Győrffy Iván: Robotok és emberek
Ha úgy vesszük, a robotok is emberek, a science fiction könyvek és filmklasszikusok mind ezt sugallják: R2D2 vagy C3PO a Csillagok háborújából kedves, bohókás, szeszélyes bádogkasztnik, a 2001 – Űrodüsszeia központi egysége, HAL viszont egy pszichopata gyilkos. Egyszóval megszólalásig hasonlítanak teremtőikre. A Pixar animációs stúdió legújabb alkotása, a WALL-E egy filmbe olvasztja a két archetípust: a címszereplő tömörítő robot alkotói szerint is olyan, mintha R2D2 egész estés kalandjainak aktora lenne, HAL pedig az űrkolosszus embertelen vezérlő automatikájába bújva tér vissza. S mivel nincs új a nap alatt, e két őstípus összeütközése köré szerveződik a háromdimenziós komputeranimáció. Ebből pedig, ha követjük a Disney anyavállalat szinte kötelező dramaturgiai sémáját, katarzis útján az egész emberiség hasznot fog húzni.
De azért álljunk csak meg egy pillanatra. Az emberiség, mint olyan, immáron nem létezik. Hét évszázaddal ezelőtt sorsára hagyta a Föld nevű bolygót, elindult valami kozmikus kéjutazásra, amelyet ugyanaz a fogyasztásserkentő megacég szponzorált, amelyik főszerepet játszott a bolygó tönkretételében. Sorsáról azóta nem érkezett jelentés. Takarítórobotok ezreit hagyta maga után, hogy feldolgozzák mindazt a mértéktelen szemetet és szennyeződést, melyek mellett a felhőkarcolók is eltörpülnek. Egyedül WALL-E (WATT-takarékos Lánctalpas kivitelű Limlom- és hulladékkezelő – Earth-sorozat) utolsó példánya működőképes még, de ő is sajátosan értelmezi a szelekciót: a monoton munkavégzést nosztalgikus relikviák gyűjtésével dobja fel, a Rubik-kockától a Hello, Dolly! című musical videokazettájáig minden felesleges kacatot elraktároz, aminek érzelmi értéke lehet. WALL-E ugyanis az elembertelenedett világ fokozatosan humanizálódó robotja: elfelhősödő érzékelőlencséjével követi a kétlábú hősök kézfogóját a musicalben, és meghatóan gondoskodik kis „háziállatáról”, a csótányról is. És igen: egyből beleszeret a láthatatlan „emberiség” által végül mégiscsak kiküldött keresőrobotba, EVA-ba (Extraterresztriális Vegetáció Analizálóba), aki az élet nyomait kutatja a szeméthegyek között. De az egyetlen növényi hajtás már WALL-E konténerében rejtőzik. Együtt prezentálnák a felfedezést a robotgyámkodásban sínylődő, elhájasodott, mentálisan leszedált embereknek a csillagjachton, ha a gonosz egyszemű kormánykerék és beosztottai nem keserítenék meg az életüket, követve az örök űrutazásra buzdító eredeti utasítást – ám a diszfunkcionális robotokból és az önállóságot újra felfedező emberekből verbuválódó élcsapat WALL-E és EVA vezetésével mégis a visszatérés, a Föld sorsa iránti felelősségvállalás mellett dönt. WALL-E meghal, feltámad és megváltja a világot, annak rendje és módja szerint.
És itt visszakanyarodunk a kezdőfeltevéshez: túl azon, hogy megannyi kisistent teremt magának az emberiség, amikor emberfeletti képességekkel ruház fel gépeket, amelyek aztán idővel atyáskodni kezdenek kissé bugyuta, rövid életű, csélcsap teremtőjük felett, egyúttal nem alkotja-e meg önmaga mechanikus klónjait is? Vajon az érzelmeket filmekből és egykori használati tárgyakból tanuló robot elektrosztatikus csókja nem egyenértékű-e bármely emberi nyálcserével? Egyre megy, hogy magunkat tekintjük-e gondolkodó és érző automatának, mint Descartes, vagy gépeinket tanítjuk ki az érzelemnyilvánítás módszertanára, ahogy a nemrég Angliában kifejlesztett Heart Robot esetében, amely adekvátan reagál, amikor kedveskednek vele vagy durván rángatják. Mindegy, hogy az animált WALL-E számtalan apró emberi gesztusára tekintünk (például amikor hazatérve otthonosan leveti lánctalpait, vagy „alvó állapotba” csomagolja és ringatja magát), netán az „örömében” farkát csóváló és pacsit adó, szériaérett japán robotkutyára, Aibóra gondolunk. Azzal, hogy ember- és állatszerűnek, egyszerre értelmes és érzelmes lényeknek ábrázolunk vagy szerkesztünk masinákat, magunkat álmodjuk a fogaskerekek és chipek közé. Alkotója ellen forduló Frankenstein vagy az Asimov által alkotott 0+3 robottörvényt tiszteletben tartó, „természetüknél fogva tisztességes” humanoidok: tükörképek egytől egyig. Amelyektől borzadva fordulhatunk el, vagy éppen gyönyörködhetünk.
Bár megvannak az ismert irodalmi és filmes előzményei, a Némó nyomában és az Egy bogár élete emberszerű karaktereivel már bizonyított rendező, és a legelső egész estés CGI-film, a Toy Story, valamint a frenetikusan humoros Szörny Rt. forgatókönyveit is jegyző Andrew Stanton hihetetlenül látványos és mély értelmű digitális világot hozott létre pixaros csapatával. Volt ereje hozzá, hogy hosszú ideig kizárólag vizuális effektekkel és számítógéppel generált pittyegésekkel töltse meg a vásznat: a WALL-E egyéniségét és a Föld sorsát lassú körökben kibontó első harmad önmagáért beszél, így bevezetve még a pergő ritmusú, élő szereplőkkel is dúsított, dialógokkal tűzdelt maradék sem tűnik teljesen öncélúnak. Már csak azért sem, mert a jó és gonosz harcának kötelező kűrje ironikusan féloldalas. WALL-E esetlen és ügyetlen hős, mint Egon és Dönci az azonos című és úttörő jelentőségű zseniális magyar 3D filmanimációban. Auto és alárendeltjei pedig – akik az emberiséget, „túlélése” érdekében, gondolkodásától és cselekvő akaratától szabadítanák meg, likvidálva a „lázadó” robotokat is – kissé viccesen tisztelegnek a haladáspárti Arthur C. Clarke és a kultúrpesszimista Stanley Kubrick közös alkotása előtt: megalomániájuk kiismerhető, kijátszható és kikacagható. Az animációs film aprólékosan kidolgozott karakterei, komikus fordulatai, eltúlzott akcióbetétjei, de mindenekelőtt ötletes és hiteles, pazar látványvilága az utóbbi évek egyik legjobbjává teszi a WALL-E-t. Talán hiányoznak belőle az elsősorban felnőttcsalogató verbális poénok, amelyek a Jégkorszak-szériát vagy a Madagaszkárt feledhetetlenné teszik, talán a forgatókönyv és a dramaturgia is kicsit lapos, hiszen WALL-E-n kívül a többi robot személyiségváltozása vagy az emberek reaktiválása is kidolgozatlan, s ez a fordulatokat is elértékteleníti, mégis tele van olyan képkockákkal, mozzanatokkal és gondolatokkal, amelyek korosztálytól függetlenül érthetővé, otthonossá és idézhetővé varázsolják.
Ezzel pedig a WALL-E eléri – és ez nem kis teljesítmény -, hogy jó hétszáz év múlva ugyanazon a kacatpolcon tárolhassák majd, mint a látványban és gondolatban vele egyenértékű, csak épp visszafogottabb kivitelű „garázsfilmet”, az Egon és Döncit. Ki tudja? Belőle is tanulhat majd humanizmust az, akinek a keze ügyébe kerül – legyen ember vagy robot, vagy a kettő ötvözete, egyfajta organikus android, amilyennek bennünket képzelnek az optimista jövőkutatók már alig fél évszázad múlva…
Már ha addig (meg)maradunk ezen a planétán. Mert a magyar és az amerikai animációs film is a divatos, már-már közhelyes, de ettől még ugyanúgy érvényes ökoapokaliptikus beszéd- és ábrázolásmód eszközével él. A Magyar család (Dániel, Ádám és Elemér) elégszer nem dicsőíthető, egyébként szöveg nélküli alkotásának végén – melyben, ugye, egy kisbolygón, a környezetével összhangban élő Egon és macskája az elsivárosodott, kifosztott Földre látogat, majd onnan örömmel tér haza – a következő szövegű rapesített zene várja a stáblistát böngészőket: „Jó hecc! / bemutatni a jövőt / kosz káosz / sivatag / a Földnek annyi / nincs segítség – csak kamuduma / kalap kaki / az égbolt nem zokni – nem lehet bestoppolni / sok profit – sok szennyezés / sok szegény – sok szenvedés / a csóró fasiszta? – a gazdag demokrata! / lángoló olajkutak – eltűnt fajok / kábítószer – AIDS? / kis komám – lépjünk olajra / megpattanni – na tipli! / élhető világba – Dönciék bolygójára! / pillangók röpködnek – békák kurutytyolnak / lakjunk ott – és vágjuk haza azt is / irgum-burgum – rontom-bontom! / szedte vette teremtette!” WALL-E valamikor 2800 utáni glóbuszán is a romok, a bábeli toronnyal vetekedő szeméttömegek, a porviharok uralkodnak, ezért a robot igazi fegyverténye az, hogy újra embert teremt a földön. Hiába a satnya, elkorcsosult alapanyag: az automatáról manuális életstílusra váltó McCrea kapitány vezényletével elültetik az első hajtást, és megkezdik a hajdani paradicsom visszahódítását az emberek. És ami igazi csoda, pláne egy olyan filmben, amely felett a Disney logója és pénze bábáskodik: nemet mondanak a gonosz intergalaktikus monopóliumnak, a „fogyaszd, dobd el és hagyd sorsára” mentalitást hirdető Buy N Large-nak. A műstrandon fetrengő hájpacnik szó szerint a sarkukra állnak.
Isaac Asimov és Arthur C. Clarke mellett egy harmadik, ebben a közegben említés nélkül nem hagyható sci-fi klasszikus, Stanislaw Lem írta a Kiberiáda egyik groteszk robottörténetében: „…az így keletkezett emlősök pedig addig sántikáltak ebben-abban, míg meg nem tanultak járni, és addig molesztálták egymást, míg létre nem jött az értelem, ugyanis az értelem a bajoktól van, mint a viszketés a rühtől. Aztán bizonyos emlősök fölmásztak a fára, de a fák kiszáradtak, le kellett nekik mászni, bajban voltak, attól tovább okosodtak – sajnos randa módon.” Amiként WALL-E története elénk állítja az Asimov-féle 0. robotika-törvény színét és fonákját (Auto ugyanúgy az emberiség túlélését szolgálja az emberek fölötti totális uralommal, mint a hősszerelmes robotpár, persze nem kérdés, melyik megoldás a szimpatikusabb), a fenti evolúcióparódia következményeit is élénken szemlélteti. A bolygót lassú, szisztematikus munkával szemétdombbá tesszük, a mindent bevilágló értelem pedig visszakozás helyett rögtön a vészkijáratot keresi. Szerencsére a kulcs nem nála van, hanem egy kiválasztottnál: aki az embernél is emberibb.
Vagyis: robotok vagy emberek? Nem a gyártmány a fontos, mondja ez az egyszerűségével tüntető, szórakoztató és egyben megható tanmese, hanem a hűség egy eszméhez, egy érzéshez, a hétköznapi tárgyak által közvetített apró csodákhoz.
1968 – a maga korában meg nem értett – antiutópiája után negyven évvel ez az animációs „űrodüsszeia” ismét üzen valamit. Mégpedig, hogy a józan ész csöppet sem olyan steril, közönyös és pusztító fajta, mint égi mása.
WALL-E. Színes amerikai animációs film, 97 perc, 2008. Rendező-forgatókönyvíró Andrew Stanton; zeneszerző Thomas Newman; vágó Stephen Schaffer; producer Jim Morris; hangok Ben Burtt (Wall-E/M-O), Elissa Knight (EVA), Jeff Garlin (McCrea kapitány), Fred Willard (Shelby Forthright), John Ratzenberger (John); Kathy Najimy (Mary); Sigourney Weaver (fedélzeti számítógép).
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: Játék az élet Győrffy Iván Játék az élet Michel Gondry játszik. Játszik...
Győrffy Iván: Magánbűnök = közerkölcsök? Győrffy Iván Magánbűnök = közerkölcsök? Bádogember szívet keres. Apróhirdetésben...
Győrffy Iván: A józan ész Győrffy Iván A józan ész Aki ad magára valamit,...
Győrffy Iván: Roham, munka % Győrffy Iván Roham, munka Szapora szívverés. Légszomj. Erős...
Győrffy Iván: Méregzöld rémmese – nem csak gyerekeknek (Shrek a vége, fuss el véle (Shrek Forever After). Színes, szinkronizált amerikai animációs film, 93 perc, 2010. Rendező Mike Mitchell.) Az első részben megmenti a kis testi hibával rendelkező királylányt,...