Nemes Gábor: Menekültek és politikusok

 

Grúziai riport

Az írás a Kossuth rádióban elhangzott riportok felhasználásával készült.

A grúz tájkép csata után alig különbözik a csata előttitől, legfeljebb menekült lett több. Persze az igazán nagy menekültáradat inkább a két korábbi háború után árasztotta el az országot, és az „új” földönfutók kevésbé vannak szem előtt. Goriban az egyik városi parkban kialakitott nagy menekülttáborban 2200 embert lát el az ENSZ Menekültügyi Szervezete, az UNHCR és az Olasz Vöröskereszt. A déloszét határhoz közeli városban 30 kisebb gyűjtőhelyen további kétezer hontalan él, és 900 család is befogadott mintegy 1200 főt. A menekültek jó része az októberig az oroszok által ellenőrzött úgynevezett ütközőzónából jött: első menetben egészen Tbilisziig futottak, de aztán lassan visszaszivárogtak Goriba. Egyrészt mert az iskolákból kidobták őket (el kell kezdeni a tanévet), másrészt mert nekik van esélyük visszatérni otthonukba (már ha egyáltalán maradt valami belőle). Néhányuk már be is merészkedett egy-két órára a „zónába” az orosz ellenőrző posztokon keresztül. A Nikozi faluból menekült Gocsa nem sok jót látott otthon.

– Visszamentünk, megnéztük a házamat. A felét elhordták, de áll. A környéken azonban egyelőre fegyveres oszétok mászkálnak, senki sem mer éjszakára ott maradni. Csak az öregek, azokat nem bántják.

– Az orosz békefenntartók nem segítenek?

– Csak állnak, nem csinálnak semmit. Nem hisszük, hogy megvédenek minket a fegyveres oszétoktól. Azok tegnap is megvertek valakit.

Hogy felfegyverzett oszét bandák a grúz támadás után bosszúhadjáratokat, módszeres etnikai tisztogatást folytattak, egy orosz tiszt is megerősítette.

– Jöttek a csapataink mögött, raboltak, gyilkoltak, és végül külön egységeket kellett mozgósítani rendbeszedésükre, ennek halálos áldozatai is voltak – mondja az egyik évek óta békefenntartóként a helyszínen szolgáló százados. De különösebben nem lepődik meg ezen: a grúzok, amikor éppen támadásban voltak, szintén „folyosót nyitottak”, hogy az oszétok elmenekülhessenek. A Kaukázusban, csakúgy, mint a Balkánon, a győztes mindenekelőtt területet akar, és nem tűr meg senkit maga mellett. Pedig az egyszerű emberek, a helyi parasztok közvetlen szomszédaikkal többnyire megvoltak valahogy. Ez még a gyilkolások és bombázások sokkja után is érződik. Egy középkorú táborlakó nő a kisemberek örök keserű igazságát próbálja megfogalmazni:

– Ez politika, ehhez mi nem értünk. Együtt éltünk, és ha ők együtt akarnak élni velünk, mi is akarjuk. Az emberek már majdnem megbékéltek a múltkori háború után egymással, de a politika nem hagyott békében minket.

Az etnikai választóvonal számos családot vágott ketté. A 16 éves Theona, aki a tábor központjában álló Sztalin-mellszobor melletti sátorban lakik, félig oszét, félig grúz. Még egy éve lenne hátra a középiskolából. De most egyelőre nem jár sehova.

– Chinvaliból jöttünk még augusztus hatodikán. Apám most Vlagyikavkazban, a másik oldalon van. Öcsém itt üdült a rokonoknál, és amikor elkezdődött az egész, érte jöttünk, haza akartuk vinni. De végül úgy alakult, hogy anyámmal mi is itt rekedtünk. Apámmal meg csak telefonon tudunk beszélni.

– És mi lesz most a családdal?

– Nem tudom, anyám itt van, apám a másik oldalon. Én meg nagyon szeretnék visszamenni Chinvaliba. De a házunk már nincs meg, felégették. Úgyhogy valószínűleg nem térünk már vissza soha. De persze itt sincs semmink.

Nem sokkal arrébb egy nagyobb sátorban Venera néni szintén oszét nemzetiségű, de grúz családba házasodott be. Kérdem tőle, miért nem a másik irányba, Oszétiába menekült.

– Nem akartam. Ha egyszer grúzhoz mentem férjhez, akkor most már grúz maradok. Nem akarok ide-oda csapódni. Grúziában akarok élni. De a házam leégett. Erediben egyetlen ház sem maradt. Én mégis vissza akarok menni.

– És felépítené újra a házát?

– Ugyan miből építsem fel, nincs egy kopejkám sem. Ha az állam felépíti, akkor igen, akkor visszatérek. De egyébként hogyan? A férjem és a fiam is meghalt, egyedül vagyok. Persze mindenfélét ígérnek nekünk, európai színvonalú házakat, meg jószágot, tehenet, de ki hiszi el?

– Ki ígérte ezt maguknak?

– Szaakasvili, az elnökünk. Higgyem vagy ne higgyem, mondja meg nekünk!

A szomszéd sátorból az inas, energikus Guramit rögtön az első nap elüldözték Chinvali melletti falujából. Előszőr Tbilisziben volt, de most közelebb jött az otthonához, ide Goriba. A háza még áll, persze kirabolva. És az anyja is ott maradt. A háború óta nem beszélt vele még telefonon sem. És a zónába se mer bemenni.

– Veszélyes dolog. Aki kocsival megy, annak az oszétok elveszik a kocsiját, a fiatalokat meg elfogják, hogy aztán kicseréljék őket. Mert nálunk is vannak oszétok. Oszét túszok. De hát az a lényeg, hogy mindenütt legyen béke és nyugalom: Grúziában, Oroszországban, mindenütt – fejezi be egy váratlan pacifista fordulattal.

A táborban több civil szervezet is dolgozik, köztük mindenfajta traumák feldolgozására szakosodott izraeliek is. Persze orosz anyanyelvűek, valaha a Szovjetunióból vándoroltak ki. Főként a gyerekekkel foglalkoznak: próbálják leépíteni az ilyenkor mindig megjelenő agreszszivitást, rajzoltatják őket, játszanak velük, még focicsapatokat is szerveznek. Rajzokkal kitapétázott sátrukban a vezetőnő igyekszik túlkiabálni a hangzavart:

– Ezek a sátrak télre nem alkalmasak. És a gyerekek rettegnek, hogy visszajön, amit egyszer már átéltek. A felnőtt férfiak pedig nagyon befelé fordulnak. Nincs semmi dolguk, és elkezdenek inni. Félek, nemsokára megjelennek a kábítószerek is. Programunk része, hogy megpróbáljuk meggyőzni őket: rendben kell tartani a tábort. Egyrészt, hogy megelőzzük a fertőzéseket, másrészt ez munkaterápia is. A legnehezebb a nőknek: ők a kapocs a férfiak és a gyerekek között, és ebben az országban az ő feladatuk lenne az otthon vezetése. Otthon meg nincs.

A főváros, Tbiliszi iskoláiból szeptember első heteiben kizsuppolták az utolsó menekülteket is, de az óvodák szeptember végén még tele vannak velük. A vlabari kerület 66. számú óvodájában – közvetlenül a Sheraton luxushotel mögött – mintha a legsötétebb harmadik világban járnék. Zsúfoltság, nyomor és kosz. Az elképesztően lerobbant óvoda (nincs az az ÁNTSZ, amelyik engedélyezné működését) minden helyiségében laknak, összesen 71-en. Még a mosdóba is beügyeskedtek valahogy négy, sámlikkal megtoldott gyerekágyat. Az itt élők mind Dél-Oszétiából jöttek, és pontosan tudják, hogy számukra már nincs visszaút.

– Nézze, hogy kínlódunk, nézze, hogy élünk már hat hete, mint a vadak – mutat körbe egy anya. – Nem, a Vöröskereszt ide se dugja az orrát. Hívtuk őket, de azt mondták, nincs pénz. Hozzánk csak a Care szervezet jön tíznaponta, hozzák a minimális fejadagot. Egy napra tíz deka makaróni, hét deka bab, két deka cukor és öt deka só a fejadag. Ja, és valami napraforgóolaj. Aztán főzzön ebből. Mindennap. Már elegünk van a makaróniból. Legalább fejenként egy tojást adnának, vagy lenne valami konzerv, egyszer egy kis hús! A gyerekek már kezdenek megbetegedni, nem jutnak vitaminhoz. Nekünk egy fillérünk sincs, a kormány meg arról beszél a tévében, hogy mennyit költ ránk. Hát ide, hozzánk nem jut el semmi.

– És a lakosságtól kapnak valamilyen segítséget?

– Nem, semmit, abszolút semmit. Ágyunk sincs, ágynemünk sincs, nézze meg! És semmilyen hivatalos személy nem járt soha nálunk.

– Orvos sem?

– Először jöttek, de aztán közölték, hogy ha valami van, menjünk mi be a kilinikára. Viszont amikor múltkor a kórházban a kislányom karját bekötözték, azt mondták: ha tudták volna, hogy menekültek vagyunk, semmit sem csináltak volna. Közben szinte mindenki elkapott valami vírust, de persze semmilyen gyógyszert nem adnak.

De találkoztam boldog anyával is. Már itt az óvodában született a gyermeke. Egészséges, kiegyensúlyozott, szopik. A többiek átengedték az újszülött családjának a legnagyobb szobát. A nagypapa büszke a kicsire, de sehogy sem akar megbékélni a helyzettel és azzal, hogy nem törődnek velük.

– Nézze, ide is magunk törtünk be, magunk nyitottuk ki a zárat. És most ki akarnak minket innen űzni. A többi óvodában ugyanez a helyzet. Nem értem, miért történik ez. Mi mindig hallgattunk rájuk, megválasztottuk a képviselőt, akit akartak, mindig támogattuk az elnököt és a kormányt, ők meg most felénk sem néznek. Azt hallottuk, hogy valahol, valamilyen távoli faluban házakat építenek nekünk. De senkit sem érdekel, hogy akarunk-e oda menni, vagy sem. Mi kártérítést követelünk. Adjanak pénzt, adják csak az összeg felét, majd mi veszünk belőle magunknak valamit. Mi egész más, hegyi klímából jöttünk, és gazdag falvakból. Ott meg nagy a forróság, nincs semmi, se víz, se villany. Viszont azerbajdzsánok meg örmények élnek arra. Mit csináljunk mi ott? – kiabál szélesen gesztikulálva a nagyapa. A veje meg azon háborog, hogy a televíziókat teljesen hidegen hagyja a sorsuk.

– Rólunk a tévében nem beszélnek, mi nem létezünk. Amikor a híradót nézem, úgy érzem, egy másik országban élünk. Ezeket csak egyvalami érdekli: hogy valahogy megszabaduljanak tőlünk.

 

Ilyen elfoglalt óvoda Tbilisziben sok száz van. Scheffer NATO-főtitkár tbiliszi látogatásának napján a parlament előtt néhány dühös óvodalakó megpróbált valami petíciófélét átadni „a vezetésnek”. Négy embert beengedtek, választ ígértek, de az emberek tudják-érzik, csak lerázni akarták őket.

– Majd útlezárást is szervezünk – mondja egyikük.

De ahhoz szervezet meg ember kell. És persze nyilvánosság. Az meg nincs. A már a háború előtt is a hatalom által irányított televíziókat most teljesen elöntötte a hazafias kretenizmus. Még a kabaréműsorok szereplői is mind valamilyen elmésnek szánt – és furcsa módon orosz feliratos – trikóban lépnek fel. A színvonal és a tematika vagy övön aluli, vagy az orosz vezetők testmagasságára utaló szlogenekben csúcsosodik ki. Pl. Liliputyin, vagy az angolvécé fölött az oroszoknak szánt figyelmeztetés: nem kásafőzésre való!

Ennek ellenére szinte sehol sem érezhető igazi, „népi” oroszellenesség. Putyin vagy Medvegyev persze egyértelműen a grúz földek elrablója, de az utcán pont úgy bárkit meg lehet oroszul kérdezni, mint korábban, a taxik, buszok magnóiban többnyire orosz zene szól, és legalábbis a fővárosban a nyitott ablakokból gyakran a parabolaantennán fogott moszkvai televízióműsor hangja szűrődik ki. Persze a kábeles adásokat lekapcsolták, mint ahogy az orosz internetoldalak is elérhetetlenek – hiába jelentette be ennek ellenkezőjét a grúz kormányzat. De azért még a háborútól érintett és kizárólag a kormánytelevíziót néző vidéki körzetekben sem tapasztaltam látványos oroszgyűlöletet.

Churvaleti például álmos és elég toprongyos kis grúz falu valahol Dél-Oszétia határán. Különösebb kereseti lehetőség nincs, a férfiak dologidőben is ülnek a központban, az egyetlen községi csap mellett, és néznek maguk elé. A háború alatt az oroszok itt is átvonultak, és persze senki sem vette jó néven tőlük.

– Kinek kell az, hogy fegyvereseket lásson a falujában? Itt meg tankok és páncélozott csapatszállítók jártak. A kertek alatt, a mezőn is. Tucatszámra. Itt állomásoztak nálunk.

– És voltak áldozatok?

– Itt nálunk nem. Senkihez sem nyúltak, senkit sem zavartak, csak jöttek-mentek nyolc-kilenc napon keresztül. Köszöntek, vásároltak nálunk ezt-azt, volt, aki rubellel fizetett, volt, aki larival. De nem adtunk nekik innivalót, féltünk, ha túlságosan megtetszik nekik az itókánk, maradnak, vagy máskor is eljönnek – tréfálkozik az egyik falubeli, de Tejmuraz, a nyugdíjas rendőr szakszerűbb magyarázatot ad:

– Az orosz tisztek figyelmeztették az embereket, hogy ne adjunk a katonáknak inni, mert aztán nem tudják őket fegyelmezni – mondja.

Egyébként érdekes módon ez az egész háború az itteniek életében nem tűnik túlságosan drámai eseménynek. A falubeliek igazán akkor jönnek tűzbe, amikor saját – elég sanyarú – gazdasági helyzetükről beszélnek.

– Föld van nálunk elég, víz viszont nincs, hogy öntözzünk. És nincs mezőgazdasági technika sem. Magunk kapálunk. Szegények vagyunk. Nincs itt semmi: egy kis tejünk van, a sajtot eladjuk a városban, ez minden. De gabonát már nem tudunk termelni. Nincs szállítási lehetőség, meg gépeink sincsenek, arról nem is szólva, hogy a tej literjéért hatvan kopejkát kapunk, a gázolajat meg kettő húszért vesszük – mondják a falusiak, de aztán kiderül, hogy májusban mind Szaakasvilire szavaztak: fiatal, energikus, majd kihúzza őket a csávából. Viszszafelé, az iránytaxiban mellém került tbiliszi gyerekorvosnő viszont engesztelhetetlen gyűlölettel beszél az elnökről.

– Szaakasvili egy őrült. Építő Dávid királyunknak képzeli magát, holott egy tudatlan senki, aki minden pénzt a fegyverekbe ölt. Egy nagyhatalom mellett fel kellene tudni mérnie, mekkora Grúzia. Nem pedig háborúzni. Egyébként sem kell Grúziának elnök. Amint elnök lesz valaki nálunk, garantáltan megőrül. Legyen egy hétfős vezető testület, amelyben kompromisszumokkal kormányoznak.

Amúgy a klinikán 130 larit (kb. 70 eurót) keres, professzor férje 150 larit, de hét végén kis kertjét műveli, abból kijön még valami. Lánya ügyvéd, de munkájának semmi értelme, a bíróság úgyis úgy dönt, ahogy arra felülről utasítják. Fia műszaki egyetemre jár, de az lenne jó, ha elmenne külföldre a diploma után. Itt minden szétrohadt.

Amikor a dühös orvosnővel megérkezünk a rengeteg építkezéstől feltúrt Tbiliszibe, a csillogó-villogó Rusztaveli sugárútra, mintha egy másik világba csöppentünk volna. De aztán látom, hogy a jól öltözött, autókulcsot lóbáló férfiak a szotyolaárus néninél szálanként vásárolják a cigarettát. És az építkezések mellett vagy mögött feltűnően sok a rom. Ehhez Grúziában nem kell háború vagy bombázás. A házak a pénzhiány vagy a tehetetlenség miatt dőltek össze. A statisztikákban impozáns gazdasági fejlődés valahogy nem mindenütt látszik.

Kahétiában, a Gudzsrani nevű kisvárosban például nemcsak az ipar halt meg, hanem a kereskedelem is mélyen a szovjet idők színvonala alatt vegetál: az egykori gyerekáruház felső szintjei bedeszkázva, csak a földszint egyik sarkában működik egy Ápisz-féle, de vásárló alig. Nincs munka, nincs pénz, nincs semmi. A szemközti kis műhelyben egy szemüveges bácsi elvben tévét szerel, gyakorlatilag azonban ahányszor bekukkantottam hozzá, mindig csak ült, szemlélődött vagy telefonált. És persze alig keres.

– Reggeltől estig itt ülök, és nézze: régi tévéket veszek, szétszedem őket, másfél órát szöszmötölök eggyel. És egy ilyen tévéből másfél lari, egy dollár nyereséget hozok ki. Persze szerelek is, de most nagy a pénzhiány: az embereknek nincs pénzük, hogy kifizessenek – magyarázza, majd amikor a háborúra terelődik a szó, elcsuklik a hangja. Aztán elővesz egy paksamétát, költői oeuvre-jét, feláll, és először grúzul, majd oroszul is elszavalja Ébredj fel, Grúzia című versét:

A haza elvesztését dédunokáink

soha sem bocsátják meg nekünk.

Ébredj fel, kaukázusi testvér,

míg nem késő,

védd meg a hegyek büszke népeit

a barbároktól.

Cirkalmas betűkkel rögtön dedikálja és átnyújtja a kéziratot. Kiadni nem tudja: nincs miből. A jobb napokat látott, lerobbant városban az eladókon és taxisokon kívül egyetlen dolgozó – és ezzel pénzt kereső – embert találtam: egy nyakig olajos férfi csavarhúzóval és kalapáccsal egy Moszkvics sebességváltóját bütykölte. Körülötte öten álltak. Nem messze a pályaudvar hatalmas épülete teljesen üres. Az itt is szinte kötelező Sztalin-szobor körül nyírva van a sövény, de egyébként minden mint egy kísértetvárosban. A diszpécserszoba kapcsolótáblája kitépve a falból, az ablakok betörve, mindenütt emberi ürülék. Fent az emeleti irodában egy sziesztázó, atlétatrikós férfi ül fel az ágyáról csodálkozva. Szeme még nagyobbra kerekedik, amikor megkérdem tőle: – Megy innen vonat Tbiliszibe?

– Nem, innen csak tehervonatok mennek, azok is nagyon ritkán. Maga vonattal akar Tbiliszibe menni? Az lehetetlen.

– Miért, mikor ment innen utoljára személyvonat?

– Régen, vagy tíz éve. Pontosan nem tudom megmondani. De ha van ideje, jöjjön be hozzám, ha akar, pihenhet itt a szobámban.

Hiába, a vendégszeretet a Kaukázusban az emberek vérében van. Köszönettel elhárítom az invitálást, és kimegyek a friss levegőre. Az idő szép, meleg van, Grúzia gyönyörű ország. Valaha ez volt a Szovjetunió legvonzóbb köztársasága. Csak most le van robbanva. Nem lebombázva: lerobbanva. Méghozzá Abházia és Dél-Oszétia hovatartozásától és jogi státusától függetlenül. A hadseregbe pumpált pénzek a hadsereggel együtt eltűntek. A kormány most várja az újabb segélyeket. És úgy tesz, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne.

 

Sota Utiasvili a Belügyminisztérium hírszerző és elemző osztályának harmincéves vezetője, a Szaakasvilivel jött fiatal nemzedék tipikus képviselője. Oroszul még, angolul már tökéletesen beszél, és meglepően nyílt, sőt néha őszinte, amikor a háború következményeit elemezgeti.

– Túléltük ezt a háborút, ezt a régóta közeledő veszedelmet. Nagy veszteségekkel jöttünk ki belőle, de az országnak van perspektívája. Ez elsősorban a Nyugathoz való közeledést és a NATO-tagságot jelenti. Még inkább Nyugat-barát külpolitikát fogunk folytatni. Még több reformot hajtunk végre, hogy az integráció felgyorsuljon. Gazdasági segítséget kapunk. A grúz partok mellett áll az amerikai 6. flotta zászlóshajója. Ez is fontos segítség. Meg az EU kétszáz katonai megfigyelője is.

– De ez a kétszáz megfigyelő az új status quót fogja felügyelni, tehát lényegében Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét biztosítja. Ami önöknek nyilván nem felel meg.

– Valóban, a status quo nekünk nem felel meg, politikailag mindent megteszünk, hogy ez megváltozzon. A háború megmutatta, hogy ennek a kérdésnek a katonai megoldása Grúzia számára kilátástalan. Volt már olyan, hogy egy szakadár terület hosszú idő után visszatért. De hát egy vesztes háború után nem sok lehetőségünk maradt.

– De miért kellett egyáltalán ezt a háborút elkezdeni?

– A háború elkerülhetetlen volt. Az orosz hadsereg már ott volt, a déloszétok evakuálták az asszonyokat, és az orosz tévében már ment a hisztéria, hogy háború van. Számomra egyértelmű, hogy az orosz csapatok törvénytelenül tartózkodtak ott. És jogi szempontból ez már háborús cselekmény. Oroszország azért vitte ezeket oda, hogy támadjon, nem üdülni.

– Mégis, nem lett volna Grúzia jobb helyzetben, ha megvárja ezt a támadást?

– Ön azt kérdezi, hogy miért bombáztuk Chinvalit. De ez bármilyen tragikus, csak a háborús taktika része. Igen, a grúz fél megtámadta Chinvalit, de amikor a háború már folyik, akkor a katonák döntik el, hogy mit kell támadni. Egyébként pedig ha a háborús eredményt nézi: az oroszok nem azt a pár falut akarták elfoglalni. A végleges céljuk az volt, hogy megváltoztassák Grúzia vezetését. És a katonai vereség azért nem tragikus, mert ezt a célt nem érték el. Nem lett oroszbarát kormány. A nép egysége megvédett minket a politikai katasztrófától.

A mai grúz vezetés némileg vakmerő politizálása egyébként azzal is magyarázható, hogy egészen a háborúig szinte minden sikerült neki, és főleg mindent elnéztek neki. Szaakasvili elnök úgy volt a demokrácia kaukázusi bajnoka és az autokrata orosz medve orrán táncoló Nyugat-(főleg persze Amerika-) kedvenc, hogy közben nemcsak kül-, hanem belpolitikájában is hajmeresztő dolgokat produkált. Nem minden afrikai diktátor engedné meg magának, hogy az őt csúnya dolgokkal vádoló egykori védelmi miniszterét korrupció miatt letartóztassa, a börtönből (!) sugárzott tévéadásban önként visszavonassa vele a vádakat, majd száműzze. Eztán jött a belpolitikai válság technikailag mintaszerű, ám kicsit sem demokratikus megoldása: az elnök rohamrendőrökkel verette szét az ellenzék békés tüntetését, bezáratta az egyetlen ellenzéki televízióadót, a berendezéseit szétzúzatta, majd szükségállapotot hirdetett. Amely alatt elnökválasztásokat írt ki, és totális médiafölényét és az államhatalom eszközeit felhasználva meg is nyerte. Szaakasvilinek nyugati barátai mindezt elnézték, sőt minden jel szerint rábeszélték a jórészt már leszakadt vagy kitaszított szövetségesekből álló ellenzéket, hogy vegyen részt a szükségállapot után legalábbis kérdéses legitimációjú elnökválasztáson. Bár talán rá se nagyon kellett beszélni őket. Valamiért biztosak voltak benne, hogy győznek. Még az errefelé szinte természetes választási stiklik bekalkulálásával is. Nem lett igazuk, de hát Grúziában nem ők az egyedüliek, akik rosszul kalkuláltak.

Sevardnadze, a Szovjetunió legendás külügyminisztere és Grúzia legendás módon lemondatott elnöke szigorúan őrzött villájában viszont már mindezen rég túl van, és mindent – vagy majdnem mindent – megengedhet magának. Pár hónapja meglehetősen egyértelműen azt nyilatkozta nekem, hogy Zurab Zsvanyija miniszterelnök 2005-ben nem véletlenül halt meg gázmérgezésben, hanem igenis megölték. Mert Szaakasvili konkurense lehetett volna. Most a hazafias felbuzdulás kellős közepén is nyíltan kritizálta háborúba keveredett országa politikáját.

– Mindkét fél hibákat követett el. A grúz csapatoknak nem lett volna szabad bevonulniuk Dél-Oszétiába. Az utóbbi tíz-tizenkét évben azt mondtuk: Grúzia a nemzetiségi konfliktusokat békés úton akarja megoldani. És ezt Dél-Oszétiában és Abháziában sokan el is hitték. Erre jött a Chinvali elleni támadás. Ez súlyos hiba volt. Az orosz válaszlépés pedig majdnem Grúzia teljes elfoglalása lett. De a legdurvább orosz hibának Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének elismerését tartom. Ezzel Oroszország saját maga számára is veszélyes precedenst teremtett. Ha ugyanis Abházia vagy Dél-Oszétia függetlenné válhat, akkor miért ne lenne erre joga a Csecsen Köztársaságnak, Ingusföldnek vagy Dagesztánnak – utóbbinak 4,5 millió lakosa és tengeri kijárata van a Kaszpi-tengerre. De ugyanígy jelentkezhet Tatárföld is, amelynek területén évi 100 millió tonna olajat termelnek ki. Erre öt-tíz év múlva az orosz vezetés is rá fog jönni. A függetlenségek elismerése saját érdekeinek is ellentmond. Oroszország egészen a legutolsó időkig mindig elismerte Grúzia területi egységét. Mindig, minden körülmények között. Most meg itt van ez az ennek homlokegyenest ellentmondó döntés.

– Elnök úr, ön biztosan hallott olyan értékeléseket, például Oroszországból, hogy az egész háború mögött az amerikaiak álltak, hogy ez az ő kaukázusi játékuk volt.

– Nem, ezt kategorikusan kizárom. A Fehér Ház több felelős munkatársa az amerikai polgárok, a választók elé állt, és kijelentette, hogy többször is figyelmeztették Szaakasvilit, ne kezdjen kalandor akciókba. Ezt egyébként mindkét amerikai elnökjelölt környezetében is megerősítették. Ez Szaakasvili vagy a katonai vezetés hibája volt.

– Ez esetben megőrizheti hatalmát az elnök?

– Nem fogok találgatni. Előbb vagy utóbb persze számot kell adnia a nép előtt, hogy mi történt, hogy miben hibás a grúz fél és maga az elnök. Az egésznek egyetlen pozitív hozadéka van: az EU és az Egyesült Államok mellénk állt, India és Kína meg hallgat. Oroszország tehát bizonyos mértékig elszigetelődött.

– És mi lesz ön szerint Grúzia NATO-tagságával?

– Nos, egy népszavazáson a lakosság több mint hetven százaléka a belépésre szavazott. De ha engem kérdez, én inkább az Európai Uniót részesíteném előnyben. Az EU a nehéz napokban bebizonyította, hogy megvédi Grúzia érdekeit. A NATO-felvételünkkel azonban mindenképpen problémák lesznek. Nemcsak a tagországok, hanem mindenekelőtt Oroszország részéről. Oroszország most is figyelmeztette a Nyugatot, hogy nem engedi meg, hogy a NATO közeledjen az orosz határokhoz. Az EU más kérdés, az nem katonai szervezet. A jelenlegi vezetésünk hibájának tartom, hogy nem kellett volna a kényes egyensúlyt megsértenie. Nekünk korábban sikerült egyensúlyoznunk az amerikaiak és az oroszok között. Pedig már akkor is az amerikaiak képezték ki hadseregünket. De erről személyesen tájékoztattam Putyint, és megígértem neki, hogy Grúzia soha sem lesz bázisa semmilyen oroszellenes akciónak. És ilyen körülmények között akkor még Putyin is így válaszolt: Grúzia független állam, maga választja meg szövetségeseit. Akkor ilyen viszony volt. A mai fiatal vezetőknek nem kellett volna letérniük erről az útról.

 

 

Kapcsolódó írások:

Nemes Gábor: A Kaukázus diszkrét bája Nemes Gábor A Kaukázus diszkrét bája Dagesztáni riport Dagesztán,...

Nemes Gábor: Durákia – Dióhéj-történelem „Oroszországnak két nagy szerencsétlensége van: dárogi i duráki” – az...

MENEKÜLTEK, BEVÁNDORLÓK Bognár Róbert: Három portré MENEKÜLTEK, BEVÁNDORLÓK Bognár Róbert Három portré Farid, a...

MENEKÜLTEK, BEVÁNDORLÓK Bognár Róbert: Madzsidi, aki nyolc nyelven beszél MENEKÜLTEK, BEVÁNDORLÓK Bognár Róbert Madzsidi, aki nyolc nyelven...

Dr. Nemes János: Alamizsna Dr. Nemes János Alamizsna “Esetleges csalódásuk ellensúlyozásaként” (A történet...