Lator László: József Attila dalai

 

Első hibátlan dalai huszonkét-huszonhárom éves korából valók. Mellettük persze még túljátszott darabok, selejtesek is. De már ott vannak az érett, vitathatatlan remekművek. Vitathatatlanok? Tudjuk, a kortársak alig-alig figyeltek fel rájuk. Talán mert olyasmit csinált, amit előtte senki. A dalt a régi poétika így jellemezte: egyszerű érzelmek, egyszerű, dalolható formában. Vagy egy kicsit időben közelebb hozzánk: A dal magát a tiszta hangulatot tolmácsolja. És: A dal nem fejez ki többet egy hangulatnál: a kedélynek csak egy megmozdulását tükrözi. Hát persze: Csokonai meg Petőfi. A Tartózkodó kérelem, a Reszket a bokor. A József Attila-dalok nem ilyenek. Nem egyneműek, nem egyszólamúak. Váratlan váltásokkal, disszonáns hangzatokkal szólnak. A hegedűszó mögött nagyzenekar. Hogy ezt tudja, kellett hozzá az avantgárd kaland. Kassák Lajos kimosta belőle Adyt, Juhász Gyulát, a szecessziót. A képek-képzetek logikátlan, kiszámíthatatlan társítása: kevesen tudták ezt olyan természetesen csinálni, mint a már fiatalon sem szabályos, mondjuk, skizoid József Attila. Ami sokaknak csak cirkuszi mutatvány volt, kihívó, megbotránkoztató komédia, neki magától értetődő vers-életforma. Másképp járt az esze, nem kellett erőlködnie. Álomlogika, szürrealizmus? Igen, de közben mindig jelen van a rendező értelem.

Az Áldalak búval, vigalommal, közel a Nem én kiáltok kassákos, avantgárd szabadvers-világához, 1927 decemberében született. Nemrég fedezte fel a könnyen bomló, súrlódás nélkül futó, sokféle mintára hangolt dalt, dalforma kisverset. A maga világához igazította, mindenfelé megnyitotta, valószínűtlen súlyokkal terhelte. A Medvetánc népdal-mottójával írhatjuk le leginkább a természetét. (Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.) De az Áldalak búval, vigalommalban nem a fájdalom, hanem a salaktalan elragadtatás szól. Szerelmes éneket olvasunk, de a hangütés inkább zsoltárt ígér. Rögtön elkap bennünket a sodra. Meg a forma hullámverése, a hang modulációi. Micsoda biztonság egy huszonkét éves költő kezében! Bonyolult játékot játszik vele. Elfogulatlanul elrontja a metrumot. Ereszkedő verslábbal indítja az emelkedő ritmusú verset, lassítja-gyorsítja, ahogy a szöveg rendeli. Az első sorpárban így: tá-ti-tá-tá-tá-ti-ti-tá-tá, tá-ti-tá ti-tá-ti-ti-tá-tá. De olvashatom ezt a dalt hangsúlyos-ütemes versnek is. De nem szabályos az a (magyaros) versforma sem. A kétféle ritmus hol felerősíti, hol elnyomja egymást. Verszene a szintaxis is. A párhuzamos mondatszerkezetek. Ha rábízzuk magunkat a sokféle zenei elemből alakuló zenére, a szöveg részleteire eleinte nem is figyelünk. Pedig az sem olyan sima szövésű. Az áldalak búval, vigalommal nekem (nem tudom, más hogy van vele) valami zajos, citerás mulatság képzetét idézi. Mert a szóból az örvendezés jelentés régen kiköltözött. Tudom: Ady kedves szava volt, neki még örömöt jelentett. Akárhogy is: van valami biblikus tónus ebben az első sorban. Jön aztán a féltelek szeretnivalómmal. Eszközhatározó vagy társhatározó? Hát a topogásod muzsikás romlás? A topogás a fiatal József Attila kedves szava, esetlen báj és süldőlány-erotika van benne. Magára vonja a szerelmes férfi-gyöngédséget. S hozzá kapcsolva a muzsikás romlás. Gyönyörű lelemény, maga is miniatűr polifónia, egyszerre édes és fájdalmas, egyenest a szívünk közepébe talál. De hogy pontosan mit jelent, nem tudjuk. Ki-mi romlik, s egyáltalán: mit jelent itt, mi van az ige mögött? Nem kevésbé bizonytalan a falam ellened örök omlás. Egy okos, érzékeny költő úgy érti: a lány ellen omlik a fal. Én egy elhagyott magyarázatot képzelek mögé: falat emelek ellened, védekezésül, de hasztalan. Mindig leomlik, védtelen vagyok. Nyelvtani rendje határozatlan. Nem tudjuk egyértelműen lefordítani. S hányféle lehető képzet a düledék-árnyánban! S hogy jön ide a ringatózom? Képzetek, képek, nyelvi-grammatikai elemek csúsznak össze, sokféle lehető jelentést kínálnak, összetartó-széthúzó érzelmeket, harmóniát is, disszonanciát is, olyanok, mint a szétszálazhatatlan álmaink. Szándékosan csinálja ezt a fiatal költő? Egyáltalán nem biztos. Egyszerűen így működik a tudata, így jár az esze. (Később ez a versmód változik. Kivált nagy versei villámlóan tiszták, de azokban is elő-előgomolyog valami sötét.) A harmadik strófa, a mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e kezdetű aztán igazán nem kíván magyarázatot. Ez maga a dalhang, úgy ahogy eleink elképzelték, a szívemhez szívvel keveredsz-e ugyan elég szokatlan, egy lélegzetre testies és spirituális formája a vallomásnak, megint zsoltárhang, megjelenik benne az Isten is. Hatalmas villanófény-lobbanás: most készült el az örökkévaló pillanatkép. S a még szinte kamasz költő még ezt is erősíteni tudja. A végén nyitja ki csak a verset, a személyes vallomást rábízza a határtalan, fényes mindenségre. Személyes vallomást? A fogható-tapintható, fantasztikus táj, bár fészke van benne a szerelmes szívnek, már nem is az emberi méretű szerelemről beszél. Mondjuk: a teremtő elragadtatásról. Szóval: zsoltár, himnusz, rapszódia – dalban elbeszélve. Ez a kurta időszak József Attila életében a rövid távú dalok, a kisversek ideje. Mit tud beletenni nemcsak egy négystrófányi dalba, hanem akár egyetlen sorba, egy sorpárba is! Az Óh szív! nyugodj! például így kezdődik: Fegyverben réved fenn a téli ég, kemény a menny és vándor a vidék. Ez a szorongatóan fényes-fagyos, eget-földet, közeli tájat egyetlen képbe fogó versindítás egyszerre mondja a maga, a kor és a mindenkori emberi egzisztencia közérzetét. Ha egy költő ilyen magasan indítja a verset, tudja-e egyáltalán folytatni? Mit tesz a közepébe, mi marad a végére? Neki többnyire sikerül. Az Óh szív! nyugodj!-tól egy versnyire egy másik, sötéten sugárzó remeklés, a Zuzmara. 1928 novemberében íródott. Korábbi, még szembeszökően szürrealizmus közeli kisverseihez képest ez már áttetszőbb, fegyelmezettebb. Első olvasásra értjük, érteni véljük. Mégis: mennyi törés, hézag, mennyi interferencia kép- és képzetláncaiban, nyelvhasználatában, mondatszerkezeteiben. Halálvers? Nem. Ez a vers nem az elmúlásról szól. Sokkal inkább a (kínos, szögletes) múlásról. Nem a halálról, hanem az anyag naponta elszenvedett nyűvődéséről. És (nemcsak személyes, hanem közös) múlásunk színpadáról. A közönyös mindenségről. Szorongató kép. De mégis felhangzik, ha csak mellékesen, ha csak tétován is, egy másféle szólam is. A szerelemé. Igaz, csonka szerelemé, de azért egy villanással mégiscsak bevilágítja a színt. Vagy ez: Óh, égbolt csontos tisztasága! A csontos József Attila másutt is használt szava, emberre célzott szinonimája a fagynak, a jégnek, jön is a következő sorban az éhen halottak fagyossága, de mellette mégis csak ott az égi tisztaság – ez is a dermesztő főszólammal felesel. Hanem hogy aztán hogy jön ebbe az egészében kietlen képbe a Hunyor nélküli nyugalommal! Tettembe vetett bizalommal? Mondjuk, az egzisztencializmus megváltó szabadsága? Hogy mégis választhatunk determináció és szabadság közt? Vagy csak a nevezetes magyar és mégis, a vert helyzetben a dac? S aztán a befejező strófa, a gyémántos, hűs heringen élek, bútoraim az égi fények, a tündöklő, egyszersmind dermesztő köznapi üdvözülés? nem, inkább gyönyörűen színre vitt köznapi purgatórium. Itt kellene elgondolkodnunk, milyen is hát a József Attila-dal. Ha tetszik: könnyű, színes, zenei, játékos, el is dalolhatnánk akár. Vagy: súlyos, komor, bonyolult, sok szólammal szóló nagyzenekari mű. Mitől ilyen is, olyan is ez a kisvers? Léhán akár azt is mondhatnám, hogy gondosan kiszámított, meglatolt véletleneitől. Egy kicsit fogalmibban: a József Attila-dal egyszerre ösztönös és tudatos, a tudattalan, a féltudat vonzásrendjéhez igazodva születik, de a végső rendezés az éber értelem műve. A hibátlan rend, a pontos rajz egy kicsit átveri az olvasót, könnyen befogadja a verset, csak később fedezi fel homályos tartományait. A vers erős sodra teszi, hogy furcsaságait, bogait, koloncait észre se veszszük. A képek, a szerkezetek, a nyelv. A képek (hasonlatok, metaforák) ki ne tudná, arra valók, hogy ismerős formát, testet adjanak a testetlennek, az ismeretlennek, az alig-ismerősnek. Azért élünk velük, hogy könnyen mozduló képzeteket hívjunk segítségül. De micsoda hasonlat az ilyen: Fürtöm (egyáltalán, szoktuk ezt így, egyes számban használni?) szöllőhöz volt hasonló? Azért van, véletlenül vagy tudatosan, mindenképpen szokatlanul, egyes számban a fürt, hogy a versbe hívhassa a szőlőt. Hogy haj és szöllő találkozhasson. És ha már szöllő, hogyne társulhatna hozzá a borsó? Gömbölyű szemű, mint a szöllő. A kapcsot persze csak én gondolom oda. A hüvelyükben rohadt fekete szemek pereghetnek is, persze, s ha már ott a pereg meg a szem, hogy ne jönne a könny? Így alakult? alakulhatott így a vers. De nézzük a szokatlanabbakat. Minden sorban egy-egy hirtelen lobbanás: a múlás szögletes, a hajlongás fehér, a hát koppanó. Elképzelem, hogy olvasták, hogy nem értették, nem szerették az ilyesmiket a kortársak. Az avantgárd kihívó gesztusait, kimódolt képtársításait, a varrógép és az esernyő véletlen találkozását a boncasztalon egyszerűbb lehetett elfogadni, mint József Attila rejtett logikájú képsorait, képzetbokrait. Az ő képei mögé odaképzelhetjük azt, amiből lettek, csak éppen a versben már nincsen ott. Ezért van, hogy hol nyugtalanítóan homályosnak, hol megnevezhetetlen háttértartalmakkal zsúfoltnak érezzük őket. A kínos, szögletes mulás az egyszerűbbek közül való. A feszélyező, szégyenletes hanyatlás képe. Mert szögletes, nem töretlen, szép ívű életet rajzol elénk. Olyat, amilyen a József Attiláé volt. Azért jó, mert nem szoktuk így mondani. Vagy honnan a széltörte, fehér hajlongás? Ez aztán az emeletes szinesztézia! Egy egész történet maradt elmondatlanul. A kötőanyag, a malter hiányzik a kép elemei közül. Az önállapotrajz mögött egy kibontatlan hasonlat. Mondjuk, egy késő őszi kukoricatábla. Az elvont hajlongás így nyomban testté lesz. Ezért fehér, ezért széltörte. Vagy fordítva: a jelzők testet adnak az elvontságnak. Ahogy a koppanó hát az anyagtalan menekülésnek. Egy erdei vad háta. A hiányos képben a menekülő ember hiányos alakmása.

A négy évvel későbbi Ritkás erdő alatt folytatása, de módosítása is a korábbi daloknak. Jellemző, ahogy indul. Ritkás erdő alatt a langy tó: valóságdarab, nyitott terű pillanatkép. Dalküszöb: használja más verseiben is, említhetném akár a Hazámat, a Levegőt! címűt is. Aztán a második sorban József Attila közelképekre vált. Figyelmesen, gyöngéden odahajol a kicsikhez, tárgyakhoz, lényekhez. Először az élők: lukba búvik piros bogárka. Így, becéző kicsinyítéssel. Aztán a szürke csöpp varangy. Látjuk, s nyomban szeretjük is, a csöpp miatt. És itt valami váratlan: fű biccen alatta. Ugyan ki használná így ezt az igét? Ettől a fűszál is élni kezd. A biccen József Attila szava, rajta van a védjegy. Mint később a zümmögőn. Az ő tulajdona az is, kivált a fésűhöz kötve. És most már megelevenedik minden. Hogy a nyárfa borong, mint egy lelkes lény, még nem olyan meglepő. De hogy az odvas dorong (olyan igazi, hogy akár bele is botolhatunk) hasán horkol, hogy az öreg hordó teltkeblű, és néz, mint egy terebélyes asszony! A poétika azt mondaná: megszemélyesítés. De nem az, nem olyan. A József Attila-versben természetes, hogy a világ egyszer csak megelevenedik körülöttünk. Nem azért, mert esetleg ez vagy az a részlete valami lényhez hasonlít. Hanem mert egy rejtett áramrendszer kigyújtja, társítja az élőket és az életteleneket. Magától értetődően akkor is, ha egyébként nem illenek össze. A második strófától már benne vagyunk – miben is? A természetben? Nem, valami még hatalmasabban. Minden utal valami másra, s ebben nem a költészet, hanem a világ természete mutatkozik meg. Nézzük ezt: Lebeg a hosszú szél lebontva. Hosszú és lebontva? A szavak sugallata: a kép mögött egy nőalak, talán a mama, talán más is. Persze hogy jön a zümmögő fésü. Csak egy közbeékelt mondat, késleltetésül: késő, szép délután ez, késő. S micsoda, talán ösztönös, remeklés: a sorvégi késő kötődése (mint régebbi dalaiban annyi mindené) bizonytalan. Mintha már külön életet élne. Mintha már nem a délután jelzője volna, mintha azt mondaná, hogy, jóvátehetetlenül, elmulasztottunk valamit. Aztán megint lassítás: így volt. Kell ezt mondani? De nem is a jelentése fontos, inkább versszerkezeti szerepe. Azért kell, hogy felhangosítsa a verszárlatot. Egy ember ült a porban s eltünt a kifeslő jegyek közt. A kiserdőtől, négy szakasznyi töretlen íven, eljutottunk a káprázó határtalanba. Ugyanaz a mutatvány, amelyet az Áldalak búval, vigalommalban láttunk, csodáltunk.

 

 

Áldalak búval, vigalommal

 

Áldalak búval, vigalommal,

féltelek szeretnivalómmal,

őrizlek kérő tenyerekkel:

búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,

falam ellened örök omlás,

düledék-árnyán ringatózom,

leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,

szívemhez szívvel keveredsz-e,

látlak, hallak és énekellek,

Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,

ezer ölelő karja megnő,

az égről a fényt leszakítja,

szerelmes szívére borítja.

 

1927 karácsony

 

Óh szív! nyugodj!

 

Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenő,

lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon

helyezkedik a csontozott uton;

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,

zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,

mint egykor melléd: mellé leülök.

Bajos szél jaját csendben hallgatom,

csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsu, koronás,

de áttetsző, mint minden látomás.

 

1928 vége

 

Zuzmara

 

Fürtöm szöllőkhöz volt hasonló

s most hüvelyében rohadt borsó.

Fekete szemei peregnek,

hulló könnyemmel keverednek.

Óh kínos, szögletes mulásom,

széltörte, fehér hajlongásom!

Koppanó hátam iramlása!

Csonka szerelmem forradása!

Óh égbolt csontos tisztasága –

éhen halottak fagyossága!

Hunyor nélküli nyugalommal!

Tettembe vetett bizalommal!

Gyémántos, hűs heringen élek,

bútoraim az égi fények,

körmeim egyre keményebbek,

de a rózsái fehérebbek.

 

1928. nov. 16.

 

Ritkás erdő alatt

 

Ritkás erdő alatt a langy tó,

lukba búvik piros bogárka,

fű biccen szürke csöpp varangytól

és a szántón borong a nyárfa.

Magos muharban hasán horkol

odvas dorong, a végén gomba.

Nézi teltkeblű öreg hordó;

puha moha meg zsíros donga.

Lebeg a hosszú szél lebontva,

– késő, szép délután ez, késő –

fodraiból a levelet

fésüli zümmögő fésü.

S a köd szoptatós melle buggyan

a ráncos szoknyájú hegyek közt, –

így volt. Egy ember ült a porban

s eltünt a kifeslő jegyek közt.

 

1932

 

 

Kapcsolódó írások:

Tverdota György: József Attila neurotikus spekulációi Tverdota György József Attila neurotikus spekulációi Egy rendkívül értékes...

Agárdi Péter: József Attila a Tisztelt Házban Agárdi Péter József Attila a Tisztelt Házban Mutatvány a...

Lator László: Hold utca Lator László Hold utca Nem tudom, miért ajánlotta nagybátyám,...

Takács Ferenc: Ünneplés módozatokkal (Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet – Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó.) Ünneplés módozatokkal – tulajdonképpen idézőjelek közé kellene tenni a címet,...

Agárdi Péter: Bulvártémák és politikai elbeszélések Metszet a József Attila-centenárium nyilvánosságszerkezetéből Agárdi Péter Bulvártémák és politikai elbeszélések Metszet a József...