Kapecz Zsuzsa: Tulipánok

 

„A tulipánok túl pirosak, kezdjük ott, sértenek…”

Sylvia Plath

 

Körülbelül két hét volt az egész. Vagy talán három. Nem emlékezett pontosan, pedig csak két éve történt, alig két éve.

Eljött a március, az első melegfrontos nap. Ó, a szép tavasz! Egy régi dal motoszkált a fejében, a hőhullám harmadik napjáról, péntekről és még egy délelőttről. Ez a hőhullám most szombatra esett. Hogyan is folytatódott a dal? Valami olyasmi volt benne, hogy „apa kalapját fejembe nyomva megyek”… A többi már összemosódott. Miért van az, hogy a régen legfontosabbnak tűnő dolgokat összekuszálja az emlékezet, lényegteleneket pedig a felszínre dob?

Március volt, az biztos. Éppen előbújtak a kertben a tulipánok. Csupa piros, duzzadó bimbóval tüntető virág, egyetlen harsány kupacba ültette az apja mindet, szigorúan az egymástól megkívánt távolságra. Minden reggel rájuk nézett, óvta őket, babusgatta. Akkorra már csak ez maradt szórakozásnak és időtöltésnek, a zsebkendőnyi kert. A munkahelyén még a nyugdíjazás előtt félreállították, a folyosó végén kapott egy huzatos odút, s a régi beosztottjai vigyorogva tértek ki előle az ebédlőben vagy a liftnél. Odahaza is egyre kisebb területet birtokolhatott, eleinte kényszeredetten fúrt-faragott valamit, igyekezett hasznossá tenni magát a háztartásban, de a felesége nem volt elégedett a munkájával. Hamarosan feladta a lakásban való tüsténkedést, a könyveivel és a dossziékba rendezett újságcikkekkel szöszmötölt inkább. Amikor megszületett az unokája, a velük lakó lánya és a veje az egyik szobát átalakította a kisgyereknek, és így végképp zsúfolttá vált minden zug. Az öregember megadóan pakolta a kacatjait egyre kisebb dobozokba, a végén aztán kiszorult a kertbe. Összegyűjtögette a kiürült műanyag joghurtospoharakat, és a tél végétől kezdődően palántázott. Az évelőkkel kevesebb gondja volt. Kisütött a nap, és egymás után bújtak elő az apró zöld hajtások, az öregember boldogan matatott a levélkékkel. Kockás jegyzetlapokra lerajzolta az ágyást, többféle nézetből, és terveket készített a következő tavaszra.

Azon a márciusi szombaton sétálni indult. Szívesen nézelődött a környéken, szerette a rügyező fákat és a bokrokat, megcsodálta mások virágait. A sarkon túl esett össze, közel a buszmegállóhoz. Valaki azonnal hívta a mentőt.

Estefelé tért magához, az intenzív osztály egyik függönyökkel részekre osztott szobájában. A felesége ült az ágya mellett, halványsárga zsebkendőt gyűrögetett a kezében. Az asszony minden tőle telhetőt megtett a következő napokban. Délelőtt főzött, elkészített valamilyen könnyű ételt és az elmaradhatatlan almakompótot, besietett a kórházba, és lassan, türelmesen megetette a férjét. Lemosdatta, megfésülte, egyedül a borotváláshoz volt ügyetlen. És minden áldott nap bankjegyeket rakosgatott három borítékba, a legtöbbet a főorvosnak, aki az asszony értésére adta, hogy nála ez kötelező, az összeget is pontosan megjelölte. Kapott az osztályos orvos és a főnővér is.

Egy hét múltán az öregember lábadozott. Átköltöztették egy másik szobába, kevéske holmiját a nővér sietősen belegyömöszölte a kopott útitáskába, s betette a szűkre mért szekrénybe. Amikor eljött az ebédidő, és a felesége meg a lánya a kórházba érkezett, az öreg férfi félmeztelenül ült az ágyban, és három medikus vizsgálgatta ráérősen. Az asszony hisztériás rohammal küzdött, kiparancsolta az egyetemistákat a folyosóra, és gyorsan felöltöztette a férjét a hideg kórteremben. Szemtelen, nagyhangú doktornő jelent meg, az öregember lányával veszekedett, az orvostudomány érdekeire hivatkozott. A vita egyre élesebbé vált, végül a doktornő elment, éppolyan hirtelen, ahogy jött. Este az asszony újra meglátogatta a férjét, és észrevette, hogy magasra szökött a láza. Nagy nehezen előkerítette az ügyeletes orvost, és kiderült, hogy az öregember tüdőgyulladást kapott. Az aszszony kinyomozta, hogy a férjét délután kizavarták a zuhanyozóba, ahol ismét öszszeesett.

A második szívrohamot már újra a fehér lepedőkkel megosztott szobában vészelte át az öregember. Egy délután bement hozzá a veje, és megborotválta. Az öregember hálás volt, kétszer, háromszor is megköszönte, keresték a szavakat a beszélgetéshez, de minden mondat akadozott. A lánya is elment, és magával vitte az unokát, légy jó, mondta a gyereknek, viselkedj rendesen, nagypapa most beteg, de üzent, hogy szeretne látni téged. Kapok valamit, kérdezte ártatlanul a kisfiú. Nem tudom, felelte az anyja, de ha nem, akkor is mosolyogj, majd utána ehetsz tortát a büfében. Az öregember meghatottan mosolygott rájuk, és reszketeg kezével tarka papírba burkolt édességet húzott elő a viseltes fürdőköpenye zsebéből. Az volt az utolsó nap, amikor képes volt kikelni az ágyból. Álltak a lépcsőfordulónál, a kisgyerek unta, és rángatta az anyját, hogy induljanak már. Az öregember nekitámaszkodott a falnak, és kibámult a szikrázó napsütésbe. Éppen átellenben laktak, valahol a távolban körvonalazódott a házuk, s egy zöld postakocsi kapaszkodott fel a dombra, kanyargott a kertek mentén. Az öregember hirtelen elmosolyodott, ugye, kinyíltak már a tulipánok, kérdezte. Még nem, felelte a lánya, téged várnak. Az apja helyeslően bólogatott. Néhány pillanatig még álltak egymás mellett, szótlanul, hunyorogtak az éles fénytől. A lány tétován megsimogatta a reszketeg kezet. Akkor látta utoljára az apját. Hazafelé menet a gyerek két kézzel tömte magába az ajándék csokoládét.

A következő napon minden nagyon gyorsan történt. Az öregembernek hőemelkedése volt, és egyfolytában aludt. A felesége délben megjelent az ebéddel, de a férfi csak az almakompótot kívánta. Az orvosok alig álltak szóba az asszonnyal, és kerülték a tekintetét. Az asszony odaadta a borítékokat, és egyik orvos sem utasította vissza a pénzt. Holnap bemegyek, mondta este a lány az anyjának. Nem, ne gyere, nem akarja, hogy így lásd, felelte az asszony. Hülyeség, felelte a lány, de engedett. Pénteken már a szokásosnál is több tű és cső kínozta a lefogyott testet, és a férfi csak a gép segítségével lélegzett. Evett néhány kanállal az almából, aztán fáradtan lehunyta a szemét. Menj haza, kérte szelíden, de határozottan a feleségét. Én inkább maradnék, kezdte az ellenkezést az asszony, de a férje megismételte, kérlek, menj! Az asszony otthon sírva fakadt, azt hiszem, kihányta a kompótot, és vért láttam a csőben, zokogta a lányának. Bemegyünk, azonnal visszamegyünk, mondta a lány, sebtében felöltöztette a gyereket. Hozod a kicsit, nézett rá döbbenten az anya. Mit csináljak, itthon nem hagyhatom, valahogy majd megoldjuk, hadarta a lánya, és telefonált. Rögtön indulok, mondta rekedten a vonal másik végén az öregember veje. Aznap reggel elromlott az autójuk, és kölcsönkérték a szomszéd kopottas kis teherautóját.

A kisgyerekre az apja vigyázott az előcsarnokban, az asszony és a lány beszállt a liftbe. Péntek délután volt, jó idő, aki csak tehette, sietett haza, kihaltan kongott az épület. A lift végre megállt a negyediken. Az asszony ment elöl, szinte szaladt. A kórteremben a függönyt meglebegtette a huzat, és rögtön látszott, hogy friss ágyneműt húztak. Valaki a sarokban félrebeszélt. Megint átköltöztették az apádat, most a szemközti ágyra, mondta idegesen az asszony. Te is látod, hogy az nem apa, hanem egy idegen, felelte halkan a lány. Hol van, hová vitték, azonnal mondják meg, hol van a férjem, hajtogatta kétségbeesetten az anyja. Bejött a fiatal, szőke nővér, zavartan nézett. Kettőkor történt, fordult az asszonyhoz. Lehetetlen, hiszen háromnegyedkor még itt voltam, felelte az asszony, és a főorvos úr azt mondta, hogy nyugodtan menjek haza. Én nem tudom, miért mondta a főorvos úr, mentegetőzött a fiatal nővér, hiszen mi már sejtettük, de mindjárt hozom a leltárt, mert alá kell írni.

Az ügyeletes orvosnővel azelőtt sohasem találkoztak. Behívta az asszonyt és a lányát a folyosó végi szobába, ahol egy nyegle rezidens orvos megírta a zárójelentést. Sajnos, gyógyíthatatlan volt a férje, mondta az asszonynak, már egy hete tudtuk, hogy ez bármikor bekövetkezhet. Az asszony döbbenten állt, ha tudták, akkor nekem miért nem mondták, motyogta, hiszen itt voltam, miért engedtek el mellőle, ötvenéves házasok leszünk karácsonykor, és akkor lesz a hetvenhatodik születésnapja… A doktornő szólalt meg, a főorvos úr biztosan így találta jobbnak… Próbálta vigasztalni az asszonyt, de az sírva fakadt, és belekapaszkodott az asztal szélébe. A lány úgy állt ott, mint aki nem is érti, mi zajlik körülötte, de hirtelen magához tért. Honnan veszik a bátorságot, kérdezte halkan, de élesen az orvosnőtől, aki meglepetten nézett. Honnan veszik a bátorságot, mégis kik maguk, hogy ezt ilyen szépen eldöntik, talán a Jóisten, kérdezte a lány. A doktornő mondott valami általánosságot a hivatástudatról. Az asszony közben aláírta a leltári listát, fogta a teletömött útitáskát, és köszönés nélkül kilépett a folyosóra. A lánya lassan követte, s ahogy visszafordult, elkapta a doktornő fáradt és reménytelen tekintetét.

Ültek négyen a teherautóban, az asszony most az útitáskába kapaszkodott. Öszszefüggéstelenül motyogott, kinek hozok holnap kompótot, hát kinek hozok, milyen finom almát vettem a piacon… a főorvos persze hazament, hétvége van, sietett… azt mondták, a proszektúra is bezár ilyenkor, meg se nézhetem szegényt… mi az, hogy bezár… háromkor azok is hazamennek, mert péntek van… hazament, de a borítékot azért eltette… A többiek hallgattak egész úton, még a gyerek is. Március volt, meleg, a szokásos péntek délutáni csúcsforgalom, dudálással, káromkodással, ideges sietéssel.

Másnap kinyílt az első tulipán.

 

 

Kapcsolódó írások:

Kapecz Zsuzsa: Nyár Kapecz Zsuzsa Nyár A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki...

Kapecz Zsuzsa: Nem vagyok szomorú Kapecz Zsuzsa Nem vagyok szomorú A balkonról szerette nézni...