Végel László: Budapesti eső, bácskai termés

 

A tűrhetetlen kánikula miatt napokig ki sem mozdultam a lakásból. Legfeljebb az újvidéki Matica srpska olvasótermébe tértem be, hogy az ódon falak mögött a század eleji újságokat böngésszem. Élvezetesebb a régi újságokat olvasgatni, mint az újabbkoriakat, amelyekből az utóbbi időben alig tudok meg valamit. Lassacskán Szerbia unalmas ország lesz, tartok tőle, hogy a közeljövőben Magyarország lesz a legizgalmasabb ország a térségben.

Mind egyhangúbbak a kisebbségi újságok is. Pár évvel ezelőtt még tele voltak bombasztikus ígéretekkel, s csodálatos történeteket adtak elő, hogyan bombázzák a kisebbségi vezetőket, akik halálmegvető bátorsággal küzdenek a kisebbségi jogokért. Most már szó sincs ilyesmiről. Az ígéretek leértékelődtek, hiszen az ígérgetők már sok-sok éve benn ülnek a hatalomban. A bombákról szóló históriákban pedig senki sem hisz. Ma már a valóság sem fontos, szinte kizárólag a politikáról van szó, amely pedig egyre kínosabban szajkózza önmagát. A legkomikusabbak a kisebbségi pártértelmiségiek, akik valóságirodalmat követelnek, olyat, amely kínosan ismétli önmagát.

Emlékszem, legutóbb a nyolcvanas évek elején élveztem ezt a nyugalmat a Matica srpska olvasótermében. Abban az időben is a két háború között megjelenő délvidéki magyar újságokat tallóztam, amikor is nem győztem csodálkozni a Bácsmegyei Napló színvonalas belgrádi parlamenti tudósításain. A szabadkai sajtót nagyon érdekelte, hogy mi történik Belgrádban, megvolt rá az oka. Ugyanis az újságírók olvasták Kosztolányit. Az ő belgrádi „tudósítása” ma is valóságos mesterműnek számít. A Bácsmegyei Napló nagyon jól tudta, hogy mi történik a belgrádi parlamentben, s erről alapos, pontos tudósításban számolt be.

Ha valakit a két háború között Pesten érdekelt, hogy mi játszódik le Belgrádban, akkor elegendő volt fellapoznia a Bácsmegyei Naplót. Ma viszont az MTI tárgyilagosabban tudósít, mint a helybeli kisebbségi sajtó. Nemcsak a parlamentről, hanem a belgrádi politikáról és mindennapokról. Márpedig a Trianon utáni időszakban a sajtóházak körülményei nem voltak jobbak, mint napjainkban; akkor azért mégsem beszélhettünk rendszeres anyaországi támogatásokról, meg az akkori jugoszláv államhatalom sem támogatta a kisebbségi sajtót úgy, mint ma.

Imént olvastam az adatot, miszerint a tartományi kormány jelenleg 27 vajdasági kisebbségi lapot támogat. Erre a célra 23 millió dinárt biztosított. Különös eset áll fenn: ha a kisebbségi magánbefektetők kisebbségi lapot szeretnének létrehozni, akkor kezdeményezésük eleve kudarcra lenne ítélve, mert a Magyar Nemzeti Tanács kegyeltjei egyszerre élvezik az anyaország, a tartomány, valamint a szerb állam támogatását is. Ugyanis amint nincs konkurencia, azt a minőség sínyli meg: a dömpingárak elnyomják a magánkezdeményezést.

Ezzel szemben a két világháború közötti időszakban volt konkurencia, emiatt a délvidéki sajtó izgalmas volt, tárgyilagos és érdekes. Ami már azért is meglepő, mert például a Trianon előtti korszakban a délvidéki magyar sajtó igencsak szürke volt. Minő paradoxon! Magyar vonatkozásban némi szellemi pezsgés Trianon után következett be, amikor a délvidéki magyarság leszakadt, és kénytelen-kelletlen be kellett látnia, hogy nem számíthat senkire és semmire; kizárólag önerőre támaszkodhat. A Délvidéken maradt magyar értelmiség rendkívül sanyarú körülmények között tevékenykedett, mivelhogy ezt az értelmiséget nem karolták fel úgy, mint a vajdasági szerb polgárság a szerb kultúrát Trianon előtt. A magyar értelmiségieket nem patronálta a helyi módosabb magyar réteg sem, amely – főleg a harmincas években – nagyban fitogtatta magyarságát, abban a tévhitben ringatódzva, hogy kultúra nélkül ez lehetséges. Gondolván: elegendő, hogy Budapesten essen az eső, hogy Bácskában jó termés legyen.

Nem ilyen magatartást tanúsítottak a szerb kultúra pártfogói. 1918 előtt a Délvidéken minden vajdasági szerb író mögött egy gazdag újvidéki szerb kereskedő állt. Az újvidéki szerb üzletemberek, mint módosabb polgárok, önerőből intézményeket működtettek, továbbá busás támogatásukban részesítették az arra érdemes kezdeményezéseket. 1910-ben például Újvidéken 30 ezer szerb élt és 18 ezer magyar, ám a kulturális mappa nem erről a számadatról árulkodott. A magyar dimenzió ugyanis alig volt érzékelhető. A magyar kulturális elit bizonyára meg volt győződve afelől, hogy elegendő, ha Budapesten történik valami, a peremvidék nem fontos. Legfeljebb arra való, hogy időnként vendégszerepeljenek a budapesti művészek. 1904. március 31-én például az Újvidéki Hírlap arról tudósít, hogy megalakult a „Bácskai irodalmi kör”, s reményét fejezi ki, hogy a kezdeményezés sikerrel jár. Aztán néma csend. Ez is, mint annyi más vidéki kezdeményezés, kudarcba fulladt. Ugyanaz történt, mint amit Németh László érzékelt Erdélyben. Egy és ugyanaz, mint amit Szekfű Gyula szögezett le. „A magyar államférfiaknak – írta Szekfű a harmincas években – nem volt érzékük Erdély bajai és szükségletei iránt, még azoknak sem, akik pedig Erdélyből szakadtak Budapestre, a »központba«.” Az elevenére tapintott tehát Szekfű, amikor az „elszakadtak” érzéketlenségéről ír, mely valójában egy régi hozzáállás, amely meghatározta az egykori magyar peremvidék tragikus történetét. Az Újvidéki Hírlap még 1904. június 30-án átveszi a Budapesti Hírlap cikkét, amelyben többek között az olvasható, hogy „Újvidékre kevés gondot fordít a budapesti kormány. Újvidék az a pont, ahol a balkáni népek érzései és törekvései megismerhetők. Magyarország sehonnan sem képes oly hatással lenni a Balkánra, mint Újvidékről. (…) És Magyarország, ha a Balkán barátságát és a balkáni népek barátságának hasznosságát akarja látni: kénytelen Újvidéken a legkülönbözőbb és legkifogástalanabb expozitúrákat alkalmazni, a legkiválóbb magyar és szerb elméket forszírozni, miből kifolyólag a szerb faj szívét és erejét ilymód meghódítani. A magyar kormányok, úgy látszik, soha sem voltak tisztában Újvidék nagy jelentőségével.”

Néhány évvel később az Újvidéki Naplóban (1913. augusztus 13.) az újvidéki magyar polgárság panaszáról tudok meg egyet-mást: „Itt vagyunk a határszélen”, olvasom. „A Kelet kapuja: Újvidék. Tátott szájjal nézzük, hogy miképpen hull a szerencse más városok ölébe, de nekünk még kóstoló se jut abból, amit a múzeummal bíró városok nagy tömegekben kapnak.” Ezek a sorok pontosan kifejezik az abszurd délvidéki világot. S miről is szól ez az abszurditás? Újvidéken 1913-ban még mindig érződik az a roppant nagy gazdasági fejlődés, amit a város a századfordulón, főleg önerejéből ért el. 1913-ban is pezseg az élet. Felavatták az újvidéki villamosjáratokat. Északon és délen is erősödik a nacionalizmus, Újvidéken pedig bizonytalan visszafogottság tapasztalható. Itt is meghonosodott a magyar szeceszszió, akárcsak Szabadkán, ám elegendő a Vasember-házra vetni egy pillantást, hogy lássuk, mértékkel használták a magyar nemzeti motívumokat. Ugyanúgy, mint a pravoszlávok, akik a püspöki palotát bizánci stílusban építették. Volt arányérzékük. Egyik esetben sem tobzódik a stílus, minthogy tekintettel voltak egymás iránt. Valahol a mélyben már érződnek a közelgő földrengés előjelei, de a polgár elkeseredetten is mértéktartó. A város épült, szépült, gyarapodott, ekképp senki sem számolt a bekövetkező földindulással, amely szükségszerűen bekövetkezett. A századelőn megfogalmazottak azonban időnként vissza-visszatértek. „Újvidék magyarságának kilencven százaléka nincstelen munkás és napszámos. Anyagilag tehát messze a szerbek mögött vannak még ma is a magyarok” – írta Tomán Sándor a Reggeli Újság 1941. augusztusi számában. Trianon előtt is így volt, állapítja meg a szerző.

Akik tehát Trianonról szólnak, ne feledkezzenek meg Makkai Sándor tanúvallomásáról: „A legdicsőbb korszak sem volt egyéb, mint a hatalmasoknak a basáskodása, kéjelgése a felszínen, míg alul korrupció, elnyomás, kizsákmányolás bűzlöttek. A magyar múlt közös nemtörődömséggel készítette el a katasztrófát. Frázisok, jelszavak, kicsépelt szólamok alkották a hazafiságot és a nemzeti öntudatot. Munkanélküliség, kivándorlás, eladósodás, a termelőmunka elejtése, a gazdasági és a kulturális erők idegen kezekbe csúsztatása jellemzik a magyar erő és hatalom éráját. Éppen az volt benne a legrosszabb, ami magyar volt” – írta Makkai Sándor a Magunk revíziója c. művében. Az Erdélyről leírt mondatok egy az egyben a Délvidékre is érvényesek. Trianon előtt ugyanis a Délvidéken is a magyarok közül került ki a nincstelenek legnépesebb tábora, a magyarok voltak Délvidék páriái. Aztán 1941-ben felvillant a remény, a jobb lehetőségben bizakodtak, azonban csakhamar be kellett látniuk helyzetük kilátástalanságát, merthogy a fontosabb beosztásokat, a jobb munkahelyeket elfoglalták a pesti hivatalnokok. A budapesti úrhölgyek és úriemberek garmadával érkeztek, merthogy délvidéki kiküldetéshez jutottak. Aztán következett 1944. A partizánok, majd az oroszok bejövetelekor sebtében hátraarcot csináltak. Hanyatt-homlok, iszkoltak a „hazaffyak”. „Tartsatok ki”, hagyták hátra. A páriák, mivelhogy nem tehettek mást, maradtak kiszolgáltatottan, miáltal kegyetlenül megfizették a „hazaffyak” bűneit. Gondoljunk csak az 1944-es ártatlan áldozatokra, a magyar tömegsírokra! Ők lakoltak, dzsentrik meg a főfoglalkozású „hazaffyak” bűneiért.

Erről persze egy szót sem szólnak azok, akik manapság Trianonról beszélnek. A jelen sem érdekli túlságosan őket. Jut eszembe, miközben a Frankfurter Allgemeine Zeitungban Bettina Hartz német írónő újvidéki jegyzeteit olvasgatom. Újvidéken ma szinte kéthetente sor kerül egy-egy nemzetközi kulturális rendezvényre. Érthető, hiszen az ország ki akar törni a több mint egy évtizedes elszigeteltségből. Újvidék is felfedezi Európát, és azt akarja, hogy Európa is fedezze fel őt. Különös, szép és inspiráló pillanatok. Bettina Hartz azonban az egyik rangos újvidéki irodalmi rendezvénnyel kapcsolatban felrója, hogy miért marad ki a fesztivál programjából a magyar dimenzió. Az autentikus újvidéki magyar dimenziót hiányolja! Amit a Frankfurter Allgemeine Zeitung szóvá tesz, nem egyedi eset. És nem is lehet pusztán a többségi nemzet számlájára írni. Az anyaországi alapítványok hathatós támogatásával magunk vonultunk ki az Európa felé nyitó újvidéki szellemi térségből. Mi most is abban reménykedünk, hogy ha Budapesten esik az eső, akkor felénk bő termés ígérkezik, amiért Európa minket kitüntet, ha mással nem, hát legalább egy kedves mosollyal.

A régi újságok között lapozgatva döbbenten konstatálom, hogy több száz éves hagyománya van ennek a kisebbségi gondolatnak.

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Az újvidéki pályaudvar és a budapesti Örs vezér tere között Végel László: Az újvidéki pályaudvar és a budapesti Örs...

Végel László: Személyautóval Budapestre Néhány napot Budapesten töltöttem, a PIM-ben léptem fel a Szépírók...

Végel László: Zárszámadás Didergő májusunk lesz, hallottam a szomszédoktól. Kezdtem rájönni, hogy városban...

Végel László: Trianonról – a kuckóból Végel László Trianonról – a kuckóból Magyarországon – olvasom...

Végel László: Rendőrkordon a színház körül Az idei Sterija Játékok megrendezésének idején nem kerülhetett a kezembe...