vissza és előre futnak, de ez az a pont, ahol az elárultatás megtörténik. A modellpélda egyfelől Margarete Buber-Neumann, aki mint német baloldali természetesen a SZU-ba menekült, de aztán lecsukták (Gulag), és a paktum másnapján, a breszti hídon átadtak – sok száz társával együtt – a Gestapónak. És modell persze Arthur Koestler Rubasov-figurája – moszkvai eredetiben: Buharin – (Sötétség délben): a kelepce, amivel a könyv folyamán ilyen-olyan variánsban többször találkozunk.

Abszurd sztorik, ilyeneket nem lehet kitalálni, bár Ungvári egyiket-másikat kicsit még cizellálja is. Az élet és halál játékai. Mondjuk, Hilferding. (Nem tudtam, hogy ő is eljut Franciaországba.) Valahogy kap kiutazási engedélyt, hajójegye is van, de – mint mondja – fáj a dereka, majd holnap megy egy másik hajóval. Másnapra visszavonják a kiutazásit, s csapdába kerül… Ugyanez az abszurd időrend Walter Benjaminnál a Pireneusokban (spanyol-francia határ), minden papírja rendben Lisszabon felé, de a határőrök épp akkor kaptak parancsot, hogy senkit se… Szegény Walter Benjamin elbúcsúzik barátaitól, táskáját rábízza valakire (a kézirat a fontos!), és este lenyeli a morfiumpiruláit. (Az adag másik felét Koestlerrel osztotta meg, még Párizsban.) Ördögi poén: másnap mindenki átmehet, a szigorú parancs csak egy napig volt érvényben. (A kézirat – másutt – meglett…) Az abszurd idő még játszik egypárszor: hányan érik el az utolsó hajót (Lisszabon), hányan tudnak még átmenni a sorompó leeresztése előtti pillanatban; kihúzza a lábát a berlini lakásból, rá pár percre ott a Gestapo.

De ezek csak apró poénok a nagy (groteszk) szenvedéstörténetben. Ungvári csupa izgalmas figurát és történetet mutat be: Victor Serge orosz emigránsok gyereke, hányódott börtönök és anarchisták között, aztán a Komintern, Moszkva, Zinovjev mindenese. A harmincas években megint lecsukják, de fura módon azért utazgat, összejön Romain Rollanddal, a párizsi írókongresszuson kavar, találkozik Trockijjal. Sőt – Ungvári kutatásai szerint – Panait Istrati „négereként” megírja annak könyvét. De aztán újabb lecsukás (trockista per), de ő azon kevesek egyike, aki nem vallott. Néma maradt, és ez mentette meg. Mert amikor Romain Rollandék Sztalintól eleresztését kérték, Koba megkérdezte a „szervet”, hogy miket énekelt a kínzókamrában ez az ember. S mivel azt a választ kapta, hogy semmit, elengedte. Abszurd ismét.

De szép (szomorú) részlet az Alfred Döblinről (Berlin, Alexanderplatz), a Nobel-díjas íróról vázolt szkeccs is. Hoszszú vándorlás után végre beutazhat Amerikába, aztán ezt írja: „Öt évet tölthettem el Hollywood környékén teljes némaságban. Egészében nagyon szerettem Amerikát. Jót tett velem, de sohasem fogadott be, nem lett az én országom, vagy én nem voltam az országnak megfelelő ember.” Az örök magány. A halált megúszta, de sorsa élete végéig némaságra ítélte. Vagy: Éva Stiker – a Polányi családból – keramikus lett Hamburgban, aztán valahogy kikerül Oroszországba, lecsukják, később átadják a németeknek. Csak azért említem, mert ő meséli el Koestlernek ljubljankai élményeit, és ebből az alapanyagból íródik a Sötétség délben c. regény. Vagy Paszternak, aki egy társbérlet lármás konyhájából beszélget – telefonon! – Sztalinnal az életről-halálról… Ernst Bloch feljelent (ezt fájt olvasni, lehet, hogy nem hiszem el…). És a menekülés banális gondjai: honnan volt pénzük: hajójegy, vízum, lepénzelni ezt-azt, várakozás hotelekben (árak a csillagos egekben). Ez is megérne egy misét. Csórókám elvérzett az első igazoltatásnál.

Millió részlet, kereszthivatkozás – Victor Serge történetébe Susan Sontag is belekavar -, akkori, tegnapi, mai portrék összevetése, rokonságok felderítése, szenvedés, árulás és ész mérlegelése – nem vállalkozom felsorolásukra. Aztán a könyv vége felé a narratíva átmegy kém- és politkrimi-variánsba – merthogy a baloldali Európa (Oroszország) bozótjaiban ilyen is volt. De ezeket a hihetetlen történeteket is az élet írta. Ami Ungvári kezén hótizgalmasan bomlik elénk.

Olvasásuk végén mégis felmerül bennem: csak ennyi volt? Csak annyi, hogy ki tudta jobban kicselezni Sztalint, vagy ki volt kétbalkezes a nagy pókerben, és szívott, mint a torkos borz? Viccelek, de nekem valahogy megbillen a mérleg. Valahogy úgy érzem: ezek a figurák nem egyszerű menekülők, hazátlanok voltak, nem pusztán „szabadságolt halottak”, hanem valamit át akartak vinni a zárótűzön, akár bűn árán is, valami nagyot… Ha látnám, mi az, aminek megbízottjai voltak, akkor lenne súlya a bűnbeesés kifejezésnek.

Lehet, hogy látszik, csak miniatürizálva. Ugye, a könyv alaptézise, hogy a baloldali értelmiség – a paktummal – olyan helyzetbe került, ahol csak egyetlen lehetősége maradt, hogy támogassa a szovjet rezsimet (lenyelni a pereket, a cinikus hatalmi politikát, az éhezést), mert a fasizmust csak az orosz tankok fogják tudni feltartóztatni. Ez az „alternatívanélküliség” (Leszek Kolakowski) azonban valós szitu volt. Egyetlen reális erő feszült szembe az európai fasizmussal. Mi van, ha feljelentik Sztalint? Silone megtette – semmi se lett. Vagyis: az ellenállás zéruspontja, az eszmények küszöbértéke a nácizmus elleni harc oltárán feláldozni minden más megfontolást.

Ezért a könyv vége felé, a krimi táján – mondom – megbicsaklik ez a pazar lexikon. Igaz, nekem már korábban is volt némi hiányérzetem. A kalandok, a menekülés, túlélés, lebukás, intrikák, szerencse stb. fordulatain túl nekem az hiányzott, amiért ezeknek az embereknek (hiábavaló mártírok) életüket is áldozták. „Az eszme”, mondanám a harmincas évek illegalitásának rövidítésével: a hit tartalma, az utópia veleje. Amit e szereplők többsége, de legalábbis egyharmada halálos komolyan vett. (Annyira, hogy a többség – aki életben maradt – a börtönök után is megmaradt baloldalinak.) Itt azonban a kaland elfedi az életcélt, az utópia realizálásán való szorgoskodás sziszifuszi munkáját. Mert miközben sasszéztak Moszkvában, Mexikóban, Berlinben és Párizsban – az nem csak túlélés és taktikai csata, ravaszság és halálos játék volt -, ezek a bűntelen bűnösök fontos téziseket akartak átmenteni, hátha egy későbbi világban valami jobb valóság lehet belőle. A bozótharcok, perek és gyilkosságok sorozata elfedi ezt az értelmiségi téloszt.

Na igen. A télosz, a cél, az utópia – hát, ugye, az leszerepelt, a SZU implóziójával a jövőről szőtt álmok eltűntek (átmenetileg?) a világszellem tartalomjegyzékéből. Valószínű, hogy így van. Számomra azonban az akkori történés érthetetlen, ha nem tételezzük fel világszellem forgácsain való fáradozást, azt a magasabb rendű célt, ami… Jaj, már megint félrement a tollam: „magasabb rendű cél” – hát ennek nevében jelentgettek fel, zártak be, fosztottak meg állampolgárságtól, sőt élettől, de még sírtól is. (Hegel dr. „Világszelleme” dörzsöli a kezeit, mivel szerinte a világtörténelem ítélőszékek és vérpadok egymásutánja…) Mégis. „Hit” nélkül egy Sinkó Ervin, Koestler, Polányi Mihály – de akár Paszternak vagy Malraux sorsa nem fogható fel a teljes plaszticitásában. Zavar a hiány.

Lehet ám, hogy a könyvből az itt előkacsintó ironikus (cinikus) tónus idegesít, nekem valahogy nem passzol ez a hang a mártirológia és földönfutás rezervátumához. De az is lehet, hogy ezt a históriát nem is lehet már másképp megírni. Mert a történelem maga vált cinikussá. Az utókor még inkább.

Kekeckedem. Nem kéne. Mert Ungvári könyve nemzetközi összevetésben is egyedülálló lexikona ennek a kornak, a baloldal abszurd-groteszk és fájdalmas szenvedéstörténetének. Írhatnék listát, ki mindenki hiányzik belőle, de minek? A legfájóbb történetek benne vannak. Senki nem tartott még ilyen névsorolvasást, ekkora apparátussal és ilyen művelődéstörténeti rálátással.

 

 

Ungvári Tamás: Bűnbeesés után. Európa szellemi élete a két világháború között. Budapest, 2008, Ulpius-ház Könyvkiadó, 380 oldal, 2999 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Lovas tengerész és hálószobatitkok (Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina.) HM kora, a harmincas-negyvenes évek – nem szeretem azt a...

Almási Miklós: Valóságshow kétszáz éve Almási Miklós Valóságshow kétszáz éve Akkor is váltak már...

Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.) A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város...

Almási Miklós: Cittŕ és cittadini Almási Miklós Cittŕ és cittadini A Fiat kocsikra SPQR...

Almási Miklós: Slideshow a lélekről Almási Miklós Slideshow a lélekről A „győzedelmes pszichológia” –...