Farkas Zoltán: MC per iksz

 

Már megint elhamarkodottan járattam a számat.

Történt ugyanis, hogy már sokadszor, a sokadik társaságban vitatták meg körülöttem a magyar olimpiai csapat némiképp csalódást keltő szereplését, szidták a gőgös kívülállóként nyilatkozó Schmitt Pált, aki szerint a magyar sportolók nem küzdöttek szívvel-lélekkel, no meg a létesítményhiányt, amelyről, mint mindenről, természetesen Gyurcsány tehet, csakúgy, mint arról, hogy a magyar sztáredzők egy része külföldön dolgozik. Majd jött a szokásos duma, hogy ezek a mai, megátalkodott fiatalok nem mozognak eleget, márpedig tömegsport nélkül nincs élsport sem… Ekkor vakkantottam közbe, flegmán, ám öntudatosan: a tömegsportnak semmi köze az olimpiához. Élsportoló abból lesz, akit az első perctől céltudatosan erre nevelnek. Csak illemből nem tettem hozzá: akit erre tenyésztenek.

Gyanítom, így is ez volt a társalgás mélypontja. A beszélgetés ugyanis rögvest elakadt.

Pedig gazdag sportpályafutással a hátam mögött szűrtem le a tanulságot. Egykor én is olimpikonnak készültem, s történetesen éppen a tömegsportmozgalomban, annak is a legjavában, a Magyar Honvédelmi Sportszövetségnél.

Sportkarrierem azzal kezdődött, hogy 1964 októberében a műsort megszakítva bemondta a rádió, Hammerl László a kisöbű sportpuska 60 lövéses fekvő testhelyzetű versenyszámában olimpiai bajnok lett. Tizenkét éves voltam akkor – na jó, egy hónap híján annyi. Éppen egyik osztálytársam, Sarkadi vendégeskedett nálunk, aki megsúgta: jár lőni a Marczibányi térre. Sarkadi professzionális tódító volt, ha valamelyik tanár betegeskedett, és nem akadt, aki helyettesítse, közkívánatra őt ültettük ki a katedrához, hogy meséljen nekünk. Bár kissé raccsolt, és minden poénján elsőként nevetett, ami szintén nehezítette a szövegélvezetet, ragaszkodtunk a fellépéseihez. Ezekre az adott alkalmat, hogy tanáraink örvendetesen sokat hiányoztak, ha másért nem, azért, mert nem bírtak velünk. Nem csoda: a Marczibányi téri Általános Fiúiskola egy-egy évfolyamán nyolc osztályt is megtöltöttek a Ratkó-gyerekek, osztályonként negyven-negyvennégy kamasszal.

– Én is szeretnék lőni – mondtam Sarkadinak.

– Az nem olyan egyszerű – vette el mindjárt a kedvemet -, tizennégy év alatt senkivel nem állnak szóba.

– Te sem vagy annyi.

– Az más – vágta rá, és a maga részéről lezárta a témát.

A lőtér alig száz méterre volt iskolánktól; katonai objektum! Ilyenekbe legfeljebb a szocreál krimik dezertőrei és szabotőrei settenkedtek be, hogy kifürkésszék néphadseregünk fegyverzetének titkait, de persze rajta vesztettek. Hónapokig tartott, míg összeszedtem a bátorságomat, és belopakodtam az MHSZ Központi Lövész Klubjába. A lőtér kapujában se portás, se ellenőr, akadálytalanul bejutottam. Az épület központi szárnyában voltak az irodák. Bekopogtam: semmi. Benyitottam. Történetesen egy tárgyalóba: senki. A hosszú terem végén ajtó; párnás, így már kopogni sem lehet. Beléptem, és egy szuszra elhadartam, miért jöttem. Kiküldtek, várjak a tárgyalóban, mindjárt jön Holly elvtárs.

Holly Ferenc őrnagy katonai egyenruhában fogadott, ám nagyon barátságosan. Nem hozakodtam elő azzal, hogy Sarkadi is ide jár (később egyszer sem láttam a lőtéren), de nem is volt szükség protekcióra. Holly elvtárs felvett, és néhány hét alatt helyreállt a világ természetes rendje is: nem volt többé elvtárs, csak Feri bácsi. Ő foglalkozott a serdülőkkel, meg a nála szigorúbb Szabados elvtárs, egy százados, aki Feri bácsinál kevésbé türelmesen vezette a légpuskaedzéseket. Ami egyébiránt nem is csoda: harmincan-negyvenen várakoztunk s vágyakoztunk arra, nem éppen vigyázzállásban, hogy a tíz lőállás egyikében végre fegyvert ragadhassunk.

Ideológiai képzésünkre nem fordítottak különösebb gondot az MHSZ-nél, azt viszont belénk verték, hogy soha ne fordítsuk a fegyvert élő személy felé, még üresen sem, mert ha Isten akarja, még a kapanyél is elsül, ami aligha vágott egybe az uralkodó filozófiai irányzat, a dialektikus materializmus főbb tételeivel. Külön-külön nem sokat foglalkoztak velünk, mindenki tehetsége és szorgalma szerint fejlődött – ha egyáltalán. Eredményeinket azonban számon tartották.

A legendák világába csöppentem. Mondanom sem kell, az akkor huszonöt éves Hammerl maga is élő legenda volt; egyszer lejött az edzésünkre, beszállt közénk, de légpuskával nem lőtt sokkal jobbat nálunk. Csodálattal hallgattuk a kétszeres olimpiai bajnok sportpisztolyos Takács Károly történetét, akiről úgy tudtuk, első aranyérmét jobb kézzel érte el, majd amikor azt amputálni kellett, megtanult ballal lőni, és úgy is olimpiai bajnok lett. Bár a sztori csaknem annyira lelkesítő volt, mint Borisz Polevoj Egy igaz ember című regénye – és a belőle készült szovjet film – hőséé, Alekszej Mereszjevé, aki a Nagy Honvédő Háborúban elveszítette a lábát, de műlábbal is beszállt a vadászrepülőbe, hogy védje a hazát, nem teljesen igaz. Az 1910-es születésű Takács Károly tiszthelyettes volt, és nagy bajnok, mégis évekig mellőzték; a világháború előtt az olimpiákon csak tisztek indulhattak. Berlinben viszont a lövészversenyek sorát altisztek nyerték meg, így Takács Károly bízvást számíthatott rá, hogy legközelebb már őt is nevezik. Csakhogy egy hadgyakorlaton felrobbant a kezében egy gránát, és leszakította a jobb kézfejét. Takács Károly bal kézzel is folytatta a versenyzést, és 1939-ben már így volt világbajnok. Londonban és Helsinkiben is megnyerte az olimpiát, olyan magabiztosan, hogy győzelmi nyilatkozatait előre megírta.

Jó lövő voltam, de nem eléggé. Kevés versenyt nyertem, viszont a hatfordulós Ságvári-kupa versenysorozat végén én álltam a dobogó tetején. Az aranyérmet Hammerl adta át, volt fotózás (MTI!), néhány nap múlva a képeket is megkaptam. Felejthető szépséghibája e családi körben is megünnepelt dicsőségnek, hogy az egyik fordulóra a dózsások, honvédesek valamiféle rejtélyes oknál fogva nem jöttek el. Sőt klubtársam, a nálam fiatalabb, de sokkal tehetségesebb Pintér Laci is kihagyott egy versenyt. Mivel az eredmények összeadódtak, valójában egy szűk mezőny fölött diadalmaskodtam. Nem zavart. Pintér Lacit viszont nagyon irigyeltem. Minden mozdulatán látszott, hogy őstehetség. Persze hogy ő kapta a legjobb légfegyvert, sokkal különbet, mint azok a lámpagyári puskák, amelyekkel mi kezdtük a pályánkat. Apropó Lámpagyár: ez volt a fedőneve annak a rejtélyes üzemnek, ahová évente egyszer, ponyvával borított dzsipen elzötykölődtünk az új légfegyverekért. Minket a ponyva, az üzemet a neve álcázta, nehogy leleplezzék az imperialisták. Azt hittem, Laci a tehetségével érdemelte ki a különös bánásmódot és a jobb, feltehetően nyugati gyártmányú fegyvert, de nem, legalábbis nem egészen; édesapja a Marczibányi tér közelében lévő Ganz Villamossági Művek lövészklubjában edzősködött (Hammerl is ott kezdte lövészpályáját). Apám szintén a Ganz Villanyban dolgozott, előbb szerelőként, három műszakban, majd miután estin elvégezte a Kandót, technológusként. Sokat focizott kollégáival a Marczibányi téren, olykor engem is magával vitt. Arról nem hallott, hogy gyárának lövészegyesülete volna.

Amint elmúltam tizennégy, komolyra fordultak a dolgok. Hívatott a gondnok, Homoki Jenő bácsi, aki ott lakott a lőtéren egy emeleti garzonban, és egyszerre négy komoly fegyverrel szerelt fel: kaptam egy úgynevezett standardpuskát, egy szovjet gyártmányú, MC (ejtsd emesz, de mi csak emcének hívtuk, holott tanultunk oroszul) márkájú kisöbű sportpuskát, mindkettővel 60 lövéses fekvő és összetett – fekvő, térdelő, álló testhelyzetű – számban rendeztek versenyeket. A kisöbű sportpuska tusa a lövész kívánsága szerint formázható-alakítható, faragható és ragasztható, hogy jobban illeszkedjen használója kezéhez, a billentyű – köznapi szóval a ravasz – állítható, hogy a fegyvert a legkisebb ujjmozdulattal el lehessen sütni, ezzel szemben a standard puska gyári változatán nem volt szabad módosítani. Kaptam még egy hadipuskát és egy nagyöbű sportpuskát is, utóbbiakkal 300 méterre kellett lőni, e célnak megfelelő lőtér azonban csak Szentendrén volt. A nagyöbű sportpuskával csupán egyszer lőttem, tizenhét éves koromban, a hadipuskával egyszer sem. Lőtéri szekrényemben akkora értéket halmoztam fel, amely gyaníthatóan felülmúlta családunk teljes vagyonát. Szüleimmel és nagyszüleimmel a Retek utcában laktunk, szemben a híres Fény utcai piaccal, ahol még ínséges időkben is csaknem mindent meg lehetett vásárolni, 34 négyzetméteres lakásunk két szobából, konyhából és spájzból állt, nem volt fürdőszobánk, és a közös vécé az udvarról nyílt. Kiváltságosnak éreztem magam, holott posztó lövészkabátomban, bő lövésznadrágomban és a néphadseregből kiszuperált bakancsomban csak ágrólszakadt voltam.

Átköltöztem az 50 méteres lőtérre, a nagyok közé. Rám bízták a kezdő légpuskás csoport edzését, amit gyakorló szülőként máig sem értek, hiszen a légpuskákkal sürgő-forgó, ügyetlenkedő kiskamaszok közege valóban veszélyes üzem. Tanítványaimmal többnyire türelmesen bajlódtam, egészen addig, míg egy tehetséges, ám pokolian szemtelen srác fel nem bosszantott. Pofon legyintettem, fülig érő szája rögtön elkeskenyedett. Olyannyira megrendített az eset, hogy Feri bácsiéknak önként bevallottam. Bocsánatot kellett kérnem, s nemcsak a fiútól, hanem a szüleitől is, akiket kifejezetten ezért rendeltek be a lőtérre. A srác később elmaradt, kezdő csoportom néhány versenyzője pedig előrébb lépett, így edzői pályafutásomnak lőttek. Nem bántam.

Felnőttnek éreztem magam, amikor más lőtérre utaztunk, például a Mexikói útira, és puskával a vállamon feszítettem a villamoson. Kaptam egy cédulát arról, hogy jogosult vagyok a fegyverszállításra. Felnőttnek éreztük magunkat, amikor Apcon egy új légfegyveres pálya avatásán díszvendégeskedtünk, és az ünnepi versenyen a három első helyezést elhoztuk. No és akkor is, amikor edzőink biztatására és az apadni kezdő honvédségi források pótlására a lőtér sarkán nyilvános céllövöldét nyitottunk, a kiselejtezett fegyverek huzagolását gondosan megrongálva, nehogy a fődíjként elnyerhető pezsgőt bárki elvigye. Felnőttnek éreztem magam, amikor egy vidéki verseny előtti estén a nálam is idősebb ifikkel, juniorokkal a Kapos Szálló éttermében vacsoráztunk. Ittunk is, én speciel Hubertus likőrt kevertem vad albán pálinkával, és hiába figyelmeztettek, sok lesz, nem szabad keverni, büszkén álltam a sarat – egészen eszméletvesztésig. Utána egy lövészlány hánytatott-pisiltetett meg, és fektetett ágyba, ruhástul. Ezt csak másnap tudtam meg, amikor vacsorám árulkodó darabjait szürke kardigánomon viszontlátva érdeklődtem, mi történt velem. Társaim brutális nyíltsággal részletezték. Fájt a szégyen, mert a lány pokolian tetszett. Két évvel volt idősebb nálam, gyanítom, nemcsak a berúgással játszottam el egy ifjúkori románc lehetőségét.

Felnőtt profiként feszítettem, pedig csak boldog amatőr voltam. Fő versenyszámom, akárcsak Hammerlé, a kisöbű sportpuska lett. A KLK híres nevelőegyesület volt, a legjobb ifiket a gazdagabb egyesületek elszipkázták tőle, utánam nem kapkodtak. Nem volt edzéstervünk, sem számonkérés, legfeljebb csalódott edzői tekintetek egy-egy verseny után. Edzésmennyiség? Szerdán és pénteken, ha a tanulás engedte; így is annyi lőszert lődöztem el, amennyit szüleim keresetéből meg sem tudtam volna vásárolni. Jutalmazás? Egyszer kaptam háromszáz forintot a csapatban elért országos bajnoki címért. Ezt is a véletlennek köszönhettem: a versenyen háromfős csapatokat kellett indítani, és betegségek, vizsgák miatt csupán velem együtt voltunk annyian. Két társam szerencsére olyan jól lőtt, hogy még az én gyengébb, 586 körös eredményemmel is (60 lövésből 14 kilences, a többi tízes) elsők lettünk.

Ez egyben lövészpályafutásom végét is jelentette; mondhatni, a csúcson hagytam abba. Jött az érettségi, az egyetemi felvételi, kinőttem az ifik közül. Nem akartam zupás lenni, leszereltem. Leadtam a fegyverarzenált, Homoki Jenő azzal köszönt el tőlem, bármikor szívesen látnak, mert amúgy kedvelnek. Megígértem, jövök. Többé nem tettem be a lábam.

Ha valaki megkérdezte volna tőlem, mit szólok sportlövőink pekingi szerepléséhez, kitérő választ adtam volna. Azzal kezdve, hogy a mai kvótarendszer alapján sem Hammerl László, sem Varga Károly nem lenne olimpiai bajnok, mert ki sem jutottak volna Tokióba, illetve Moszkvába. Hammerl ugyanis 1964-ben az állatorvosi egyetem végzős hallgatója volt, nem volt számottevő eredménye. Egy évvel korábbi sikerei alapján a sportügyekben teljhatalmú Kutas István tette be a csapatba, utólag, amit Hammerl egy arannyal és egy bronzzal hálált meg. A nemzetközi mezőnyben alig ismert Varga Károlynak pedig 1980-ban, immár szövetségi kapitányként, Hammerl szavazott bizalmat.

Olykor millimétereken múlik minden. Hammerl Tokióban 597 kört lőtt, annyit, mint az ezüstérmes amerikai Wigger, és csupán jobb utolsó sorozatával nyert. Négy évvel később 598 körös teljesítményével ugyanígy esett el az aranytól, akkor kettejük holtversenyét a cseh Kurka javára döntötte el a jobb utolsó sorozat. Moszkvában Varga Károly az olimpiai lövészverseny előtt néhány nappal az öttusázókkal focizott, Török Ferenc faultolta, a sportlövő akkorát esett, hogy jobb kezének az orsócsontja eltört. Varga befáslizott kézzel feküdt be a lőállásba. A verseny után azt hitte, 598 körös teljesítményével dobogóra sem került. Mérgesen becsomagolt, felszállt a csapat buszába, onnan szólították vissza az eredményhirdetésre, mert egyik vitatható lövését hosszas mérlegelés és méricskélés – úgynevezett kaliberezés – után utólag megadták tízesnek… 599 körrel olimpiai bajnok lett. „Készítettem papíron egy kis forgatókönyvet, mi az, amire figyelnem kell. És azután azt pontosan betartottam minden egyes lövésnél… Leírtam például a papírra, hogy »nem célzom túl, a negyediknél leveszem«. A finom célzást három szívdobbanásnál tovább ugyanis nem szabad kivárni, mert elfogy a levegő, a has megereszkedik, és fölé lő az ember. Ilyenkor ki kell fújni a levegőt és újra célozni. Ezeket a legfontosabb dolgokat tehát leírtam, és következetesen betartottam” – nyilatkozta Varga a Magyar Sportlövők Szövetsége lapjában. Valahogy így van ez.

A magyar sportlövők közül Takács Károly sikerei óta esélyesként csak Igaly Diána nyert olimpiát Athénban (no meg egy bronzot, négy évvel korábban). Igaly teljesítményéhez egy adalék, csak úgy, miheztartás végett: Athén másik sportlövő olimpiai bajnoka, Ahmed al-Maktum az Egyesült Arab Emírségek színeiben az uralkodó család tagjaként, a dubai emír rokonaként úgy készült fel az olimpiára, hogy minden évszakban a világnak azon a táján edzett, ahol a fényviszonyok olyanok voltak, amilyenre Athénban számított. Vele szemben Igalynak olimpiai bajnokként még azért is meg kellett küzdenie, hogy egyáltalán edzeni tudjon. Az édesapja által létrehozott budaörsi lőtéren csendháborításra hivatkozva zaklatták a hatóságok, majd napi két órában, délidőben szabták meg az edzésidőt, így Sarlóspusztára és Fűzfőre járt gyakorolni. (Végül az önkormányzat felajánlott neki csaknem 10 millió forintot, építsen másutt lőteret.) Csoda lett volna, ha Pekingben duplázni tud.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Egy bérolvasó kesergései Farkas Zoltán: Egy bérolvasó kesergései A fenébe! Már megint...

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Farkas Zoltán: Hónapló Farkas Zoltán: Hónapló Január. Nagyot alakítottak a Mozgó szerzői...

Farkas Zoltán: Ámítási mesterkurzus Egy a tábor, egy a zászló – ezt sugallja Szijjártó...

Farkas Zoltán: Az idegen szabadság Farkas Zoltán Az idegen szabadság A magyarországi reformok Friedman...