Rainer M. János: Erdővidék számadó krónikásai
Erdővidék számadó krónikásai
A fiatal erdélyi történészek, kulturális antropológusok csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkaközösség körüli csoportját már alkalmam nyílt méltatni e hasábokon, közös tanulmánykötetük kapcsán (Mozgó Világ, 2006/4). Egyikük, László Márton most munkálkodásuk forrásait, az erdélyi közelmúlt megközelítésének lehetőségeit szinte teljességében bemutató könyvet tett le az asztal(om)ra. Jó könyvek gyakorta személyes ajánlás útján kerülnek oda – ebben az esetben azonban ez ritkaságszámba menő módon történt. Egy júliusi napon, csupán néhány óra különbséggel két kollégámmal-barátommal beszélgetve más munkáikról, Stefano Bottoni és Kenedi János egyszer csak szinte ugyanazokkal a szavakkal szakították félbe mondókájukat: De van itt egy könyv, amit gyorsan el kell olvasnod!
Sem a könyv szerzőjét, sem műfaját nem könnyű meghatározni. A borítón ott szerepel ugyan, hogy Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944-1964). A csíkszeredai Pro-Print sorozatának címe: Források a romániai magyarság történetéhez, a címlapon egy idős, ünneplőruhás, bajuszos ember portréja mellett egy szekus személyi (megfigyelési) dosszié fedlapja a leghangsúlyosabb elem, s a már említett fiatal történész, László Márton neve mint közreadóé is olvasható. Ennek alapján valamiféle forráskiadványra gondolhatnánk, de a dolog nem ennyire egyszerű. A kötet kereken harmadát László két tanulmánya teszi ki ugyanis, az egyik Máthéról, a másik Máthé állambiztonsági megfigyeléséről szól. A többit Máthé írta, nagyobb része valóban szülőfaluja, életének színtere húsz évéről szól, de függelékben más szövegei is olvashatók, köztük több kiadatlan fő művéből, a Magyarhermány monográfiájából való. Talán a legpontosabb meghatározás, hogy ez a kötet az 1898 és 1986 között élt magyarhermányi gazdaember és falukrónikás, Máthé János könyve, de ezt a könyvet (és persze ezt a Máthé Jánost) jelentős részben a Kolozsváron és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanult László Márton marosvásárhelyi történész írta.
Máthé János tehetős, tizennyolc hektáros gazdálkodó volt – a délkelet-erdélyi, erdővidéki falu tehetőseinek egyike, de nem a legtehetősebb. Édesapja iskolázott ember, községi bíró volt, bátyja református pap, ő maga is négy (régi) középiskolai osztályt járt, tanulmányait azonban kénytelen volt megszakítani, hogy a családi földön segítse a gazdálkodásban apját. Felnőtt korában maga szerezte birtoka jelentős részét, a faluközösség egyik legtekintélyesebb tagja lett. 1940-ben ő köszöntötte a második bécsi döntés után bevonuló magyar csapatokat. A negyvenes évek végén a helyi hatóságok kuláklistára tették, az ötvenes években az állambiztonság megfigyelés alá vonta, és kisebb-nagyobb megszakításokkal figyelték élete végéig.
Máthé ?különlegessége” talán a tudós parasztember fogalmával határozható meg legkönnyebben. Minden igazán jól gazdálkodó paraszt tudós persze abban az archaikus értelemben, amelyben a tudás a mezőgazdasághoz szükséges igen sokrétű és szerteágazó elméleti és gyakorlati ismeretek összessége. Ő azonban emellett afféle (pre)modern értelmiségi is volt, literátus ember, aki nemcsak beszélni, hanem írni is szeretett és tudott. Professzióját és művének jellegét, keretét elsősorban élete és sorsa adta: Máthé János Magyarhermány tudósa volt, annak történetét, néprajzát, nyelvét, hagyományait, embereit írta. Ha igaz, önmagát krónikásnak tekintette (kronológiája egy pontján a krónikás kötelességéről írt). A megőrzendő és továbbadandó hagyomány nála tágabb dimenziókban jelent meg: az egész faluéban, a régióéban, a székelységében és végül az egész magyarságéban. Máthénak szenvedélye volt az írás: azért olvasott, hogy írhassa soha véget nem érő krónikáját a faluról. Ez viszonylag széles körben ismertté tette. 1940 után a hatvanas évek végén ismét több beszédet mondott helyi kulturális rendezvényeken, és 1969-től haláláig majd két tucat cikke jelent meg különféle erdélyi magyar lapokban. László Márton könyvének gerince, az 1944-64-es krónika voltaképpen alapanyag, Máthé János a falu történetének személyesen átélt korszakához készíthette.
Az 1944-64-es évek története Máthé János számára saját maga és osztályos társai kifosztásának, tönkretételének története. A gazdálkodó élete más körülmények között is állandó küzdelem, játszmák sorozata hatóságokkal, terménykereskedőkkel, időjárással, betegségekkel – ezekben azonban legalábbis részben a maga ura; ha tovább nem is, de földjei határáig bizonyosan. Máthé Jánosnak pedig volt földje. 1944 után, amint az augusztus 23-i kiugrást követően (a kronológia ekkor kezdődik) a faluban megjelennek a visszatérő románok, többé nem volt a maga ura. Igaz, a románokat Észak-Erdély véres visszafoglalása nyomán Sztalin kiparancsolta az 1940-44-ben Magyarországhoz került megyékből. Máthé Jánosnak azonban eléggé mindegy volt, hogy román csendőrök, szovjet megszállók, majd félév múltán megint román állami hatóságok viszik el a terményét közönséges rablás, hadizsákmány, jóvátétel, majd adó, mégpedig évről évre súlyosbított különadó formájában. A kronológia egy új jobbágyság krónikája. Máthé évről évre pontosan feljegyezte, mennyi kötelező beszolgáltatást teljesített gabonából, burgonyából, húsból, tejből, mennyi évközi extra kivetést róttak rá, mennyi kötelező munkát, szállítást róttak rá és fogatára, hogyan kobozták el berendezési tárgyait, vették el íróasztalát és írógépét (!). Mintha valaminő távoli igazságszolgáltatásban, a dolgok helyrebillenésében reménykedett volna: ha egyszer az bekövetkezik, ő kilóra meg tudja mondani, hogy az évek során mivel rövidítették meg. Számot tud adni szenvedéséről – kerek, szépen, ízesen fogalmazott egyszerű mondatokban, de ha kell – csak némi összeadás kérdése – a számok nyelvén is. Lelkiismeretesen feljegyezte a szabadpiaci és az állami felvásárlási árakat, olykor saját számadását kiterjesztette az egész falura.
Máthé számadása azonban nem csak a nagy állami birtok tiszttartóinak nyilván hamis kimutatásai helyett készült. Gondot fordított arra – talán megint csak a történelmi fordulat reményében -, hogy megnevezze azokat a személyeket, akik a szenvedéseket rá és társaira mérték. Máthé horizontján – a távoli Bukarest és Moszkva nagy szereplői olykori említésétől eltekintve – a helyi hatalom reprezentánsai mozognak. Falubéliek is olykor, de többnyire a legközelebbi kisvárosokból, innen-onnan küldött adószedők, elöljárók, rendőrök, pártfunkcionáriusok, "rajoni küldöttek”. Ők is lajstromba kerülnek, akár az elfuvarozott szálfák és termények: kereskedősegédek, gyári munkások és munkásnők, "aktatáskás emberek”, jöttmentek. Nem meglepő – Máthé sem lepődött meg rajta -, szinte mindannyian magyarok (az a kevés, aki nem, az cigány…). A szovjet típusú rendszer romániai bevezetésének, első két évtizedének súlyát az erdélyi magyar parasztság parasztként, magyarként, emberként egyaránt viselte. A nemzeti elnyomást rámérők azonban a távolban maradtak – a dekrétumokat magyar nyelven beszélők olvasták fel, e tekintetben közülük valók.
Ahogyan magyarok voltak az állambiztonság helyi hivatásosai és informátorai is. László Márton tanulmánya Máthé megfigyeléséről tulajdonképpen a kronológia folytatása – ezt a számadást a Filozoful (ez volt Máthé célszemélyi fedőneve, a filozófus) -dosszié írói készítették, László pedig megpróbálta rekonstruálni. Bár már az ötvenes években sertepertéltek Máthé körül, igazán érdekes a hatvanas években lett. Magyarhermány kronológiája 1964-ben az egész munka szempontjából meglehetősen váratlan, nyelvi szempontból is elütő mondatokkal ér véget: Lejárt a díszkapu mánia, lejárt az élenjárók és a kullogók táblája, lejárt az »elvitetlek« aranykora. Lejárt a sok esztelenség, a népkínzás, a népsanyargatás korszaka. Az élet könyörtelenül félrehányja az útból a háború vérzivatara által felszínre dobott anticivilizáció vad uralmát.” (196. o.) Máthé megelőző pár évről szóló számadásából valóban kiolvasható az ő és Magyarhermány egyik kis győzelme (túl a túlélésen): a román kollektivizálás nagy hulláma annyiban megtört az erdővidéki faluban, hogy a "társasgazdaság” kényszerkeretében fennmaradt valami az egyéni gazdálkodásból, a teljesen integrált kolhozrendszert egy időn túl nem erőltették. 1964 a román különút meghirdetése, amire hamarosan Ceausescu országlása következett. A különút kitalálói egy ideig, taktikai okokból igyekeztek a nemzetek közötti béke látszatát kelteni. Kivált 1968 augusztusa után. Így kerülhetett Máthé János is a kisbaconi Benedek Elek-emlékház 1969. májusi avatóünnepségének szónoki szerepébe. Ahogyan László megidézi: a hetvenen felüli Máthé pontosan ugyanolyan ikonográfiai keretben lépett fel, mint 1940-ben a magyar honvédség fogadásakor.
Máthé állambiztonsági megfigyelése a magyar értelmiséginek szólt. Helytörténeti munkája, a falu, az Erdővidék, a székelység története, nyelve vált állambiztonsági kockázattá, kivált, hogy kapcsolatokat keresett (és talált) erdélyi és magyarországi értelmiségiekkel. Akikkel együtt Máthé már a magyar nacionalisták veszélyes hálózatának tagjaként jelent meg a célkeresztben. László lelkiismeretes rekonstrukciójából kiviláglik: a falusi, erdővidéki és székely informátorok révén viszonylag hamar kiderült, hogy nincsen szó felforgató tervekről – Máthé tényleg csak a lokális és nemzeti identitás őrzőjének tartotta magát. Csak – hiszen éppen ez volt a veszélyes. Tragikomikus, de hasonló történetek ismerői számára cseppet sem meglepő, hogy ettől kezdve haláláig nem "szálltak” le a mindinkább magába forduló, élete végén alig halló, súlyos betegségektől gyötört öregemberről.
Máthé János persze – s ez nagyon vigasztaló – még életében aratott győzelmeket, hiszen csaknem haláláig dolgozott kéziratain, amiből egy és más meg is jelent. Megjelent Máthé János is mint Erdővidék bölcs, művelt parasztja az erdélyi értelmiség mentális térképén. Nagy műve, a monográfia ugyan nem látott napvilágot – de Máthé könyve igen. Amely László Mártonnak, Erdővidék ízig-vérig mai társadalomtudós számadójának hála, mindenféle pátosz és hazafias retorika nélkül konstruálja újra Máthé alakját. Azt az alakot, akit az előbb említett értelmiség nem biztos, hogy nagyon komolyan vett. Aki szenvedéstörténetét alapvetően ?zsidó-kommunista összeesküvés” eredményének látta, amint kronológiájában többször leszögezte. Akinek gondolkodását egyszerű, 19. századi értékek 20. század elején összezavarodott koherenciája jellemezte. Aki kifosztatását, szenvedését magyarként és parasztként élte át – de talán egy kissé inkább parasztként, mint magyarként. Aki, ha úgy látta helyesnek, születésnapi üdvözletet küldött Nicolae Ceausescunak – nem kis zavart okozva az ebben illetékesek körében.
Mert székely rovásírással íródott az a levél.
Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944-1964). Közreadja, a háttértanulmányokat és a jegyzeteket írta László Márton. Csíkszereda, 2008, Pro-Print Könyvkiadó, 320 oldal, á. n.
Kapcsolódó írások:
Rainer M. János: Elveszett nemzedék – és ami utána következik (Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris.) Ez a könyv… melynek megírására mindig is készültem…” – óriási...
Rainer M. János: Két szoba összkomfortunk a vitrinben (Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. Mindennapi történelem sorozat, Budapest, 2006, Corvina. 192 oldal, 5990 forint. ) Rainer M. János Két szoba összkomfortunk a vitrinben Meddig...
Rainer M. János: A jelentés mint olvasmány és végelszámolás (Kenedi János (elnök), Palasik Mária, Ripp Zoltán, Sipos Levente, Ungváry Krisztián, Varga László: A Szakértői Bizottság jelentése 2007-2008.) Államigazgatási megrendelés alapján keletkezett beszámolók, jelentések, törvényhozási aktusokat indítványozó szövegek...
Rainer M. János: Történelembe merülő legenda Rainer M. János Történelembe merülő legenda Papp István történész-levéltáros...
Rainer M. János: Könyv a (majdnem) semmittevésről Rainer M. János Könyv a (majdnem) semmittevésről Kötete tárgyát...