Agárdi Péter: József Attila a Tisztelt Házban

 

Mutatvány a költő centenáriumának politikai közbeszédéből (2004-2006)

Nem, József Attilának nem volt állandó belépője a Tisztelt Házba. Sőt – tudomásom és több, a költő életrajzát kutató irodalomtörténész szerint – sohasem járt a Parlamentben, csak a Kossuth Lajos téren. Fenn is maradt egy 1927-es fényképfelvétel arról, ahogy az (1945 után lebontott) Andrássy Gyula-szobor előtt kedves-félszegen, hunyorogva áll.1 Közel mai szobrához.

Hogy szóba került-e József Attila neve, költészete, sorsa az egykori, a kortárs Tisztelt Házban, azt jelenleg nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni, mindenesetre a József Attila életében és halála után 1945-ig megjelent nyomtatott dokumentumok eddigi legteljesebb összeállításában2 nincs parlamenti eredetű szöveg. 1945-öt követően azután nagy fordulat következik be a Tisztelt Ház és a költő viszonyában: neve és sorsa megannyi esetben szóba került. De ez már külön történet, sokan meg is írták eszme-, politika-, kritika- és kultusztörténeti szempontból. Sajnálkozások és kanonizálások, kisajátítások és felmagasztosítások széphistóriája ebből a szempontból az Országház József Attila-narratívája, amelynek csupán egyik szála, hogy az 1950-ben róla elkeresztelt irodalmi középdíjat is többször a Parlament kupolatermében adták át.

A rendszerváltozás után volt kísérlet a magyar nemzeti irodalom élvonalából való kiiktatására, jobboldali diszkvalifikálására, de ez rövid életű volt, s főleg rövid a politikai elit körében. Összességében tény: József Attilának jót tett a rendszerváltás,3 jóllehet azóta is vannak kisajátítások, torzulások, esetenként botrányok a róla szóló, egyébként örvendetesen eleven tudományos, politikai, köznapi diskurzusokban. Jó hír, hogy még állítólag Csurka István is „József Attila szavait vette kölcsön egy ízben a parlamentben.”4 Itt és most nem a teljes politikai nyilvánosság József Attila-tematizációjáról írok, nem is általában a politikusok centenáriumi hivatkozásairól a költőre.5 Ami mostani tanulmányomban foglalkoztat: miként került szóba a költő „saját” születési centenáriumi évében s az azt megelőző és követő esztendőben, tehát 2004-2005-2006-ban a képviselőház ülésszakain. Legalábbis ahogy ezt a digitalizált jegyzőkönyv megőrizte az örökkévalóság számára.6

Messzemenő következtetések levonására persze nem alkalmas ez a szövegkorpusz, de bizonyos relevanciával, általánosíthatósággal és némi tanulsággal azért csak járhat a József Attila-idézetek, -szlogenek, -metaforák, -szállóigék és más trópusok, az olykor vulgarizált nyelvi-képi panelek analízise. „Sajátos módon folklorizálódik József Attila: politikusok, újságírók, közéleti emberek idézik, akár idézőjel nélkül, sokszor azt sem tudva, hogy honnan származik a szöveghely. Beleolvadnak, beleivódnak a nyelvbe, politikai oldaltól függetlenül József Attila sorai” – mondja a költői életmű kutatója, Tverdota György.7

 

Adatok, tények, idézetek

 

A vizsgált időszak során, 2004. február 23-ától 2006. december 12-éig (ha jól böngésztem az adatbázisban) 28 parlamenti felszólalásban kerül elő József Attila neve. 2004-ből 7, 2005-ből 16, 2006-ból 5 „eset” van; érthetően a centenárium körül, 2005 első felében sűrűsödtek meg, februártól júniusig 12-szer említik, illetve hivatkoznak rá. Egy felszólaló nem képviselő, „csak” miniszter, dr. Bozóki András; a többi a különböző pártok frakcióinak tagja. Az MSZP képviselői közül dr. Balogh Miklós (háromszor is), Burány Sándor, dr. Dávid Gyula, Donáth László, Kárpáti Zsuzsa, Pál Tibor, Simon Gábor, dr. Simon Gábor, dr. Szabó Zoltán, dr. Szili Katalin, Vitányi Iván (kétszer) említi József Attilát. A Fideszből Erdős Norbert, Font Sándor, Pánczél Károly, Sági József, Simicskó István és dr. Szájer József beszédeiben került szóba a költő. Az SZDSZ-frakcióból Mécs Imre; az MDF-ből dr. Csapody Miklós, dr. Gémesi György (kétszer), Karsai Péter és dr. Kelemen András; végül a KDNP-ből dr. Semjén Zsolt hozta szóba József Attila nevét.

A szigorúan statisztikai összevetés alapján egyértelmű, hogy a legtöbbször, 14-szer a szocialista képviselők beszédeiben nevesítették a költőt, ám ez – olvasni fogjuk – korántsem mindig válik a javukra. Amellett kétségtelen nagyobb létszámú frakció, mint a többi. A fideszeseknél 6, az MDF-nél 5, az SZDSZ-nél és a KDNP-nél 1-1 a találati arány.

Érdemes megnézni, hogy mely József Attila-versek és -sorok kerülnek elő idézetszerűen a legtöbbször – hogy milyen pontossággal, azt most hagyjuk. Feltűnő, kiugró szám nincs. Az „Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani” (A Dunánál) háromszor kerül szóba: Burány Sándornál (2004. december 13., MSZP), dr. Balogh Miklósnál (2005. február 22., MSZP) és Simon Gábornál (2005. április 12., MSZP). A Thomas Mann üdvözlésének elhíresült imperatívusza, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”, a politikusok ellenérdekű oldalain egyaránt az ujjat felmutató figyelmeztetés, a számonkérés szigorú szlogenje volt: dr. Gémesi György (2005. május 2., MDF) és dr. Szabó Zoltán (2005. május 17., MSZP) egyként használta. Erdős Norbert (Fidesz) is hallhatott a versről, csakhogy az általa citált idézet egészen máshonnét való, a Levegőt-ből: „Mindannyiunk fülébe csengenek József Attila Thomas Mann üdvözlése című versének zseniális sorai, melyben a szabadság szülte rendet reméli a száz éve született költő.” (2005. december 19.) A Levegőt lett talán a leginkább kultikus vers ezekben az években a parlamentben, de az ügynöktörvény parlamenti napirendje kapcsán szerencsére – eltérően A Dunánál már idézett passzusától – nem kapott sem megfigyelési, sem adatvédelmi tematikus linket („Számon tarthatják, mit telefonoztam / [...] Aktába írják, miről álmodoztam / [...] Szívünk, míg vágyat érlel, / nem kartoték-adat.”).8 A Levegőt modern gnómává önállósult sora („Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…”) viszont beépült Mécs Imre (2005. május 18., SZDSZ) és Vitányi Iván (2005. december 13., MSZP) beszédeibe.

Láthatólag A Dunánál a legkedveltebb szállóigeforrás. Innét való a „fecseg a felszín, hallgat a mély” (Font Sándor, 2006. december 11., Fidesz). Dr. Szájer József (Fidesz) is ettől a verstől ihletve beszél a kommunizmus áldozataira figyelmeztető – burkoltan az „utódok” ellen irányított – szónoklatában: hibás, kevert idézettel utal a múltat békévé oldó emlékezésre (a költőnél ugyanis a harcot oldja békévé az emlékezés), amelyet közös dolgaink rendezése előfeltételének tekint (2004. február 23.). Dr. Balogh Miklós (MSZP) viszont legalább pontosan és teljesen idézi a két utolsó strófát, méghozzá integratív és nem konfrontatív kontextusban (2005. február 22.). Ő a kulturális bizottsági vélemény előadója az „ügynöktörvény” módosítására, a titkos iratok egy további részének nyilvánossá tételére vonatkozó előterjesztéssel kapcsolatban. Ebbéli tisztében, az MSZP, a Fidesz és az MDF egyetértését demonstrálva támogatja a dokumentum parlamenti vitára bocsátását és e tekintetben közös József Attila-élményüket deklarálja. Ritka pillanat ez a Magyar Országgyűlésben, megérdemli, hogy szó szerint idemásoljam a megfelelő szövegrészletet, kijavítva az egyik idézethibát, amely esetleg gyorsírói elhallásból fakadt:

„Tisztelt Képviselőtársaim! Elvárja a közvélemény – a rendszerváltás óta várja el, Kövér László úr -, hogy az Országgyűlés mind szélesebb körben törvénnyel biztosítsa az állambiztonsági szervek iratainak megismerését, az egykori megfigyelteknek információs kárpótlást nyújtson, s a tudományos kutatók számára lehetővé tegye a legkevesebb korlátozással a kutatást, a munkát. Kitapintható igény van a történészek, a civil társadalom körében erre a nyomásra. Ezekkel a törekvésekkel lényegében mindenki egyetértett, ezért érezzük mi, szocialisták azt, hogy valamennyien a száz évvel ezelőtt született József Attila szellemében járunk el a múlt bevallása területén.

Nem véletlen, úgy gondolom, bár itt megcáfolt egy kissé engem Kövér László úr, hogy az elmúlt évben mindkét nagy párt, a Magyar Szocialista Párt is és a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség is József Attila-idézetet választott tételmondatául, az alábbi strófát: »A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok [nemzetség] nemzedék, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!« »…Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani. / A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.«

Tisztelt Képviselőtársaim! Lezsák Sándor képviselőtársam, aki a maga személyében a bizottságban Pető Ivánnal, Vitányi Ivánnal, Kósa Ferenccel együtt tizenöt éve szimbolizálja a rendszerváltást, aki maga is írástudó tanárember, még hozzátette József Attila: Levegőt! című verséből a következő mondatokat: »Az én vezérem bensőmből vezérel! / Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk! Szivünk, míg vágyat érlel, / nem kartoték adat.« Ilyen stílusban és ilyen hangnemben foglaltak állást a kulturális és sajtóbizottságban a képviselők az előterjesztésről, és ilyen stílusban fogalmaztak. Így támogatták egyhangúlag a törvényjavaslat vitáját, és egy ellenszavazattal az alkotmánymódosítást.”

Dr. Balogh Miklós egyébként más alkalommal még egy József Attila-levélből is idéz (2005. március 8.) – láthatólag ő említi és citálja a legsűrűbben a költőt. S végül – anélkül, hogy a parlament valamennyi vershivatkozását ideidézném – hangozzék fel dr. Kelemen András (MDF) éppen nem megbékítő, nem összefogást sugalló aktualizált Hazám-panelje: „fortélyos félelem igazgat” (2004. május 12.).

Van példa ugyanakkor tudatosan deformált, játékosan posztmodern idézésre is, aminek csak örülhetne az irodalmár szemléző, ha a politikai közbeszédben nem minősülne ízléstelennek, sőt méltatlannak a névvel s más személyes tulajdonsággal való érvelés. Dr. Simicskó István (Fidesz) személyeskedő felszólalásának (2004. november 2.) – függetlenül politikai irányától – ez a gyengéje:

„A katonák körében talán nem véletlenül költötték át József Attila gyönyörű versét, az Altatót, amely [ti. az átköltés] így szól: »Tűzoltó leszel, s katona, vagy vadakat beszélő juhász«”.

Különösen örül a literátor, ha keveset, ritkán idézett – de az alkalomhoz és az előadó érvrendszeréhez funkcionálisan illő – József Attila-sorok hangzanak fel a Tisztelt Házban. Ilyen volt A kínhoz kötnek… kezdetű megrendítő töredék is, amelyet dr. Szili Katalin (MSZP) szőtt be emlékbeszédébe (2005. április 11.).

Van példa látszólag action gratuite idézéstechnikára is. Dr. Balogh Miklós a felsőoktatási törvényjavaslat vitájában, utalva arra, hogy a hírek szerint a Hallgatói Önkormányzatok Országos Központja visszalépett volna az előzetesen elfogadott, hét fél által aláírt korábbi megállapodástól, számmisztikai asszociációval idézi föl József Attila egyik legtöbbet értelmezett, sejtelmes versét:

„Hét aláíróról beszéltünk itt, és még azért beleng bennünket a tegnapi évforduló, »Kettő vitéz és tudós négy, – / a hetedik te magad légy.« József Attila A hetedik című verséből idéztem. Én kérem a hallgatói önkormányzatok képviselőit, hogy továbbra is legyenek ők a hetedikek ebben a támogatásban, mert megérdemli ez a törvényjavaslat, hogy ne álljanak el mellőle. Különösen azért hiszem ezt, mert az előterjesztés, írták már a hetek a levelükben is, hallgatóbarát, bővített egyéni és kollektív jogokat tartalmaz, segíti a mobilitást, növeli az esélyegyenlőséget, de megfogalmaz kötelezettségeket és felelősségeket is – ők írták.”

Először meghökkentem a felszínes kapcsolás miatt. Majd elolvastam (ki tudja, hányadszor?) ezt a személyiség megsokszorozódásának és egységének modern dilemmáját is versbe foglaló, villonos népdalimitációt. Egy vitatkozó, de konfliktusait kezelni képes (?!) politikai közösség számára bizonyára kínálhat érvényes recepciós ajánlatot, de ott és akkor dr. Balogh Miklós ennek aligha volt a tudatában.

 

A banalitás retorikája

 

A hivatkozások szövegkörnyezetét és érdemi funkcióját is elemezve – és tudomásul véve, hogy a parlamentben nem irodalomórát tartanak a képviselők – érdekes tipológiát képezhetünk József Attila nevének parlamenti szerepléseiből.

Nemcsak a költői idézetet, hanem saját mondanivalóját is lefokozza, aki mértéktévesztő módon rángatja elő József Attilát. A kistérségek munkaügyi helyzetével, a magas munkanélküliségi rátával, ennek a helyzetnek az orvoslásával foglalkozik és a támogatás összegének közel duplájára emelését követeli Karsai Péter (2006. december 12., MDF). Saját kistérségének drámai helyzetét is ecseteli: „és ahogy József Attila mondja, a szegény ember a legszegényebb”. A költő korai, 1924-es verse nemcsak hogy nem így szól, hanem másként is üzen.

Dr. Gémesi György (2005. május 2., MDF) egy Gödöllőre szervezett, szerinte kampánypropaganda-szagú egészségügyi rendezvény kapcsán faggatta az egészségügyi minisztert, és az orrára koppint:

„Miniszter Úr! Van egy nagyon szép József Attila-vers, a Thomas Mann üdvözlése, abban van benne az, hogy »Te jól tudod, a költő sose lódit: / az igazat mondd, ne csak a valódit«, és úgy érzem, hogy a valódit mondta a miniszter úr, de nem az igazat.” Érdemes ilyen földhözragadt ügyekbe belekompromittálni a költőt?

Dr. Szabó Zoltán is (2005. május 17., MSZP) ugyanezzel az idézettel nyomatékosítja Orbán Viktor tokaji ügyét: „Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem hiszem, hogy a világirodalomban bárki érzékletesebben mutatott volna rá arra a szakadékra, amely az igazság bátor kimondása és a hazugság opportunista elkerülése között húzódik, mint József Attila a Thomas Mann üdvözlésében. Fölidézését pedig nemcsak a költő születésének centenáriuma teszi aktuálissá, hanem az a pénteken napvilágot látott tanúvallomás is, amely alapjaiban kezdte ki Orbán Viktor hitelességét. E tanúvallomás szerint azok a jegyzőkönyvek, amelyekre alapozva az Élet és Irodalom hosszú ideje cikkezik az Orbán család volt tokaji cégeinek ügyeiről, hitelesek.”

Régi emlékeket idéz Kárpáti Zsuzsa (2005. november 15., MSZP), amikor egészségügyi témakörben így érvel:

„Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes, mondta József Attila, és azt gondolom, hogy ez a kormány így is teszi a dolgát. Nagyon sajnálatos, hogy ellenzéki képviselőtársaim megint szélkakas módjára viselkednek…”

Hát, kedves képviselő asszony, az idézet elől hiányzik a lényeg: „Ne légy szeles, / Bár munkádon más keres – / dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / ugy érdemes.”. A legújabb textológiai értelmezés9 szerint egyébként nem is töredék ez az 1937-es, valóban szállóigévé, sőt maximává stilizálódott, de a sűrű és csonka használat miatt mára közhellyé laposodott ötsoros remek. Érdemes-e így, sorokra tördelt retorikai fegyverként forgatni József Attilát? S illendő-e vajon egy élelmiszerbotrány kormányellenes tálalásának oltárán feláldozni és egy köznapi jéghegy-példázattal banálisan nevetséges képzavarrá mixelni A Dunánál szép trópussá rögzült költői intonációját? Olvassuk csak:

„A napokban kipattant élelmiszerbotránnyal a jéghegy kiúszott a nyílt tengerre, és csak becsülni tudjuk a víz alatt rejlő roppant tömegét. A csúcs megjelenése következtében egyelőre »fecseg a felszín és hallgat a mély«, ahogy József Attila mondja.” (Font Sándor, 2006. december 11., Fidesz)

Olykor rejtvényfejtésre kényszerül az ember, hogy vajon mi a jelentése egy-egy József Attila-hivatkozásnak. Nem is az fő kérdés, honnét vette a szónok az idézetet, hanem hogy miféle funkciót szánt nekik. Például Simon Gábor (2006. július 3., MSZP): „József Attila szavaival: aki ma nem halad előre, azt holnap a valóság agyonnyomja. De tudjuk azt is: az igazi bátorság forrása mindig a mély meggyőződés.”

Kit nyom agyon és miféle valóság? Csak nem az Eszmélet IV. versének sejtelmes bölcseleti képére gondol az idéző: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált.”?

 

A banalitás retorikájának talán legszebb, már-már infantilis, önparódiába bicsakló példáját azonban Erdős Norbert (Fidesz) produkálta 2005. december 19-én. Nemcsak – mint már említettem – a József Attila-verseket keveri össze, hanem szegény Ady Endre is megkapja a magáét:

„Mindannyiunk fülébe csengenek József Attila Thomas Mann üdvözlése című versének zseniális sorai, melyben a szabadság szülte rendet reméli a száz éve született költő. Nekünk, egykori pártállami elnyomás alatt felnövekedetteknek talán még többet jelent ez, mint az azóta született generációknak. Korábban a szabadság hiányzott nagyon, de amikor végre ránk köszöntött, meg kellett tapasztalnunk, hogy nem hozta magával automatikusan a rendet. Sőt sokan úgy érzik, hogy egy másik nagy magyar költőt, Ady Endrét idézzem: »Minden Egész eltörött«. Talán kicsit profán a párhuzam, ha azt mondom, hogy ez igaz a legtöbb vidéki kistelepülési játszótérre is.”

Még hogy kicsit profán az asszociáció?

De hogy továbbra is vidámabb retorikai övezetben maradjunk, bemutatom a banalitás irodalmias, fenséges, műveltségi változatát is. Előadóik vélhetőleg irodalmi tájékozottságot és finomságot akarnak mutatni, s ezért valamilyen különleges hivatkozáscsemegével állnak elő. Van, amikor sikerül, van, amikor nem. Dr. Semjén Zsoltnak (2006. június 8., KDNP) – szerintem – nem:

„Gondolom, sokunk előtt ismert még a régi irodalomórákról a József Attila-kötet végén lévő néhány szonett, amelyet Illyés Gyulával írt, mégpedig olyanformán, hogy Illyés Gyula kitalált néhány szót, és ezekhez a szavakhoz írt később József Attila egy szonettet. Azok voltak ezek a szavak, hogy: »parlament – balra ment« – ezt most nem az áthallás miatt mondom, tényleg ez volt -, »szemüveg – Lübeck«, »szivaros – villamos«, és ezekhez a rímekhez József Attila írt egy verset, egy szonettet. Az a helyzet, hogy ez egy irodalmi bravúrnak kétségtelenül megáll, de üres formalizmus, tartalma nem sok van, hiszen nem egy életérzés diktálta, hanem ez a játék. Hasonló az embernek az érzése ezzel a kormányprogrammal kapcsolatban is…”

A politikus itt mímeli a humort, s irodalmilag nem is mond igazat: az Illyés Gyula és József Attila által közösen írt 1928-as baráti Szonett-játék10 nem pusztán üres nyelvi játék, hanem (főleg a későbbiek fényében) emberi dokumentum is. A játék egyébként József Attilánál a legkomolyabb dolog, a Szonett-játékra való utalás analógiaként különösen erőltetett, sőt rosszízű abban az éles politikai diskurzusban, amelyet dr. Semjén – akár joggal – kezdeményez.

 

A deformáció hangja

 

A banalitáson olykor még lehet szórakozni, bár időnként fáj. A teljes félreértelmezés, a kisajátító idézés, a szemantikai torzítás azonban már „nem bűn, hanem hiba”. Szomorú, hogy a már említett „ügynöktörvény” kapcsán szinte minden felszólalónak az jut eszébe József Attilától, hogy „a multat be kell vallani”. Hiába próbálják már jobb középiskolai tanárok is elmagyarázni s a „felsőfokú” értelmezések, komoly (de közérthető) verselemzések pedig kifejezetten emellett érvelni: nem a bűnök bevallásáról, nem kriminálhistóriai felszólításról szól A Dunánál inkriminált két sora: „…Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.” (Meg kell jegyeznem: ennek a költőileg nem „helyesírási hibás” mondatnak a mult-ját sűrűn szokták pedánsan és jogtalanul hosszú ú-ra javítani a máskor oly kevéssé éber olvasószerkesztők és korrektorok.) Totálisan félrevisz ez a lapos aktualizálás és durva bűnügyi-gyónási jelentésszűkítés. Ahogy legutóbb Tverdota György briliáns elemzése11 is bizonyította: a költemény és ez a komplex költői kép mindenekelőtt az én, a szubjektum bergsoni-freudi ihletésű emlékezéséről, az ennek jegyében megélhető pszichoanalitikus múltfeldolgozás gyötrelmeiről és kötelezettségeiről „szól”. Másrészt arról, hogy a múltfeldolgozás – egy szélesebb ívű, folyamatos, kollektív szociálpszichológiai és tudományos recepció révén – nemzetivé, egyetemessé, történelembölcseletivé kell hogy táguljon. A múlt traumái (nem titkosszolgálati bűnei!) az eszmélkedés, a tudatosítás, a konfliktusokat kihordó közös emlékező-földolgozás révén feloldódhatnak, és termékenyítően épülhetnek be a jelen öntudatába.

Persze nem várhatjuk el, hogy egy literátus poén kedvéért a közszereplők verselemzéseket olvassanak, vagy akár csak hosszabban elgondolkozzanak a költeményen. De azért a vulgarizáló és torzító jelentésszűkítésektől nem ártana megszabadulni, főleg hogy riasztóan terjednek (a fiatalokra különösen veszélyesen) a „múlt”-at illető történelmietlen, ásatag, hazug, esetenként már a politikai okkultizmus körébe tartozó „nézetek”, kontár tanok, varázsigék és mítoszok. A „bevallás” tárgya József Attila gondolkodásában és lírájában az egyén, a közösség, a nemzet, az emberiség hagyományainak, az emlékezetnek és az örökségnek a konfliktusos sokszínűsége, eleven teljessége. S ha még baloldali „interpretátorok” is hagyják magukat beleszorítani ebbe a leszűkítő, kriminalizáló értelmezésbe, akkor maguk is eszközei, sőt alanyai lesznek a szocializmus emancipációs és demokratikus értékrendjét vallók pusztító önmarcangolásának, hisztérikus amnéziájának, önfeladó kompenzációs és tisztálkodási ceremóniáinak.

Olykor még az 1950-es évekre jellemző demagógia kísértete is roncsolja József Attilát. Sági József (Fidesz) például hamis kontextusba, banalitásba és otromba politikai célzatosságba töri a Születésnapomra ismert sorát, s történetesen éppen a századik születési évfordulón, 2005. április 11-én. A kontextus: képviselői javaslat arra, hogy miként számítsák be a 2005-ben érettségizők eredményét a főiskolai és egyetemi felvételi pontszámok közé:

„Arra kérjük az Országgyűlést, hogy kötelezze a kormányt és a minisztert arra, hogy vegye napirendre a témát. Arra kérjük önöket, hogy a költészet napján fogadják meg József Attila egyik ars poeticáját. Ő így fogalmazott: »Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!« Tehát ő egész népét akarta, önök ezt nem kívánják. Mi meg szeretnénk, hogy ez megtörténjen.”

Ehhez képest elvileg a költőhöz méltóbb témát feszeget dr. Kelemen András (2004. május 12., MDF): a frissen EU-taggá lett Magyarország helyzetét, fejlődési esélyeit, lemaradási kockázatait. Szóba kerülnek az életformaváltás gondjai, a nemzeti tőkét veszélyeztető – szerinte eltúlzott – magánosítások, egyáltalán: a globalizáció és a nemzeti lét viszonya.

„Tisztelt Ház! József Attila találóan írta, hogy fortélyos félelem igazgat, mert a félelmek megjelentek az eddigi tagállamok térfelén is, ugyanis az ő felkészültségük is legalábbis kérdéses. Mert még nagyobb baj, hogy a tíz tagállamot lelkesen vállaló EU most, a belépéskor rájött arra, hogy félteni kell tőlünk munkaerőpiacát, hogy államháztartásuk egyensúlyát felboríthatja a csatlakozók adópolitikája és az a bizonyos, az egyik magyar település nevét viselő kisbérrendszer, ezért most kapkodva igyekszik megvédeni magát attól, amiről már döntött.”

A reális ellentmondások és dilemmák ilyen sérelmi hisztériává fokozása aligha tűri el a Hazám européer József Attiláját. Dr. Dávid Gyulánál (MSZP) viszont József Attila nem az euroszkeptikus, hanem egy szolidan optimista forgatókönyv érvanyaga, nem utolsósorban a magyar nyelv révén (2004. május 25.):

„És ott van a költészetünk, amelyre méltán lehetünk büszkék, Petőfi, Ady vagy József Attila nyelve, [...] ez a gyönyörű hangszer. Javaslom mindannyiunknak, vigyük büszkén és hirdetve ezt a nyelvet az egyesült Európai Unióba, valódi hozományunkként.”

A legprimitívebb populista retorika pedig - még a „régi” osztályharcos antikapitalizmusnak is a karikatúrájaként – ekként idézteti be és sajátíttatja ki a költőt az interpellációjára adott miniszteri választ elutasító Pánczél Károlynál (2005. november 28., Fidesz):

„Tisztelt Miniszter Asszony! Ön a miniszterelnök helyett válaszolt. Én pedig József Attila: Vigasz című verséhez fordulok segítségül: »Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, / ki fűtve lakik öt szobát, / falain havas tájak vannak, / meztelen nők meg almafák? // Hihetsz-e? Szagos kis dorong / édes szivarja s míg mi morgunk, / ő langyos vízben ül s borong, / hogy óh, mi mennyire nyomorgunk! / Ha pincéjébe szenet hordunk, / egy pakli ‘balkánt’ is kibont! / Szivére veszi terhünk, gondunk. / Vállára venni nem bolond…«. Tisztelt Miniszter Asszony! Miután Gyurcsány Ferenc kormánya nem veszi vállára a gondokat, így a választ elfogadni nem tudom.”

 

A tárgyiasság diskurzusa

 

Azért maga József Attila, életművének lényege, világképe, esztétikai ereje és egyetemessége is szóba került olykor a három év során. Vagyis „a dolog maga”. S nem csak úgy, hogy dr. Bozóki András miniszteri expozéjában a kiemelt nemzeti évfordulók között említi a költő centenáriumát is (2005. június 1.). Vagy hogy Donáth László (MSZP) a gyermekvédelemmel kapcsolatos jogszabályok elavultságának illusztrálásaként tárgyszerűen, de egyúttal erős szociális empátiával emlékeztet rá (2004. november 23.):

József Attila, akinek „jövőre lesz a születési centenáriuma”, „ezen törvények alapján került [...] nevezzük így, állami gondozásba és nevelőszülőkhöz”.

Pál Tibor (MSZP) a Ferencváros problémái kapcsán említi József Attila külvárosi élményét és verseit, no meg azt, hogy az elvaduló indulatok, egy Molotov-koktélos támadás éppen a József Attila-lakótelep egyik közösségi helyiségét vette célba (2006. december 5.). Dr. Gémesi György (MDF) egy gödöllői rendezvényre invitálja 2005. június 21-én képviselőtársait – mindkét politikai oldalról, azzal, hogy a 2004. december 5-i népszavazás utáni sokkos „nemzeti légkör”-ben mégis csak szükség lenne valamiféle lelki újraegyesítésre. Ehhez kínál „emelkedett, méltóságteljes ünneplésre” alkalmat – szerinte – a Koltay Gábor által József Attila életútjáról rendezett zenés játék. A meghívás örvendetes, hogy kik éltek vele, nem tudom. Hogy a zenés darab valóban jó alkalom (lett volna)-e a megnevezett célok elérésére, s hogy méltó volt-e József Attilához, azt sem meg nem erősíthetem, sem meg nem cáfolhatom, hiszen nem láttam a produkciót.

A magyar társadalomban a 2000-es évtized elejétől elharapózó durvaság, a szélsőjobboldali eszmék és történelemhamisítások, a verbális és tettleges erőszak eszkalációja, a normák, a tűréshatárok elbizonytalanodása, illetve a jogállam intézményeinek meggyengülése – nem függetlenül a politikai elit és részben az értelmiség magatartásától, elsősorban persze a jobboldali ellenzék, a Fidesz stratégiájától és taktikájától12 – József Attila költői üzeneteinek és életsorsának mélyebb időszerűségeire is rádöbbentette a képviselőket. Dr. Csapody Miklós (2005. május 17., MDF) joggal szól felháborodottan arról, hogy Budán kővel betörtek egy könyvesboltablakot (a kő egyébként a Csapody által méltányosan védelmezett Wass Albert egyik kötetét találta el).

„Mert egy normális országban, a normális Magyarországon nem fordulhat elő, hogy akár Móricz Zsigmond vagy Kosztolányi Dezső, József Attila és Tamási Áron könyveire, akár pedig Esterházy Péter, Kertész Imre vagy bárki más könyveire támadjon rá bárki bármilyen okból. Ha ez mégis megtörténhetett, akkor nem a gyönge utcai közvilágítással és nemcsak a közrenddel van baj, hanem mással is: a politikával, amelynek szelleme a kútmérgezők mellett a józan avagy a részeg elkövetőket is ilyen tettekre bátoríthatja.”

Ez az aggodalom szól 2005. május 18-án, a kis híján emberéletbe kerülő ún. Mortimer-ügy kapcsán Mécs Imréből (SZDSZ) is:

„A közönyösség és a félelem együtt iszonytató! [...] Sokan idézik József Attila verssorait: »Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet«. Valóban, a liberális jogállamnak meg kell szülnie a rendjét, mert még nincs meg. A szabadságjogok nem korlátlanok, azokat a másik ember szabadságjoga, élethez való joga, egészséghez való joga korlátozza.”

Az Országgyűlés éppen ülésezett a centenárium napján. 2005. április 11-én dr. Szili Katalin (MSZP) házelnök napirend előtt hivatalosan is, ugyanakkor személyes hangvétellel és nyomatékosított szociális mondanivalóval emlékezett meg az évfordulóról. Többek közt így:

„Szenvedő, még örömében is vergődő lélek volt, ez tagadhatatlan. Ezt panaszolja ő maga is. [...] E szerencsétlen sorsú, száz éve született fiatalember ma is kiált felénk, és ha van fülünk hozzá, akkor meghalljuk, hogy szeretetért, törődésért, figyelemért, gondolkodásért kiált. De már nem a maga számára; azért kiált hozzánk a 20. század eleji költészet zsenije, hogy most, a 21. század elején ne hagyjuk elveszetten, kétségbeesve élni, őrületbe vagy öngyilkosságba menekülni a magukat önerőből érvényesíteni nem tudó, szegénységben, hátrányos helyzetben élő, ám kimagaslóan tehetséges fiataljainkat. Azért kiált, hogy halljuk és higgyük és tudjuk, a magyar költészet a világirodalom értékes virága, olyan kincs, melyet óvni, félteni, táplálni kell. Igen tisztelt Képviselőtársaim! Ünnepeljük hát a költészet napját, emlékezzünk kegyelettel és tisztelettel József Attilára!”

A leginkább értők, a legmélyebbek és a leginkább számunkra valók azok a tárgyias és tárgyszerű József Attila-narratívák, amelyek – nagyobb távlatból idézve fel a költő alakját – a magyar társadalom történelmi útjának, a nemzeti lét és a globalizáció ellentmondásos viszonyának megértése felől, az ezekről a kérdésekről való tépelődés jegyében élik s mérik meg a kultúra értékeit. Abban a József Attilát is felhasználó – a kettős állampolgárságról (is) szóló 2004. végi népszavazás előtt különösen felfokozott – vitában, hogy vajon veszély-e vagy esély az európai integráció és a globalizáció a magyarság, a nemzet számára (mert olyan bornírt, harmadik álláspont nem nagyon volt, amelyik eleve garanciaként, küzdelem nélkül is érvényesülő, megváltó automatizmusként fogta volna föl), nos ebben az egyébként valóban történelmi dilemmában Vitányi Iván (MSZP) József Attilát is megidézi:

„A magyar költők legnagyobbjai és a magyar szellem legnagyobbjai, Ady, József Attila, Bartók, Jászi, Illyés és Bibó István egyaránt mondták, hogy mi mindenről elkésünk, és hogy sorsunk össze van torlódva. Igen, én magam és mindannyian átéltük ezt. [...] Most kiléphetünk a zsákutcából [...] Egy olyan közösség alakulhat a magyarokból, amelyet nem korlátoznak a határok, amelyen kiteljesedhet a nemzeti érzés és a nemzeti kultúra, és szabadon lélegezhetünk benne. Önállóak lehetünk, akik értik egymást, és akik együtt tudnak működni; amelyben Dunának és Oltnak egy a hangja, és amelyben rendezhetjük közös dolgainkat. Ez az új nemzetpolitika lényege, [...] ez adja azt a lehetőséget, hogy megteremtsük az új magyar nemzetet.” (2004. november 17.)

A Bartók-évforduló kapcsán, egy évvel később pedig újra egymásra vonatkoztatja a 20. századi európai magyarság két nagy humanistájának művészi-gondolati üzeneteit. Vitányi céloz a filológia és az eszmetörténet által is kimutatott szerves kapcsolódásukra, de anélkül, hogy tudósi fontoskodással tüntetne s tűnne ki a Parlament termét megtöltő közbeszédből:

„Bartók felmérte, hogy oly korban élt e földön, amikor a klasszikus romantikus művészet és gondolkodás már csak a meneküléshez ad megoldást. Ezért hallatlan bátorsággal a semmiből új világot teremtett, rációval nézett szembe a modern világ minden disszonanciájával, hogy új, magasabb fokú rendet kovácsoljon belőle. Az őt annyira értő József Attila megfogalmazásában: »Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet«. És ‘megszerkesztette magában, mint utódainak, nekünk kint kellene, a harmóniát’. A zsákutcás, perifériás köztes helyzetben talán még mélyebben és még súlyosabban éljük meg a világ mindkét fajta ellentmondását. De aki megérti és fölébe tud kerülni, mint Bartók, az nagyon messze lát. Műve ezért nem avult el, ezért érvényes ma is. És ebből fakad minden autokráciával és önkénnyel való kérlelhetetlen szembenállása [...]” (2005. december 13.)

 

Közbeszéd és irodalom

 

Vajon hogy kerülnek be a politikusi beszédekbe a József Attila-idézetek és a rá vonatkozó utalások? Van, akinek szerves kultúrájából, ismereteiből, saját élményéből fakad; van, aki fiatalkori, iskolai emlékekkel is összefüggő szeretetét a centenárium alkalmából a költő újraolvasásával, a művei és sorsa feletti elgondolkozással frissíti-erősíti fel. Van, aki beszédíróval dolgoztat; van, akinek stáb gyűjti a poénokat, az illusztratív idézeteket és a digitális linkeket. Az üzemszerű politizálásnak mindez természetes eszköztára és műhelytitka. A lényeg: a politikai diskurzus és a jó ízlés keretei között hogyan és mi végett működik a kultikus irodalmi beszéd? S hogy vajon nem hamisítja-e meg, nem banalizálja-e a költőt? Láthattunk példát erre is, arra is.

Az irodalmár persze örül, ha hivatásának „tárgya”, ez a nagyon is élő s eleven költészet az ország politikai nyilvánossága elé kerül. Ám van benne aggodalom – múlt- és jelenbéli tapasztalatok okán -, hogy olykor hasznosabb a nem hivatkozás, mint a bármilyen előjelű kisajátítás, a hatalmi kanonizálás vagy a méltatlan lefokozás. Dr. Simon Gábor (2005. február 22., MSZP) így reflektálja képviselőtársa irodalmi utalásait:

„Nem túl emelkedett hangvételű törvények vitája kezdődik meg, és az előbb elhangzott bizottsági vélemények ürügyén ez a vita nemcsak a bizottságokról szólt, hanem kicsit úgy éreztem magam, mintha az általános vita is megkezdődött volna itt a Házban. Ezért én először is szeretném megköszönni Balogh képviselő úrnak, hogy ezt a hangulatot fokozni akarta József Attila-idézetekkel – az én lelkivilágomnak nagyon jót tett.”

Hát igen, üléstermi rekreációként, feszültségoldásként jól jöhet egy költő; a politikusoknak is van lelkük. Elégtétellel tölti el a parlamenti jegyzőkönyv olvasóját, hogy József Attila mindazonáltal a képviselők jelentős része számára mégiscsak élő örökség. Az értelmezésében, felhasználásában tetten érhetők értékrendi, világnézeti, politikai különbségek és a napi nyilvános asszók diktálta megosztottságok, de nem a pártpolitikai térfelek szerint választhatók el a költői oeuvre politikai diskurzusának „jó” és „rossz” típusai, funkcionális telitalálatai és defektjei. József Attila ennyiben is közös ihlet - ő maga a nemzetet vallotta annak.13

 

Jegyzetek

Köszönöm Egervári Dóra munkámhoz nyújtott segítségét.

1 A képet 22. sorszám alatt közli a centenáriumra kiadott leghitelesebb és legteljesebb fototéka: Kovács Ida (szerk.): Idesereglik, ami tovatűnt. József Attila összes fényképe. Előszó Beney Zsuzsa. Budapest, 2005, Petőfi Irodalmi Múzeum. 20. és 57. p.

2 Bokor László-Tverdota György (szerk.): Kortársak József Attiláról (1922-1945). I-III. kötet. Budapest, 1987, Akadémiai.

3 Agárdi Péter: József Attila és a rendszerváltás. Pedagógusok Lapja 1994. 7. sz., április 13. 8-9. p.; uő.: Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Budapest, 1995, T-TWINS Kiadó. 214-220. p.

4 Tverdota György: Nem a sín tette naggyá. Valuska László interjúja [2007. december 3-ára, a költő halálának 70. évfordulójára]. index.hu//kultur /klassz/ja721202 Letöltve: 2007. december 4-én, ma már nem érhető el.

5 Néhány kísérletet már tettem erre: Rátekint-e József Attilára pártfogón e század? Eszmélet 65. sz., 2005. nyár 19-51. p., in: Agárdi Péter: „A multat be kell vallani.” Nemzeti kultúra-baloldali tradíció. Bp., Argumentum-Lukács György Archívum, 2006.; Fejtő Ferenc és a József Attila-centenárium. In: id. kötet 265-307. p.; Bulvártémák és politikai elbeszélések. Metszet a József Attila-centenárium nyilvánosságszerkezetéből. Mozgó Világ 2006. 11. sz. 84-98. p.

6 parlament.hu/internet/plsql/internet_naplo

7 Tverdota György id. interjúja az Indexen.

8 Izgalmas értelmezést adott erről az „adatvédelmi” versről a centenáriumi konferenciák egyikén Majtényi László: A fenyegetett én. Az információs kor előérzete József Attila egyik nagy versében. In Sárközi Éva (szerk.): A kémikus, a pszichiáter, a jogász… és az irodalomtörténet. József Attila-értelmezések. Budapest, 2007, ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézet – L’Harmattan, 43-54. p.

9 József Attila összes versei. Kritikai kiadás. Szerk. Stoll Béla. Budapest, 20052, Balassi, II. 477., III. 249. p.

10 Uo. III. kötet 30-31. és 261. p.

11 Tverdota György: Határolt végtelenség. József Attila-versek elemzései. Budapest, 2006, Osiris, 158-204. p.

12 Sokat és igényesen publikálnak erről társadalomtudósok, történészek, publicisták, esszéisták és politikusok – egyebek mellett éppen a Mozgó Világ hasábjain. Mivel még a látszatát is szeretném azonban elkerülni a „hazabeszélő udvarlásnak”, bibliográfiailag sem hivatkozom rájuk.

13 Ihlet és nemzet. In József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szövegek – Magyarázatok. Szerkesztette, illetve írta Horváth Iván és Tverdota György. I-II. kötet. Budapest, 1995, Osiris, I. kötet 133. p.

 

József Attila Kötcsén

(Feledy Balázs gyűjtése)

A kép nem szerepel a Kovács Ida-féle fotókatalógusban, amely tartalmazza az összes ismert József Attila-fényképet.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Ünneplés módozatokkal (Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet – Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó.) Ünneplés módozatokkal – tulajdonképpen idézőjelek közé kellene tenni a címet,...

Agárdi Péter: Bulvártémák és politikai elbeszélések Metszet a József Attila-centenárium nyilvánosságszerkezetéből Agárdi Péter Bulvártémák és politikai elbeszélések Metszet a József...

A választás tétje – Lendvai Ildikó, Mesterházy Attila és Kiss Péter a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Bauer Tamás, Domány András, Horn Miklós, Fleck Zoltán, Molnár György, Bojár Gábor, Agárdi Péter és Vitányi Iván – Baloldaliak, liberálisok számára ma nagy kérdés, hogy miért is...

Lator László: József Attila dalai Lator László József Attila dalai Első hibátlan dalai huszonkét-huszonhárom...

Tverdota György: József Attila neurotikus spekulációi Tverdota György József Attila neurotikus spekulációi Egy rendkívül értékes...