Mozgó Világ Internetes Kiadás

Várhegyi Éva

Átváltozások

Gazdasági problémák és programok

„Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia” (Guiseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc)

Magyarországon az átváltozások korát éljük. Lassan már senki és semmi sem ugyanaz, akinek vagy aminek megismertük. Mentális változáson estek át a politikai porond főszereplői: ma már nem ugyanazt vallják, mint korábban. Szembetűnő az egykor reformkort meghirdető kormányfő irányváltása, az úgymond „bársonyos reformok” útjára való áttérés, de nagystílű átváltozásokat, szerepcseréket láthatunk az ellenzéki térfélen, sőt még szakértői körökben is, ha az utóbbi hónapokban gombamód szaporodó gazdasági programokat és javaslatokat vesszük szemügyre. Elemző legyen a talpán, aki eligazodik köztük, és nem csupán a bőség zavara miatt, hanem a zavarba ejtő szemléletváltozások miatt is: anonim tálalás mellett nem mindig lehetne rájönni, melyik program melyik műhelyben készült.

 

A „reformkor” bársonyosítása

 

A 2006 júniusában felállt második Gyurcsány-kormány nagyszabású programmal indult. Arra vállalkozott, hogy az államháztartás súlyos hiányának akut kezelésével (költségvetési kiigazítás) párhuzamosan a jóléti rendszerek (egészségügy, nyugdíj, oktatás) reformjaival tartós megoldást hozzon az egyensúlyi problémákra, és megállítsa a hiányok újratermelődését. A kormányfő őszödi beszédét követően megromlott, az ellenzéki politikusok, valamint a status quo fenntartásában érdekelt szakmai lobbik által is nagymértékben rombolt közhangulat azonban akadályozta a szükséges reformok megvalósítását. A mélyreható szerkezeti változások társadalmi elfogadását emellett a koncepciók gyenge kidolgozottsága, a várható hatások felmérésének hiányossága, a reformok (még kormányoldalról is) gyenge politikai támogatottsága és erőtlen kommunikációja is gátolta.

Nem lehet tudni, hogy a „háromigenes” népszavazás ellenzéki győzelme mennyiben tükrözte a reformok jelképeként értelmezett vizitdíj, kórházi napidíj és felsőoktatási tandíj elleni tiltakozást, és mennyiben a kormánnyal szembeni elégedetlenséget, illetve az ellenzék iránti szimpátiát. De bármi volt is az elutasítás indítéka, az igenek (értsd: nemek) elsöprő győzelmét a kormányfő úgy értelmezte, mint ami elégséges indokot nyújt az általa beindított „reformkor” lezárásához. Mi másként értelmezhető az, hogy mintegy első politikai reakcióként nyilvánosan belevágta szimbolikus kését a koalíciós partnere által jelölt egészségügyi miniszterbe, aki (nem mellesleg) a reformok emblematikus személye volt? Ma sem tudjuk, hogy valójában minek szólt ez a gesztus, mindenesetre nagy sikert aratott az MSZP választmánya előtt, miközben a koalíciós partner felháborodását, majd a koalíció felmondását idézte elő.

A koalíció borulása azonban csak hangzatos záróakkordja volt a gyurcsányi „reformkor” lezárulásához vezető, korábban beindult folyamatnak. A miniszterelnök már februári évadnyitó beszédében új politikát hirdetett, bár a nagy léptékű reformokkal való szakítás akkor még csak kódolt üzenetként fogalmazódott meg. A hangzatos Munka, tudás, tulajdon program meghirdetésével ugyanis gyakorlatilag lelépett az alig fél évvel korábban, 2007 júliusában aláírt koalíciós szerződéssel kijelölt, kétségkívül rögösebb útról. Noha a „bársonyos reformok” szlogent csak a népszavazási fiaskó után tűzte zászlajára a kormányfő, a februárban közzétett politikai programmal már ezt a puhább járást ígérő (bár ki tudja, hová vezető) utat választotta a hátralévő bő két évre.

Nem meglepő persze, hogy a reformok negatív fogadtatását és politikusai zuhanó népszerűségét látva stratégiát váltott az MSZP és a vele függelmi viszonyban álló kormányfő. Az ellenzéki politikusok és az érintett szakmák képviselői (orvosok, gyógyszerészek, oktatók) által tüzelt közhangulat valóban nem kedvezett a reformok folytatásának; a kihátrálás (eufemisztikus megfogalmazásban: a „bársonyos reformok” útjára való áttérés) ebben a légkörben majdhogynem szükségszerű volt. Bár éppenséggel elképzelhető lett volna egy olyan politika is, amelyik – elfogadva, hogy a ciklus közepén a kormánynak nem kell feltétlenül a többség bizalmát élveznie, és tudomásul véve a reformokkal együtt járó népszerűségvesztést – véghezviszi azt, amit elhatározott.

A miniszterelnök magyarázatai alapján némi jóindulattal akár ez utóbbira is lehetett gondolni. Érvelése szerint ugyanis a „bársonyos reformok” azt jelentik, hogy a változatlan célokat új megoldásokkal kell elérni. „Ne gyorsasági versenyt csináljunk, hanem eredményversenyt. Jobb a megvalósult, mérsékelt, mint az elbukott radikális reform” – hangoztatta. (MTI, március 31.) Hamar kiderült azonban, hogy nem csupán a reformok lassításáról van szó, hanem némelyikük leállításáról, sőt egyes intézkedések visszavonásáról is – túl azon, amire a népszavazás eredménye miatt kényszerült a kormány. Jó példa erre az egészségügy, amelynek új minisztere már a parlamenti bizottsági meghallgatáson világossá tette, hogy nem készül lényegesebb reformokra: csupán a háziorvosi és járóbeteg-szakellátás finanszírozását alakítaná át némi többletráfordítással, miközben leállítaná a liberális egészségbiztosítási reformot, és felülvizsgálná a teljesítményvolumen-korlátot. Az eltelt idő igazolta ezt az attitűdöt: a megtakarítások egy részének visszaosztása békét hozott ugyan a szakmában, de az még kérdéses, hogy tényleg valódi biztosítóvá válik-e az OEP attól, hogy eldöntheti, mely kórházakkal köt szerződést, és valóban beindul-e a verseny a regionális pénztárak felállításával. (Új egészségügyi „reform” készül – mit tervez a miniszter? Hírszerző, 2008. augusztus 11.)

Más területeken még ennyi sem történik. A felsőoktatási reform elemeként bevezetett, majd a népszavazás nyomán visszavont képzési hozzájárulás mint finanszírozási forrás és ösztönző módszer pótlására egyelőre semmi sem szolgál, így a költségvetés terhei ezen az ágon sem csökkennek; az oktatás minősége esetleg az intézmények versenyeztetése nyomán javulhat. A koalíciós kormány felbomlásának áldozatául esett a MÁV súlyos (és növekvő) finanszírozási és hatékonysági problémáinak orvoslására irányuló reform is, legalábbis nehéz mással magyarázni az ezen munkálkodó Vasúti Hivatal megszüntetését, elnökének felmentését. (A kis vonatrablás. Magyar Narancs, 2008. június 12.)

Nem állítom, hogy a reformpolitikát meghirdető kormányprogramból és a koalíciós megállapodásból semmi ne valósult volna meg. Kétségtelenül beindult a stabilizáció, megkezdődött (igaz, mára meg is torpant) a nem kellően hatékony egészségügyi rendszer átalakítása. A szakemberek a kormányfő kezdeményezésére felállított kerekasztalokon is finanszírozható nyugdíjrendszerről, igazságosabb és hatékonyabb szociális szolgáltatásokról, jobb oktatási rendszerről és versenyképességet növelő adórendszerről gondolkoznak. Régóta a parlament asztalán hever a közpénzügyi törvénycsomag, csak éppen a szükséges politikai konszenzus hiányzik mögüle. Tennivaló bőven akad még, de sajnos egyik sem ígér „bársonyos” menetet.

Az eddigi fejlemények inkább a reformvonat leállítására, mintsem lassítására utalnak, és az idő előrehaladtával egyre kevésbé valószínű, hogy ebben a ciklusban sor kerülhet még az újraindításra. A mai fémhiányos világban lehetne akár arra is hivatkozni, hogy nincs tovább út, mert ellopták a síneket, de nyilvánvaló, hogy a politikai bátorság fogyott el. A sokak érdekét sértő reformok sehol sem népszerűek: ezért halogatja minden kormány addig, amíg csak tudja. A politikai hatalomnak nem kifizetődő anyagi javaktól megfosztani vagy többletkiadásokkal terhelni potenciális választóit, márpedig ilyen kellemetlenségek nélkül nem lehet a nagy elosztási rendszereket átalakítani, finanszírozásukat hosszú távon biztosítani.

Lehet persze azt mondani (sokan, egyre többen mondják), hogy a magyar népnek elege van már a reformokból, hagyni kell végre nyugodtan dolgozni és élni. Eddig is megvoltunk valahogy, eztán is megleszünk. Vagy: mások sem csinálják, mégis elvannak reformok nélkül. Csakhogy minden elemzés és előrejelzés azt mutatja, hogy a mai struktúrák fennmaradása egy sor területen katasztrófához vezet: nem finanszírozható az egészségügyi és a nyugdíjrendszer, az adórendszer romló versenyképességhez és leszakadó gazdasághoz vezet, nem beszélve egy sor pénzfaló, pazarló struktúráról, mint a vasút és a helyi tömegközlekedés, valamint az oktatási és a szociális rendszerek. És ez nemcsak Magyarországra igaz, hanem a fejlett országokra mindenütt, ahol a jóléti rendszerek szétfeszítik a versenyképesség veszélyeztetése nélkül összehozható állami büdzsék kereteit. Ez az oka annak, hogy a gazdaságelemzők és társadalomtudósok, sőt időnként a bátrabb politikusok is belátják, hogy nem lehet megúszni reformok nélkül.

 

Változó helyzet és megítélés

 

Nem állítom, hogy a miniszterelnök szemléletében és politikai programjában végbement markáns változásnak ne lett volna némi gazdasági alapja. Hiszen jócskán megváltozott a gazdaság helyzete, és azzal együtt, de helyenként attól függetlenül is módosult a gazdasági bajok megítélése, a megoldásra váró problémák rangsorolása. Bár a megváltozott gazdasági környezet indokolhat bizonyos hangsúlyeltolódásokat a gazdaságpolitikai programokban, a külső szemlélő számára mégis inkább úgy látszik, mintha a nézetek és programok módosulását inkább a politikai helyzet változásai szabnák meg. És ez nemcsak a kormányoldali, hanem az ellenzéki és szakértői helyzetmegítélésre és kilábalási javaslatokra is igaz.

Tény, hogy 2006 nyarán, amikor az államháztartás egyensúlyát biztosító kiigazítási és reformintézkedéseket tartalmazó konvergenciaprogram készült, más alaphelyzet jellemezte a magyar gazdaságot, mint manapság. A legmarkánsabb változást 2007 őszén a gazdasági növekedés megtorpanása és az infláció megugrása hozta. A növekedés lelassulása és az árszínvonal felszökése persze nem volt teljesen váratlan, hiszen már korábban is élénk vita folyt arról, hogy vajon megfelelő szerkezetű-e a költségvetési kiigazítás: milyen mértékben támaszkodik az adó- és járulékbevételek növelésére (ami visszaveti a gazdaság növekedését) és milyen mértékben a kiadások csökkentésére (ami viszont a szociális feszültségeket növeli)?

Már akkor lehetett tehát sejteni, hogy az államháztartás hiányát két év alatt megfelező kiigazítás még kedvező világgazdasági környezetben sem úszható meg a gazdasági növekedés lelassulása vagy/és az infláció felpörgése nélkül. A gondot az okozza, hogy a remélt puhább vagyból végül a keményebb és lett: a GDP növekedési üteme a vártnál jobban lefékeződött, miközben az infláció a vártnál magasabbra szökött fel. A kisiklott gazdaságpolitika ára tehát súlyosabb lett, mint bárki is gondolta, és 2007 végén súlyos kérdésként fogalmazódott meg: fenyegeti-e a magyar gazdaságot a stagfláció veszélye? Átmenetinek ígérkező vagy tartós strukturális okok idézik-e elő a kedvezőtlen konstellációt? (Várhegyi Éva: A stagfláció réme. Élet és Irodalom, 2007. november 30.)

A kérdés 2008 nyarára sem dőlt el, bár annyi már látható, hogy a 2007 második felét jellemző zéró közeli növekedés némi gyorsulása és az infláció lassú mérséklődése megkíméli az országot a szigorúan vett stagflációs állapottól, noha a foglalkoztatás kritikus szintje miatt (utoljára 2002-ben dolgoztak annyira kevesen az országban, mint 2008 második negyedévében) a helyzet így is meglehetősen súlyos. A foglalkoztatás visszaesését csak részben magyarázza a költségvetési szektor leépítése és a nyugdíjazások megugrása, az okok közé tartozik az is, hogy az emelkedő foglalkoztatási költségek mérsékelték a munkaerő iránti keresletet. A kiigazítás más elemei, így az áfaemelés és az ártámogatások leépítése viszont az árszínvonal növekedésével és az inflációs várakozások felfűtésével jártak; s az utóbbi a bérekre is nyomást gyakorolva szintén növelte a munka költségét és rontotta a magyar gazdaság versenyképességét. A közhiedelemmel szemben amúgy sem álltunk már jól a bérversenyben: a bérszint gazdasági fejlettségünkhöz képest inkább magas, mint alacsony, és ez még inkább áll a munkaerő árát megnövelő szociális költségekre. (Oblath Gábor: A bérmegállapodás tétje. Népszabadság, 2007. december 11., Ékes Ildikó-Rózsa Gergely: A munkaerőköltség alakulása és nemzetközi helyzete. Ecostat, 2007. november.)

A növekedés finanszírozási feltételei is hátrányukra változtak. A háztartások megtakarításait mind jobban apasztják a hitelfelvételeik, a hiányzó belföldi pénzforrásokat pedig mindinkább az adósságot növelő külföldi tőkebeáramlás pótolja. A növekedést fékezi a forintkamatok magas szintje is, ami részben a korábbi laza költségvetési és jövedelempolitikára adott válaszként alakult ki, részben viszont a monetáris politika doktrinerségének következménye. A tankönyvszerűen alkalmazott monetáris szigor ugyanis a nem tankönyvszerű hazai környezetben nem képes hatékonyan orvosolni az inflációs veszélyt, többek között a devizahitelek elterjedése miatt. (Surányi György: A magyar „csoda”. Népszabadság, 2007. január 21.) Eközben a forint árfolyamának a vonzó kamatfelárral felturbózott erősödése olyan erős versenyképességi követelményt támaszt a hazai termelőkkel szemben, amihez nem vagy csak súlyos növekedési és foglalkoztatási áldozatok mellett tudnak ilyen rövid idő alatt alkalmazkodni.

Gazdasági helyzetünket a hitelválság és az árrobbanás miatt mind kellemetlenebbé váló világgazdasági klíma is rontja. Az amerikai jelzáloghitel-piacról kiindult, de világméretűvé szélesedett hitelválság sok gazdaság számára megdrágította a finanszírozás forrásait, rontotta a növekedés feltételeit. Pechünkre a magyar forint kamatfelárát a régióra jellemzőt meghaladó mértékben is megnövelte, mivel itt az általános bizalomvesztés hatását a gazdaság labilis egyensúlyi helyzete is fokozta. A belső okok (költségvetési kiigazítás, magas kamatszint) miatt megtorpant gazdasági növekedés újraindítását így a nemzetközi pénzügyi környezet is megnehezíti.

A magyar gazdaság amúgy sem rózsás kilátásait tovább rontja az energia- és élelmiszerárak megugrása, ami – rárakódva a költségvetési kiigazítás miatt ideiglenesen felszökő árszínvonalra – tovább fűti az inflációs várakozásokat. A tartósnak ígérkező inflációs veszélyek miatt a Magyar Nemzeti Bank szigorú monetáris politikát folytat: magasan tartja a kamatszintet, és erősíti a forintot, amivel tovább jegeli a világgazdasági környezet által már jócskán lehűtött magyar gazdaságot.

Itt állunk tehát egy labilis egyensúlyi helyzetű, lassan növekvő gazdasággal, amely pár évvel ezelőtt letért a felzárkózás rögös útjáról, és az időközben rosszabbá vált feltételek mellett egyre nehezebben talál vissza rá. A megváltozott politikai helyzet mellett a megváltozott gazdasági helyzet is magyarázza tehát, hogy tavasszal miért indultak be oly sok műhelyben a kiútkeresés és programalkotás munkálatai.

 

Változó hangsúlyok a szakértői javaslatokban

 

A kisebbségi kormányzás kialakulása a szakértőket is aktivizálta, akik joggal gondolhatták azt, hogy a bizonytalan politikai légkörben nagyobb befolyásuk lehet a gazdaságpolitika alakítására, mint normális időkben. A politikai helyzet változása mellett javaslataikra láthatóan hatással volt a gazdasági helyzet megváltozása. Az elosztási rendszerek reformjára irányuló javaslatok többnyire lekerültek a napirendről, és a hangsúly a gazdasági növekedés beindítására és az infláció elleni küzdelemre helyeződött. (A kis számú kivételt Bokros Lajos, Csillag István és Mihályi Péter jelentik, akik változatlanul kiállnak korábbi reformjavaslataik mellett.)

A megváltozott helyzetben, amelyben a fő veszéllyé a gazdaság motorjának leállása vált, a szakértői javaslatok többsége érthető módon arra hegyeződött ki, hogy mi módon lehet enyhíteni a magángazdaságot nyomasztó állami elvonásokat. Abban egyetértés alakult ki, hogy a nehezen kiizzadt költségvetési egyensúly felborítása tragikus következményekkel járna, sőt a szakértők többsége szerint további egyenlegjavulásra is szükség van ahhoz, hogy javuljon az ország hitelképessége, olcsóbbá váljon a magyar gazdaság finanszírozása. A szakértői vita lényegében két kérdés köré összpontosult: Milyen mértékben kell, illetve lehet mérsékelni az állami elvonásokat? Mi módon történjék mindez?

Az alaphangot Simor András, az MNB elnöke ütötte meg, aki a „háromigenes” népszavazást követő cikkében az elvonások 2500 milliárd forintos (a GDP tíz százalékára rúgó) csökkentését látta szükségesnek ahhoz, hogy lélegzethez jusson a magyar gazdaság, s ennek érdekében a kiadások hasonló mértékű csökkentését javasolta. (Újjászületést! Lemaradás vagy felzárkózás – ez ma a kérdés. Népszabadság, 2008. március 24.) Mivel csak később pontosította, hogy nem egyetlen, hanem néhány év alatt gondolná ennyivel megnyirbálni a költségvetést, az (egyébként is szokatlan) elnöki megnyilatkozás jókora politikai visszhangot váltott ki.

Simor cikke beindította a licitet a gazdasági növekedés meglódításához szükséges könnyítésekkel foglalkozó szakértői és politikusi megnyilatkozások terén. A XXI. Század Intézet konferenciájának jegybankelnöki fórumán Járai Zsigmond 500 milliárddal licitálta felül utódját: ő 3000 milliárd forintos kiadáscsökkentési programot vázolt fel. A nem is olyan régen, a második Gyurcsány-kormány első félévében még Simorral egyazon agytrösztben helyet foglaló, ugyanazon programhoz écát szolgáltató konvergenciatanács másik tagja, Surányi György kollégáival ellentétben úgy látta, hogy a konvergenciaprogram visszahúzta a magyar gazdaságot a szakadék széléről. Ezért bár ő is egyetértett abban, hogy az állami újraelosztás mértékét célszerű lenne a GDP 48 százalékáról 40-re csökkenteni, ezt csak fokozatosan látta megvalósíthatónak. (Jegybankelnökök: 2500-3000 milliárdos konszolidáció. InfoRádió, 2008. április 25.)

Habár a kormánytól és pártpolitikától független közgazdászok javaslatai „szakértői mezben” hangzanak el, bárki teszi is azokat, nem mentesülhet a politikai konzekvenciák ódiuma alól. Hiszen abban teljes a konszenzus, hogy a költségvetési elvonások érezhető mérséklése nélkül nincs kiút, az egyensúlyi kényszerek miatt viszont ennek az állami kiadások legalább hasonló mértékű lefaragásával kell párosulnia, ami nem megy végbe súlyos társadalmi érdeksérelmek nélkül. Ez viszont már tiszta politika.

Bármennyire próbál is tehát valaki a politikamentes szakértő szerepében fellépni, a közpénzügyekkel kapcsolatos kérdésekben ez szinte lehetetlen vállalkozás. A javaslattevő politikai habitusa akarva-akaratlanul is előtüremkedik egy sor kérdés megválaszolása során. Éppúgy fontos szerepet játszik a költségvetési kiadások lefaragásának ütemezésében és módjában, mint az elvonási rendszerben eszközölt könnyítések struktúrájában. Ez persze nem a szakértők, hanem az ő javaslataikat a gyakorlati programokba átültető politikusok gondja.

A szakértői porondon a legnagyobb dobás kétségtelenül egy fiatal közgazdászokból álló agytröszthöz köthető az elmúlt két évben. A tekintélyes közgazdászok alkotta tanácsadó testületet – tagjai: Csaba László (elnök), Chikán Attila, Jaksity György, Járai Zsigmond és Simor András – maga mögött tudó, jól képzett fiatal szakértőkkel működő CEMI a 2006-os választások előtt rukkolt elő gazdaságpolitikai helyzetelemzéssel és javaslatcsomaggal, amelyek pártállástól függetlenül kivívták a gazdaságelemzők elismerését. (Makro egyensúly és gazdasági növekedés. CEMI, 2006. április.) Két évre rá, 2008 májusában a csapat átbucskázott a fején, és immár Oriens pénzügyi tanácsadó néven jelent meg a színen.

A négy makrogazdasági elemző alkotta cég által közreadott, a beszédes Kilábalás címet viselő programja teljes terjedelmében június elejétől olvasható a neten (Kilábalás. Tanulmány a magyar gazdasági növekedés fellendítéséről. Oriens, 2008. május, www.kilabalas.hu). Masszív adócsökkentéssel, a költségvetési bér- és nyugdíjjellegű kiadások jelentős visszafogásával, a szociális rendszer átalakításával, valamint a munkaerő-kínálatra ható gazdasági ösztönzők átalakításával állítaná meg a magyar gazdaság leszakadását. A szerzők abból indultak ki, hogy a kedvezőtlen adóstruktúrájú és a foglalkoztatást visszafogó szociális rendszerű „magyar modell” kifulladt. A kilábaláshoz új növekedési pályára kell állni, amihez átgondolt gazdaságpolitikai beavatkozásokra van szükség. A fő probléma szerintük az, hogy az ország fejlettségéhez képest az állam túl sok pénzt szív el szociális és gazdasági kiadásaira a magánszektortól. Különösen a munkát terhelő adók magasak: a multinacionális vállalatokat nem ösztönzi a foglalkoztatás bővítésére, a kisvállalatokat pedig adóelkerülésre ösztökéli, ami gátolja őket a beruházásaikhoz szükséges források megszerzésében. A munkát terhelő adók és a torz szociális rendszer másfelől a munkaerő-kínálatot csökkenti. A kilábaláshoz egyszerre kell megoldani az adórendszer és a munkakínálat problémáit, vagyis mérsékelni kell a kiadásokat is.

Első lépésként egy ezermilliárdos adócsökkentést javasolnak (aminek forrását kisebb részben adóemelés, nagyobb részben kiadásmérséklés teremtené elő), valamint ezzel együtt a munkakínálatot csökkentő járulékrendszer átalakítását. Bevezetésre javasolnak például egy a bértől független minimális járulékot, ami mellett csökkenthető lenne a százalékos elvonás. A nyugdíjemelést csak az inflációhoz kötnék, arra hivatkozva, hogy a gazdasági növekedésből inkább az aktívaknak, mint a nem dolgozó rétegeknek illenék juttatni. A családi pótlék ugyan csak évi 3,6 milliós kereset alatt járna, az összeg felét azonban adókedvezmény formájában lehetne igénybe venni, hogy ne ösztönözzön a munkavállalás ellen. Az anyasági támogatásnál feleznék a támogatási időt, az így megmaradó összeget pedig az anyák munkába állását segítő infrastruktúra (óvodák, bölcsődék) fejlesztésére fordítanák.

Az Oriens által javasolt változások zöme a középrétegeknek, a jól keresőknek és munkaadóiknak kedvezne, ugyanakkor éppen az ő terheik enyhítése lökhetné meg a gazdaságot, ami az előállított jövedelem bővülése (vagyis a torta növekedése) miatt előbb-utóbb a szociális kompenzációkra fordítható összegeket is megnövelné. A javaslatcsomaggal megcélzott politikusok számára a kérdés nyilván az, hogy „és addig mi lesz?”. Ez lehet az oka annak, hogy az MSZP-kormány részéről korántsem övezte osztatlan elismerés a nagyszabású intellektuális vállalkozást, sőt júniusi konzultációjukon még a szerzők helyzetértékelését is elutasították.

A szakértői javaslatok körébe tartozó, bár a nagyvállalati lobbik politikai súlyával is nyomatékosított adócsomagot tett az asztalra augusztus közepén a Magyarországon is működő négy tekintélyes nemzetközi könyvvizsgáló cég, az úgynevezett „big four”. A mintegy nettó ezermilliárdos bevételcsökkenéssel járó adócsomagot, amely az adók és járulékok csökkentése révén többet hagyna a munkáltatóknál és munkavállalóknál, miközben a tételes egészségügyi hozzájárulás megnégyszerezése és az áfa 20-ról 23 százalékra emelése útján többet vonna el, vagyis az adószerkezet jelentős átalakításával élénkítené a gazdaságot. Az adóreform része lenne a kétkulcsos szja, az adójóváírás eltörlése (a szociálpolitikát nem az adórendszerrel kell megvalósítani), a munkáltatói tébéjárulék 29-ről 19 százalékra csökkentése, a tőkejövedelmek adójának mérséklése és egy fél százalékos értékalapú ingatlanadó bevezetése.

Az adószakértők szerint már egy év alatt is érezhető eredményt szülne a csomag, a növekedés a GDP egy százalékával gyorsulna, a versenyképesség javulna. A javasolt reform 1100 milliárddal kevesebb bevételt hozna, amit a kiadási oldalon kellene ellentételezni, hogy ne romoljon az egyensúly. A várható politikai reakciókra tekintettel egy 350 milliárdos hatású alprogramot is készítettek a szakértők, ami akár jövőre bevezethető lenne. Ez a program sem aratott osztatlan sikert. A munkavállalói oldal képviselői érthető módon kritizálták az adószakértők reformjavaslatát, a pénzügyminisztériumi kommentárból pedig kiderült, hogy a kormány nem tartja vállalhatónak a javaslat által előidézett nagymértékű jövedelmi átrendeződést, amely elsősorban az alacsony és a közepes keresetűeket, a bérből és fizetésből élőket, valamint a nyugdíjasokat sújtaná. (Féloldalas üzleti adócsomag. Népszabadság, 2008. augusztus 12.)

A tavasz óta megszületett szakértői javaslatok közös jellemzője, hogy az adó- és a nyugdíjrendszeren kívül alig ejtenek szót más reformokról, holott két évvel ezelőtt még az egészségügy vagy az oktatás reformjai is a kulcskérdések körébe tartoztak. Úgy néz ki, mintha e reformok kísérletének ellenzéki támadása és (ettől nem függetlenül) kormányzati kudarca a szakértőket is elbátortalanította volna. (A legszembeötlőbb, hogy miközben a személyi összetétel alapján az Oriens elődjének tekinthető CEMI még javasolta a vizitdíjat, a kórházi napidíjat vagy a pedagóguslétszám leépítését, az utódszervezet már egy szót sem szól ezekről a kérdésekről.) Érdekes módon a belpolitikától valóban független nemzetközi szervezetek továbbra is kötik az ebet a karóhoz. Az OECD az adórendszer torzulásainak megszüntetése, az üzleti környezet javítása és a közigazgatás hatékonyságának növelése mellett a legfontosabb ellátórendszerek – egészségügy, nyugdíjrendszer, jóléti támogatások, oktatás – reformjának folytatását is elengedhetetlennek tartja. Az IMF tanulmánya pedig azt sugallja, hogy a régióban leggyengébbnek számító növekedési potenciál miatt a magyar gazdaság felzárkózási ütemét csak további reformokkal lehet elfogadható szintre hozni.

 

Átváltozóművészek

 

A kisebbségi kormány miatt kialakult labilis politikai helyzet az ellenzéki pártokat is mozgósította. A korábban megfogalmazott dokumentumok új értelmezést nyertek: most már úgy kellett tálalni őket, mintha bármikor kormányprogramokká avanzsálhatnának. A kormányzóképesség felmutatása különösen a Fidesz számára vált fontossá, hiszen csak ezzel teheti hitelessé az előrehozott választás kívánalmát. Ám éppen a Fidesz számára okoz nagy gondot a felelőtlen ellenzéki létből a felelős, kormányzásra alkalmas párttá avanzsálás, azok után, hogy évekig sulykolták: nincs szükség az emberek életét megzavaró változásokra. Erről szólt az MSZP-SZDSZ-kormány reformjait megkérdőjelező népszavazási kampányuk, és erre az alapvetésre épült a decemberben papírra vetett, majd az SZDSZ kiválásakor gyorsan a Fidesz választmánya által is szentesített Erős Magyarország programja, amely fájdalommentes felemelkedést ígér. Nehéz ugyanis elhinni, hogy egy olyan program, amelynek az a fő mondandója, hogy mit nem csinálunk (nem adjuk el a kórházakat), vagy mit csinálunk vissza (eltöröljük a vizitdíjat, a napidíjat és a tandíjat), alkalmas lehet a kormányzás megalapozására. S ha találunk is megoldási javaslatokat a (Navracsics Tibor nevével fémjelzett) hivatalos Fidesz-programban, azok kidolgozatlanok (nem tudjuk meg például, hogy minek a rovására csökkennének a polgárok terhei és nőnének a jóléti kiadások), vagy nagyjából azonosak a sokat támadott kormányprograméval (lásd az átlátható, fegyelmezett államháztartásra, a foglalkoztatás növelésére vagy a gazdaság kifehérítésére tett javaslatokat). Így nem meglepő, hogy a Fidesz politikusai részéről alternatív programok is születtek az utóbbi hónapokban.

A hatalom megszerzésének közelsége egyes politikusokat nézeteik revíziójára, másokat egyértelmű üzeneteik kétértelműsítésére késztetett, a mellébeszélésben járatlanabb társaikat pedig úgy összezavarta a homlokegyenest ellentétes ötletek kavalkádja, hogy számukra a logikus beszéd is szinte leküzdhetetlen akadállyá vált. Ebben a zűrzavarban egyre nehezebb korábban megismert nézeteik alapján felismerni a politikai szereplőket. Az átváltozóművészek között dobogós hely illeti Matolcsy Györgyöt. A Fidesz-kormány gazdasági minisztere az ezredfordulón még meglehetősen etatista közgazdászként, a vállalkozóknak állami forrásokat juttató Széchenyi-terv szülőatyjaként szerepelt, újabban viszont egyes kérdésekben már-már neoliberális húrokat penget, vetekedve Járai Zsigmonddal. A „megújult” Matolcsy szerint például a mostani 40 százalékos helyett 25-30 százalék körüli újraelosztásra és egykulcsos személyi jövedelemadóra van szükség Magyarországon, hogy közeledni lehessen a térség többi országához, és nőjön a foglalkoztatás. Ehhez ötkulcsos áfát párosítana, méghozzá azzal az érvvel, hogy „az adórendszer jövedelmi részében a liberális, a fogyasztást terhelő adózásban a szociális szempontokat kell érvényesíteni”. Hogy a kétféle adónemnek éppen fordított funkciót szoktak adni, láthatóan nem zavarja a vélhetően a kreativitásáról ismert közgazdászt.

„Megújított” nézeteit Matolcsy az Orbán Viktor megrendelésére készült, a Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon című, többek által írt vitairat apropóján tálalta. A minisztersége óta neoliberális tanokat magába szívó politikus szerint olyan új stratégiára van szükség, ami „alapvetően az európai szociális piacgazdasági elképzelésekre épít, de az eddiginél erőteljesebben merít az angolszász liberális megoldásokból is”. Szokatlan, mondhatni egyedülálló módon a liberális politikát tükröző egykulcsos jövedelemadót ötkulcsos áfával párosítaná, amelyben a szociális szempontokat érvényesítené. (Ötkulcsos áfa, egykulcsos szja. Interjú Matolcsy Györggyel. Népszabadság, 2008. július 14. Maga a vitairat letölthető a www.polgariszemle.hu oldalról.)

De sajátos a szociális piacgazdaság újszerű értelmezése is. Ezt a vitairat másik szerzőjétől tudhatjuk meg: „A szociális piacgazdaságon azt értjük, hogy a piacgazdaságba építünk bele olyan elemeket – például a kis- és középvállalkozások fejlesztését -, amelyek lehetővé teszik, hogy szétterüljenek a gazdaság növekedés hatásai, és ezáltal mindenkinek a helyzete javuljon. Amit viszont a jelenlegi kormány ért a fogalom alatt, az tulajdonképpen a szocialista piacgazdaság, egy fából vaskarika, egyfajta újraelosztás.” (Beszéljük végig a fogalmakat! Interjú Cséfalvay Zoltánnal. Figyelő, 2008. július 24.) Ezek szerint az etatistából liberálissá válás kulcsa a protekcionizmus: ha a hazai vállalkozásokat támogatom a monopolista multikkal szemben, akkor valójában piacpárti vagyok, ráadásul szociálisan is érzékeny, hiszen ez a támogatás teszi lehetővé, hogy a gazdasági növekedés hatásai szétterüljenek.

A szakmai fórumokon, konferenciákon reformpártinak mutatkozó Varga Mihály viszont mintha óvatosabbá vált volna; az új szereposztás szerint bizonyára neki kell ellenpontoznia Járai régi és Matolcsy új keletű liberalizmusát. A pénzügyminiszteri poszt várományosa változatlanul szociális piacgazdaságot hirdet, méghozzá a szó eredeti értelmében: egykulcsos helyett családi személyi jövedelemadó rendszerrel, a vágyott fellendülést pedig állami beruházásélénkítő és munkahelyteremtő program hozná meg. Hogy szerepjátékról van szó, kibukik április közepi nyilatkozatából: „A Fidesz programja szerintem azért vállalható, mert egyszerre gondolkodik társadalmi méretekben az emberek többségére és a piaci elvárásokra [sic!] is. Azt se felejtsük el, hogy mi most mégiscsak egy ellenzéki párt vagyunk, akik szeretnének voksokat gyűjteni, ezért olyan programot szeretnénk készíteni, ami mindenkinek jó.” („Én nem vadkapitalizmust akarok Magyarországon”, interjú Varga Mihállyal, Hírszerző, 2008. április 11.)

A legnagyobb átváltozóművész kétségtelenül Orbán Viktor, aki bár a ma még ellenzéki, holnap már kormányzó párt vezérének szerepzavarával küszködik, láthatóan megtalálta a kettős szerep eljátszásának módját. Sőt mindjárt több jelmezt is készenlétben tart, biztos, ami biztos. Ellenzéki pártvezetőként tartja magát jól bevált szövegeihez: minden rossz, amit ez a kormány csinál vagy csinálna, még ha éppen azt teszi, amit a Fidesz is szokott volt tenni vagy tenne, ha hatalmon lenne. Amikor viszont előretekint, s a (nagy valószínűséggel) eljövendő kormányzati pozícióját építgeti, akkor mutatja csak be (átváltozó)művészetének csúcsteljesítményét. A nemzetközi tőke megnyerése érdekében a neoliberális gazdaságpolitika mezét ölti magára, amikor viszont a hazai vállalkozói csoportoknak ígér egyezséget, protekcionista maszkot vesz föl, és még az sem zavarja, ha a szocialista politikusokkal szidja kánonban az MNB forinterősítő politikáját.

Minthogy választói bázisát a lehető legszélesebbre kívánja széthúzni, az „embereknek” szóló üzeneteit is többféle hangszerelésben adja elő. Ha a nép egyszerű gyermekének üzen, akkor az állami szerepvállalást hangsúlyozza (pl. az egészségügyi és szociális rendszer megszervezésében), új egyezséget kínál a nyugdíjasoknak (a nyugdíjak vásárlóértékének megőrzéséről), a lakótelepen élőknek (a lakótelepi életforma megújításáról), a nagycsaládosok, a fogyatékosok és még ki tudja, mely társadalmi csoportokkal. (Vö. Ígérget, megszorít, befagyaszt: gazdasági önellentmondások a Fidesznél, Hírszerző, 2008. július 19.) Értelmiségi körökben azért néha megkeményedik a hangja: válságmenedzselést és megszorításokat ígér, elárulja, hogy „egyes csoportoknak rossz lesz, sokaknak sok minden fog fájni”, hogy ő bizony az aktívakra, a vállalkozókra, a középrétegekre fog támaszkodni, a nyugdíjak legfeljebb az inflációval nőhetnek. („Sokaknak fog fájni”: Orbán Viktor 2 év kőkemény megszorításra készül. A Fidesz elnök őszödi beszéde Kéri László és volt hallgatói előtt. Hírszerző, 2008. május 23.) Orbán igazi kaméleonként cikázik ide-oda, mindig a megfelelő színekben pompázva. Így az sem derül ki, a saját köreiből kikerülő gazdaságpolitikai programok közül melyikkel szimpatizál valójában, és ki áll nyerésre a párton (és holdudvarán) belüli hatalmi küzdelemben.

A Fidesz mint nagy párt nagyot változott, a kis pártként működő MDF most éppen kicsit; igaz, nála már az előző ciklusban megtörtént a nagy átváltozás: az egykor erőteljes etatista vonásokat felmutató konzervatív párt a neoliberális gazdaságpolitika élharcosává vált, sok tekintetben lepipálva még a magát liberális pártként meghatározó SZDSZ-t is. Az MDF az örökösödési illeték, a „haláladó” eltörlésének régóta hangoztatott, nem tudni, miért oly fontos, de bizonyára népszerű szlogenjét a Nemzeti adószabadság programjába illesztve állította elő adóreform-javaslatát. Ennek kiindulópontja az egyszeri adóamnesztia (10 százalékos adóval), amelynek sikere esetén (ez minimum 75 milliárd forint bevételt jelent) mérsékelhető lenne az adóelvonás: 2010-től bevezethető lenne az egykulcsos szja (18 százalékkal). A párt új szerkezetű adórendszert javasol, amelyben a munka helyett a fogyasztás adóztatására kerülne a hangsúly. Ettől remélik a méltányos közteherviselés megteremtését, a középosztály megerősítését és a szegénységből való felemelkedés lehetőségét (Nemzeti Adószabadság Program, 2008. április 15., http://mdf.hu).

Az SZDSZ kétszeresen is átalakult az elmúlt pár hónapban: kormánypártból ellenzékivé változott, és még elnöke is megújult. Arról vajmi keveset tudunk, hogy ezek az átváltozások mennyiben érintették gazdaságpolitikáját. Mint újdonsült ellenzéki párt egyelőre kivár: új vezetője nem rukkolt elő új gazdasági programmal (igaz, a régit sem erősítette meg), így azt sem lehet pontosan tudni, hogy mi alapján fog viszonyulni az MSZP kormányprogramjához. A koalíciós válság kirobbanása előtt (sőt még a későbbi elnökváltást megelőzően is) a párt közteherviselési reformot szorgalmazott: a személyi és vállalati jövedelemadó csökkentését, amelynek ellentételezésére főként az államigazgatás megtakarításai, a szociálpolitikában a rászorultság elvének érvényesítése, illetve az ingatlanadó bevezetése szolgálhat. A gazdaság versenyképességének növelése érdekében ezek mellett az adóbürokrácia csökkentését, az energiapiacok és a tömegközlekedés liberalizációját, valamint az egészségügy, a felsőoktatás, a nyugdíj és a szociális rendszerek reformjainak folytatását szorgalmazta a liberális párt.

 

Változtatva megőrizni?

 

Most, az államalapítás ünnepe előtt még nem tudhatjuk, miféle állammal fogunk együtt élni a következő években. Azt tudjuk (és ezt a kormány is tudja), hogy a mostani, gazdasági értelemben túlméretezett állam elszívja a levegőt a fejlődés alapját jelentő magángazdaság elől, megöli a megújulást és versenyképességet ígérő kezdeményezőkészséget, ráadásul korrupt és pazarló. Fojtogató ölelésétől mégsem szívesen szabadulunk: sem mi magunk, sem a nekünk kedvezni akaró politikusaink. Pedig a gazdaságpolitika kulcskérdése ma az összes fejlett országhoz hasonlóan nálunk is az állami újraelosztás mérete és módja, vagyis az adók, a járulékok, a nyugdíj, az egészségügy, a szociális intézmények és az oktatás rendszereinek működése és finanszírozása. Ezekben a rendszerekben kell sok mindent megváltoztatni ahhoz, hogy megőrizhető legyen a lényeg: az öngondoskodás és a társadalmi szolidaritás olyan elegye, amely hosszú távon a legnagyobb jólétet biztosítja.

Láthattuk, papíron programvariációk hada áll rendelkezésre, kedvére válogathat a szükséges, de politikailag kockázatos; a megvalósítható, de bizonytalan kimenetelű; a népszerűséget növelő, de a gazdaság fejre állásának veszélyét hordozó; a gazdasági felemelkedést ígérő, de kevesek támogatását élvező és még sorolhatnám, miféle javaslatok, programtöredékek között. Az ész persze nálunk, értelmiségnél van, a politikai felelősség és kockázat viszont náluk, a kormányrudat markoló (időnként abba kapaszkodó) politikusoknál. És most kivételesen azoknál az ellenzéki politikusoknál is, akik támogatásukkal biztosítják a kisebbségi kormánynak programja megvalósítását, vagy ellenkezőleg, megvonják a bizalmat tőle, és (idő előtt) átengedik a hatalmat a legnagyobb ellenzéki pártnak, amely régóta vár a revánsra. A kérdés ma még nyitott, és az sem tudható, hogy a válasz szakmai vagy politikai érvek alapján születik-e majd meg.

A készülő kormányprogramról és a költségvetési tervről keveset lehet tudni, ráadásul a kiszivárgott információk valóságtartalma is bizonytalan. Kiszivárgott például, hogy a miniszterelnök 400 milliárdos adó- és járulékcsökkentést tartana kívánatosnak: ennyit már megérezne a gazdaság, és ezt még a gazdasági növekedéssel, a kifehéredéssel és egy sor adókedvezmény megszüntetésével elő is lehetne teremteni. A munkát terhelő elvonások mérséklésének fedezetét az MSZP – volt koalíciós partnerétől eltérően – nem az ingatlanadóból, hanem az áfa emeléséből teremtené elő, amit viszont, inflációs hatása miatt, a jegybank feltehetően kontrázni fog. A hírek szerint a kormány átfogó gazdaságélénkítő programot készít elő, amelynek több eleme (infrastruktúrafejlesztés, szakképzés, alacsony képzettségűek foglalkoztatottságának növelése) már korábban elindult, új elem az adminisztráció csökkentése, a kis- és középvállalkozások exportjának támogatása, és a fejlesztési források elérésének gyorsítása lehet.

Szeptemberben, az új kormányprogram benyújtásakor fogjuk megtudni, hogy a harmadik Gyurcsány-kormány túlélési taktikaként értelmezi-e Lampedusa bölcseletét, és éppen csak úgy változtat a dolgokon, hogy hatalma – rövid távon legalábbis – megmaradhasson, vagy stratégiaként értelmezi, és annyi változást tervez, amennyivel az ország pozícióját, gazdasági versenyképességét is képes megőrizni.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mozgó Világ Internetes Kiadás Farkas Zoltán „A dolgok elrontásában világbajnokok vagyunk” A gazdaságpolitika...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Ágh Attila A társadalmi rendszerváltás perspektívái Magyarországon avagy lehetséges-e...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Farkas Zoltán A kritikus tömeg Reformok és kudarcok, 1995-2008...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Gyurcsány Ferenc a Fapados Szalonban A reformsebességről Moderátor Pikó András...

Vitányi Iván: Mozgó-díj 2010 (Csepeli Györgyről) Végigolvasva az adott év Mozgó Világ-beli tanulmányait, minden alkalommal megadtam...