Takács Ferenc: Regényféle

 

Jövőre, 2009-ben lesz hatvan éve, hogy meghalt Zsolt Béla, az ellenforradalmi korszak harcos közírója, versek, sikerrel játszott színművek és jó néhány regény – a maguk idejében ismert, szívesen olvasott, gyakran feltűnést is keltő s rendre jeles kritikusoktól recenzeált regények – szerzője. Híressé igazán publicisztikája tette: bátran és megalkuvás nélkül s következetesen balról támadta a Horthy-rendszer szellemiségét és közviszonyait, s amikor úgy döntött, nekimegy valakinek vagy valaminek, nem ismert se istent, se embert. Igaz, volt magatartásában valami öncélú támadókedv is, az állóvíz mindenáron való felkavarásának rögeszmés szenvedélye, a botránkoztatás kéjes öröme: lapjában, A Toll-ban a kelleténél talán egy kissé felhőtlenebb jókedvvel köpött bele mindenféle levesekbe, és tüzelte fel pályatársait irodalmi és egyéb tekintélyrombolásokra. Itt indította el Kosztolányi az elhírhedett Ady-revíziót, és itt jelent meg József Attila goromba kritikája Babitsnak Az Istenek halnak, az Ember él című verseskötetéről – a jelek szerint egyik esetben sem nélkülözve valamelyes szerkesztői sugalmazást.

A hadakozás és ennek velejárója, a folytonos veszély volt az életeleme, ha nem egyenesen a kábítószere. Örökösen konfliktusokat kereső harcmodorát még baloldali, polgári radikális és szocialista elvbarátai is gyakran idegenkedéssel figyelték: Németh Andor például – egyébként éppen a jelen recenzió tárgyát képező Kínos ügy című Zsolt Béla-regény méltatásában – „kíméletlenül agresszív közírónak” aposztrofálta a szerzőt.

Még megérte leghőbb vágyát, a Horthy-rendszer és Fehér-Magyarország pusztulását. (Ez a vágy volt uralkodó szenvedélye, ennek a testi vágynál is erősebb sóvárgásnak volt a rabja végletekig. Zsolt Béla-portréjában Kellér Andor megírja, hogy amikor írásának alanya először megházasodott, a nászéjszakát követően ezekkel a szavakkal ült fel az ágyban: „A rezsimmel végezni kell.” A történet egy másik változatában a házasság elhálását követő első szava az volt Zsolt Bélának, hogy „Bethlen”.) De megérte – annyi harc és üldöztetés, a börtön, a gettó, a deportálás és Bergen-Belsen után – álmainak és reményeinek (egyébként: ekkor már évtizedek óta felettébb szkeptikus álmainak és keserűen hitetlen reményeinek) a kiábrándító végét is: nem a radikális és szocialista, polgári és demokratikus Magyarország jött el, hanem „a fordulat éve”, amely – sok egyéb mellett – Zsolt Béla pártját, a Magyar Radikális Pártot is leradírozta a politikai térképről.

Ötvennégy évesen halt meg, 1949-ben. Sírba szállt vele híre és neve is: tíz évig egy sora sem jelent meg, nevét sehol sem említették. Aztán a kényszerű feledtetés enyhültével, majd elmúltával akadtak, akik nem nyugodtak bele a dologba, s úgy gondolták, csupán tetszhalál ez, Zsolt Béla irodalmi munkássága igenis életre galvanizálható, mégpedig azért, mert olyan életmű ez – akár egészében, akár részleteit tekintve -, amelyet érdemes életre galvanizálni. Ennek jegyében jelent meg újra például az 1935-ös első kiadás után a Kínos ügy 1970-ben, Kőszeg Ferenc kísérőtanulmányával (az utóbbi munkát a mostani kiadás is közli, mégpedig változatlan formában), s tíz évvel később ugyanígy vert visszhangot egy időre Zsolt Béla utolsó, töredékben maradt és évtizedekig kiadatlan könyve, a Kilenc koffer, mely szintén Kőszeg Ferenc jóvoltából kerülhetett a közönség elé 1980-ban.

Hosszabb szünet után újabban az Ulpius-ház ébresztgeti a tetszhalott életművet, abból is a regényeket. (Érdekes lenne persze a költő Zsolt Bélát is szemügyre venni, hiszen ifjonti versesköteteiről Szabó Lőrinc és Kosztolányi Dezső nyilatkozott higgadt elismeréssel. Mint ahogy a drámaíró sem érdektelen: az Erzsébetváros, az Oktogon színpadon-televízióban egyaránt legalábbis működőképesnek bizonyult napjainkban.) Az ébresztgetés egyébként egy „Ulpius Anno” című puhafedelű könyvsorozat keretében zajlik, itt jelent meg a Kínos ügy két másik Zsolt-regény, a Házassággal végződik és A Duna-parti nő után a harmadikként. Maga a sorozat elég különös gyűjtelék. A beválogatás szempontja láthatólag az, hogy „anno”, azaz a maguk korában fontosnak látszó és/vagy sokak által kedvelt, de időközben nagyjából elfelejtett regényeket adjon, valamiféle regénytörténeti „retró” keretében, az olvasók kezébe. Így kerül egymás társaságába Aszlányi Károlytól a Sok hűhő Emmyért, Harsányi Zsolttól a Whisky szódával (két kötetben), Molnár Ferenctől Az éhes város és Hatvany Lajostól az Urak és emberek (két kötetben), s ebbe a felettébb vegyes társaságba lép most be a Kínos ügy.

Főhőse, mint a legtöbb Zsolt-regény főhőse, férfi, életkora, mint a legtöbb Zsolt-regény főhősének az életkora, nagyjából a szerző, Zsolt Béla életkorával egyezik. Hell Sándornak hívják, foglalkozására nézve gégeorvos, származását tekintve elvilágiasodott, lanyha zsidó. Önmagában katasztrofálisan bizonytalan ember, a dolgokat élére állítani lelkileg-fizikailag képtelen figura, a készben és a szokványosban kényelmesen elhelyezkedő, a körülmények hatalmának gépiesen behódoló lény – aki (és ez teszi alakját érdekessé) eléggé értelmes és érzékeny ahhoz, hogy mindezt tudja is magáról. A rossz lelkiismeretű önismeret antihőse lesz így, aki tisztában van vele, hogy eddigi élete minden pontján a kínálkozó lehetőségek közül a bátorságot, de még csak elhatározást sem igénylő, kockázatmentes utat választotta – választotta? -, tehetetlenül hagyta magát a megszokás erejétől rásodortatni erre az útra. Maga a megtestesült konfliktuskerülés: amikor nászútjának első éjszakáján, a Velencébe tartó vonat hálókocsijának felső fekhelyén hirtelen ráeszmél, hogy ő tulajdonképpen nem szereti és nem is nagyon kívánja a feleségét, s hogy talán ezt közölnie is kellene ifjú arájával, hiszen ez lenne az őszinte és becsületes dolog, végül elhessegeti magától a kísértést, és gondosan, bár alapjában véve kedvetlenül, sőt örömtelenül eljátssza az ifjú nászutas férj szerepét.

Mindebben – hasonlóan a többi Zsolt-regény főhőséhez – Zsolt Béla szöges ellentétének mutatkozik. Vagy legalábbis annak a köz számára kialakított és forgalmazott képnek a szöges ellentétének, amely szűkebb és tágabb környezete szemében „Zsolt Bélát” jelentette. A rettenthetetlen publicistát, a hadakozó és kötözködő újságírót, veszélyek, sőt életveszélyek megfélemlíthetetlen hazardőrét – mint Kellér Andor írja, „a harc a rezsim-dédelgette vérben gázoló britanniások, Franczia-Kissek, Márffyk és Piroskák ellen nem ment babra” -, de a kávéházban élő, hajnalig vitatkozó, lompos és fésületlen bohémet is, aki negyven cigaretta nikotinjával és fél liter konyak alkoholával a szervezetében latolgatja az épp odaillő jelzőt a másnapi vezércikkben vagy szerkesztői üzenetben.

Ebből adódik egy – talán közhelyes, talán nem teljesen igazság híján való – tanulság: volt itt egy kompenzatorikus Én, a Zsolt Béla-i előadás, a performált identitás, és volt itt egy másik Én, ennek a publikus Énnek az Anti-Énje, a „Hell Sándor”-én – és melléje tehetnénk a többi Zsolt-regény antihőseit, például Gerson Zoltánt a Gerson és nejé-ből vagy Borost A Wesselényi utcai összeesküvés-ből -, mely az „igazi” – vagy legalábbis annak érzett és tudott – Én gyávaságának és bizonytalanságának, konfliktuskerülésének és már-már bűnös mállékonyságának a szublimált, azaz szépirodalmi megvallása. Ezek szerint a regény – köztük ez a regény – ennek a felszínre hozásának volt az eszköze, freudi önanalízis, melyben az Én a világgal a harcot felvevő Don Quijote-i szerep fonákjaként, az alkalmazkodás révén megszerezhető problémátlan otthonlét tényeként – elutasított, egyben mégis viszolyogva tudomásul vett, sőt kényszeresen felvakart tényként – mutatkozik meg.

Azaz Németh Andornak van igaza, aki szerint Zsolt Béla „regényei többé-kevésbé önvallomások, csakhogy nem narcisztikus, hanem mazochisztikus értelemben”. Érdekes pszichológiai kulcsot kapunk evvel a Zsolt Béla-i regényíráshoz: könyvei antihőseiben a rettenthetetlen közszereplő a maga mélyen személyes szorongását írja meg, alapos – vagy alaptalan, nem tudhatjuk – gyanúját, hogy „valahol” ő is csupán tehetetlen, a maga életét kormányozni képtelen kisember, a sorssal nem is annyira gyávaságból, mint lustaságból – „a jóra való restségből”, ahogy a Bibliában olvashatjuk – megalkuvó átlagpolgár.

Evvel persze a pszichologizálás bűnébe estünk, hiszen a regényt egy személyiség-lélektani probléma puszta tüneteként értelmeztük, illetve ilyen tünetté fokoztuk le. Hogy jogosan tettük-e, hogy ez a magyarázat egyben a teljes magyarázat-e a Zsolt Béla-i regényírásra, melytől fogva ezeknek a regényeknek sohasem volt, vagy legalábbis ma, fél évszázadnál is hosszabb idővel a megírásuk után, végképp nincs olyan érdekessége, jelentősége vagy értéke, amely ezen a magyarázaton túlmutatna – ez a regényíró Zsolt Béla fogadtatásának az alapkérdése.

Zsolt Béla mindenesetre többnek szánta regényeit önanalitikus dokumentumoknál – már ha egyáltalán tudatában volt annak, hogy ezek a regények önanalitikus dokumentumok. Az antihőseiben megtestesülő sorsképletnek általánosabb jelképi szerepet és konkrétabb társadalomkritikai érvényességet szánt: egyfelől a polgári Ént igyekezett valamiféle sajátos éntelenségként analizálni, másfelől korának magyar polgáráról-kispolgáráról próbált valamelyest együtt érző, ám igen szigorúan ironikus társadalomkritikai látleletet kiállítani.

Legközelebb mindehhez alighanem a Kínos ügy-ben jutott. Elbeszéléstechnikailag talán legszerencsésebben megoldott regénye: Hell Sándor, miután egy este rádöbben, hogy felesége hosszú évek óta megcsalja, odaül íróasztalához, és az éjszakát avval tölti, hogy önvizsgálatot tart, szembenéz eddigi életével, és megpróbál válaszolni arra a kérdésre, hogy kicsoda ő voltaképpen. Ebben a fegyelmezetten és olajozottan kezelt flashback-szerkezetben és vallomáskeretben rendre a mérlegre vettetik szakmai pályája, házassága, ifjúkorának forradalmi kommunistasága, későbbi éveinek tétova és sikertelen kísérletei az időnként őt furdaló szociális lelkiismeret megnyugtatására, szexuális ambivalenciái, valamint – talán a legfontosabb mozzanat – mazochista azonosulása az agresszorral, a démoni Másikkal egy tettre kész, fiatal, vidéki és népi származék alorvos képében, aki turulista, részeges, erőszakos, veri a szeretőjét, őt, Hell Sándort pedig pumpolja, majd végül megveri és kirabolja. Mire megvirrad, az orvos belátja, hogy sohasem tartozott eléggé semmihez, hogy hiányzott belőle a hit, a dolgokkal való őszinte azonosulás képessége, az önfeladás fanatizmusa. Ráébred, hogy Énje és élete az igazán kínos ügy, és – az előzmények alapján persze nemigen tudjuk, honnan támadt bátorsággal – pontot tesz rá: bevesz egy marék Veronált, és halálba szenderül.

Két baj van mindezzel. Egyrészt az, hogy azokon a pontokon, ahol a regény túlmutat a maga önanalitikus dokumentumjellegén, egyben a regényszerűségen is túlmutat: az író mintegy átveszi a szót hősétől, s hangja vagy publicisztikaira vagy szatirikusra vált. Ezért válik történeti és szociálpszichológiai érdekességű s e nemben tanulságos munkává a Kínos ügy. Regénynek viszont nem regény vagy – enyhítsünk az ítéleten – nem igazán regény, hanem amolyan (kétségtelenül intelligens, okos, szellemes és ma sem minden tanulság nélkül való) regényféle csupán.

És hát a polgári Én paradox éntelenséget, az Én mállékonyságát, a démoni Másság előtti bénult kapitulációját sokan megírták Zsolt Béla korában, mégpedig mélyebben és messzebbre ható érvénnyel, mint ő tette: Svevo a Zeno tudatá-ban, Canetti a Káprázat-ban vagy nálunk Hevesi András a Párizsi eső-ben. Ezek a regények élnek; a Kínos ügy megmarad csupán pillanatokra feléleszthető tetszhalottnak.

 

Zsolt Béla: Kínos ügy. Budapest, 2008, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2999 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: A magunk vére (Jorge Semprún: Húsz év, egy nap. Pál Ferenc fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 292 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc A magunk vére Artemisia Gentileschi olasz festőnő...

Takács Ferenc: Örök félidő (Mező Ferenc: Sör és hamu. Budapest, 2009, Orpheusz.) „Sör és hamu” – a Halotti beszéd „por és hamu”-ját...

Takács Ferenc: Hibridisztán Takács Ferenc Hibridisztán Fabulation and Metafiction, „fabuláció és metafikció”:...

Takács Ferenc: A szomszéd kertje Takács Ferenc A szomszéd kertje Hogy a szomszéd kertje...

Takács Ferenc: Szétesőben Takács Ferenc Szétesőben Azokon a tájakon, ahol az irodalom...