Bán Zsófia: A diverzáns

 

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Spirál című képregényalbum megjelenése a Magvető Kiadónál mérföldkő a hazai (vizuális és írott) kultúrában. Ugyanis abban az országban, illetve kultúrában, ahol az írott szónak hagyományosan mindig is jóval nagyobb volt (van) a nemzeti nimbusza, mint a képeké, mi több, ahol a képregényt elsősorban gyermekeknek szóló és a magas kultúra szempontjából értékelhetetlen műfajként kezelik, igencsak feltűnő és sokatmondó, ha ma Magyarországon egy képregényt az egyik legrangosabb, idáig kizárólag szépirodalomra szakosodott kiadó ad ki. Kivételek persze akadtak eddig is (mint pl. Nádas Péter szöveggel kísért fotóalbuma), de azok mindig a szépirodalom irányából kapták jogosultságukat, azaz a szépirodalmi rangot szerzett s húzónévként működő szerző jogán jelenhettek meg, ha mégoly művészi fokon kivitelezett érdekességként vagy csemegeként is. Jóllehet a 19. század végétől a második világháborúig az úgynevezett képtörténetek, illetve képes történetek nagy népszerűségnek örvendtek (a műfaj egyik legnevesebb támogatója és propagálója Jókai volt az általa szerkesztett Üstökös c. képes magazinnal), az ötvenes években már imperialista kultúrmocsoknak bélyegezték, s éppen ezért populáris, nem felnőtteknek szánt műfajként számon tartva képregényeket nálunk sokáig csak gyermekújságokban vagy keresztrejtvény-magazinokban lehetett látni/olvasni (pl. Hüvelyk Matyi, Pajtás, Füles). A kilencvenes évek elején végül áttörés volt érzékelhető, amikor az import szuperhősökkel és rajzfilmfigurákkal a felnőtt lakosságot is megcélozták, ám a művészeti értékhierarchiában a műfaj továbbra is csak igen alacsony helyezést tudott elérni. Azonban akarva-akaratlanul a műfaj térnyerése bizonyos magas művészeti ágakban a magyar piacra is hatott, így többek között a képzőművészetben (pl. Lichtenstein, Warhol), az életrajzi, történeti narratívákban (pl. Spiegelman annak idején nagy vihart kavart Mausja vagy a nemrég megjelent Persepolis), valamint a hollywoodi filmművészetben (pl. Sin City, Batman, Dick Tracy), vagy olyan alternatív filmeseknél, mint Tarantino. Ezenkívül nyilvánvalóan hatott rá az a tény is, hogy a posztmodern, úgynevezett „magas művészet” egyik ismérve éppen az, hogy már szétszálazhatatlanul keveredik populáris műfajokkal, s hogy e kettő folytonos, ihlető kölcsönhatással van egymásra.

Ám a Spirál megjelenése – melyet két fiatal alkotó, Futaki Attila és Nikolényi Gergely jegyez – nem keltett volna érdeklődést pusztán azzal, hogy hagyományos képregényként szépirodalmi kiadónál (Magvető) jelenik meg. A Spirál ugyanis nem hagyományos képregény, ezt már abból is sejteni lehet, hogy Franciaországban, ahol a képregénynek óriási hagyománya és piaca van, s ahol éppen ezért igen nehéz kitűnni a mezőnyből, előbb kapott a szerzőpáros szerződést, mint Magyarországon, s csupán technikai bonyodalmak okán jelent meg a francia Carabas kiadónál egy hónappal később, mint a magyar változat, amelyik az idei könyvhétre jött ki. Mert ez a könyv, illetve album kétségtelenül tud valamit, amit egy hagyományos, mainstream vagy akár alternatív képregény (comic book, illetve comix), de még egy úgynevezett graphic novel sem tud. Sőt továbbmegyek, valami olyasmit tud, amit a képregények nagy, jelenlegi riválisai, a számítógépes játékok meg az internet sem tudnak produkálni. S ez pedig a vitathatatlanul magas fokon kivitelezett egyedi, művészi teljesítmény – legalábbis ami a könyv képi világát illeti. Futaki Attila minden egyes panelje ugyanis művészi fokon megfestett akvarell, akár különálló műként is megállna a lábán (kiállításra azonban, helyesen, mindig képregényoldalak kerülnek, lásd pl. Karton Galéria, 2005, illetve Makláry & Erdész Galéria, 2008). Mert nem csak avval nyújt többet, hogy a képregény hagyományával, tehát a határidőkre és tömegfogyasztásra, külön munkafázisokban, mondhatni gyárilag készült képregénnyel ellentétben nem rajzolt, hanem festett képet kapunk, ami fekete-fehér, darkos, csak a vér vörösével kontrasztált (s gyakran Frank Miller Sin Cityjéhez hasonlított) képi világának igen különös, szuggesztív aurát kölcsönöz, hanem avval is, hogy Futaki látásmódja a festői és filmes képalkotásnak lebilincselően érdekes keverékét nyújtja. Ha a képzőművészet felől nézem, akkor azt mondhatnám, hogy a Lichtenstein-féle, pop-artos módszer inverzét nyújtja, amennyiben nem a comics sztereotíp képi világát, ikonjait emeli be a festészetbe, hanem a festészetet emeli be a képregény világába, s ezzel mindkét médium számára új lehetőségeket nyit meg. S persze az sem éppen utolsó élmény, hogy az amerikai akciófilmek és képregények helyszínein és szuperhősein nevelődött közönség itt egyszer csak felismerhetően Budapest utcáival, a város építészeti ikonjaival, graffitijeivel, koszlott, kietlen-urbánus tájaival találja szembe magát, s szemüveges, anti-szuperhős főszereplője is leginkább az emlékeitől, az érzelmeitől, valamint a város utcáin uralkodó agressziótól szenved, csakúgy, mint akármelyikünk, mindennap.

S ugyanezt mondhatom, ha a filmművészet felől közelítem: ahelyett, hogy a képregény látásmódját emelné be a filmművészetbe, mint a fent említett filmek, Futaki a filmes látásmódot emeli be a képregénybe, azaz nem makettszerűen, hanem művészi fokon kivitelezett storyboardokat fest, snittekkel, kameraállásokkal, képkivágásokkal. Ám megfilmesített változatban épp az tűnne el belőle, ami a lényege, s ez pedig egyrészt a festői, akvarelltechnikából, valamint a kétdimenzionalitásból és a panelek közötti résekből, üresen tátongó csatornákból adódó áttetszőség, átlátszatlanság. Az, ami Benjamin szerint a fényképek alapvető tulajdonsága is, hogy amit látunk, sohasem az, ami a képeken van, hanem valami, ami azokon túl, azok mögött vagy között van; hogy nem enged behatolni, hogy egyszerre vonz, csábít és kizár. Másrészt pedig az idő radikálisan másfajta kezelése, az a fajta élmény, amit akkor kapunk, ha egy filmet kockáról kockára, sokszorosan lelassítva nézünk. Azaz lelassítja, felnagyítja az időt, s ez természetesen szöges ellentétben van az akciókkal és szuperhősökkel teletömött hagyományos képregények időkezelésével is, amelyekben a gyors vágások éppen az idő felgyorsítását és ennek eredményeképpen a cselekmény előrehaladását szolgálják. Itt nem akciók, hanem elsősorban belső történések kerülnek szó szerint premier planba, lelassítva, néha kimerevítve és felnagyítva. Akcióhősök helyett itt a kép maga az akció, az esemény; nem reprezentál, hanem inkább prezentál, mégpedig elsősorban magamagát – cselekmény helyett a saját képiségét, valamint a néző/olvasó tekintetét. Nem a cselekmény, hanem a kép történik meg.

Ebből a szempontból még azt is mondhatnánk, hogy a Spirálban elbeszélt antitörténet jó szolgálatot tesz (tenne), amennyiben valamiféle kiismerhetetlen – mert nem kifejtett – kibogozhatatlan szerelmi történetet sejtet, amelynek elsősorban az érzelmi konzekvenciáit, s nem annyira az ok-okozati összefüggéseit ismerteti. Árulás, megcsalatás, féltékenység, önemésztés, szorongás, félelem, gyilkos indulatok, gyilkosság (vagy annak elképzelése), halál (vagy annak elképzelése). Ám Nikolényi Gergely szövegének nem az a baja, hogy áthatolhatatlan, megfejthetetlen – mint említettem, ez még akár előnye is lehetne -, hanem az, hogy stílusa sokszor az akaratlan (ön)paródia felé taszítja a művet. Gondolok itt az olyan szövegfragmentumokra, mint: „Önnön tébolyom pincelabirintusába zártam magam… reménytelenül”, vagy „A hűtlenség puszta gondolata folyamatos vibrálást okozott a gyomromban”, vagy „A hit láza tüzelt, mikor annyi elvesztegetett év után újra megtaláltam őt valahol a forgatagban” stb., melyekből sajnos rengeteg van, s melyek szöges ellentétben állnak az ígéretes kezdettel, melynek hangütése még szerencsésen idézi fel a Hammett-féle, úgynevezett hard boiled detektívregények meg bizonyos noir filmek hangvételét: „Életünk zseniálisan tervezett spirál. Ez volt az első gondolatom, mikor megpillantottam. Kanapén ült, összekuporodva. Unottan firkálgatott az asztalon heverő jegyzettömbre. A hőség csillapulni kezdett odakint. A szomszédos házak valamelyikéből ismerős zene szólt. Abban a percben minden tökéletes volt.” Ám (nem sokkal) később már sajnos nem képes tartani ezt az irályt, és akaratlanul – tehát nem parodisztikus céllal – a filléres románcok, a rózsaszín füzetek szintjére süllyed, ami azonban a következetesen végigvezetett képi világgal szöges ellentétben áll, és ami helyrehozhatatlanul megbillenti, aláássa a mű koherenciáját és élvezhetőségét.

A cselekmény, a „sztori” gyengeségét mégis az ellensúlyozza, hogy itt a hagyományos képes narratíva helyett – amely tehát elsősorban képileg reprezentálna egy cselekménysort – Futaki jóvoltából képi performativitást, azaz vizuális eseményt kapunk, olyat, ami a kép és nézője között történik meg. És ez már olyasmi, ami a képzőművészet felől a vizuális kultúra-, illetve képtudomány, azaz egy jóval tágabb terület felé vezet el bennünket. Ez adott esetben, ha nem vagyunk vészesen esszencialisták, az irodalmat is érinti, érintheti, amennyiben egy kultúra elég nyitott a kevert műfajokra, ami azonban a hazai kultúráról (a tudományt beleértve) sajnos nemigen állítható. Éppen ezért tartom felettébb üdítő, egészséges, és remélhetően precedensértékű lépésnek, hogy az úgynevezett „magas kultúra” egyik bástyája rést hagyott ütni magán, és egy (látszólag) idegen testtel, egy diverzánssal rukkolt elő. Hátha ez hozzájárul ahhoz a folyamathoz, amelyik remélhetően segít eloszlatni azt a tévhitet, hogy a képi világ alacsonyabb rendű, mint az írott, s hogy ezért a gyermekeket óvni kell a vizuális médiumoktól, mint a pestistől, mert az, úgymond, meggátolja őket az olvasás képességének elsajátításában, miközben ennek hirdetői többnyire megfeledkeznek arról, hogy a képolvasás tudományának elsajátítása legalább olyan fontos. S hogy e képességnek ők többnyire híján vannak. Arról nem is beszélve, hogy megfelelő szöveggel párosítva bizonyos „magaskulturális” műveket adott esetben beláthatatlanul szélesebb közönséghez képesek eljuttatni. Hogy mást ne mondjak, úgy hírlik, Futaki legközelebb Esterházy Péter Fuharosok című műve alapján készül képregényt festeni – ezúttal olajképekkel. Nézze meg az ember.

 

 

Futaki Attila-Nikolényi Gergely: Spirál. Budapest, 2008, Magvető.

 

 

Kapcsolódó írások:

Bán Zsófia: Roham-munka (Roham művészeti és irodalmi magazin. Főszerkesztő Korchma Zsombor.) Korszak- és generációváltások idején kézenfekvőnek látszik eltűnődni azon, hogy az...

Bán Zsófia: Szabadság, megeszem (Taxidermia. Rendezte Pálfi György. Forgatókönyv Parti Nagy Lajos, Pálfi György, Ruttkay Zsófia. Operatőr Pohárnok Gergely. Szereplők Koppány Zoltán, Trócsányi Gergely, Stanczel Adél, Hunyadkürthy István, Dengyel Iván, Znamenák István, Nagy Mari, Blaskó Péter, Balkay Géza, Tóth Anita. ) Bán Zsófia Szabadság, megeszem Pálfi György új nagyjátékfilmje, a...

Bán Zsófia: Meneküljünk, jön a vonat! Bán Zsófia Meneküljünk, jön a vonat! Jonathan Crary A...

Bán Zsófia: A kép Sekularizációja (Allan Sekula: Polónia és más mesék. Ludwig Múzeum, Budapest, 2010. július 9. – szeptember 19.) Emlegethetnék például időszerűséget. Mondhatnám azt, hogy a Sekula-féle művészet úgy...

Bán Zsófia: Egy ágyban az ellenséggel (Gőbölyös Luca Férjhez akarok menni! c. kiállítása, Knoll Galéria, Budapest.) Amióta Claude Lévi-Strauss megmondta, hogy a főzés nem más, mint...