Tóth Krisztina: Valaki

 

Tudod, hogy kell a könyveket összekötözni? Mert a legtöbben nem tudják. Körbetekerik a spárgát, mint egy ajándékcsomagon, aztán megkötik. Pedig ha alul áthurkolod, felül meg alábújtatod, így, aztán vissza, akkor a végén hirtelen megfeszül a madzag, és kapsz egy kis fület, amivel meg lehet fogni az egészet. Fel is lógathatod, nem bomlik ki. Én is csak azért tudom, mert dolgoztam postán. Jó, nem sokáig, de ezt azért elég jól megtanultam. Nyolcvanöt nyarán, két hónapig. Amit meg most elmondok, az a rákövetkező nyáron történt. Jó régen. Egy Ági nevű lánnyal jártam akkoriban, egy évvel volt fiatalabb nálam. Mindig együtt nyaraltunk, aztán úgy alakult, hogy összejöttem vele. Egyszer mondta, hogy a vizsgaidőszak után vissza akar hurcolkodni Pestre, és fel szeretné vinni a nagyanyja könyveit is, egy csomó régi lexikont meg olcsó könyvtáras regényeket. Kérdeztem, hogy ne segítsek-e öszszecsomagolni. Különben se láttam már vagy két hete, folyton tanult. A szülei csak szombat reggelre készültek lejönni, maradhattam egész este.

Nem tudom, mondtam-e, hogy az a ház eredetileg az Ági nagyanyjáé volt, de ő már rég meghalt, úgyhogy tulajdonképpen csak nyaralónak használták, ahogy az én szüleim is a miénket. Az följebb van, jóval messzebb a pataktól: ha vendég jött nyáron, mindig le kellett sétálni a műútig, és jelezni, mert nem találtak oda. Most már persze más, meg van mobiltelefon is, de akkor az a világ vége volt.

Nem sokat pakoltunk aznap éjjel, gondolhatod. Vittem egy tekercs spárgát meg a snicceremet, de az lett a vége, hogy egy nagy tévésdobozba hajigáltunk mindent, hogy majd az apja fölviszi kocsival. Csak az egyetemi jegyzeteket raktuk külön, meg a ruhákat. Tele volt a padló széthányt cuccokkal, feküdtünk a csergén, és hallgattuk az esőt. Emlékszem, azt mondta a sötétben, hogy legalább nem kell locsolni: mert az anyjáék folyton ezzel piszkálták. Hogy locsoljon rendesen, ha már lent van. Nagyon megmaradt bennem, ahogy ezt mondta, mert különben végig csöndben volt, nem szólt egy szót se egész szeretkezés alatt.

Sokat esett azon a nyáron, tele volt gombával a patakpart.

Fél hatkor keltem, fölrántottam a gatyámat és a pólómat, mert nagyon nem akartam összefutni az anyjáékkal. Félmeztelenül kísért ki, emlékszem a mellére a hűvösben. Nagy, fehér melle volt, látszott, hogy fázik. Mondtam, hogy szerintem még feküdjön vissza, aztán felültem a bringára.

Üres volt az egész falu, mintha senki se lakná. Felázott a föld az éjjeli esőtől, még most is emlékszem, hogy az Ágiék háza előtt a betonúton áthajtottam egy szív alakú pocsolyán. Elég messze laktunk még bringával is, először föl kellett mennem a töltésig, de jólesett tekerni. Még fütyültem is valamit, lefelé elengedtem a kormányt, egyáltalán nem voltam álmos, pedig alig aludtunk valamit.

A kisboltnál elkanyarodtam és lecsorogtam a patakpartig, mert arra hosszabb ugyan az út, de nagyon szép, gyerekkoromban mindig oda jártunk apámmal pecázni. Nagy fűzfák szegélyezik az ösvényt, amikor kicsi voltam, mindig összefogtam az ágakat és behintáztam a víz fölé. Sok arra a szúnyog, de hajnalban még nem jönnek elő.

Felröppent valami nagy suhogással, de különben nagy csend volt, abbahagytam a fütyörészést és gurultam szépen hazafelé, csöpögött a fejemre az éjszakai zápor maradéka a lombokról. Kiértem arra a csalános, tágas részre, ahonnan már látszik a betonsiló meg a műút. Akkor egyszer csak lezuhant valami.

Nem tudom ezt másképp mondani, mert tényleg zuhant. Közvetlenül előttem, szinte rá az ösvényre, az egyik fűzfáról leesett egy test. Úgy megijedtem, hogy felborultam a biciklivel, lehorzsoltam a vádlimat. Aztán ugyanazzal a lendülettel elkaptam a testet is, ami valahogy nem huppant a földre, hanem állt a levegőben, mint egy színes, fura bokszzsák.

Már a karomban fogtam, amikor lassan megértettem, hogy mi van. A fáról rúgta el magát, ott volt a nyakán a kötél, azon lógott.

Úristen, gondoltam, valaki felakasztotta magát. Iszonyú nehéz volt tartani, de kicsit oldalra fordítottam a fejem, és akkor láttam, amit már az előbb is futólag, csak akkor nem fogtam fel: hogy ez egy nő. Egy nőt tartottam a kezemben, nyakán a kötéllel. Még lélegzett.

Megint oldalra fordítottam a fejem, hogy jobban megnézzem. Az arca tiszta lila volt, de látszott, hogy nem öreg, valamivel fiatalabb mondjuk az anyámnál, úgy negyven körüli. Jó lett volna letenni, de nem bírtam semerre se mozdulni. Azon gondolkodtam, hogy elhoztam-e a sniccert az Ágitól, mert akkor le lehetne vágni. De a bicikli messze volt, ahhoz el kellett volna engednem. Óvatosan átraktam a súlyt a másik lábamra, hogy megnézzem, meddig tudok elérni terpeszben, be tudom-e akasztani a küllőkbe a tornacipőmet, mert akkor oda lehetne valahogy húzni a bringát. De túl messze volt, ahogy nyújtóztam oldalra, szinte én magam kezdtem el lefelé húzni a testet. Ettől megijedtem, visszaléptem alá és fogtam. Még mindig lélegzett. Csak nem fog itt meghalni nekem, gondoltam.

Elkezdtem beszélni hozzá, kérdezgettem, hogy hall-e engem, mert az jutott eszembe, hogy ha kicsit is magánál lenne, akkor valahogy aláállhatnék és kiszabadíthatná magát. Nem adott semmi hangot. Újra megnéztem az arcát, addigra szederjesre sötétedett és kicsit fel is puffadt. Ettől elfogott a pánik, arra gondoltam, hogy most inkább elengedem és hozok segítséget. Közben éreztem, hogy folyik le a vér a vádlimon: nyilván felhasítottam. Azután egyszer csak a másik vádlimon is csiklandozni kezdett egy csík, indult lefelé lassan a bal térdem mögött, mint egy langyos csiga. Akkor hirtelen rájöttem, hogy ez nem is vér, hanem izzadság, hogy az egész testem tiszta lucsok, és valószínűleg nem tudom már sokáig tartani ezt a nőt. Hányingerem is volt, csurgott a verejték a szemembe és csípett, a karomból meg közben teljesen kiment az erő, zsibbadó ujjakkal markoltam a sárga esőkabátot.

Nem vettem észre, mikor kezdtem el kiabálni. Azt hiszem, már percek óta ordítottam, amikor meghallottam a saját hangomat. Idegenül, rekedten szólt az üres hajnali parton, nem felelt rá senki. Valami olyasmit kiabáltam, hogy segítség, meg hogy valaki, aztán csak azt ismételgettem, hogy valaki, valaki, valaki, egyre nyújtottabban, széthúzva a három szótagot, vaaa-laaa-kiii, mint valami fölvert vízimadár.

De persze nem jött senki. A távolban a műúton elhaladt egy autó. Integetni próbáltam, de fél kézzel nem bírtam megtartani a nőt. Különben is, mit látott volna az a sofőr a távolból? Egy fűzfák alatt állva ölelkező szerelmespárt. Iszonyú csend volt, felerősítette a parton ide-oda csapongó, visszhangzó kiáltozást. A karcos hang továbbra is ki-kitört a torkomból, miközben én az egyre nehezülő testre koncentráltam, arra a pillanatra, amikor végül el fogom engedni és hagyom, hogy saját súlya végezzen vele.

Minden tizedmásodpercben lejjebb csúszott, szinte már a térdemmel tartottam, nem is a karommal. Közben az ázott föld és a növények illatán át kezdett beszivárogni orromba a nő saját szaga. A hajából samponillat jött, nemrég moshatta meg, az esőkabátja pedig erős gumiszagot árasztott. Belém villant, hogy Ági mennyire utálja a koton szagát, és hogy vajon becsomagoltam-e a használt gumit, amikor kidobtam a szemétbe, mert a szülei miatt mindig be kellett göngyölni papírba. Nem hiszem, hogy bárki turkált volna a vödörben, de ez volt a mániája, nem akartam vitatkozni vele. Érdekes, tisztán bennem volt még az egész éjszaka, de azt egyszerűen nem tudtam felidézni, hogy becsomagoltam-e. Egyáltalán kidobtam?

Aztán ugyanerről a szagról eszembe jutott az apai nagyanyám, meg a régi Hernád utcai lakás. Sose gondoltam egyébként arra a házra, de akkor valahogy minden fellökődött bennem. A nagyapámat a hetvenes években valami politikai dolog miatt elbocsátották és akkor a nagymama se taníthatott tovább. Nem értettem pontosan, mi volt ez az ügy, de nagy balhé volt otthon, az öcsémmel hallgatóztunk. Akkor a nagyszüleim azt találták ki, hogy majd műanyag terítőket sütnek. Ez nekem gyerekként marhára tetszett, az egész lépcsőházat betöltötte a plasztiktészta szaga. Nagypapa kikeverte egy nagy tálban a sárga, nyúlós masszát, nagymama meg előkészítette a konyhapulton a gépet. Úgy nézett ki, mint egy mai gofrisütő, csak szélesebb volt meg laposabb. Belemerték merőkanállal a tésztát, nagymama ráhajtotta a fedelet, aztán várta, hogy kisüljön a terítő. Nem kellett sok idő, pár másodperc alatt elkészült. Akkor egy konyhai tésztafogóval kiemelte, meglengette, mint egy palacsintát, és letette egy újságra száradni. Utána nagypapával megnéztük, nem tömődtek-e el a lukak, mert időnként megfolyt a műanyag, mint a sósperecen a só, és bedugaszolta a csipkemintát. Ha volt ilyen rajta, azt le kellett szedni, a széléről meg ollóval lenyírni a fölösleges részeket. Ezt általában egyedül csinálhattam, és nagyon büszke voltam rá. Sose értettem, nagypapáék miért nem szeretik ezt a munkát, anyámra meg különösen haragudtam, amikor jött értem. Ahelyett, hogy megnézte volna a terítőimet, folyton a nagyapáékat szapulta. – Megmérgezitek ezt a gyereket – mondogatta, és tényleg tele volt a konyha a sütés gőzével, de azt a szagot én kimondottan szerettem.

Ilyen szaga volt a sárga esőkabát varrásának az orrommal szemben. Összeforrasztották a műanyagot, de úgy, hogy varrásnak látsszon, mintha valaki cérnával öltötte volna össze a pancsó elejét és hátulját. Egyre lejjebb csúszott a test, már a vállát láttam. Nagyon fájt a térdem, elment a hangom, de rekedten ismételgettem, hogy valaki, valaki, mintha magát a nőt élesztgetném.

A Volt egyszer egy vadnyugat című film jutott eszembe, azt is a nagyapámmal láttam moziban. Abban volt egy olyan jelenet, hogy valakit felakasztottak és a testvére állt alatta. Nagyapa elmagyarázta, hogy az illető addig marad életben, amíg a másik képes őt megtartani. Ki akartuk próbálni az öcsémmel, de aztán nem mertük. Ezt is rég elfelejtettem, de akkor hirtelen emlékezni kezdtem rá, ahogy a nagyanyám kezére is, amint a kisült műanyag terítőket lengeti. Láttam magam előtt az eres kézfejét és a jegygyűrűjét, ami a ravatalon is rajta volt. Anyám akkor is mérgelődött, barbár dolognak tartotta a nyitott koporsót, és nem örült, hogy apám odavitt minket a temetésre.

Tudtam, hogy még néhány másodperc és elengedem azt a nőt. Már egész lent volt, félre kellett fordítanom a fejem, hogy ne érjen az arcomhoz. Szinte nem is emeltem, csak öleltem, mintha táncolnánk. Nem tudtam eldönteni, hogy lélegzik-e, mert ahhoz közelebb kellett volna nyomódnom, megmozdulni viszont már nem bírtam. Visszafordítottam a fejem, mintha belefúrnám a ruhájába, ettől kicsit könnyebb lett. Vizes volt a haja, és ijesztően mélyen bevágott a kötél az álla alatt. Közben több autó is elment a műúton, egyszer pedig elhúzott felettünk egy helikopter. Nagy zajt ütött, egész alacsonyan repült. Talán látott bennünket. Folyton erre vártam, egész idő alatt azt kívántam, hogy jöjjön már valaki. Rám tapadt a póló, és akkor vettem észre, hogy közben be is hugyoztam. Lenéztem a gatyámra és láttam, hogy körben felgyűrődött a sár, egész kis gödröt tapostam magunk alá. Már órák óta állhattunk így, de képtelen voltam elengedni. Pedig sejtettem, hogy már nem él. Ahol markoltam, kiszakadt hátul a kabátja, érezni lehetett a műanyag alatt a ruháját. Féltem, hogy hozzáérek a csupasz bőréhez. Azt nagyon nem szerettem volna. Szerinted mért vesz valaki esőkabátot, ha meg akar halni? Biztos éjjel indult el, azért lett vizes a haja is. Nem tűnt ismerősnek, lehet, hogy nem is ottani volt. Bár ki tudja.

És vajon mire számított? Egyáltalán, látta, hogy jövök a biciklivel? Szerinted látta? Lehet, hogy nem is akart meghalni? Arra gondolt, hogy majd elkapom? Vagy észre se vett?

Amikor már teljesen lecsúszott, és gyakorlatilag velem egy magasságban lógott, szóval amikor már egyáltalán nem tartottam, csak úgy féloldalasan fogtam a felgyűrődött ruhájában, akkor végre jött egy ember. Hallottam a zúgást, megállt mögöttünk egy motor. Úgy nézhetett ki, mintha én kapaszkodnék a nőbe és húznám lefele. Ledőltem hanyatt a hugyos földre.

Nem emlékszem, mit mondtam annak a férfinak, csak lihegtem a fa alatt és figyeltem, ahogy leveszi a sisakot és tanácstalanul néz. Aztán jöttek mások is, levágták a nőt, a nedves fűre fektették, körbeállták. Felültem, fájt a vállam, mintha ki akarna szakadni. Magyaráztam valamit, de alig volt hangom. Felírták a nevem, aztán érkezett egy mentőkocsi, de a meredek partfal és a sár miatt nem tudott elég közel megállni, úgyhogy letakarták és hordágyra emelték a testet. Szóltak, menjek be velük a kórházba, ha gondolom, meg fölvették az adataimat a jegyzőkönyvhöz. Mondták, hogy írjak alá egy papírt, és hogy most egyelőre nyugodtan hazamehetek, a biciklimet oda hátra támasztották egy fához, mert útban volt. Mondtam, hogy köszönöm, és odatámolyogtam, de nem volt erőm felülni rá. Fájtak az ujjaim, és akkor vettem csak észre, hogy a fém óraszíj körben piros sebet horzsolt a csuklómba. Megnéztem az időt: még csak fél hét volt.

Kisütött a nap, borzongtam a vizes gatyában. Elővettem a kulacsot, mert rettenetesen kapart a torkom, de hiába rázogattam. Viszont a dobozban ott volt a spárga, és mellette ott volt a sniccer is.

 

 

Kapcsolódó írások:

Tóth Krisztina: Gyűrű A sirály nagyon okos. Gyanakvó és okos, mint a varjú....

Tóth Krisztina: Idáig ért Nem tudom, mibe halt bele: három- vagy négyéves voltam, amikor...

Tóth Krisztina: Plágium Paul már harmadik hete nem járt be tanítani. Eddig is...

Tóth Krisztina: Soha egy szót se Tóth Krisztina Soha egy szót se Gyerekkoromban azt hittem,...

Tóth Krisztina: Árnyék a falon – avagy a talp története Az előbb mintha aludt volna egypár percet. Elgémberedett a...