Rainer M. János: Árok, kilencven-egynéhány éves
A „nagy háború”, ahogyan az első világháborút nevezték addig, amíg páratlan volt, szinte történészi közmegegyezés szerint korszakhatár – a késő modernitáson belüli másik periódus, a 20. század kezdete. Látványos kezdet, kétségkívül, s könnyen belátható, mi minden következett belőle. Történelmi irodalma is elsősorban ezeket a vonalakat követi: nagy(hatalmi) politika, hadtörténet, válságtörténet; fasizmus- és bolsevizmustörténet, utóbbiakban kötelező kezdőpontként. A háború magyar történeti közbeszédét viszont a háború utáni momentum uralja: a forradalmak és – ma főként – Trianon elbeszélései. A magyar 20. század – ha van ilyen – nem Szarajevóval vagy a hadüzenettel kezdődik, hanem az 1918-as ősz harctéri összeomlásától a Párizs melletti béke aláírásáig terjedő majd két esztendővel. S ez a kezdet is – magyar módra – vég: a történeti Magyarország vége.
Bihari Péter kellemesen kézre álló méretű és terjedelmű könyve azt állítja, hogy a 20. századi Magyarországot keresztbe metsző árkot (ez a szó előkelő helyen áll a jelen századi politikai közhelyek toplistáján is) nem 1918-20-ban, hanem kissé korábban, 1916-18-ban ásták, s hogy társadalom- és mentalitástörténeti értelemben a magyar 20. század éppenséggel ebben az időben kezdődött. Nem Szarajevóban és nem Trianonban, nem Károlyival és nem Kun Bélával (s nem is a kunbélákkal, ahogy azt a mai árok egyik oldaláról szokás átsüvíteni a másikra), hanem akkor, amikor „a román csapatok betörtek Erdélybe, Tisza István helyzete megrendült, I. Ferenc József meghalt és a közellátás tragikusra fordult.” (7. o.) Ritka pontos és összetett helyzetkép, bár nem éppen magyaros korszakhatár – az ugyanis általában a kő kövön nem marad kifejezéssel jellemezhető. A románokat utóbb kiverték Erdélyből (sőt ideig-óráig Romániából is), Tisza még tartotta magát, Ferenc József utódlása rendezve volt, amúgy királyok halálához korszakzárót rendelni avítt szokás, ami pedig a közellátást illeti, az később nemegyszer valószínűleg még tragikusabbra fordult. Bihari azonban tömören és érthetően elmagyarázza könyve első lapján szereplő tézisét, meggyőzően és szemléltető erővel érvel amellett, hogy a következő szűk évszázad Magyarországának árkát éppen akkor mélyítették árokká addig csak érzékeny szemekkel észrevehető repedésekből.
Magyarázat és érvelés meggyőző ereje elsősorban tudásból, másodszor az előadás képességéből táplálkozik. Bihari mindkettővel rendelkezik. Egy mű értékéhez a szerző társadalmi pozíciójának semmi köze. Mégsem tudok elmenni amellett, hogy miközben hasonló tematikájú könyveket itthon és világszerte úgynevezett egyetemi/akadémiai emberek szoktak írni, Bihari Péter középiskolai tanár. Nem akárhol (a budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban tanít) és persze nem akármilyen – például legalább fél tucat sikeres, számos kiadást megért, széles körben használt tankönyv szerzője, a legismertebb talán A 20. század története fiataloknak. Emellett összeállított történelmi lexikont, írt módszertani tanulmányokat, hasznos segédkönyvet vizsgára és monográfiát a németség történetéről. Bihari szervezője, szerzője, állandó kontributora a történelem tanítását európai keretben vizsgáló nemzetközi tanár/kutató társulásnak, továbbá angol nyelven doktorált a budapesti Közép-Európai Egyetemen (jelen kötete 2005-ben megvédett disszertációjának kibővített változata). A modernitás történetének német nyelvű irodalmát kevesen ismerik itthon nála jobban – ha éppen ráér, kritikákat is ír róluk, az angol mainstream-mel könnyed összehasonlításban. Kicsit mindig gyanakodtam, amikor nosztalgiára hajlamos emberek párás szemmel a régi idők tudós középiskolai tanárairól regéltek. Kicsit mindig bántott, ahogy e gyanúm szerint az akkor sem nagyon létező jelenséget összehasonlították a maiakkal – én egész sor kitűnő, művelt történelemtanárral találkoztam, horribile dictu már a hetvenes években meg azóta is. Az viszont biztos, hogy Bihari Péter – nem bizonytalan összehasonlításokban, hanem egyszerűen a felsorolt pozitív állítások okán – ma alighanem egyedülálló jelenség, s örülhetünk, hogy ő is ott tanít, ahol.
Bihari könyvének alcímében három fogalom szerepel: középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus. Ezek a hívószavak bizonyos tekintetben tényleg fedik a könyv tárgyát. Bihari fontos tézise, hogy a háború kikezdte, majd felbomlasztotta a magyar társadalom kohézióját – éppen 1916 a fordulópont ebben a folyamatban. A középosztály úgy tartotta, hogy ő a háború legfőbb vesztese. A háború (kivált 1916 után) manifesztté tette a magyar középosztály hasadt, szervetlen voltát – ami addig úgy-ahogy egyfelé tartott, vagy legalább egymás mellett élt, különvált. A nem zsidó kis- és középpolgár előbb csak a zsidó nagypolgárban, utóbb a zsidó középrétegben, végül a zsidóban találta meg minden nyomorúságának okát. Magát a nemzet fenntartójának tekintette, így a zsidó a nemzet minden bajának okozójává vált. Az antiszemitizmus korábbi hullámok és zárványok helyett közbeszéddé és közérzületté terebélyesedett, központjában a „zsidó térfoglalással” (intellektuálisabb címke), illetve a „lógós, nyerészkedő zsidóval” (közfogyasztásra alkalmasabb címke). A hívószavak annyiban is találóak, hogy a könyv széles szakirodalmi körképet rajzol, elsősorban a háborús évek osztrák és német hátországának elemzéseit hasznosítva. Mert amíg Bihari könyve jószerével egyedül áll, addig a nagy háború „kis” otthoni (hátországi) történései nagy irodalmat teremtettek Ausztriában és Németországban.
A metaforikus főcím azonban mégis sokkal jobban leírja a könyv tárgyát, mint az alcím könyvtárosi tárgyszavai. Bihari könyve többről szól, egyszerűen más minőség, mint tézisek körültekintő argumentációja a jelzett történeti jelenségekkel kapcsolatban. Cseppet sem mellékes, hogy ezek a 20. századi magyar társadalomtörténet alapvető kérdései – és mégis. A könyv a háborút távolról és mégis húsba vágó közelségből átélő magyar társadalom (ezen belül persze inkább az urbánus magyar társadalom s döntően Budapest) néhány évének enciklopédikus körképe. Minden ízével kapcsolódik egy nagy, de már történeti diskurzushoz – de ezt az 1916-18-as diskurzus részletes és pontos felidézésével teszi. A parlamenti szószék és a vicclapi karikatúra, a tekintetes főhatósághoz intézett panaszos beadvány és a tárcairodalom, a kabaréműsor és a Társadalomtudományi Társaság vitája, egykorú és csupán néhány év távlatából született szenvedélyes reflexió kiválóan egészíti ki egymást. Bihari nemcsak nagyon jól ismeri forrásait – s számára levéltári irat, hírlapi cikk, visszaemlékezés, vitairat és szépirodalom egyaránt fontos, egyenrangú forrás -, hanem jól is beszélteti őket, takarékosan, de találóan idéz.
A hátországban – a nagy háború igazi, hosszú, hétköznapi történetéhez felettébb hasonlóan – kevés nagy dolog esett meg. Ezért is indokolt a lövészárok metafora használata. Ahogyan a lövészárok pszichózisa úrrá lesz a katonán, a hátországi repedések is fokozatosan mélyültek árkokká homlokokon, beszélgetésekben, szomszédok között és tovább. Az atmoszféra változása, a távlatok elborulása, a növekvő szorongás, a mind nehezebben visszanyelt kétségbeesés, az elfojtásból növekvő keserű indulatok – ennyi, nem kevesebb, amit Bihari érzékeltetni kívánt. Többnyire kitűnően oldotta meg. Persze többet is tett. Egy Kosztolányi-mondat olykor több oldalas leírások helyett, mindennél jobban érzékelteti az atmoszféra apró elmozdulásait. Bihari megtalálta őket. Ugyanakkor a jó tanár történetíróként is tanár marad. A mából távoli-történetinek tűnő jelenségeket a könyv elmagyarázza, megvilágítja, pontosan és korrekt módon felidézi a kilencven-egynéhány éve körülöttük kavargó vitákat. A magyar liberalizmus alkonyának, az állam háborús gazdaságpolitikájának, a nők felsőoktatásba való tömeges beáramlásának, a közellátási intézmények rendszerének elsődleges forrásokon nyugvó, számadatokkal körülbástyázott bemutatása rendre megszakítja a másik, atmoszferikus szövetet. E mindig pontos, ám kissé didaktikus és – hát persze – szárazabb részek szervessége jelentette számomra a könyv egyetlen problémáját. De végül is aki regény módjára akar történészi művet olvasni, nem is komoly ember, vessen magára.
A könyv egyetlen képi illusztrációja a címlapon található. Címe: A pesti polgár ismerkedik a lövészárokkal. Jól öltözött urak és hölgyek, elöl két nő, átmeneti kabátban, hétköznapi, de választékos kalapban. Fess - mondta volna megboldogult nagyanyám, Orth Ida, aki éppen 1916-ban ismerkedett meg nagyapámmal, Johann Rainerrel, önkéntes ápolónő a galíciai sebesüléséből lábadozó k. u. k. (cs. és kir.) őrnaggyal. Az az árok a képen nyilván csak demonstráció, nem a fronton készült a kép. Akárhol is, harci helyzet volt. Más, korszerűbb jelmezekben, de továbbra is mintha ott kódorognánk a dekkungban, pedig nincs harci helyzet. Betemetni nemigen lehet, mondja Bihari, túl sok gránát és szó mélyítette. De kikászálódni belőle, azt megpróbálhatnánk.
Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Budapest, 2008, Napvilág. 286 oldal, 2500 forint.
Kapcsolódó írások:
Almási Miklós: Itt a fiatalok beszélnek (Gábor Nikoletta–Liska János: Magyar árok és Napfény ország. Fiatal értelmiségiek a ma és a jövő Magyarországáról.) Végre látod őket, a plusz-mínusz harmincasokat. Illetve egy kupacban –...
Rainer M. János: Két szoba összkomfortunk a vitrinben (Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. Mindennapi történelem sorozat, Budapest, 2006, Corvina. 192 oldal, 5990 forint. ) Rainer M. János Két szoba összkomfortunk a vitrinben Meddig...
Rainer M. János: Történelembe merülő legenda Rainer M. János Történelembe merülő legenda Papp István történész-levéltáros...
Rainer M. János: Elveszett nemzedék – és ami utána következik (Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris.) „Ez a könyv… melynek megírására mindig is készültem…” – óriási...
Rainer M. János: Felelet előtt gondolkodási szünet (Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949. Budapest, 2009, Argumentum.) Február végén beszélgetésre hívott a Történelemtanárok Egylete: egy sorozat részeként...