Békés Pál: Még nyílnak a völgyben a kerti virágok

 

Szeptember végén az emberben néha felötlik Petőfi, nem csupán a vers címe miatt, és nem csupán azért, mert valóban nyílnak még a virágok – bár nem a völgyben, hanem az erkélyen, és nem kertiek, hanem csupán satnya cserepes növények, de azért mégis. Nálam éppenséggel hajnalkák.

Tüntetésre (avagy „antináci tüncire”, ahogyan gyerekeimtől hallom az utóbbi időben) indultában az ember továbbdünnyögi magában a versdallamot, és eljut a harmadik sorig: „De látod amottan a téli világot?” És akkor megáll egy pillanatra az erkélyen, végignéz a szürke utcán, és látja. Igen, látja. Piszok hideg lesz.

A Vígszínház irányából indulok a Roosevelt tér felé a Charta-tüntetésre, de a lezárt mellékutcákat elkerülendő inkább a Duna felé kerülök, szokás szerint késem, elügetek az egykori Fehér Ház, most képviselői irodaház mögött hangoló romák mellett, majd végig az alsó rakparton a rendőrsorfal mentén. Unatkozva álldigálnak a sötét műanyag páncélok a folyó mellett, én meg szedem a lábam. A Cipő-emlékművet ketten is őrzik. A nyáron jártam itt utoljára. Éppen a brutális melegfelvonulás másnapján.

Egy héttel korábban kért fel egy francia tévéstáb, hogy budapesti íróként meséljek valamit a Dunáról. Ugyanis színvonalas és tartalmas és szórakoztató és ismeretterjesztő, mindazonáltal látványos filmet készítenek a France 2 csatorna számára Európa folyóiról. Most épp a Duna van soron. Téma: miként köt össze és választ el a folyam, hogyan fűzi fel az országokat és városokat, lám, mi minden történt már a partján. Igen eredeti ötlet, egykoron, tévés koromban hat ilyen sorozattervet tanulmányoztam végig aprólékosan, az archívumban ugyan három kész Duna-produkció hevert, de abból nincs pénz, csinálni kell, barátaim, alkotni szünet nélkül, így hát ha valakinek utazni támadt kedve, akkor a homlokára csapott – a Duna! Azzal írt egy új szinopszist, leöntve némi korszerű uniós szósszal, és beadta az ORTT-nek, hátha bejön. A franciáknak bejött, nyilván mert nem kellett az ORTT-vel bíbelődniük – úgy könnyű. A Rajna és a Volga között kerítettek ránk sort, minden parti városban felkértek egy-egy írót, álljon a rakparton, merengjen kissé, nézzen a vízre melankolikusan, és meséljen. Úgy hallották, 44-ben volt itt ez-az, meg azután az emlékmű bizonyos szögből jól filmezhető, ideális helyszín, úgyhogy legyek szíves, lépdeljek a bronzcipők között. Mondtam, nem lépdelek. Megkérdezték: miért? Elmondtam: mintha sírokon járnék. Azt felelték, ez az, éppen erről meséljek, jó, akkor nem lépdelve, hanem a rakparton ülve, de könyörögnek, merengjek, az kell. Leültem, merengtem, néztem, miként úszik el a dinnyehéj, és mondtam, amit mondhattam, színvonalasan, tartalmasan és ismeretterjesztőn, ahogyan kérték, mert még dolgozott bennem az egykori tévés fegyelem: egy interjúalany ne szarakodjon, legyen a stáb segítségére, mondat végén vigye le a hangsúlyt, és ha motorcsónak közelít, kezdje újra, egyébként nem lehet vágni az anyagot. És míg elmondtam, mi történt itt 44 végén, hogyan szedték össze a nyilasok a zsidókat az ostromlott városban, köztük az apámat, aki az utolsó pillanatban meglépett a rakpartra hajtott menetoszlopból, és miként lőtték őket a jeges Dunába, többnyire meztelenül, míg beszéltem, szándékom szerint színvonalasan, tartalmasan és ismeretterjesztőn, hangsúlyra, motorcsónakra vigyázva, ott dübörgött bennem, hogy hozzátegyem-e: a rakparti kivégzők utódai újra itt tombolnak a városban, előző nap a nagyközönség többségének tetszésétől kísérve rátámadtak a melegfelvonulásra, utána levezetésül laza embervadászat, egy-egy nagyobbacska verés a mellékutcákban: buzi-e vagy? Nesze! Kivégzés kétségkívül nem volt, csak az igény fogalmazódott meg igen erőteljesen – igazi alulról jövő népi kezdeményezés.

Azon töprengtem, hogy én, a véletlen interjúalany, aki egy nemzetközi sorozat színfoltjaként ücsörgök a rakparton a bronzcipők mellett, milyen képet festhetek hazámról és szülővárosomról a francia tévéstábnak, melynek kerek négy perce van Budapestre, ezen belül kettő rám és az egész történetre. És hát nemcsak tévés fegyelem van a világon, hanem állampolgári is, majd még idegenszívű hazaárulók festik itten a torzképet a székesfővárosról. A rendező azonban, mintha megérezte volna vívódásomat, átvágta a gordiuszi csomót: előző este a szállodában látta a CNN adását a zavargásról, látta az egész világ, Budapest mostanában csak így szerepel, volna-e valami mondandóm erről a külső szemmel értelmezhetetlen jelenségről? Volt. Meghallgatta, bólogatott, azt mondta, sajnos túl hosszú, de majd meglátja, úgyis a vágóasztalon dől el minden, és zárásként van itt még egy igen izgalmas kérdés: milyen érzés Budapesten írónak lenni? Előbb kitátottam a számat, azután becsuktam. Végül azt feleltem: néha igen nehéz. Például amikor az embert sürgeti a leadási határidő. Mint engem most. És azzal eljöttem.

A Charta-tüntetést nem lehetett lekésni, mire a Roosevelt térre értem, éppen véget ért a vonulás a túloldali Clark Ádám térről ide, a pesti oldalra, ha igazi tömeg nem is volt, de mégis: sokaság. Barátságos esemény. Jóleső. Átütőnek nem mondanám. Akárhogy szépítjük: nem a fiatal Magyarország megmozdulása – gimnazista vagy egyetemista korosztályhoz tartozókat csak elvétve lehetett látni. A Hősök teréről szeptember végi dúlásra induló csuklyások átlagéletkora sokkal alacsonyabb. De a menet útvonalán, végig az Akadémia utcán, majd a Kossuth téren békesség volt, se perverz mocskolódás, se gyűlöletbeteg arcok… Mintha minden rendben volna. Ma már Budapest és a vidék egész rendőri erejére szükség van kétórányi relatív békességhez.

A politológusok és a sajtómunkások már az előző héten ízekre szedték a Charta-felvonulást, ballib oldalon szordínós öröm, fanyalgó tartózkodás, jobbról lesajnálás, kéjes agyagba döngölés, fölényes szánakozás – akár meg se kellett volna tartani az összejövetelt, a vélemények előre készen álltak, mint Bacsó filmjében, amikor a tanúkat kihallgató bíró mellényúl, átfutja a kezében tartott gépelt lapot: ja, pardon, ez az ítélet.

A Parlament elől a Falk Miksa utcán át szivárogtam a Körút felé. A politikai gyűléstől kétszáz méterre kis pódium, szalonzene, végig az utcán művészeti vásár. Kerámiák, festmények, az antikvitásboltok kínálata az utcára kihurcolt asztalkákon. A Kossuth téri esemény itt már nem esemény. Ketten alkusznak Esztergályos Cecília kerámiáira, megy a licit, ebből még lehet valami. Egy keresztutcán jobbra át, és ki a Bajcsyra, onnan tovább a Nagymező utcán.

A Madách tér melletti Godot kávéházba rohanok, késésben vagyok. Ugyanis hetekkel a tüntetés előtt elígérkeztem egy fiatal, lelkes társaságnak, mely írók bevonásával budapesti meséket tálal érdeklődő egyetemistáknak, akik valami akadályverseny-féleségen ismerkednek a város irodalmi múltjával, helyszínről helyszínre vándorolva, és hat kávéházban hat író mesél nekik irodalmi vagy Budapest-történeti anekdotákat. Már-már futok. Nem szeretek késni, de valahogy mindig megoldom.

A Nagymező utcán, az Operett és a Thália Színház közti szakaszon sokadalom, az Operett zenekara játszik az utcán, musicalrészletek, taps, tánc, vigalom – a város él és élni akar. Lehet, hogy van itt valami politikai hacacáré, de ki hallja, ha szól a zene? Az Andrássy út Liget felőli végében rendőrvillogók, közelít a Molotov-koktélos nemzeti elkötelezettség (milyen szép gesztus, hogy az egykori szovjet külügyér találmánya lett az ifjak kedvence). Lassan jönnek, addig még belefér néhány szám, és az Operett előtt rázendít Tevje: Ha én gazdag lennék…

Lihegve érek a Godot-hoz, a bejáratnál a kedvesen dilettáns szervezők egyike fogad: sajnos a hely zárva, úgyhogy átmegyünk a Katapultba, az irodalmi verseny résztvevői is oda érkeznek. Míg átsietünk a Dob utcára, onnan a Dohány utcai sörözőbe, elmondja, hogy a hat neves kollégából négy lemondta a részvételt, az egyik azért, mert ilyenkor focizni szokott, a másik, mert felolvasóestje van, és a többieknek is közbejött valami. – Nyilván a tüntetés – mondom. – Milyen tüntetés? – kérdi.

A Katapultba lassanként megérkezik néhány egyetemista, érdeklődnek, kérdeznek, válaszolok, azt mondják, igazán érdekes, amit mondok, és sajnálják, hogy csak nyolcan jöttek. – Nyilván a tüntetés miatt – mondom. – Milyen tüntetés? – kérdik.

A városról beszélek, a Nagykörút szakaszairól, a Ferenc-, József-, Teréz-, Erzsébet-, Lipótvárosról, bár budapestiek, de mindez újdonság a számukra, amiként a földalatti és az Andrássy út építésének története is, nem hallottak még a világörökségről, de érdeklődnek.

Mire befejezzük, az Andrássy utat már szétverték az erre szakosodott hordák, éppen a takarítás és kárfelmérés zajlik. A Charta-tüntetés résztvevői már hazamentek, nyilván összegöngyölték a délután az Akadémia épülete előtt kibontott transzparenst, melyen a 36-os spanyol polgárháború köztársasági jelszava virított: No pasaran! Nem volna célszerű összeakadni az eufemisztikusan jobboldali radikálisoknak nevezett nácikkal, akik borzasztóan ingerültek, ha a nevükön nevezik őket, és nem biztos, hogy értik a spanyol jelszót, de ösztönösen rossz néven vennék a „Nem törnek át!” szlogent, hiszen éppenséggel áttörhetnékjük van. Ma lépett a nyilvánosság elé egészen újszerű egyenruhás mozgalmuk, az egykoron Gömbös Gyula által vezérelt MOVE, a Magyar Országos Véderő Egyesület, a fasizmus magyar változatának emblematikus alakulata.

Retróország retrófővárosában újra beköszöntöttek a harmincas évek.

Este kimentem az erkélyre a szokásos hajnalkaellenőrzésre. Az aznapi virágok addigra persze becsukódnak, de a lámpafénynél megleshetem, hogy másnap reggelre hány új virág várható. Három-négy. Nem sok, de azért mégis. Így szeptember végén ennek is örül az ember. Fő, hogy még nyílnak.

 

 

Kapcsolódó írások:

Békés Pál: Arany disznó Békés Pál Arany disznó Azt persze tudtam, hogy közeleg...

Békés Pál: Lesz nagy ámulás Békés Pál Lesz nagy ámulás Ritkán vetődik a magamfajta...

Békés Pál: Retro Békés Pál Retro Halad az ember a 71-esen, az...

Békés Pál: IRA Békés Pál IRA Jaj, dehogy. A címben található rövidítés...

Békés Pál: Két út Békés Pál Két út Volt ebben az útban némi...