Dalos György: Rossz érzések
Berlin, 2008. szeptember 10.
„Egy nap békehírei” – ez a címe annak a sajtószemle-paródiának, amelyet Karinthy az első világháború vége felé rázott ki zseniális ujjából. Akkoriban már-már a militaristáknak is kezdett elegük lenni a vérzivatarból, és a sajtó tele volt a legkülönbözőbb helyszínekre képzelt titkos béketárgyalásokról és fegyverszünettervekről szóló találgatásokkal. Karinthy ezeket gyűjtötte csokorba, s azzal a poénnal zárta le őket, hogy egy feljebbvaló egyszer csak ráreccsen a lövészárokban olvasgató katonára: – Őrmester, tegye el már azt az újságot, nem látja, hogy kitűnő célpontot nyújt vele az ellenségnek?
A mi kis unalmas, elhúzódó világháborúnkat is elérte a kombinációs hullám. Percenként változik a helyzet: ki kivel és miben ért egyet, miről tárgyal szívesen és miről semmi szín alatt, ki ér rá csütörtökön, ki mit mondott vagy gondolt valójában. Újabban a „szakértői kormány” a legtöbbet emlegetett kifejezés, ha jól értem, itt a Gyurcsány- és az Orbán-éra közötti békés átmenet formulájáról van szó, létrejön egy válságmenedzselésre hivatott garnitúra, s mintegy előkészíti a választásokat, amelyeknek kimeneteléhez, akár előrehozzák őket, akár kivárják velük 2010 tavaszát, alig férhet kétség. Ebből a szempontból megannyi látszat történik velünk, például az is látszat, hogy a liberális párt lenne a mérleg nyelve. Mégis kínosan érint, ha újraolvastatják velem Fodor Gábor júniusi beszédét, amelyben imigyen érvel ellenjelöltjével, Kóka Jánossal szemben:
„Amit János ajánl nektek, az SZDSZ-nek és az országnak: az ultimátumok politikája. Vagy létrejön az egykulcsos adó, megvalósul az ezermilliárdos adócsökkentés, vagy az SZDSZ nem szavazza meg a költségvetést, ezután pedig előre hozott választásokon mérkőzhet meg az ő vezetésével a parlamentbe jutásért. János politikája nem a párbeszéd és az építkezés politikája, hanem az ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásoké: vagy lenyomjuk a követeléseinket az MSZP torkán, vagy jöjjön Orbán Viktor kétharmados győzelme. Barátaim, ha azt gondoljátok, hogy ez véghezvihető, akkor azt kérem: gondoljátok újra. Valóban ez az SZDSZ érdeke? Kibírunk még egy kudarcot? Valóban ez az ország érdeke? Nekem meggyőződésem, hogy nem. Meggyőződésem, hogy az ultimátumok politikája bukáshoz vezet. Az ultimátumok politikája kiviszi az SZDSZ-t a parlamentből.”
Rosszabb ez az idézet, mint a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap legdühödtebb támadása a balliberális oldal ellen.
Húsz évvel ezelőtt Fodor Gábort is vendégeim között tisztelhettem, amikor negyvenötödik születésnapomat tartottam, még a Lenin körúti lakásban. Gondolom, ő is emlékszik arra az alkalomra, hiszen – remélem, e közléssel nem sértek személyiségi jogot – aznap délelőtt volt az esküvője a Krisztinavárosi Anyakönyvi Hivatalban. Annál jobban esett nekem, hogy az ifjú pár ellátogatott hozzám, s az este egy részét barátaim és ismerőseim körében töltötték, akik nagyjából kiadták az akkori balliberális politika vezérkarát és holdudvarát, miközben hangsúlyoznom kell, hogy a két szoba maximális felvevőképessége kb. nyolcvan főre szorítkozott. Persze lehet, hogy másutt is tartottak aznap este ellenzéki bulit, néhányan vidéken vagy külföldön tartózkodtak, valamint időről időre cserélődött is a közönség, de nagyságrendileg biztosan nem volt sokkal több ellenzéki az országban.
Furcsa helyzetben éltünk azon az őszön: még létezett a párt a maga megroggyant vezető szerepével, a rendőrség öntudatosan lóbált gumibotjaival, Grósz Károly az aradi kudarc után, de még a sportcsarnoki beszéden innen, de léteztünk mi is, a hivatalosan „új szerveződéseknek” titulált, be sem tiltott és meg sem engedett csoportok, mi több, már a majdani pártharcok alapjául szolgáló első feledhetetlen sérelmek is megestek. Világos volt azonban, hogy ami most következik, az többpártrendszerű parlamentáris berendezkedés lesz, amelyben bármely szereplő bármely szereplővel alkothat kormány- vagy éppen ellenzéki koalíciót. Arról pedig, hogy ki kivel és hogy kerül hatalomra, végső soron a választók által előnyben részesített párt fog dönteni. Ép ésszel és nyugati tapasztalatok birtokában persze nem gondolhattuk, hogy mindez épp nálunk eszményien fog sikerülni, de azt se sejthettük, hogy ennyire visszájára fordulnak az akkori hitek és jó szándékok. Fel se merült bennünk, hogy előbb-utóbb a demokratikus ellenzékből lett párt is ráfanyalodik az „úri huncutságra”. És ki gondolt volna arra, hogy a születésnapi vendégeket abban az összetételben két évtized múlva lehetetlen lesz összehozni egymással – s legkevésbé azért, mert többen nem élnek már közülük.
Valóban: mit tesz velünk a politika? Nemcsak olyasmire kényszerít, amihez eredetileg sem közünk, sem kedvünk, hanem olykor még akartatja is velünk utólag, amire előzőleg rákényszerített. Bőven el tudom képzelni például, hogy Fodor nem egyszerűen kortesfogásként mondott szombat délben megsemmisítő bírálatot arról a taktikáról, amelyet hétfő reggeltől ő maga ültetett át a gyakorlatba, hanem akkor még úgy is gondolta. A pártján belül elért csekélyke diadal pillanatában a dolgok mozgatójának vélte magát, holott őt mozgatták a dolgok. És ez a történet nem csak az SZDSZ-ről szól, amely párthimnusz helyett hamarosan hattyúdalát rendelheti meg egy édes-bús melódiákban jártas zeneszerzőnél. Az SZDSZ-t túl fogja élni a hátba döfés legendája, amellyel az MSZP próbálja majd elfödni a közös bukásban való saját felelősségét, a Fidesz pedig a szövetségesi lojalitás megtestesítőjeként viszi be a kormányba alig létező társutasát. S így megy ez mindaddig, míg valamely elkerülhetetlen hiba folytán rajtuk is betelik az elitek mulandóságának és esendőségének sorsa.
Elnézést kérek a szándékolatlan képzettársításért, de diktatúrából vett példán próbálom ábrázolni a politika és főleg a politikusok lehetőségeivel kapcsolatos fenntartásaimat. 1976 végén, amikor az NDK hatóságai kiutasították és állampolgárságától megfosztották Wolff Biermann ellenzéki költőt és énekest, mélypontra süllyedt a hatalom és az értelmiség viszonya. Erich Honecker pártvezető nyilván enyhíteni akarta a helyzetet, és e célból fogadta Sarah Kirschet, a kiváló költőnőt, aki épp benyújtotta kivándorlási kérelmét a hatóságokhoz. Honecker nyilván az NSZK-ba való áttelepülésről akarta – egyébként eredménytelenül – lebeszélni, és miután türelmesen, hangsúlyozott jóindulattal végighallgatta Sarah Kirsch panaszát az elviselhetetlen cenzúráról, a besúgórendszerről, az utazási tilalmakról, vigasztalásképpen ennyit mondott neki: „Tessék dolgozni és jobb időket kivárni.” Azt hiszem, kevés államférfi nyilatkozott akaratlanul is őszintébben a nevével fémjelzett éráról.
Kapcsolódó írások:
Dalos György: Vízállásjelentés Dalos György: Vízállásjelentés Berlin, április 13. Ha tudósító lennék,...
Dalos György: Fantomképek Berlin, 2010. április 7. Reggel, még kissé kábán, merthogy a...
Dalos György: Zsűrihelyzet Dalos György Zsűrihelyzet Berlin, 2008. április 6. Tagja lettem...
Dalos György: Világvégék Dalos György Világvégék Budapest-Berlin, 2008. október 10. Gyurcsány Ferenc...
Dalos György: Politikai kánikula, avagy folyt. köv. Berlin, 2010. július 7. Mint múltkoriban (MV, 2010/7) szóvá tettem,...