Takács Ferenc: Szétesőben

 

Azokon a tájakon, ahol az irodalom közösség-képviseleti szerepe és az író nemzetépítő-nemzetfenntartó elhivatottságának eszméje magától értetődő igazság, megkérdőjelezhetetlen tény és mindenek felett való szent kötelesség, nehéz a dolga az írónak, ha történetesen ennek az igazságnak a megkérdőjelezésében, a tény tény voltának a kétségbevonásában és a kötelesség jármának lerázásában fedezi fel a maga alkotóerejének a forrását és alkotói képzeletének támaszát. De még nehezebb – és sokszorosan paradoxabb – a dolga, ha éppen ennek a szentháromságnak a következetes elutasítása szorítja bele egy újabb képviseleti szerepbe. Mégpedig akkor, amikor ez az igazság, tény és kötelesség végképp és látványosan érvényét és értelmét vesztette, s amikor ennek a totális devalválódásnak a nyomában járó – vagy éppenséggel a totális devalválódást előidéző – rombolás és széthullás szörnyű következményeivel foglalkozva kénytelen abban ismerni fel írói kötelességét, hogy e következményeknek az áldozatait és üldözöttjeit mégiscsak képviselje.

Dubravka Ugresic regénye, A fájdalom minisztériuma (horvát eredetije 2004-ben jelent meg, a mostani magyar kiadás a szerző javaslatai alapján a 2005-ös angol fordítás egyes megoldásait követve változtatásokat tartalmaz) több vetületében is ennek a szerepnek az irodalmi letétje, mégpedig a szerep lehetőségeinek egyszerre a diadalmas kiaknázása és rezignált „kihagyása” formájában. A sokféle és mindig másmilyen regényt író szerző – eddig két könyve volt olvasható magyarul, a Stefica Cvek az élet sűrűjében (1981, magyarul 2004) és A feltétlen kapituláció múzeuma (1996, magyarul 2000) – ezúttal önéletrajzi alapokról indít, ugyanis a regény főszereplőjében és narrátorában, Tanja Lucicban, akit a jugoszláv háború kényszerít arra, hogy elhagyja Zágrábot és Amszterdamban egyetemi előadóként igyekezzék boldogulni, Ugresicre ismerhetünk. Csupán részben persze: az 1949-ben született horvát írónőnek és a russzisztika tudós művelőjének 1993-ra közszereplése miatt vált lehetetlenné a helyzete az „új” Horvátországban, miután 1991-től publicistaként felemelte hangját a függetlenség és nemzeti újjászületés jegyében pusztító és romboló háború, a szerb és horvát nacionalizmus országvesztő esztelensége ellen. „Hazaárulónak”, „közellenségnek”, „gonosz boszorkánynak” nevezték, nyilvánosan megbélyegezték, alattomos támadások és fenyegetések érték – ezért költözött el Zágrábból (egyébként valóban) Amszterdamba.

Ma már világhírű író, regényei huszonöt nyelven olvashatók, esszékötetei és publicisztikai gyűjteményei Amerikában – itt gyakran vendégtanár különböző egyetemeken – vitákat, sőt olykor egyenesen vihart kavarnak.

Regénye hősnőjének ennél jóval szerényebb sikerekkel, sőt jobbára kudarcokkal kell beérnie: Tanja Lucic részidőben és ideiglenes megbízatással „szerbhorvátot”, „jugoszlavisztikát” tanít többnyire a közben megszűnt Jugoszláviából idekeveredett változatos életkorú és a tanórák iránt igen változó mértékben érdeklődő diákjainak. Állása a történet végére megszűnik, élettársa, a horvátországi szerb Goran is elhagyta, egyenest Tokióba költözött, hogy minél messzebb kerüljön régi életétől (és régi önmagától). Rá pedig a csendes beilleszkedés vár, énjének eltűnése az idegen személyes névmásban, a holland nyelv semmire sem kötelező ik-jében. Az ik olyan, mint egy gyerekjáték, bújócska. Azt mondják, ott a legkönnyebb elbújni, ahol a legjobban látnak. A holland hegyekben. Az ik kemény betűiben. (225. o.)

Lucic tanárnő „jugoszlavisztikája” amúgy tragikomikus képtelenség: olyan nyelvvel foglalkozik az óráin, amely közben megszűnt létezni, s olyan kultúrát tanít, amely közben kiradíroztatott a kulturális emlékezetből. Olyan országnak a kultúráját, amelynek hajdani polgárai – amint ezt az írónő egy vele készült interjúban megfogalmazta – „ma már azt állítják, hogy látták, amit sohasem láttak, azt állítják, hogy emlékeznek arra, amire egyszerűen nem emlékezhetnek, és azt sem tudják fejben tartani, hogy éppen miről hazudoznak összeviszsza”. A nyelv három „új” nyelvre hullott szét, horvátra, szerbre és bosnyákra. A nyelvi elválás dörgedelmes és haragos időszaka volt ez. Fegyver volt a nyelv. A nyelv elárult, megjelölt, szétválasztott és összekötött. A horvátok úgy döntöttek, hogy kenyér gyanánt kruhot esznek, a szerbek hlebet, a bosnyákok pedig hljebet. A halál szava, a smrt mindhárom nyelven ugyanúgy hangzott. (35. o.)

Ám Lucis tanárnő nem létező „jugoszlavisztikája”, s ennek hordozója, a megszűnt és az emlékezetből kitörölt ország, egyben a regény uralkodó metaforája, mögöttes szervezősémája vagy master trope-ja, „vezértrópusa” vagy „vezéralakzata”, ahogy az angol-amerikai irodalomtudományban az ilyesmit nevezni szokás. Egy fájdalmasan hiányzó, megszűnt egység és vele szemben, realitásként, az éppen annyira fájdalmasan elviselhetetlen széthullás állapota – ez a képlet rendezi és szervezi a regény cselekményszintjének eseményeit, tematikus és motivikus rendjét, pszichológiáját és – önreflexív módon – írástechnikai eszközeit és narratív elrendezését is.

Közöttük kitüntetett szerepet kap, a vezértrópus szoros variánsaként, a regényen több formában is végigvonuló nyelvproblematika. A széthullott hajdani közös nyelv, a bizonytalan és művi új standard változatok, a dialektusokba és csoportzsargonokba való menekülés – mindettől a mi nyelvünk, a „szerbhorvát”, amelyen Lucic tanárnő órái zajlanak, folyvást az inautentikusság gyanújába keveredik, minden diák nyelvhasználata a nyelv kifejezőképessége és kognitív ereje iránti bizalom megrendülésének a gyakorlati tanúbizonysága. Nevena dadogott, keverte a dialektusokat, a hangsúlyokat… – A holland nyelvben érzem magam legjobban… – mondta, mintha hálózsákról lenne szó, nem pedig nyelvről. (36. o.) Igor valamiféle félig angol, félig szerbhorvát nyelven beszél, Selim rátesz néhány lapáttal a boszniai tájszólására stb.

S ugyanez a gyanú és ugyanez a kétely veszi körül az anyanyelvet, egyben az elbeszélés nyelvét az elbeszélő – Lucic tanárnő – tudatában is. Itt, külföldön úgy élem meg az anyanyelvem, mint egy nyelvi fogyatékos erőfeszítéseit… olyan érzésem van, mintha csak most tanulnék beszélni – olvassuk az első fejezet elején, s ugyanez a gondolat tér vissza az Epilógusban is: amióta külföldön találtam magam, az anyanyelvemet… dadogásnak élem meg… száraz, színtelen, értelemszegény frázisnak. Ezért olykor az az érzésem, hogy itt… újratanulom az anyanyelvemet… A kudarccal szembesülök, a ténnyel, hogy nem sikerül kimondanom azt, amit ki akartam mondani, s amit kimondok, üresen kong.

S mindkét helyen, a szöveg elején is, a végén is, ugyanaz a megfogalmazás zárja a vallomást az anyanyelv iránti bizalom megrendüléséről: Kérdem, lehetséges-e a csonka nyelvvel, mely nem tanulta meg leírni a valóságot, bármily összetettnek tűnjék is a valóság benső élménye, lehet-e bármit kezdeni vele, elmesélni egy történetet, például.

Elmesélni egy történetet, például – elmesélni, például, ezt a történetet, Tanja Lucic történetét, s a történetet, amelyet ő próbál elmesélni: egységről és széthullásról, a távozásról, mert széthullott, ahol maradni érdemes vagy lehet, a hazatérésről, ami képtelenség, hiszen nincs többé haza, ahová visszatérhetnénk. S a többiek történetét, azokét, akiknek megszűnt énjük folytonossága, mint ahogy zárlatos lett nyelvi azonosságuk, az énfolytonosság záloga is. És a valóság történetét, amely szintén elmesélhetetlen, mert a valóság sohasem azonos önmagával, mivel a felfogására rendelt nyelv teszi valójában felfoghatatlanná: a jugók jól fizetett feketemunkát találnak egy amszterdami cégnél, amely szexshopoknak gyárt szadomazochista és fetisiszta kellékeket-ruhadarabokat, többek között a Ministry of Pain nevet viselő S/M pornóklubnak Hágában. A „minisztériumban” dolgozunk, mondták a jugók, ha Lucic tanárnő megkérdezte őket, miből élnek, a „fájdalom minisztériumában”, tesszük magunkban hozzá.

Egység és széthullás, integráció és dezintegráció között lebeg a bizonytalanságban mindenki ebben az emigráns- és száműzöttlétben, ahol nincs se hátra, se előre. S még az is lehet, hogy – paradox módon – ez az egyetlen élet és egyetlen diadal. Ahogy az egyik szereplő fogalmazza: Mi van akkor, ha a hazatérés valóban halál, szimbolikus vagy tényleges, a maradás pedig valóban vereség, és a távozás pillanata az egyetlen valódi szabadság, amely megadatott nekünk? És ha ez így igaz, mit kezdjünk ezzel a tudással? Nem vagyunk-e mi mind valahol széttörve, nem úgy járunk-kelünk-e a világban… a saját tagjainkat keresve, a saját nyálunkkal ragasztgatva őket össze, rakosgatva önmagunkat, mint egy puzzle-t? (179. o.)

Egység és széthullás, integráció és dezintegráció között lebeg a bizonytalanságban – alighanem igen tudatosan és a maga vezértrópusának engedelmeskedve – maga a regény is. Szabályosan regényszerű részek váltakoznak benne tisztán esszéisztikus, sőt publicisztikus betétekkel, sok benne a szó szerint ismétlődő szövegrész, a szétesés-széthullás szinte valamiféle szubverzív szerkesztői-szervezői elemként húzza alá, ami a regény nagy tanulsága mindnyájunkra nézve. Lucic tanárnő „jugoszlavisztikája” ugyanis nem csupán a déli szomszédunkkal történtek vezértrópusa, hanem általánosabb érvényű sugallat: érvényes mindenre és mindenkire, Szentpétervártól le az Al-Dunáig.

Nem állhatom meg, hogy konklúzióként ne idézzem ennek a bátran zavaros és zseniálisan gátlástalan regénynek ezt a szívhez szóló passzusát:

Bár úgy éreztem, hogy a copyrightom csak a „jugoszláv” történetre vonatkozik, e pillanatban minden történet az „enyém” volt. Sírt a lelkem, jajgattam az összekeveredett filmszalagok képzelt gombolyaga fölött. Kelet-, Közép-, Délkelet, vagyis a másik Európa – állt ezeken a szalagokon a felirat, felettébb önkényesen. Minden összegombolyodott, a sztalinista táborokban eltűnt oroszok milliói, a második világháború áldozatainak a milliói, azok, akik megszállták a cseheket és a csehek, akiket megszállták az oroszok, a magyarok, akiket megszálltak az oroszok, a bolgárok, akik az oroszokat etették, meg a lengyelek, meg a románok, meg a volt jugoszlávok, akik végül önmagukat szállták meg. Az egyetemes emberi veszteség falába vertem a fejem. Hangtalan zokogás rázott, sorban elsirattam mindenkit, mint a balkáni siratóasszonyok, mint száz balkáni siratóasszony.

 

 

Dubravka Ugresic: A fájdalom minisztériuma. Radics Viktória fordítása. Budapest, 2008, L’Harmattan, 2100 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: A magunk vére (Jorge Semprún: Húsz év, egy nap. Pál Ferenc fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 292 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc A magunk vére Artemisia Gentileschi olasz festőnő...

Takács Ferenc: Örök félidő (Mező Ferenc: Sör és hamu. Budapest, 2009, Orpheusz.) „Sör és hamu” – a Halotti beszéd „por és hamu”-ját...

Takács Ferenc: Hibridisztán Takács Ferenc Hibridisztán Fabulation and Metafiction, „fabuláció és metafikció”:...

Takács Ferenc: Regényféle Takács Ferenc Regényféle Jövőre, 2009-ben lesz hatvan éve, hogy...

Takács Ferenc: Távolnok: közelnök Takács Ferenc Távolnok: közelnök A hátlapon, amely szokás szerint...