Fáy Miklós: Drazsé úr kalandjai

 

Néha még most is olvasni arról, hogy Vivaldi-reneszánsz, hogy a már életében elfelejtett szegény rőt papot, aki szegénységben halt meg Bécsben, végre fölfedezték a 20. században. Fölfedezte persze már a saját kora is, Bach például egészen jól sikerült Vivaldi-feldolgozásokat tett közzé, de akkoriban még eleven volt a zenei élet, nemcsak bekerülni lehetett a nagyok közé, de ki is esni onnét. Vivaldinak sikerült, ezért is halhatott meg Bécsben. Otthon már nem volt divatban, elindult hát a két Giro nővérrel, Annával és Paolinával, hogy a zene akkoriban még csak nem is formálódó világfővárosában kezdjen új karriert. Karrier helyett a temető várt rá, aztán a temetőt is beszántották a várostervezők, hiába próbálnánk meg Vivaldi sírjánál borongani elmúlt és újra föltámadt dicsőségen.

Viszont éppen ezen szeretnék borongani: tényleg újra föltámadt a dicsőség? Aki Vivaldit szereti, az mintha folyton magyarázkodásra kényszerülne. Igen, tudom, hogy nem a legmélyebb zeneszerző, de mit csináljak, ha nekem tetszik. Igen, mélységesen igaz az aranyköpés, hogy ugyanazt a hegedűversenyt írta meg kétszázszor, de mutassanak már valakit, aki meg tudná vagy meg tudta volna írni azt a darabot kétszázegyedszerre is. És az ember elkezdi zagyválni a dolgokat, belekeverni a Vivaldi-kérdésbe ezt a gyanús várost, Velencét, hogy a kettő ugyanaz, ez a zene maga a város, ahogy hintáznak az alapok, mindenben van valami bizonytalanság, de ugyanakkor ott a csillogás is, a káprázat, a homlokzat, a csak a néző felőli oldalán kifaragott szobor, és pont ez kell keresni benne, nem a mélységet, hanem az ésszerűt, az ésszerű pompát. Mi értelme lenne új formát keresni, amikor ez is tökéletes, ezzel is el lehet mondani bármit? Kit érdekel, hogy az utókor majd húzza a száját, mert neki ez nem elég mély és nem elég változatos? Helyette majd jönnek a németekkel, nemesen unják majd a teuton favágást, legyen nekik az a boldogság.

Mindegy, nem akarok most ebbe a szép kitérőnek látszó zsákutcába belesétálni. Vivaldi valóban Velencében van otthon, de emiatt nem üldögélhetünk egész nap a rabszolgák rakpartján. És nem is vagyunk rászorulva: amióta először hallottam a Vivaldi nevet, és amióta először hallottam Vivaldi-művet (ami nagy valószínűséggel ugyanazon a napon történt), mindig ugyanazt érzem. Hiába sugallódik, hogy lábjegyzetelni kellene az érzéseimet, ha egyszer ezt élem át: azóta soha nem hallottam még rossz Vivaldi-művet. Rosszul előadottat sokat, de maga a mű mindig minőségi volt. Lehet, hogy ez csupán szerencse, mindig csak a jó műveit választják ki az előadók, de a művek száma azért így is jelentékeny. Áriák, kantáták, operák, oratóriumok, versenyművek.

Most csak a versenyművekről van szó, ahol pedig majdnem mindig ugyanazt élem át. Két-három perces tételek, és mégis soknak tűnnek. Nem hosszúnak, de soknak. Hiába mondják rá, hogy híg, mert éppen az ellenkezőjét érzem. Egy popslágernyi időbe Vivaldi rengeteg dolgot sűrít bele, de legtöbbször ki sem bontja az egészet. Megmarad az egész egy pirulának, amely egyben lenyelhető, aztán majd odabent elvégzi a feladatát. Csak azért nem jó a hasonlat, mert a pirula többnyire keserű, itt pedig még véletlenül sem az: könnyen csúszik, édes, és jólesik bent tartani a szájban, de minden annyira gyorsan történik, hogy a végén mégis egyben nyeljük le. Vivaldi drazsé. Ötven másodperces tételek is vannak, és a négy percet csak a legritkább esetben sikerül meghaladni. Ezért is gyanús, hogy akármennyit hallgatom, igaziból soha nem értem meg Vivaldit, túl gyors, túl szép, az ember inkább egyben tartja, mint elemzi vagy, akár csak figyelné, hogy mi is történik. Egészen más érzés ez, mint Bach vagy Beethoven kimeríthetetlensége, ahol jó úton vagyunk, csak állandóan mehetünk beljebb és mélyebbre. Itt az út maga sincs meg, nincs karcolás a drazsén.

Ez nemcsak a mi bajunk, hallgatóké, többnyire az előadók is tévelyegnek. Nézzük csak az életmű kicsi szeletét, a csellóra írott versenyműveket. Aranybánya, mondhatnák, Vivaldi második legkedvesebb vonós hangszere, a hegedű után, ha a hangszerre írott művek számából lehet következtetni. Hegedűversenyből kétszáz fölötti a végeredmény, gordonkaversenyből talán huszonhét, a teljes hangszerparkból is csak a fagott előzi meg. Aranybánya, hiszen Vivaldi idejében a cselló nem volt sehol, nem voltak világhíres csellisták, csoda, hogy neki egyáltalán eszébe jutott szólókoncerteket írni erre az instrumentumra. Aztán jött Boccherini és Haydn, Beethoven, de ő csak szonátákkal, jött Pablo Casals, és a gordonka föl lett fedezve, csak éppen repertoár nem volt hozzá. A csellista élete, mondta Msztyiszlav Rosztropovics, állandó keresgélés, hogy mit is lehetne eljátszani.

Ehhez képest Rosztropovics a rendelkezésre álló huszonhét Vivaldi-versenyműből csak kettőt vett lemezre. És azt is hogyan. Nem panasz, úgy játszotta, ahogyan benne megszólalt, súlyosan és kissé nehézkesen, egy-egy pillanatra zseniálisan. Ahogy a C-dúr versenymű lassú tételét elkezdi, nagy érzelemmel, dúsan, az a lehetséges legszebb félreinterpretálás. Még Vivaldit magát se nagyon lehet meghallani benne, akárki írhatta volna ezt a szép dallamot, ebben az állapotában hallani azonban félájulat. Vagy talán egész.

Hogyan is van ez? Az ember elkezdi piszkálni a Vivaldi-tárolókat a lemezboltokban, csellóversenyeket keresek. Volt egy régi kedvenc, Hungaroton bakelit, zöld borító, egy templom kupoláján át gordonkák repültek a mennyekbe. Perényi Miklós játszott négy koncertet a lemezen, emlékszem, hogy azt valaha nagyon szerettem. Valaha. Ma iszonyatosan nehézkes az egész, feltehetően nem is Perényi hibájából, inkább a karmester Simon Albert vívja a magánháborúját a világ ellen, és ő értelmezi Vivaldit mázsák görgetőjeként. Ma sem esik rosszul a hallgatása, de ugyanazt érzi az ember, mint Rosztropoviccsal: nem a szerzőt hallja, csak az előadókat. Valaki persze a homlokára csaphatna a Hungarotonnál, és hívhatná a Liszt Ferenc Kamarazenekart és Perényit, fussanak együtt újabb köröket ebben a kérdésben, de ne álmodozzunk.

Nem az álmokról van szó, hanem a valóságról: kit hallgassunk? Mischa Maisky Boccherinivel társította Vivaldit, de ő inkább "érdekes ember”, mint jelentős muzsikus, mellette az Orpheus Chamber Orchestra elég jó tempókkal, elevenen játszik, aztán valami tompa zagyválkodás kezdődik, amint belép a cselló. Kit hallgassunk? Yo-Yo Ma mégis sztár, és tiszteletre méltó gondossággal kezdett hozzá Vivaldi lemezéhez. Eredeti hangszereken játszanak a zenekarban, ő is keresett egy eredeti állapotában magmaradt Stradivariust, és aztán a nagy korhűség fedele alatt Vivaldi által írott operaáriák átiratait húzzák, és a Tél lassú tételét. Nyilván ők sem tudnák megmagyarázni, hogy akkor miért nem az F-dúr versenymű lassú tételét, amelyben ugyanaz a hang szól, mint a Télben, de biztosan nem is kérdezte tőlük senki. Az elvi kifogásoknál úgyis súlyosabb a gyakorlati: Yo-Yo Ma a csellóversenyeket zajosan, ostobán és üresen húzza el, nem arról van szó, hogy félreérti Vivaldit, hanem hogy egyáltalán nem érti, semmi köze nincs hozzá, és ezt valahogy a játékával kívánja demonstrálni. Érdekes vállalkozás, részemről meg ablakon kidobott háromezer forint.

De nem azért írok, hogy azt jelezzem: minden elveszett. Találtam jó felvételt, és ott, ahol nem is számítana rá az ember. Egy zöld csomagban, ijesztő cím alatt. The Ultimate Vivaldi, hirdeti, meg azt is, hogy Essential Masterpieces. Ennek megfelelően van Négy évszak, és mellette Gloriák és concertók, angolokkal, leginkább a St. Martin in the Fields kamarazenekarral. Előítéleteink működnek, a St. Martin mindig sok Vivaldit játszott, de többnyire egyformán, tisztán, szabályosan és élettelenül, sótlan karmesterükkel, Sir Neville Marinerrel. Háttérzenét játszó zenekar, bár igaz, ami igaz, háttérzenébe ennyi munkát ritkán fektetnek. Talán az a szerencse, hogy Sir Neville nem ért rá, mert a csellóversenyeket nem ő vezényli, hanem a zenekar azóta elhunyt koncertmesternője, Iona Brown. De nem is elsősorban a zenekar miatt érdekes a lemez.

Heinrich Schiff a szólista, akinek a nevével, arcképével gyakran összefut a lemezbolond, és általában nem gondol semmire. Szőrmók kis osztrák, nagy szakáll, ritkuló haj, furcsa lény, az utóbbi években egyre többet vezényel, tökéletes ellentéte annak, akitől az ember az élményszerű Vivaldit várná. De hiába az angolok, hiába az osztrák, azt a Vivaldi-hangot kapjuk tőlük, amire vágytunk. Többet is ennél. Fantasztikus a zenekarban ülő csembalista, néha kicsit csörömpöl, de csak azért, hogy odafigyeljenek rá. Érdemes is figyelni, mert igen kreatívan csépeli a klaviatúrát. Heinrich Schiff pedig magvasan játszik, mégsem nehézkes. Vannak pillanatok, amikor kimegy belőle az erő, amikor elfogy a muníció, a szólócselló szinte elvész a zenekarban, ám ez sem zavaró, mert éppen a közös zenélés érzetét erősíti: együtt játszunk, tartjuk egymásért a hátunkat. A csellista pedig szépen körüljárja a Vivaldi-kérdést, az F-dúr versenyműben megszólal az a szépséges őszi hang, az a furcsa fátyolosság, aztán a szólóban benne van a Tél motívuma is, elegáns és fájdalmas, miközben a forma is jól érzékelhető. A zenekar elmondja a magáét, már az is teljes értékű, és erre jön a cselló szólója, aztán az egészet visszaveszi a zenekar, nem történt semmi, mondják, de közben megtörtént minden. A versenymű utolsó tétele szinte németesen indul el, lendületesen menetel, és van benne valami fejedelmi pompa is, Bach is örült volna neki, Händel meg nyilván el is lopja, ha ismeri.

De mindegy, hová nyúlunk: az A-moll versenymű lassú tételének bevezetője szelíden sírdogál, majd egyre erősödik a hüppögés, ebből szokott kitörni a nagy zenei zokogás, de nem itt. A növekvő feszültségben megszólal a gordonka, de nem tombol, hanem választékos, mintha valaki a bánat tombolásakor nem tud már mást tenni, hát szavalni kezd. Bárki, akinek kételyei lettek volna Vivaldi nagyságával kapcsolatosan, ezt a CD-t hallgassa. Kedve telik majd benne.

 

 

Ultimate Vivaldi CD 3, Cello Concertos. Academy of St. Martin in the Fields kamarazenekar, szólista Heinrich Schiff, vezényel Iona Brown.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: A ráadás kalandjai (A St. Martin in the Fields kamarazenekar hangversenye. Művészetek Palotája, 2007. január 15. ) Fáy Miklós A ráadás kalandjai Kár, hogy benő az...

Fáy Miklós: Vivaldi, a strici (Vivaldi: 12 hegedűverseny op. 8. Piero Toso, Pierre Pierlot. I Solisti Veneti – vezényel Claudio Scimone. Warner, 1973-2007. ) Fáy Miklós Vivaldi, a strici Az a legjobb ezekben...

Takács Ferenc: Dingidungi? Undi Dundi? (Lewis Carroll: Aliz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán. Varró Zsuzsa és Varró Dániel fordítása. Budapest, 2009, Sziget Könyvkiadó; Lewis Carroll: Alice Csodaországban – Alice Tükörországban. Kosztolányi Dezső, Szobotka Tibor, Révbíró Tamás és Tótfalusi István fordítása. Budapest, 2010, Ciceró Könyvstúdió.) „Egyetlen probléma sem fakad annyira az irodalom lényegéből és szerény...