Hegyi Gyula: A világ köldökén

 

Cuzco, vasárnap délelőtt. A város népe a Plaza de Armeson ünnepli az Úr napját. Az indián hagyomány szerint Cuzco, vagyis Qusq’o a világ köldöke, központja. A Plaza de Armes, a Hadsereg tere ezek szerint a világ közepének a közepe, lévén a város főtere, agórája, közlekedési és spirituális centruma. Az inka időkben a birodalom szakrális középpontja volt, tengeri homokkal töltötték fel, amelybe arany- és ezüstszobrocskákat rejtettek, arra emlékeztetve, hogy a tenger az élet eredete. Pedig Cuzcótól elég messze a tenger, horizontális és vertikális értelemben egyaránt. Magas, hófödte hegyláncok választják el a Csendes-óceántól, s háromezer-háromszáz méterrel a tenger szintje felett fekszik. A spanyol hódítók kimazsolázták az aranyat és az ezüstöt a főtér homokjából, lerombolták az inka épületeket, s helyükre egyemeletes, árkádos, jellegzetesen gyarmati stílusú házakat emeltek. S felépítették a katedrálist, a katolikus hitre térített város legnagyobb templomát. A katedrálisban valósággal tombol a barokk egyházművészet: oltárok, kőoszlopok, csodálatos fafaragások mellett mintegy négyszáz festmény díszíti a templomot. Az európai látogatót talán egy helyi művész Utolsó vacsorája lepi meg legjobban, amelyen Krisztus és az apostolok asztalán nem kenyér és bor, hanem az indiánok legkívánatosabb étele, egy díszes tálba helyezett tengeri malac a főfogás, papaya és paprika társaságában. De a helyiek számára a legnevezetesebb műtárgy az a gyertyák füstjétől megfeketedett és ékszerekkel teleaggatott Jézus-szobor, amelyet a város védőszentjének tekintenek. A Földrengések urának is nevezik, mert 1650-ben néhány hívő körmenetre vitte a városban, lecsillapítandó a várost (akkor is, mint oly gyakran) pusztító földmozgást. A Fekete Krisztust a város lakóinak többségét alkotó indiánok a magukénak érzik, mindig nagy tömegek imádkoznak és énekelnek előtte. (A szegény ács fia Latin-Amerikában többnyire dúsgazdag hercegként jelenik meg az ábrázolásokon, a betlehemi kisded pedig az itteni barokk festményeken a dúsgazdag gyermekek baldachinos ágyában fekszik.)

Bent, a katedrálisban maga a helyi püspök celebrálja az ünnepi nagymisét. A főoltár előtti padokat megtöltik a fehér (ahogy itt mondják, kreol) Cuzco nobilitásai. Öltönyös urak sötét kosztümös, retikült szorongató feleségeikkel, elegáns aranyifjak, rendőrtisztek, egymást hosszasan köszöntő méltóságok. Bevonulása közben maga a püspök is üdvözli az első sorban ülőket, egy idősebb, csontos asszonnyal pár szót is vált. A kitüntetéstől megdicsőült „donna” szerénykedőnek álcázott, de valójában annál büszkébb kifejezéssel ül vissza a helyére. Aztán megkezdődik az istentisztelet. Míg a főoltár előtt a római egyház mindenütt ismert liturgiája szerint zajlik a mise, spanyolul, addig az indiánok a Fekete Krisztus előtt imádkoznak, állva vagy térdelve. Mintha tudomást sem vennének arról, hogy a templomban éppen mise folyik, névleg ugyanazon Krisztus kétezer esztendővel ezelőtti, a messzi Jeruzsálemben történt áldozatának emlékére. Nekik az a Krisztus a védőszentjük, akinek ismerősen sötét a bőrszíne, tengeri malacot eszik és papayát, és lecsillapítja a földrengést, az Andok lakóinak örök fenyegetését. A katolicizmus latin-amerikai sikerének egyik titka ez a kettősség. A papok bölcsen eltűrik, hogy az aranyuktól, szabadságuktól és isteneiktől megfosztott bennszülöttek hitük néhány elemét átcsempésszék a kereszténységbe, vagy éppen annak jelképeit emeljék át a maguk hitvilágába. Havannában kevés a hitét nyíltan vállaló ember, a templomok is többnyire csak miseidőben nyitnak ki, de az egyik, külsőre jellegtelen katolikus templom mindig tömve van elmélyülten imádkozó hívőkkel, nagyobbrészt feketékkel. Az európai szentek színes ruhákba öltöztetett szobrai előtt imádkoznak. Ezek a szobrok számukra az egykori rabszolgák sajátos hitének, a santería vallásnak az istenei, régi afrikai kultuszokat idéznek, s ezt minden hívő tudja, noha erre a szent ruhájának színén túl semmilyen jel vagy felirat nem utal. Cuzcóban mindez nem ennyire tudatos, a Fekete Krisztus előtt a nagymiséző fehérektől elkülönülve imádkozó indiánok feltehetően ugyanolyan katolikusnak gondolják magukat, mint az első sorokban feszítő fehér urak és hölgyek.

Az ünnepi nagymise barokkos áhítatába valósággal belehasít kintről az egyre erősödő katonazene. Néhányan rosszallóan felkapják a fejüket, de a püspök zavartalanul tovább misézik. Kint parádéra gyülekezik a népség és a katonaság. A katedrális előtti lépcsősor tetején a díszszemlét vezénylő tisztek gyülekeznek. Hivatásukhoz illően tisztelgéssel köszöntik egymást, aztán lazábban kezet is ráznak, és fontoskodva a szemle előkészületeit vitatják. Többségük fehér, de akad köztük egy-két félvér is. S a perui emancipáció dicséreteként egy-két női tiszt. Bent még tart a mise, amikor teljes katonai zenebona mellett kezdetét veszi a díszszemle. A tér délnyugati sarkán egymás után érkeznek a tisztelgő egységek, elöl magas, szálfatermetű kreol katonák, az utolsó sorokban csenevész, alacsony növésű indián fiúk, akiken szánalmasan lóg a kincstári egyenruha. Lerí róluk, hogy nyomorult hegyi falvakból rángatták ide katonáskodni őket, a számukra oly idegen Állam szolgálatára. Pedig a perui állam tesz néhány gesztust, hogy ne a spanyol hódítók, hanem az egykori büszke inkák örökösének lássák indián lakói. A szemlén az állam és egyház szétválasztásának jegyében semmilyen keresztény jelképet nem látni, annál több az inka időkre utaló díszítés. A büszke zászlókon inka vezérek képeit látni, azokét, akiket a kreol tisztek elődei oly választékos kegyetlenséggel gyilkoltak le néhány száz esztendeje. A menet végén felvonulnak a helyi katonai iskola növendékei is. Mereven lépdelő, beijedt kamaszok, mintha Mario Vargas Llosa A város és a kutyák című regényéből léptek volna elő, amelyben a perui író saját, katonai középiskolában töltött kamaszkorát írja le. A növendékek között, ahogy Llosától tudhatjuk, már ötven esztendeje is sok volt az indián, de az iskolát elvégezve többnyire visszazuhantak a szegénységbe. Ahogy a kreol tisztek (tisztviselők, állami emberek) számára is a mellőzés biztos jele volt, ha a mondén tengerpartról az indiánok hegyi falvaiba küldték őket szolgálatra. Llosa kamaszkora óta annyi változás mindenesetre történt, hogy ma már a cuzcói katonai iskola is egy hajdani inka harcos nevét viseli, s a növendékek között mintha több lenne az indián, mint a fehér.

Szól a latinos ritmusú katonazene, spanyol vezényszavak szállnak a levegőben, lobognak a színes zászlók, megcsillan a nap a fényesre csiszatolt kardokon és géppisztolyokon. Peru legtöbb főtere a Hadsereg nevét viseli, így, nagybetűvel, s a perui hadsereg ma is az állam jelenlétének és a sokszínű társadalmat egyesítő erejének legfőbb intézménye. A spanyoloktól való elszakadása óta Peru legtöbb szomszédjával háborúságba keveredett, katonai államcsínyek is akadtak történelmében, olykor éppenséggel progresszív irányba fordítva a dolgokat. A hadsereg a kreol elit számára többé-kevésbé azonos magával Peruval. A bámészkodók többsége feltehetően nem gondol erre, csak örül a gondtalan vasárnapnak és a parádénak. A főtér időtlen idők óta a szertartások és látványosságok színhelye. Az Inka Birodalom idején az elhunyt inkák (uralkodók) szentként tisztelt múmiáit a nagyobb ünnepségek idején kihozták a főtérre, és jóslatokat kértek tőlük. Később itt végezték ki a spanyolok 1572-ben az utolsó inkát, Tupac Amarut, majd kétszáz évvel később, 1781-ben azt a II. Tupac Amaru néven ismertté vált felkelővezért, aki megpróbálta viszszaállítani az indiánok független birodalmát. A név a magam nemzedéke számára még ismerős, hiszen az 1970-es évek latin-amerikai szélsőbaloldali gerillái Tupac Amaruról nevezték el magukat és akcióikat. Ezen a néven vált ismertté egyébként a legendás amerikai rap/hip-hop énekes, Tupac Amaru Shakur is, aki a New York-i fekete gettók világából emelkedett kultikus figurává. (A Tupac Amaru név fénylő kígyót jelent.)

A 20. századi amerikai baloldal (elsősorban Délen, de esetenként az Egyesült Államokban is) szívesen azonosította magát a fehér hódítók ellen küzdő indián harcosokkal. Ezt az ösztönös vonzódást fejezi ki a latin-amerikai baloldal jelképévé emelkedett Che Guevara is fiatalkori jegyzeteiben, A motoros naplójában. A huszonnégy éves orvostanhallgató 1952-ben jutott el Peruba és az általa is a „világ köldökének” nevezett Cuzcóba. A napló cuzcói és Cuzco környéki fejezetei a könyv legérzelmesebb részét alkotják, itt rendül meg legjobban az ifjú utazó az indián múlt emlékeitől és a spanyol hódítás borzalmaitól. (A napló azért is érdekes, mert Che a tömegturizmus kora előtt járta be Latin-Amerikát, amikor az idegenbe utazó ember még rutinszerűen felkereste országa követségét vagy konzulátusát, a postán pedig felvette a „post restante” kézbesített leveleit, olykor otthonról küldött bankóval bélelten.)

A későbbi forradalmár Cuzco-rajongása karakteres példája a középosztálybeli baloldali értelmiségi elfogultságának és jellegzetes kompenzációs vágyának. Az argentin orvostanhallgató számára Cuzco és a környező „Szent Völgy” az inka harcosok felmagasztalásának és a spanyol hódítók megszégyenülésének mitikus jelképe. A spanyolok Che szavaival a „hódító gyülevész had”, „ostoba és tanulatlan konkvisztádorok”, akik „szadista örömüket lelték” a pusztításban, míg a kecsua harcosok „teljes tudatában dicsőségüknek, tekintetüket a múlt felé fordították, ahol felsőbbrendűségük magyarázatát keresték”. A spanyolok katolikus templomokat építettek az inkák köveire, ám „Amerika felháborodástól remegő szíve olykor-olykor ideges görcsbe rántja az Andok szelíd hátát, és hatalmas rázkódáshullámok ostromolják a föld felszínét”. A spanyolok falai többször is leomlottak a földrengések során, de az inka alapok mozdulatlanok maradtak, „a Nap-templom nagy kőtömbjei közömbösen mutatják szürke felszínüket”. Az inka múlt romjaiban is nagyszerű emlékeivel szemben a cuzcói katedrálisról az jut az ifjú eszébe, hogy „úgy fest, mint egy erősen sminkelt öregasszony”. E mögött persze legalább annyi az ideológiai szenvedély, mint az esztétikai érzék: a katedrális minden barokkos túlzsúfoltságával együtt is megrendítően szép az előítélet-mentes látogató számára. De Che Guevara számára fontosabb a politikai tanulság. Ahogy lelkesen írja, „Cuzco látványa arra biztatja az embert, hogy legyen harcos, furkósbottal a kezében védelmezze az inkák szabadságát”. Guevarában persze, amennyira tudjuk, egyetlen csepp indián vér sem folyt. Abból a fehér középosztályból származott, amely a konkvisztádorok nyomán érkezett birtokba venni az őslakóktól elhódított kontinenst. Az ősei által legyőzött indiánok iránti rajongása rokon a nyugat-európai baloldali fiatalság későbbi lelkesedésével Vietnam, a gyarmati felszabadító mozgalmak és Kuba antiimperializmusa iránt.

„Az inkák szabadsága” kitétel egyébként történelmi tévedés a nevezetes naplóban. Az Inka Birodalom alig egy évszázadig állt fenn, elég kegyetlen módszerekkel igázta le a különböző népeket, maga az „inka” kifejezés pedig az uralkodót illette. „Inkák” így nem élnek a mai Peruban, csak kecsuák és ajmarák, ma a spanyol mellett a kecsua és az ajmara is az ország hivatalos nyelve. Cuzcói indiánokkal beszélgetve hamar eljutunk odáig, hogy barátságuk és nyitottságuk jeleként egy-egy spanyol szó kecsua megfelelőjét megtanítják nekünk, és igen élvezik, ha azt az egy-két szót aztán kecsuául ismételgetjük. Az inka hagyomány a perui szélsőbaloldali gerillamozgalomból terrorszervezetté torzult Fényes Ösvény ideológiájában is jelen volt. A Fényes Ösvény elég sajátos módon egy kis vidéki egyetem filozófia tanszékéről indult útjára. A mindenható progresszió nevében a perui kormányzat egyetemet nyitott egy isten háta mögötti kisvárosban, Ayacuchóban. Az akkor néhány tízezres lakosú településen addig értelmiségi sem igen akadt. Az egyetemnek kevés pénz jutott, eszköz- és laboratóriumigényes természettudományok helyett így inkább csak filozófiát tanítottak benne. Ehhez tudvalevőleg elég a könyv, papír és toll – valamint néhány kellően megszállott oktató. Ayacucho új egyetemén marxista (vagy magukat annak valló) tanárok oktatták a filozófiát. A legbefolyásosabb professzor, Abimael Guzmán sajátos módon ültette át a gyakorlatba a forradalmi elméletet. Tanítványainak Kant és Marx tanulmányozása mellé katonai kiképzést is adott, s aztán gerillahadsereggé alakulva együtt vetették be magukat az Andok hegyei közé. Az államhatalom helyi képviselőinek és a szegényeket kifosztó földbirtokosoknak a meggyilkolásával egy ideig népszerűek volt az indiánok között, de a fokozódó erőszakkal és kegyetlenkedésekkel a szegények támogatását is elvesztették. Guzmán professzor ma egy limai börtön életfogytiglani rabja. Érdekes adalék, hogy a fehér ősöktől származó Guzmán nagyjából egyszerre merült el Mao műveiben és a kecsua nyelv elsajátításában.

Az Inka Birodalom a történelem egyik legtitokzatosabb államalakulata. Időben nincs is olyan távol tőlünk, a 15. század derekától a 16. század ötvenes-hetvenes éveiig tartott. De a spanyolok tudatos irtóhadjáratának következtében szinte minden emléke és létesítménye megsemmisült. Igaz, az inkák nem ismerték az írást, s egymillió négyzetkilométeres birodalmukban a pénzt sem használták. Talán ezért él bennünk olyan tévképzet, hogy valamikor nagyon régen, a történelmi idők kezdetén éltek és uralkodtak. Amikor Cuzcóban elnézzük a Che Guevara által is említett indián alapokat, a hatalmas, hajszálpontos faragással egymáshoz illesztett, földrengésbiztos kőtömböket, melyekre a spanyolok a maguk mulandó épületeit emelték, hajlamosak vagyunk „ősi” idők emlékeinek gondolni őket. Aligha jut eszünkbe, hogy csak öt-hatszáz évesek: sok olasz kisvárosban a „centro storico” legtöbb háza idősebb ennél. A birodalom százéves fennállása alatt egyébként Cuzcóból több tízezer kilométernyi állami utat is kiépítettek. Sok helyen ma is csak ezeken az utakon, „inka ösvényeken” lehet megközelíteni az elzártabb vidékeket.

De bármilyen csodálatosak is az inka maradványok, bármennyire lenyűgöz minket birodalmuk szervezettsége, egy kérdés mégis előtör bennünk történelmük tragikus végét ismerve. Hogyan volt képes a tengerentúlról érkező, a kontinensről szinte semmit sem tudó Francisco Pizarro kétszáz martalóc spanyollal legyőzni, meghódítani és két évtized alatt teljesen megsemmisíteni ezt a hatalmas és jól szervezett birodalmat? Ma a Lima-Cuzco repülőjárat egyetlen gépe közel kétszáz turistát repít a „világ köldökére”. Miként tudta ennyi ember legyőzni a hatalmas túlerőben levő inka hadsereget, amely a saját hazájában harcolt? Sokféle válasz létezik erre a kérdésre. Szokták említeni a spanyol katonák harci edzettségét és kiváló fegyvereit, aljas és esküszegő taktikájukat, s azt, hogy az inka hadsereget besorozott parasztok alkották, akik a mezei munka idején hazamentek dolgozni a földjeikre. Gyarmati János kiváló Peru-könyvében mégis azt tartja a legkézenfekvőbb magyarázatnak, hogy az Inka Birodalomban „több nép számára az inkák éppoly idegen hódítók voltak, mint a spanyolok”, s a leigázott népek kezdetben örömmel fogadták az inkák ellen harcoló spanyolokat. Sokkal jobban kellene ismernem az inka történelmet ahhoz, hogy eldöntsem, kinek van igaza ebben a vitában. Annyi bizonyos, hogy a Kolumbusz előtti indián időkbe nincs visszatérés, a spanyol (és Brazíliában a portugál) hódítók visszavonhatatlanul a maguk képére formálták Latin-Amerikát.

A nyugat-európai baloldal régóta lelkifurdalást érez a gyarmatosítás bűnei miatt, és elvből szolidáris a kolonialisták által elpusztított valamennyi kultúrával. Ezt kívánja napjainkban az amerikai eredetű „politikai korrektség” is. De mivel Magyarország nem tartozott a gyarmatosító hatalmak közé, sőt újkori történelme során maga is áldozata volt a nagyhatalmi ambícióknak, mi talán szabadabban gondolkodhatunk erről a kérdésről is. Az inkák birodalma végső soron szükségszerűen bukott el a spanyol hódítókkal szemben. Az írás, a pénz és a korszerű fegyverek használata nélkül egyszerűen nem tudta fenntartani magát egy sokkal korszerűbb civilizáció kihívásával szemben. S amikor ezt az állítást megkockáztatom, feltehetően közelebb állok a valódi marxizmushoz, mint a letűnt idők iránti mítoszokat tápláló Guzmán professzorok és más baloldali intellektuelek. Persze nehéz ezt kimondani, hiszen a gyarmatosító fehér ember bűnei oly hatalmasak. (S az inkák vagy a régi afrikai uralkodók gaztetteivel szemben jól dokumentáltak.) De Amerika ötszáz évvel ezelőtti meghódítását néhány száz vagy néhány ezer, a technikai fölényt zseniális brutalitással alkalmazó európai kalandor által mégsem lehet véletlen balesetnek nevezni. A ma oly sokat emlegetett globalizáció első igazi diadala volt ez, annak jele, hogy immár az egész földgolyóra ugyanazok a technikai és gazdasági feltételek vonatkoznak, s a fejlettebb civilizációk szükségszerűen legyőzik és elsöprik (és gyakran beolvasztják magukba) az elmaradottabbakat. A Földközi-tenger térségében ezt már évezredekkel azelőtt megtanulták az emberek, de a 16. században kezdett kiterjedni szó szerint az egész glóbuszra.

A mai Cuzco varázsát a gyarmati kultúra és az indián lakosság együttélése adja. A spanyolok a gyarmati székhelyet átköltöztették a tengerparti Limába, s máig ez maradt az ország fővárosa. De azért Cuzcót is rendesen megrakták az eszméletlenségig telearanyozott templomaikkal. A háromhajós katedrális kétméretes oldaltemplomával együtt a mai napig a város meghatározó épületegyüttese. Délelőtt tíztől afféle múzeumként, belépőjegyes látványosságként üzemel a turistáknak, de érdemesebb előbb meglátogatni, amikor a helyiek térnek be egy imára a Fekete Krisztushoz vagy más szentekhez. A tér másik oldalán áll a jezsuiták temploma, a La Compania. A templom valósággal összesűríti magában a régi Cuzco históriáját. A hódításkor a telket a rajta álló inka épülettel, a „tudósok házával” (Amarukancha) együtt a hódító Pizarro egyik féltestvére kapta, a mai templom a 17. században épült. A bejáratánál izgalmas festmény idézi a spanyol hódítás kétarcúságát, a kegyetlenséget és az uralkodó inka elit megvesztegetését. Az utolsó, a templom előtti téren kivégzett inkát, Tupac Amarut egy bizonyos Loyola kapitány, amúgy a jezsuita rendet alapító Loyolai Szent Ignác unokaöccse ejtette foglyul. Ez nem zavarta sem a kapitányt, sem az arát abban, hogy nem sokkal később feleségül vegye Tupac Amaru unokahúgát. Az ő félvér lányuk később a nevezetes Borgia család egyik tagjához ment feleségül. A festményen a menyasszony és apja hagyományos indián viseletben látható. Amikor aztán 1767-ben a jezsuita rendet betiltották, és a szerzeteseket kiűzték Latin-Amerikából (többek között a paraguayi redukciókban létrehozott önálló, kommunisztikus államkísérletek ürügyén), az amúgy hithű spanyolok a templomot kaszárnyává alakították át. A régi inka hagyományok nevében lázadó, magát második Tupac Amarunak nevező felkelő vezért bukása után itt tartották fogva, s innen hurcolták ki a térre, ahol nagy látványosság közepette halálra kínozták. Az épületet a felvilágosodás itteni hullámában később a helyi egyetemnek adták, de ma ismét templomként szolgál. Cuzcóba érkezésem első estéjén, magaslati betegségtől szédelegve betértem egy misére a templomba. Idős pap misézett a néhány tucat hívőnek, nagyobbrészt korosabb indián asszonyoknak. A történelem hullámai lecsillapodtak, a véres és harcos múlt színhelye békés vidéki templom lett, s a meghódított indiánok jobban őrzik a katolikus hitet, mint a kreol középosztály ifjú sarjai.

Cuzco gazdag múltját a perui alkotmány is elismeri. 1993 óta az ország „történelmi fővárosának” számít, ami persze csak címet jelent, s nem valós hivatalokat: a sokmilliós lélekszámú, tengerparti Limához képest a maga háromszázezer lakosával kisváros. Latin-Amerika „régészeti fővárosának” is kinevezték, s természetesen felkerült az UNESCO világörökség-listájára. Ennek megfelelően elég sok a turista, napi öt-hat repülőgép szállítja őket ide Limából, vagy ritkábban a bolíviai Bogotából. (Vonattal vagy közúton közel egy napba kerülne az utazás, amire csak kevesen vállalkoznak.) De a várost mégsem tette tönkre a turistainvázió. A főtér és a múzeumok kivételével ma is a helyi indiánok dominálják a városképet.

Egy este a ferences templom előtti téren hosszan elnéztem egy csoportosulást, mely egyfajta „itt a piros, hol a piros” jellegű szerencsejátékot bámult. A sok ezer kilométeres távolság és az idegen arcvonások ellenére fájdalmasan ismerős volt minden részlet. A naivan rácsodálkozó arcok, a felnőtt férfiakból előtörő gyermekes játékszenvedély, a kollektív bűvölet, amellyel a gyufaskatulyát és a golyócskát nézték, szánni való hitük, hogy szegényes életükbe szerencsét csalhatnak ilyen talmi eszközökkel. Az utcán ődelgő emberek vágya, hogy történjen valami, csodát lássanak, de legalább egy golyócskát, amelyik az alatt a skatulya alatt van, ahol gondolják. S persze ismerős volt a játékmester is, aki egy közülük, de mégis ügyesebb, csiszoltabb, jobban öltözött a többieknél. Fölényes volt és elegáns, mint macska az egérrel, úgy játszott hitükkel és reményükkel. A szó szoros értelmében útszéli módon, véglegesen leegyszerűsített formában az egész globalizált világot behálózó és benyálazó „szórakoztatóipar” archetípusát jelenítette meg. S mégis, a csalás és megcsalatás minden szomorúsága ellenére volt a jelenetben valami kedvesség is: mert a bámészkodók nemcsak a golyónak örültek, hanem egymásnak is. Barátságos gesztusokkal lökdösték a szomszédjukat, együtt nevettek és ámuldoztak, néhány perc alatt társak lettek az alkalmi látványosság ürügyén. A tévékészülék elé láncolt egyéni vagy társas magánynál ez is jobb, gondoltam. Közben a város fölé magasodó, nagy hegyek mögött leszállt a nap, s az alkony rózsaszín fényében fürödtek a teret szegélyező egyemeletes, gyarmati időkben épített házak. A mediterrán európai kisvárosokra emlékeztető épületsor az előtte csoportosuló, színes népviseletbe öltözött indiánokkal Latin-Amerika lényegét adta vissza, s a háromezer-háromszáz méteres magaslati levegő szédítőbben hatott rám, mint itthon másfél üveg pezsgő. Azt hiszem, ez a tíz-húsz perc mélyebben megmarad bennem, mint megannyi múzeum és hasonló turistalátványosság.

Cuzco lényegéhez tartozik a Machu Picchu meglátogatása. Ez a modern technika áldásait (autó, vonat, busz) kombinálva is nehéz program, hajnali ötkor kell elindulni ahhoz, hogy délelőtt tízre a platón legyünk. A Machu Picchu elnéptelenedett inka település egy hegynyúlvány tetején, fantasztikus külsejű csúcsok és hegyláncok között, fent trónolva a mélyben kanyargó Urubamba folyó felett. Az amerikai kontinens első számú turisztikai látványossága, ehhez képest még nem elviselhetetlenül túlzsúfolt. Építészeti értékei önmagukban inkább érdekesek, mint esztétikailag lenyűgözőek, értékét az inka múlt titokzatossága és a lélegzetelállítóan gyönyörű természeti környezet adja. A 2450 méter magasban fekvő, elfelejtett inka várost a még hatalmasabb hegyláncok között a spanyolok négyszáz éven át nem találták meg, így lerombolni sem tudták. Egy angol régész fedezte fel 1911-ben. Itt is megcsap minket az „ősiség” hamis illúziója. Még Gyarmati János, a kontinens ismerője is úgy vall róla, hogy „kevés ehhez fogható ősi város létezik a földkerekségen”, holott később maga is megírja, hogy az épületek a 15. századból valók. Olaszországban, Spanyolországban vagy a régi marokkói városokban a 15. századi negyedeket szokták „újnak” nevezni. De a Machu Picchu múltjáról gyakorlatilag semmit sem tudunk. Előbb csak női csontokat találtak, amiből arra következtettek, hogy a „Nap szüzeinek” egyfajta inka klastroma lehetett. Aztán ugyanannyi férfi csontváz is előkerült, azóta szent városnak, zarándoklatok célállomásának gondolják, de ez is inkább csak vélelem. Csak annyi a bizonyos, hogy valaha emberek éltek itt, s a néhány tucat lakóházból és kultikus épületekből álló városhoz földművelő teraszok csatlakoztak, amelyek elláthatták a néhány száz főnyi lakosságot.

Amikor a halott városka fölötti sziklára kapaszkodtam, olyan érzésem támadt, hogy eljutottam az emberi civilizáció végpontjára. Alattam egy üres város, tető nélküli házakkal, melyek csupasz falai közül valaha régen, a mi történelmünkön túli térben és időben, számunkra örökké ismeretlen emberek éltek és haltak. Néztem az üres várost, amelyről nem tudok semmit, s lent a mélyben az Urubamba folyót, amely már nevének hangzásával is jelzi, hogy nagyon messzire jutottam az otthonomtól. Fentről nézve az üres falak közt sürgölődő és fényképezkedő turisták (holott egy órája még magam is közéjük tartoztam) küzdelme a látottak megértésére és rögzítésére szánalmasnak és reménytelennek tűnt. Az egészet kell nézni, együtt a tájat és a halott várost, csak elnézni minden felesleges szorgoskodás nélkül, s megőrizni a pillanatot, amikor egy halott civilizáció és a mindent túlélő természet peremén vagyok, az Andok csúcsai között, ahova minden valószínűség szerint soha, egyetlen ősöm sem juthatott el.

És vissza Cuzcóba. Egy városban akkor kezdjük otthon érezni magunkat, ha – akár csak egynapi távollét után is – visszatérünk falai közé. A szegényes indián falvak után a terepjáróból kikászálódva Cuzco már nagyvárosnak tűnik, nem annak a poros kisvárosnak, amelynek az ember a sokmilliós, egyszerre elegáns és nyomasztó Limából iderepülve látta. A Plaza de Armes egyike a világ legszebb főtereinek. Nem a park, a szökőkút és a szobor miatt, ami obligát kelléke az ilyen tereknek – s ezen még autóforgalom is van, ami európai ésszel már szokatlan. Szép a katedrális és a jezsuita templom épületegyüttese, s a gótika-reneszánsz-bauhaus bűvöletében hiába idegenkedünk amúgy a barokktól, itt mégis a hatása alá kerülünk. De ez sem rendkívüli, az ecuadori Quito templomai például sokkal szebbek, gazdagabbak és egyénibbek. A cuzcói főteret a gyarmati idők alacsony házai, a mindenütt jelen levő indiánok és a város fölé magasodó hegyláncok együtt teszik felejthetetlenné. S talán a magaslati levegő, a gyengeség és szédülés, amelynek enyhítésére a kokalevelekből készült teát ajánlják. Kis fogadónkban a „patio” teraszán állandóan ki van készítve egy tál friss kokalevelekkel, mellette forró vizes palack, hogy bármikor készíthessünk magunknak egy kokateát. Ez Magyarországon illegális lenne, egy lányismerősömet hetekig vegzálta a rendőrség és az ügyészség, mert mutatóba néhány kokalevelet hozott haza. Pedig öt kiló levélből összesen egy gramm kokain nyerhető, amihez – ahogy a barátaimtól hallom – Pesten olcsóbban és egyszerűbben is hozzá lehet jutni.

Az indiánok rágják is a kokalevelet, amelynek termesztését erre hivatkozva nem engedik betiltani. Egy régebbi beszélgetésen, még Brüsszelben, egy frissen megválasztott latin-amerikai szenátor asszony ült velem szemben. Az indián nők népviseletében és jellegzetes keménykalapjában, a forradalmi útra tért Bolíviából. Maga elé tett egy zacskó kokalevelet, s a megbeszélés alatt folyamatosan rágta a leveleket. Egyszerű indián parasztasszony volt, akit a forradalmi marxisták repítettek a szenátusba: megválasztása előtt a földeken dolgozott, soha nem járt a fővárosban, s ahogy spanyolul tudó ismerősöm megjegyeztek, a spanyolja is hagyott maga után némi kívánnivalót. Rokonszenvvel és ugyanakkor kétséggel hallgattam lelkes beszámolóját arról, hogyan vették át a „nép képviselői” a hatalmat a „burzsoáziától”, hogyan születik meg Bolíviában egy új, szocialista társadalom, amelyben nem lesznek többé szegények és gazdagok, s ahol az elnyomott indiánok végre igazságot szereznek maguknak a több száz éves elnyomásért. Még nem éltem akkor, de mintha az 1945-ös Magyarországra kerültem volna, ahol a társadalom legmélyebb rétegeiből jöttek fel Budapestre a fiatalok, hogy tiszta hittel és rendíthetetlen marxista meggyőződéssel „megforgassák a világot”. Amiből aztán annyi csalódás után az lett, ami lett. De ez sem ok arra, hogy ne szorítsunk a latin-amerikai indiánoknak, akik remélhetőleg békés eszközökkel szeretnének egyenjogúak lenni abban a világban, amelyet négyszázötven éve kétszáz martalóc oly zseniális aljassággal rabolt el tőlük.

 

 

Kapcsolódó írások:

Hegyi Gyula: Az élhető iszlám Hegyi Gyula Az élhető iszlám Második marokkói utam előtt,...

Hegyi Gyula: A jeruzsálemi papírhíd Hegyi Gyula A jeruzsálemi papírhíd Az arab Jeruzsálem szíve...

Hegyi Gyula: Westminster, Parliament Square Hegyi Gyula Westminster, Parliament Square Westminster, a parlament épülete....

Hegyi Gyula: Hétköznapi India Gyermekkorom óta számtalanszor hallottam, hogy az indiai városok utcáin háborítatlanul...

Hegyi Gyula: Örök Flandria Diest húszezer lakosú flamand városka Leuventől nyugatra. Kevés Belgiumba járó...