Horváth Ferenc

Őszi szonett

Eső szitál és forr a bor,

a világ elsötétül;

keverget az évszak-labor,

novembert kotyvaszt végül.

 

Így lesz azután sár a por,

s ha kedvünk abba szédül,

a pulzusunk olyan szapor,

hogy szívünk belekékül.

 

Kukorékol egyre a kor,

leomlik, ami épül;

ám dőljön élet vagy akol,

valahogy mégis szépül:

 

a súlyt, mit őszünk ránk pakol,

vegyük nyakláncnak, ékül.

 

 

Egy szonettkedvelő költő műhelytitkaiból

A lenge jambusok szolid zenéje

szonettnyi térben érzi jól magát –

s olyik poéta ósdi szenvedélye:

leszívni jól e forma telt szagát.

 

Örök zenében, ősi jambusokban,

vigasztaló szonettben él a költő:

kerek, tanári, játszi verssorokkal

akármilyen hiányt vagy űrt betölt ő.

 

A töltelék: a mély-sekély szegélye –

a telt-üres szonett ilyes veszélye

ezúttal is felette szembeötlő.

 

Beburkolózva charme-os ál-sorokba,

szolid zenébe, lenge jambusokba –

szegény poéta szimpla hurkatöltő.

 

---

(Az Egy szonettkedvelő költő műhelytitkaiból című vers júliusi számunkban hibásan jelent meg, ezért újraközöljük)