Mozgó Világ Internetes Kiadás

Farkas Zoltán

A kritikus tömeg

Reformok és kudarcok, 1995-2008

„A lakosság tűrőképessége erősen lecsökkent, elégedetlensége a vezetéssel általános, újabb áldozatok vállalására ígéretek alapján nem kész.” (Gazdasági reformbizottság, 1989)1

 

„Ma jó néhány kormányzati lépésnél nem világos, hogy reformlépés-e, vagy csak válságkezelés… Támogatás csak akkor remélhető, ha ezek egyértelművé tehetők.” (Hetényi István, 1996)2

 

„Csak a stabilizáció és az államháztartási reform együtt és egyidejűleg végrehajtva állíthatja vissza a gazdaságot a gyors, egyúttal egyensúlyőrző növekedési pályára.” (Bokros Lajos, 2008)3

Tizennyolc hónap.4 Mindössze ennyi ideig tartott a második Gyurcsány-kormány reformpolitikája. Tovább, mint a Horn-kormányé, amely a pénzügyminiszter Bokros Lajos személyes, szenvedélyes élharcosságával csak egy évig tartotta a frontot. Bár az is igaz, hogy a Bokros-utód Medgyessy Péter még további két éven át bajlódott a nyugdíjreformmal, ám a kormányzati ciklus félidejére az államháztartás bokrosi szellemiségű átalakítása akkor is lekerült a napirendről, csakúgy, mint most.

Bokrosi szellemiségű reformok? Nem túlzás ez? Hiszen Bokros Lajos ma már minden kormányok afféle árnyék-pénzügyminisztereként épp amiatt bírálta Gyurcsány Ferencet, hogy bátortalanul és csapongva, következetlenül, eredeti céljaitól vissza-visszatáncolva próbálkozott meg az államháztartás megreformálásával.5 Ám annyiban mégsem jogosulatlan a bokrosi jelző használata, hogy ő volt az első kormánytag, aki igyekezett a közvéleményt rádöbbenteni: ha az állami újraelosztást nem sikerül radikálisan szűkíteni, nincs esély a gyors gazdasági növekedésre, mert a nagy adóterhek nyomása alatt csupán vergődésre ítéltetünk. Márpedig a magyar gazdaság felzárkóztatásához a fejlett országok élmezőnyébe – Bokrost idézve – „kritikus tömegű” változtatásokra volna szükség, amelyek kiterjednek a társadalombiztosítás egészére, a köz- és felsőoktatásra, a szociálpolitikára és az önkormányzati rendszerre. A második Gyurcsány-kormány épp ilyen átalakításoknak veselkedett neki. A 18 hónap alatt államreformnál kevesebbet, fazonigazításnál valamivel többet produkált.

Bokros 1995-ös fellépése óta reformokon a szakmai konszenzus – ha ugyan van ilyen – államháztartási reformokat ért. Ezek lényege nagyjából úgy summázható, hogy az állam a feltorlódott és hovatovább csak súlyos eladósodás révén finanszírozható feladatai egy részétől megszabadul, és forrásait, azaz a gazdaságból és a magánszemélyektől elvont bevételeket a legfontosabb teendőkre koncentrálja, a közjavak ingyenességét pedig szűkíti, bizonyos területeken megszünteti: az általa nyújtott szolgáltatásokért azok fogyasztóinak is hozzá kell járulniuk, ha csak töredékesen is. Bokros az egyik legrégibb és legkövetkezetesebb reformer: 1987-ben társszerzője volt a Fordulat és reform című, a hivatalos gazdaságpolitikával szemben alternatívát megfogalmazó, ellenzékinek minősített programnak,6 és közvetlenül a rendszerváltás előtt, a Németh-kormány idején bekapcsolódott az akkori reformbizottság munkájába is. A Berend T. Iván akadémikus vezetésével működő népes testület a szabad választásokat megelőző hónapban állt elő a gazdasági átalakulás és a stabilizáció lehetséges forgatókönyveivel,7 ám ténykedése akkor már szinte semmilyen figyelmet nem kapott. A három évre kitekintő program a gazdaság liberalizálásán, a piacgazdaság kialakításán, az átalakuló és akkor induló magánvállalkozások segítésén, a privatizáción kívül kiterjedt a nagy állami elosztórendszerek átalakítására is. A tanulmány szerzői a költségvetési kiadások csökkentésének kényszerét felismerve felvetették például, hogy az államilag finanszírozott egészségügyet be kell ágyazni a társadalombiztosításba, a drága kórházi kapacitásokat, ahol lehet, alacsonyabb szintű ellátással célszerű kiváltani, a felsőoktatásban pedig „érzékeny nagyságrendű” tandíjat kell bevezetni, megfelelő előtakarékossági konstrukciókkal együtt. Bár elismerték, hogy a reformmal járó áldozatokat a lakosság alighanem elutasítja, mégis bíztak benne, hogy „jelentős rétegei támogatni fognak egy olyan, bizonyos belső megegyezésre alapozott és nemzetközileg elismert, egyértelmű programot, amely kimutatható módon helyez kilátásba javulást”.8

Mintha mindmáig ez az önáltatás jellemezné a honi reformereket, hogy az általuk felvillantott, idővel bekövetkező „kimutatható javulásnak” már önmagában is kellő vonzereje volna. A reformokhoz mellékelt ígéret valahogy úgy szól, hogy az állami kiadások mérséklése idővel lehetővé teszi az elvonások, adók csökkentését, a gazdasági szervezeteknél megmaradó jövedelemből beruházás, a lakosságnál hagyott hányadból fogyasztás és megtakarítás lesz, így a reformok áldásaiból idővel mindenki részesedik.

Csak éppen nem akar… Ez a márciusi népszavazás egyik olvasata.

Csoda lett volna, ha nem így történik.

Magyarországon ugyanis a reformok ügye több mint egy évtizede kiiktatódott a politikai közbeszédből, azt csupán egy szűk, egyre jobban marginalizálódott szakértői csapat igyekezett napirenden tartani. Bár 2005-2006 fordulóján már nyilvánvalóvá vált, hogy a katasztrofális méretű államháztartási hiány és eladósodottság miatt pénzügyi válság fenyegeti az országot, és a szaksajtóban egymást érték a stabilizációs és reformjavaslatok – afféle „mit kellene tennie az új kormánynak, bármely párt nyerje is a választásokat” jellegű dokumentumok -, nem bizonyultak többnek önkéntes intellektuális ötleteléseknél. Pedig a baloldali reformközgazdászok, Járai Zsigmond jegybankelnök szakértői, illetve az új nemzedéket képviselő CEMI helyzetelemzése és javaslatai megannyi hasonlóságot mutattak:9 radikális kiadáscsökkenést, alacsonyabb adómértékeket szorgalmaztak, az állam szolgáltatói kapacitásának karcsúsítását, az alkalmazotti létszám mérséklését, egyúttal a felsőoktatási tandíj és az egészségügyben az egyéni hozzájárulás valamely változatának bevezetését. A választási kampányba azonban ezekből az elemzésekből legfeljebb felszínes és önkényesen kiragadott szemelvények kerültek be, és azok is csupán azzal a primitív politikai fogással, hogy a Fidesz politikusai rá akarták bizonyítani az MSZP és az SZDSZ vezetőire, ha ők nyernek, rögvest felemelik a gáz árát, vizitdíjat, tandíjat vezetnek be. Utóbbiak ezt tagadták, kísérletet sem téve rá, hogy a szükséges stabilizációról és az államreformról, annak céljait és eszközeit sorba véve vitába bonyolódjanak kihívóikkal.

Ha magyarázkodnak, alighanem elveszítik a választásokat az állami gyámkodás fideszes apostolaival szemben. De mert kísérletet sem tettek az őszinte beszédre, maguk hiteltelenítették el a néhány hónappal később, 2006 nyarán megkezdett gazdaságpolitikai fordulatot – és a reformprogramot.

Pedig az aknamezőt, amelybe a szocialista-liberális politikai partnerek a kampány során belegyalogoltak, nem 2006-ban telepítette a Fidesz. Akkor már egy évtized szorgos munkája állt mögötte. A párt ugyanis éppen az 1995-ös stabilizáció és a reformok után, azok ellenzőjeként kreált magának – meglehetősen álságos és haszonelvű – új identitást. Vezetői az 1994-es választási kudarcból azt a tanulságot szűrték le, hogy a liberális eszmerendszert feladva a szétesett politikai jobboldalon kell új tábort toborozniuk maguknak. Amikor 1995 tavaszán, mintegy kilenc hónapos tétlenség és csodavárás után a Horn-kormány végre rászánta magát a szükséges pénzügyi stabilizációra és a reformokra, a jobboldal még nem volt homogén erő, az új szövetségeseket összekovácsoló közös cél és ideológia nem létezett. Ezt a bokrosi reformok totális bírálatával teremtették meg maguknak. Ez volt a Fidesz adu ásza az 1998-as választásokon is.

A jobboldali vonzalmakat kiszolgálva és a jobboldali pártokat erőből kényszerszövetségbe tömörítve – azok vezetőit parlamenti helyekkel megjutalmazva – a Fidesz egyre inkább az állami gondoskodás szimpla szócsövévé vált. Kormányzati politikájában a kereszténydemokraták kegyeit keresve a szociálpolitika alapegysége nem a rászoruló, hanem a család lett, amelyet az adórendszeren keresztül is támogatott, a kisgazdáknak pedig egyebek mellett a családi gazdálkodók preferálásával, a termőföld nemzeti védelmével kedveskedett. No meg valamennyi szövetségesének népnemzeti ideológiával és – többnyire suta és üres – szólamokkal. A jobboldali szövetség fő kötőelemévé azonban nem a családtámogatási vagy földtulajdonlási politika, még csak nem is az ideológia, hanem a profán plebejus indulatok szítása vált – a szocialista és liberális műhelyekben megfogalmazott reformokkal és szerzőikkel szemben is. Ez jellemezte a Fideszt és szövetségeseit 1995 és 1998 között és 2002 után is, egy kisebb, mindössze másfél éves kormányzati kitérőt leszámítva, de erről később.

A Fidesz vezető politikusai hosszú évek óta főállású, profi ellenreformerek. Azt az illúziót keltik, hogy egy kormány, ha akarja, képes megvédeni polgárait akár még a kedvezőtlen világgazdasági folyamatoktól is. Ár- és adópolitikáját szociális céljai szolgálatába tudja állítani, pénzügyileg meg tudja erősíteni a hazai vállalkozásokat (ami az Orbán-kormány működése során persze a kiszemelt kevesek esetében igaznak is bizonyult), illetve a magas kamatok, drága kölcsönök korszakában költségvetési támogatással olcsó hitelhez tudja juttatni mindazokat, akik új otthont akarnak teremteni, vagy használt lakásukat fel akarják újítani. Ez csupán szándék kérdése, sugallják, viszont a népnyúzó szocialista-liberális koalíció erre nem hajlandó.

A pénzügyi stabilizáció érdekében áldozatvállalást, az állami helyett öngondoskodást hangsúlyozó reformerekkel szemben a Fidesz védelmet ígér, amibe 1995 óta beleértendő az MSZP-vel és az SZDSZ-szel szembeni védelem is. Orbán Viktor kormánya első teendői között látványosan megszüntette a tandíjat (pontosabban az első diploma megszerzését ismét ingyenessé tette), és a szociálpolitikában a rászorultsági elv helyébe visszaállította az alanyi jogú családtámogatást. Az államháztartási reformok elutasítása zene volt mindazok füleinek, akik megélhetésüket részben vagy teljes egészében állami juttatásoknak köszönhetik, márpedig Magyarországon ők voltak s vannak többségben. Sőt az Orbán-kormány 2000 és 2002 között egyre csak növelte az állami gyámkodás kedvezményezetteinek körét, ami épp az ellenkezője a reformközgazdászok alaptételének.

Kormányzása első másfél évében viszont még nem ezt tette – ez volna az a bizonyos, fentebb említett kitérő. Akkor az Orbán-kormány is az államháztartási hiány lefaragásával foglalatoskodott – ha nem is bokrosi módszerekkel, sokkal inkább a tervgazdaságban bevált eszközökkel, így az állami beruházások, nevezetesen a 4-es metró és a Nemzeti Színház gondosan megideologizált törlésével, a költségvetési tartalékok befagyasztásával. Hatalmas összeget spórolt meg a költségvetésnek az érvényben lévő nyugdíjtörvény módosításával is. A jogszabály szerint 1999-re csaknem 20 százalékos emelés járt volna a nyugdíjasoknak, ezzel szemben a kormánytöbbség csupán átlagosan 14,2 százalékos – a járandóság mértékétől függően 11 és 25 százalék között szóródó – korrekcióról döntött. Orbán Viktor az országgyűlési vitában azzal érvelt, hogy az előző parlament egy felelőtlen ígérettel tuszkolta le az érdekképviseletek torkán Medgyessy népszerűtlen nyugdíjreformját,10 ehhez a beleegyezésüket a 20 százalékos emeléssel kvázi megvásárolta. Ám hiába volt Orbánnak közgazdaságilag igaza – a nyugdíjaknak az 1999-es infláció mértékét csaknem kétszeresen meghaladó növeléséhez a pénzt aligha lehetett volna cilinderből elővarázsolni -, a nyugdíjasok ezt a döntést nem bocsátották meg neki. Ebben az MSZP is ludas: bár képviselői pontosan tudták, hogy a 20 százalékos nyugdíjemelésre a költségvetés konszolidációs kényszere miatt nincs forrás, kegyetlenül lecsapták a magas labdát, és tiltakoztak a törvény megváltoztatása ellen.

Miniszterelnökként Orbán Viktor a megszorításokat verbálisan változatlanul ellenezte, ám ügyesen alkalmazta: az államháztartás hiánya a GDP-hez viszonyítva az 1998. évi 8 százalékról 2000-re 3 százalékra esett, a kiigazítás mértéke tehát megközelítette a Gyurcsány Ferenc kormánya által 2006 és 2008 között végrehajtott költségvetési korrekcióét, és felülmúlta a Horn-kormányét (bár ezek az adatok az államháztartás elszámolási módszerének gyakori változtatása miatt teljességgel nem hasonlíthatók össze). A nyilvánosan tagadott, ám végrehajtott megszorítások következtében a bokrosi konszolidációval beindított, példátlanul gyors, 1999-ben 4,2 százalékos, 2000-ben 5,2 százalékos gazdasági növekedés áldásaiból a lakosság alig részesedett: a reálkeresetek csak 2,5, illetve 1,5 százalékkal bővültek. Ez a fegyelmezett fiskális politika még a Fidesz által démonizált Bokros Lajosnak is a dicséretére válhatott volna. A sikeres orbáni költségvetési stabilizációt azonban nem követték olyan reformok, amelyek garantálhatták volna az államháztartás tartós egyensúlyát. Ellenkezőleg, a másfél szűk esztendő pénzügyi fegyelmét egy csapásra voksszerző költekezés váltotta fel. Pedig az volt az a történelmi pillanat – mindmáig az egyetlen -, amikor lett volna forrása a számottevő adócsökkentésnek, pénzügyi fedezete a reformoknak arra, hogy a jóléti rendszerek átalakításával járó lakossági veszteségeket átmenetileg tompítani lehessen. Ám egy-másfél évvel a választások előtt nem a hosszú távon célravezető egyensúlyi politika folytatására, hanem a rövid távú, győzelmi esélyekkel kecsegtető osztogatásra vette az irányt az Orbán-kormány. Ennek elképesztő példája, hogy a 2000. évi költségvetés végrehajtásáról szóló törvénnyel és a Széchenyi Plusz névre keresztelt kormányzati akcióval 2001 őszén, napokon belül az akkori GDP mintegy 3 százalékára tehető öszszeg, összesen 485 milliárd forint rapid elköltéséről döntött.11 Eme irtózatos summából emelték fel a szokásos járandóságot meghaladó mértékben a rokkantsági és öregségi nyugdíjakat, növelték 30 százalékkal a rendvédelmi dolgozók bérét, indították el a köztisztviselői életpályaprogramot. No meg arra készültek – Orbán Viktort idézve -, hogy 2002 februárjában-márciusában az ország több mint negyven pontján egyszerre kezdődjenek el az útépítési munkálatok,12 amiből amúgy nem lett semmi.

Reformokról az idő tájt legfeljebb annyiban esett szó, hogy néhány hónappal később, a választási kampány során a Fidesz némely propagandaanyagában ismét felemlegette Bokros gaztetteit. Az MSZP pedig mélyen hallgatott.

Mert reformügyekben a baloldal sem volt következetes. Horn Gyula eleve és ösztönösen tudta, hogy a kampány nem a mély elemzések időszaka; a szocialista pártelnök ígérgető hajlamait 1994 győzelemittas tavaszán Békesi László – akkori pénzügyminiszter-jelölt – alig-alig tudta megfékezni. A Fidesz több vezetője akkor még sértetten és megszeppenve nézte, mire vetemedik az MSZP elnöke, aki gyaníthatóan egymaga nyerte meg a választásokat a baloldalnak. Bokros reformjait sem meggyőződésből, hanem kényszerből s fél szívvel támogatta az MSZP, inkább csak parlamenti voksaival, mint nyílt kiállással. A stabilizációs program elfogadásakor a Horn-kormány három tagja azonnal lemondott, akaratlanul is hitelesítve az ellenzéki és közéleti tiltakozást. Egy évvel később pedig, amikor Bokros, értetlenséget tapasztalva maga körül, önként távozott a kormányból, a reformtematikát az MSZP azonnal ejtette. A választási ciklus végnapjaiban, 1998-ban Horn Gyula újabb választási ötletrohamai megfékezésének kitüntető szerepét sem szocialista politikusok, hanem az SZDSZ vállalta magára. Ám a pártnak akkor már lényegi mondanivalója nem akadt, azon kívül, hogy az 1995-ös stabilizáció eredményeit megőrizve tartani kell a jó irányt… amiről túlzás lenne azt állítani, hogy hatékonynak bizonyult volna.

Az 1998-as választási vereség után sem az MSZP, sem az SZDSZ nem kérte számon a reformokat az Orbán-kormányon. Ellenkezőleg, még azokat az ésszerű és kényszerű döntéseket is opponálta, amelyek hozzájárultak az államháztartási hiány és az államadósság lefaragásához, miként az az 1998. őszi nyugdíjvitában történt. A szocialista politikusok többsége egyenesen feledtetni akarta a Bokros-korszakot, az államháztartási reformokról szóló nyilvános diskurzust többé nem erőltette. Medgyessy Péter az MSZP miniszterelnök-jelöltjeként 2002-ben Horn Gyula hűséges követőjének bizonyult, ám Orbán Viktortól is tanult: fenntartások nélkül megígérte, hogy a Fidesz vívmányainak több elemét megőrzi, beleértve azt a nagyvonalú lakástámogatási rendszert is, amelyről tudta, mekkora lyukat hasít a költségvetésbe. Medgyessynek a televíziós kampányvitára időzített bejelentéseitől a meglepett Orbán Viktor valósággal lebénult. Miniszterelnökként aztán Medgyessy – választási ígéreteinek megtartásával – padlóra küldte az országot. Az egykori reformerből szemvillanásnyi idő alatt joviális államatya lett, a valamikori kiváló költségvetési szakértő olyan eladósodási pályára állította a gazdaságot, amelyről a választási ciklus végéig nem sikerült lekeveredni. Igaz, első miniszterelnöksége éveiben Gyurcsány Ferenc nem is törekedett rá.

Medgyessy reformtétlenségére – ha mentség nem is – talán magyarázat lehet, hogy 1996 és 1998 között, Bokros Lajost váltó pénzügyminiszterként már átélte, milyen az, ha az ellenzék gőzerővel esik neki. A 2002-es választási eredményhirdetés után a hídfoglaló, a szavazatok újraszámlálását követelő tömeg láttán nem sok kedve lehetett új csatába szállni; nem ilyen alkat, az ő terepe a tárgyalóasztal, nem az utca. Az előbbihez politikai ellenfelei nem voltak hajlandók leülni, az utóbbi pedig az ízléséhez képest túlontúl zajos volt. Pénzügyminiszterként még minden diplomáciai készségét és szívósságát latba vetve végigtárgyalta és elfogadtatta a nyugdíjreformot, a bokrosi örökség többi elemének megvalósításához azonban hozzá sem kezdett. Kormányfőként pedig egyenesen önmaga paródiájává vált: a 13. havi nyugdíj meghirdetésével és bevezetésével épp akkora kötelezettséget varrt a következő évek költségvetésére, mint amekkorát az 1998-as nyugdíjreformmal ő maga takarított meg. Mi több, a Medgyessy-kormány 2002-ben a Fidesz által 1999-ben „elvett” összeget is demonstratíve visszaadta a nyugdíjasoknak; no nem úgy, hogy beépítette volna a járandóságukba, ami valódi kárpótlást jelentett volna, hanem egyszeri juttatásként, ami viszont ajándék.

A hárommillió nyugdíjas voksainak megszerzéséért máig tartó álnok, mindkét felet megbénító propagandaharc folyik, ami lehetetlenné teszi a reális mérlegelést, a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát megalapozó reformokat. Miközben mielőbb dönteni kellene a korhatárról, a nyugdíjba vonulás szabályainak átalakításáról, vagyis arról – bármennyire kényelmetlen is -, hogy a társadalom elöregedéséhez milyen finanszírozási rendszer illeszthető hozzá, az ellenzék a 2006-os választási harcban a 14. havi nyugdíjjal próbálta megszédíteni a nyugdíjasokat, a kormány pedig öt évre szóló nyugdíjkorrekciós programot fogadott el a legalacsonyabb járandóságok fokozatos korrigálására; ezt az egyetlen ígéretét meg is tartva. Újabb tragikomikus fordulat e fronton, hogy amikor az előrehozott választásokért kampányoló Orbán Viktor egy lefülelt szemináriumon idén tavasszal a korábbinál reálisabb hangot ütött meg, és már nem a 14. havi nyugdíjról, hanem csak a járandóságok reálértékének a megőrzéséről beszélt, Gyurcsány Ferenc azonnal offenzívába kezdett, majd ő megvédi a nyugdíjasokat. Kormányzati körökben rögvest kiszámolták, menynyit veszítettek volna a nyugdíjasok, ha nem a mostani svájci indexálás – amely a nyugdíjemelés mértékét fele részben az inflációhoz, fele részben a nettó keresetek növekedéséhez köti -, hanem az orbáni főszabály, azaz a nyugdíjak reálértékének megőrzése lett volna érvényben. E szerint az átlagnyugdíj 2001-ben havi 38 ezer forint volt, mára a svájci indexálással 82 ezer forintra nőtt, ha pedig az emelés mértéke az orbáni recept szerint csak az inflációt követte volna, akkor csak 58 ezer forintnál tartanánk,13 ami valóban tetemes különbség. Rögvest kontrázott a Fidesz-kreatúra KDNP, felróva a kormánynak, hogy bezzeg tavaly a nyugdíjak átlagosan 3,8 százalékot veszítettek értékükből – ami a stabilizáció első évében aligha lett volna megúszható. A párt vezetői határozati javaslatot nyújtottak be az Országgyűlésnek, hogy a nyugdíjak 2007. évi reálérték-csökkenését a kormány egyösszegű kifizetéssel pótolja be, és ennek egytizenketted részével korrigálja a 2008. január 1-jei hatályos nyugdíjak összegét is. E javaslattal Semjén Zsolt és Harrach Péter 30 ezer forinttal kábítja a nyugdíjasokat.

Ennél már nincs lejjebb.

Hogyne lenne. Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője a párt évadzáró rendezvényen azt találta mondani, hogy Gyurcsány Ferenc (!) beígérte a 14. havi nyugdíjat,14 ezzel szemben stabilizációs csomagjával előbb elvitte a 13. havit, majd a 12. havit is, és a tavalyi áremelésekkel „további fél hónapot vett el”.

A jelek szerint a Fidesz most akarja megnyerni a tíz éve elvesztett számháborút a nyugdíjakról – utólag.

Reformügyekben maga Gyurcsány Ferenc sem vádolható következetességgel. Amióta kormányfő, rapszodikusan váltogatta a szerepeket: előbb kifordított zsebbel tudatta, hogy az államnak nincs pénze, csak az adófizetőkét költi, a választási évben győzelme megalapozása végett mégis mélyen a közös zsebbe nyúlt, holott akkor már egymást érték a brüsszeli figyelmeztetések az államháztartás eltűrhetetlenül nagy hiánya és az államadósság növekedése miatt. A kormányzása első évét mérlegre tevő propagandakiadvány sem szűkölködött az állami gyámkodás szokásos jellemzőivel,15 többek között azt bizonygatta, hogy a kormány jóléti politikájának több mutatója felülmúlta a Fidesz „teljesítményét”. Az MSZP-SZDSZ-kormány működése idején a reálbérek 25 százalékkal nőttek – illetve növekednek a kormányzati ciklus végéig -, az Orbán-kormány alatt viszont csak 20,1 százalékkal. A nyugdíjak vásárlóereje a szocialista-liberális koalíció négy éve alatt 28 százalékkal bővült, szemben az Orbán-kormány idején bekövetkezett 17,8 százalékos javulással. A minimálbér nettó összege 2002-ben 37 700 forint volt, 2006-ban pedig már 59 290 forint, a gyermekek után járó támogatások havi összege pedig ugyanebben az időszakban 9800 forintról 13 800 forintra ugrott – olvasható a dokumentumban, amely ötéves bérfelzárkóztatási, illetve adócsökkentési programot ígért, utóbbiban a tételes egészségügyi hozzájárulás megszüntetésével, illetve a munkáltatók társadalombiztosítási járulékának öt százalékpontos mérséklésével kedvezve az üzleti szférának. Ezekből az ígéretekből aztán semmi nem valósult meg, ellenkezőleg, a munkaadói és munkavállalói terhek 2006 nyarától egyaránt növekedtek. A választások előtt törvényben is rögzített adócsökkentési programmal nemcsak a választóit tévesztette meg a kormány, hanem az egész pénzügyi, üzleti szférát.

Nem is maradt el a válasz: a munkaadói szervezetek a népszavazási kampányból egész egyszerűen kivonultak. Bár tökéletesen tisztában voltak a vizitdíj és a tandíj fontosságával, illetve azzal is, hogy e jelképes elemek megsemmisítése az egész stabilizációs és reformpolitikát veszélybe sodorhatja, a máskor olyannyira aktív kamarai vezetők többsége csendben meglapult.

Az Orbán-kormány második időszakával elkezdődött, hat év alatt az államháztartás végső tartalékait is kimerítő, 2006 nyaráig tartó jóléti politikát Gyurcsány Ferenc olyan rapid mozdulattal vágta el, hogy nincs az a közeg, amelyből ne váltott volna ki ellenállást Őszöd és a Fidesz szüntelen áskálódása nélkül is – bár professzionális felbujtók nélkül annak hevessége és mértéke bizonyára más lenne.

„A reform művészete, hogy a változások világos elvek, méltányos mértékek és az egyéni alkalmazkodás reális lehetőségeihez igazodva menjenek végbe” – írta találóan az 1995-ös bokrosi reformtörekvések lényegét összefoglaló pénzügyminiszteri kiadványban Hetényi István,16 aki arra is figyelmeztette a döntéshozókat, ne keverjék össze a válságkezelést az állami elvonások mérséklését lehetővé tevő reformokkal. „A két folyamat egyidejűsége és a közös (kiadáscsökkentő) irány sokak számára a két fogalom egybemosását eredményezi, ami kedvezőtlen hatással van a reformok fogadtatására” – összegezte a megelőző néhány hónap tanulságait. Figyelmeztetése dacára pontosan ez, vagyis a két fogalom egybemosása történt 1995 után és 2006-ban is. Ezért állíthatta Gyurcsány Ferenccel szemben Orbán Viktor sokak számára meggyőzően, hogy a reform nem más, mint „pénzkivonás” a lakosságtól, amit tényszerűen aligha lehetett volna vitatni. A pénzkivonásnak persze volt és van is magyarázata, nevezetesen az, hogy az uniós túlzotthiány-eljárás alá vont Magyarország legfőbb feladata a deficit mielőbbi csökkentése volt. Ennek megfelelően a 2006 szeptemberében az Európai Bizottságnak benyújtott konvergenciaprogram egyetlen tényezőre, az államháztartási hiány ütemes csökkentésére koncentrált, és ennek alárendelve tett ígéreteket a közkiadások mérséklését lehetővé tevő reformokra – a „világos elvek” megspórolásával. A reformretorika beemelése a közbeszédbe már önmagában is sokkoló volt, hiszen ezek a „világos elvek” egy évtizeden át csupán tucatnyi közgazdász aufklérista szellemű írásaiban voltak fellelhetők, nem kormányzati és pártdokumentumokban.

Ami pedig a „méltányos mértékeket” illeti, a reform – sem a tandíjjal, sem a vizitdíjjal – nem zúdított féktelen terheket a lakosság nyakába. Nem vett el támogatást egyetlen családtól sem, mert – szemben a bokrosi javaslatokkal – a kormány nem tért át a rászorultsági szempontok figyelembevételére. Sőt az alanyi jogon járó támogatások többnyire lépést tartottak az inflációval. A kormány a nyugdíjasokat is igyekezett megkímélni, az öt évre szóló nyugdíjkorrekciós programot pedig folytatta (mindazonáltal a nyugdíjak reálértéke tavaly, egy évtized alatt először csökkent). A tandíj az első évben legfeljebb 8 milliárd – teljes, minden évfolyamra kiterjedő bevezetése esetén, négy-öt év múlva 35-40 milliárd – forint, a vizitdíj mintegy 18 milliárd forint pluszkiadást követelt volna meg a lakosságtól. A tandíjbevételek azt jelentették volna, hogy négy-öt év múlva nagyjából a tizedével csökkenteni lehet a felsőoktatásra szánt közkiadásokat, a vizitdíj pedig a bevételnél kétszer-háromszor nagyobb megtakarítással kecsegtetett a mérséklődő orvos-beteg találkozók miatt.

E tételeknél sokkal nagyobb érvágást jelentettek a stabilizációs intézkedések. A lakosságigázár-támogatások csökkentésével csaknem 100 milliárd forintot terhelt rá a fogyasztókra a kormány, amihez hozzáadódott a korábban elhalasztott áremelések egyszeri bepótlása. Csökkent a gyógyszerek társadalombiztosítási és a tömegközlekedés állami támogatása is. A hatósági áremelések és a támogatások megnyirbálása együttes hatására a vezetékes gáz a választásokat megelőző hónapot követő egy évben 60 százalékkal, a távfűtés 40 százalékkal drágult meg, a gyógyszerek átlagára 20 százalékkal, a tömegközlekedésé több mint 10 százalékkal nőtt. A magasabb jövedelmű családoktól a költségvetési bevételek növelését célzó különadó – amelyet kormánykörökben fellengzősen szolidaritási adónak neveztek – 2007-ben 20 milliárd forint elvonást jelentett. A legalacsonyabb jövedelműeket külön is sújtotta, hogy ők a minimálbér kétszerese után kényszerültek társadalombiztosítási járulékot fizetni.

A stabilizációs és reformintézkedések közül az előbbiek voltak a fájdalmasabbak. A népszavazással gyaníthatóan s kimondatlanul ezeket bosszulta meg hárommillió szavazó. Ezzel azonban a Fidesz vezényszavára visszaringatta magát a látszatingyenesség álomvilágába.

A Gyurcsány-kormány az állami kiadások csökkentését, az önkormányzati rendszer felülvizsgálatát, oktatási és egészségügyi reformot hirdetett meg, eleget téve a reformok kritikus tömegére vonatkozó bokrosi intelemnek. Takarékossági szándékai demonstrálása végett kevesebb tárcával alakult meg, és az államapparátus létszámát is csökkentette. A tervezett 12 500 fő helyett 13 600 főt bocsátottak el a közigazgatásból – büszkélkedett augusztus elején Veres János pénzügyminiszter. Ugyanakkor az önkormányzati rendszer megváltoztatásához nem akadt parlamenti partnere, azt az ellenzék elutasította, hiába állítják mind a jobb-, mind pedig a baloldalon, hogy a 3200 önkormányzat működtetése ésszerűtlen és pazarló. A megyerendszert felváltani hivatott régiók kialakítása kétharmados parlamenti többséget igényelt volna, ebben azonban a 2006-os önkormányzati választásokon győztes ellenzék nem volt érdekelve, és még azt a pénzügyminisztériumi szándékot is elutasította, hogy az önkormányzatok féktelen eladósodását költségvetési szabályokkal korlátozza.

Az oktatási reformból elvérzett a tandíj, az egészségügyiből pedig a vizitdíjon kívül más fontos elemek is kimaradtak. Egyébiránt az utóbbi volt az egyetlen terület, ahol a reformszándékokat a kormány előzetesen – habár vázlatosan – feltárta: a 2006-ban megjelent Zöld könyv az egészségügyről legalább azt az illúziót keltette, hogy az érdemi változásokat valódi viták fogják megelőzni. A vitákból a reformcélok totális elutasítása lett, amire válaszul a szabad demokrata Molnár Lajos vezette egészségügyi tárca egyre diktatórikusabban látott neki tervei megvalósításához. Együttműködő partnerek hiányában a miniszter szinte saját kezűleg csoportosította át a kórházi kapacitásokat, erre vonatkozó törvényjavaslatával egy-egy választási körzetben alkalmi nagykoalíciót hangolva maga ellen: a súlyponti kórházak kijelölését és azok kapacitását meghatározó jogszabályt több esetben azonos szövegű módosító indítványokkal kívánták korrigálni fideszes és szocialista képviselők. Mindazonáltal 2007-ben az aktív kórházi ágyak száma 30 százalékkal 48 ezerre csökkent, a krónikusaké pedig 45 százalékkal közel 30 ezerre nőtt.17 Az aktív kórházi kapacitások megnyirbálása azonban a járóbeteg-szakrendelők megerősítését feltételezte volna, csakhogy megelőzte azt; ráadásul ma már vizitdíj sincs, így a szakrendelőkre minden korábbit meghaladó nyomás nehezedik. A radikális ágyszámcsökkentés óta másfél év telt el, és a szabad demokrata egészségpolitikusokat váltó miniszter, Székely Tamás csak idén augusztusban hirdette meg, hogy uniós támogatással megerősítik a szakrendelő-hálózatot.

Ha Szentendrén kapacitás hiányában már reggel 8 órakor el kell utasítani a laborvizsgálatra az egyik közeli településről érkező nyugdíjast, mint a napokban szemtanúja voltam, akkor az átszervezést nem könnyű indokolt és eredményes akciónak láttatni. Biztos szövetségesekre épített tehát a kiváltságait féltő középosztály. Fő ellenfele az SZDSZ volt, amely a több-biztosítós modell adaptálásától, a magántőke bevonásától várta volna a versenyt, egyúttal a szolgáltatások javulását. Ám nem lesz verseny, és a magántőke sem jelenik meg a kötelező egészségbiztosítási rendszerben. A régi, több évtizedes orvosi-szakmai kiváltságok megszüntetésével kecsegtető több-biztosítós rendszer bevezetése előbb az MSZP ellenállásán bukott meg,18 majd a népszavazással. A Zöld könyv kiadását követő másfél év meddő vitái után olyan kormányzati kompromisszumot alkudtak ki a felek, hogy nem magán-, hanem vegyes tulajdonú regionális egészségbiztosítók jönnek létre, kisebbségi magántőkével, ami iránt a biztosítótársaságok csupán gyér érdeklődést mutattak. Egyáltalán nem vették zokon, hogy a Fidesz a vizitdíjas népszavazással még ezt a kikínlódott regionális pénztári rendszert is elsüllyesztette. Ősszel pedig a több-biztosítós modellről is döntenie kell a népnek, függetlenül attól, hogy már rég nincs napirenden.

Az új miniszter, Székely Tamás most attól vár hatékonyságjavulást, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár szabadon dönthet arról, mely kórházakkal kössön szerződést – a jobb mutatójú kórházakat, rendelőket preferálva, a rosszakat negligálva. Ezzel tucatnyi évet gyalogoltunk vissza az időben, hiszen 1995-ben a Bokros vezette Pénzügyminisztérium is csupán e javaslatig merészkedett, nem tovább. Maga Bokros azonban ma már a több-biztosítós modell elszánt híve, amelyben az egészségügyi szolgáltatók a magántulajdonban lévő biztosítók kegyeiért, utóbbiak pedig a biztosítottakért versengnének.

Az egészségügyi rendszer reformjának talán a kormányt is maga alá temető kudarcához hozzájárult, hogy Hetényi István már idézett intelmével dacolva kigyomlálhatatlanul összekeveredtek a rapid megtakarítási, kiadáscsökkentő döntések a modernizációt, a rendszer hosszú távú finanszírozhatóságát megalapozó intézkedésekkel. Ez nem is csoda: a 2006 szeptemberében elkészült konvergenciaprogramban tételesen szerepelt, mennyit kell az egészségügyi kasszán megspórolni. Nem ilyen reformot, hanem a rendszer óvatos, körültekintő, fokozatos átalakítását szorgalmazta minden e tárgyú cikkében Kornai János – a Harvard Egyetem professzor emiritusa -, vagyis előre megtervezett, többéves átmenetet, amelynek során az állami és a magánszektor versenyében kristályosodik ki a megoldás. 1995-ben ez úgy vetődött föl, hogy az új, létrehozandó egészségpénztárak megalakulását állami támogatással is ösztönözni kell. Ezzel szemben sem időt, sem pénzt nem szánt a kormány 2006-ban a kísérletezésre (igaz, egyiknek sem volt bővében); a modellváltás meggátlására pedig a szakmai szervezetek vérszerződésnél is erősebb szövetséget kötöttek a Fidesszel, a lakosság egy részét is maguk mellé állítva.

Könnyű dolguk volt: bevezetésekor a reform semmit nem adott a pácienseknek, viszont nagyon sok mindent elvett a régi kiváltságokból. Fizetni kellett azért, ami korábban ingyen járt, nőtt a sorban állás, a várakozási idő, egyre nehezebb volt a nyilvános várólistán a kapcsolati tőkét kihasználva előre kerülni. A vizitdíj nem váltotta ki a hálapénzt, inkább ahhoz adódott. Szigorodtak a gyógyszerfelírási szabályok, amelyek dogmatikus értelmezésével gyaníthatóan a korábbi medicinákhoz ragaszkodó betegek ezreit kergették őrületbe. Ráadásul kormányzati körökben folyamatosan lebegtették, hogy a kötelezően kijelölt „betegutaktól” nem lehet majd eltérni; ha a beteg nem a beutalón szereplő kórházat választja, kezelése költségeit nem téríti meg teljes egészében az egészségbiztosító. Mi tagadás, a Fidesz és a vele szövetséges szakmai szervezetek lázítása nélkül is milliók tartottak a magánbiztosítóktól, a magántőkétől, nem volt nehéz őket bolondítani.

A köznapi tapasztalat is győzedelmeskedett a reformvízió felett, nem csak a Fidesz.

Pedig az egészségbiztosítási és a nyugdíjreform korántsem játék: durván az államháztartás egyharmadáról van szó. Akinek legális állása van, több társadalombiztosítási járulékot fizet, mint adót (leszámítva a kiemelkedő keresetű keveseket). Ám ez sem elég a rendszer finanszírozhatóságához. Az egészségügyi és a nyugdíjkassza akkor van – azaz akkor volna – egyensúlyban, ha a levont és befizetett járulékok fedeznék a járandóságokat. Az idő múlásával azonban a kormányok ettől az optimumtól csak távolodtak, 2006-ban már a GDP több mint 3 százalékára tehető adóbevételekkel kellett a központi költségvetésnek az egészségbiztosítási és a nyugdíjalapot kiegészítenie. Az 1995-ös reform már megfogalmazta, hogy a jogosultságokat egyértelműen regisztrálni kell; ezen a téren több mint egy évtizeddel később Veres János pénzügyminiszter ért el áttörést. Az adóhatóság 2007-ben felmérte, kik fizetnek járulékot, és kik jogosultak az ellátásra járulékfizetés nélkül is (nyugdíjasok, gyermekek, gyermekeket nevelő szülők stb.), egyúttal a fizetésre kötelezettek körét is bővítette; ez egyike a Gyurcsány-kormány maradandó reformintézkedéseinek. Ennek következtében minden előzetes becslést meghaladó mennyiségű járulék folyt be az államkasszába. A központi költségvetés azonban még így is több mint 840 milliárd forinttal segíti ki az idén a társadalombiztosítási alapokat, ám ez a kiadás legalább reálértékben nem növekedett. Majd jövőre. A vizitdíj-fék elszállt ugyanis.

Az egészségügyi kapacitáscsökkentéssel és a megszorításokkal szemben csak egy homályos ígéret állt, hogy idővel majd javul az ellátás színvonala. No meg az, hogy a reformokkal stabilizálni lehet az egészségbiztosítási kassza helyzetét, nem kell az államnak az adóbevételek egyre nagyobb részét oda átirányítania, hogy a hiányt fedezze. Költségvetési kiegészítés nélkül, csupán a biztosítottak járulékaiból ugyanis az elmúlt években legfeljebb a kora őszi hónapokig lehetett volna finanszírozni a gyógykezelést, a gyógyszerek állami támogatását. Egy sikeres reformmal idővel talán azt is el lehetett volna érni, hogy az egészségbiztosítási járulékokat csökkenteni lehessen. Ezek a momentumok azonban ebben az országban semmilyen döntést nem hitelesítenek. A népszavazással az átfogó egészségügyi reform feltételezhetően hosszú évekre elvérzett. A zsák feneketlen maradt. Momentán se tű, se cérna.

Kidolgozóik az államháztartási reformot előszeretettel láttatják a tervgazdasági rendszerrel – ha tetszik, a Kádár-rendszerrel – való végső szakításnak.19 „Tekinthetjük az államháztartási reformot a rendszerváltást jellemző államtalanításnak is (…) ahogyan a privatizáció révén az állami vállalati szektor visszaszorul a magánszektor javára, úgy az állami közületi szektor is visszaszorul az egyéni döntések és az autonómia javára ott, ahol a közületi szerepvállalás nem bizonyítottan elengedhetetlen” – írta Hetényi István. Éppen ez a fő baj vele.

Népszavazási stílusban: Elégedett-e ön az állami szektor teljesítményével? A nemek többsége garantálható. Egyetért-e ön azzal, hogy egyes állami szolgáltatásokat, így az oktatást és az egészségügyet ne lehessen magánkézbe adni? Elsöprő többség az igenek mellett.

Erre tessék csomót kötni.

A Kádár-rendszer megmaradt vívmányait ma a lakosság többsége nem ellenzi. A GfK Hungária Piackutató legutóbbi felmérése szerint a megkérdezettek 26 százaléka vélte úgy, hogy nagyon csalódott a rendszerváltásban (2003-ban még csak 14 százalék válaszolt így), mert érzéseik szerint szinte semmi nem teljesült az elvárásaik közül. 10 százalék eleve nem várt semmi jót. A kevésbé csalódottak, azaz a rendszerváltástól többet várók tábora 41 százalék, és csupán minden ötödik megkérdezett nyilatkozott úgy, hogy a rendszerváltás nagyjából beváltotta a reményeit. Mindössze 1 százalék állította, hogy a valóság alaposan felülmúlta az elvárásait.20

Minél jobban távolodunk a múlttól, annál jobban megszépül.

A Világbank egyik idei közvélemény-kutatása szerint arra a kérdésre, javultak-e az általános életkörülmények a rendszerváltás óta, Magyarországon a válaszolók csaknem kétharmada „egyáltalán nem”-mel vagy „nem”-mel válaszolt.21 A megkérdezettek 40 százaléka szerint Magyarországon „egyáltalán nem javult” a gazdasági helyzet sem 1989 óta, további 35 százalék a kevésbé kíméletlen „nem javult” választ jelölte meg, és legfeljebb 10 százalék kockáztatta meg, hogy történt előrelépés. Szinte pontosan ilyen arányban oszlottak meg a vélemények a politikai helyzetet 1989-cel összehasonlító kérdésre is. Magyarországon a rendszerváltásra vonatkozó valamennyi alapkérdésre elutasító válaszok érkeztek, a magyaroknál valamennyi új uniós tagállam polgárai optimistábbaknak bizonyultak.

A reformközeget azonban nemcsak ez, hanem az adótudatosság is jellemzi.

Az adózással kapcsolatos kutatásokból némi tudathasadás érződik ki. Egy Tárki-felmérés szerint a megkérdezettek több mint kétharmada úgy vélekedett, hogy az adócsalók nem az államot károsítják meg, hanem valamennyi polgárt, ami meglehetősen biztató arány, és több mint 60 százalék arra voksolt, ha csökkenne az adóteher, biztosan többen fizetnék be rendesen az adót. Ugyanakkor arra a kérdésre, hogy az állam inkább az adókat csökkentse, vagy a szociális kiadásokat növelje, az utóbbi támogatottsága nagyobb volt az előbbinél.22 A meglévő állami vagyon megtartását szorgalmazza a megkérdezettek háromnegyede, és ugyanennyien várják az államtól, hogy aktívan támogassa a hazai termelést, illetve azt, hogy munkát adjon az állástalanoknak. A tandíjat csupán 29 százalék tekinti a tanulással megtérülő befektetésnek, 65 százalék inkább vagy határozottan úgy vélekedik, kötelessége az államnak, hogy tandíj nélkül is lehetővé tegye a felsőfokú képzettség megszerzését.

Beérett tehát az 1996-tól 2006-ig tartó, kormányokon átívelő, csaknem egyszólamú ellenreform-kampány.

Ahhoz, hogy az adócsökkentés igézetével a polgárokat az államháztartási reformoknak meg lehessen nyerni, vagy legalább pacifikálni lehessen őket, az adó- és járulékfizetőknek kellene többségben lenniük. Ma kisebbségben vannak. A szavazókorú népesség legfeljebb 40-45 százaléka fizet személyi jövedelemadót és járulékot, köztük az alacsony (legális) keresetű munkavállalók alig valamennyit. „Ha a társadalom egyharmada fizet járulékot, az nem valódi, hanem kényszerszolidaritás” – mondta napokkal a népszavazás után Bokros Lajos a Debreceni Egyetem közgazdasági szakos hallgatói előtt, ahol teljes árnyékprogramját kifejtette – dübörgő tapsot aratva.

„Politikusainknak, véleményem szerint, nem azon kéne törni a fejüket, hogy miként lehetne még 40-50 milliárddal többet költeni, pótlandó a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörléséből kieső pénzeket – még akkor sem, ha ezt szívesen hallják a választók -, hanem azon, hogyan lehetne évente 2000-2500 milliárddal mérsékelni a kiadásokat, hogy utána ennek megfelelő adócsökkentéssel ismét versenyképessé lehessen tenni a magyar gazdaságot” – fejtegette híressé vált húsvéti cikkében Simor András, a Magyar Nemzeti Bank elnöke.23 Elődje, Járai Zsigmond is ilyesmiket szokott mondani országjáró körútján. Járai Zsigmond Orbán Viktor bizalmasa. Orbán Viktor azonban Baló György kérdésére nyíltan azt válaszolta, ekkora kiadáscsökkentés persze képtelenség.24 Azért képtelenség, mert ilyen arányú – ha nem is egyetlen év alatt, de középtávon végrehajtandó – kiadáscsökkentéshez politikai-szakmai konszenzusra volna szükség. Politikai nincs, nem is lesz, mert Orbán Viktor már a Gyurcsány-kormány elszámoltatására készül.25 A szakmai konszenzus pedig egyelőre kimerül abban, hogy az üzleti szféra képviselői hol Orbán Viktorral, hol Bajnai Gordon miniszterrel tárgyalnak a hőn áhított adó- és járulékcsökkentésről, amely a vállalkozói szféra működését valóban olcsóbbá tenné, ám kritikus tömegű változtatásra a reformkorszak hivatalos lezárása után aligha számíthatnak.

Az én olvasatomban az elmúlt 18 hónap fő tanulsága, hogy a cserének a reformok esetén is egyenértékűnek (vagy közel egyenértékűnek) kell lennie. Például ha bevezetik a vizitdíjat, a páciensek választhassanak szabadon orvost, rendelőt, kórházat, ne korlátozzák őket, és választásukhoz kapjanak meg minden segítséget, ismerhessék meg a gyógyító helyek auditált minőségi mutatóit. Ha tandíj kivetésére készül a kormány, növelje az államilag támogatott férőhelyek számát – mondjuk a korábbi felvételi statisztikák alapján -, ne szűkítse azokat, mint mostanság történik. A magánbiztosítókkal és a magántőkével szembeni aggodalmaknak is elejét lehetett volna venni talán, ha az Országos Egészségbiztosítási Pénztár fennmaradt volna, nem helyette, hanem mellette jelentek volna meg az új magánbiztosítók, és ki-ki tetszése, tapasztalatai alapján döntötte volna el, melyikkel szerződik, így a reform a döntési szabadság növelését jelentette volna. Mert a reformoknak igenis igazodniuk kell az „egyéni alkalmazkodás reális lehetőségeihez”.

A szerzett jogok megvonásáért cserébe valamit adni kell, különben a kritikus tömegű változtatásokat megakadályozza a kritikus tömeg, mint 2008 tavaszán tette a népszavazással. Egyelőre nem úgy néz ki, mintha megbánta volna.

1 A gazdasági átalakítás és stabilizáció 3 éves programja (tervezet), 1989. március.

2 Az államháztartási reform, Tények és gondolatok 1995 végén, Pénzügyminisztérium, 1996. január.

3 Rádai Eszter interjúja, Élet és Irodalom, 2008. május 9.

4 A Gyurcsány-kormány reformkorszakának a 2006 szeptemberében az Európai Bizottságnak benyújtott konvergenciaprogramtól a 2008 márciusában megtartott népszavazásig tartó időszak tekinthető.

5 „…manapság sajnos a kiszámíthatóságnak semmi jelét nem tapasztaljuk. (…) Hétfőn bejelentenek egy reformot, pénteken visszavonják” – nyilatkozta Bokros Lajos, Élet és Irodalom, 2008. május 9.

6 Antal Lászlóval, Csillag Istvánnal, Lengyel Lászlóval és Matolcsy Györggyel; utóbbi 1990-ben az Antall-kormány szakpolitikusa, 2000 és 2002 között az Orbán-kormány gazdasági minisztere és fő gazdasági ideológusa volt, ma a Fidesz képviselője.

7 A hat munkabizottságban mintegy száz szakértő működött közre, a nagy öregeken – az 1968-as gazdasági reformok atyján, Nyers Rezsőn és az 1980-tól 1986-ig pénzügyminiszterként dolgozó, páratlan műveltségű Hetényi Istvánon – kívül például az SZDSZ későbbi vezető gazdaságpolitikusa, a 2006-ban elhunyt Tardos Márton, a néhány hónappal később megalakult Antall-kormány miniszterei közül Kádár Béla, valamint annak második pénzügyminisztere, Kupa Mihály, továbbá Hagelmayer István, az Állami Számvevőszék első elnöke, a később a kisgazdapárthoz csapódott Boros Imre, a szociológus Andorka Rudolf, Ferge Zsuzsa és Kolosi Tamás, a többszörös egészségügyi miniszter Csehák Judit, a Járai Zsigmond mindenkori csapatába tartozó Auth Henrik, no és több magyar kormányzat jogi tanácsadója és szakértője, Sárközy Tamás.

8 A gazdasági átalakítás és a stabilizáció 3 éves programja (tervezet), 4. oldal.

9 Például: Bauer Tamás-Bokros Lajos-Csillag István-Mihályi Péter: Az utolsó esély, Élet és Irodalom, 2006. április 28.; Orbán Gábor-Szapáry Sándor: Magyar fiskális politika: quo vadis? Közgazdasági Szemle, 2006. április; Csillag István-Mihályi Péter: Kettős kötés – A stabilizáció és a reformok 18 hónapja, Globális Tudás Alapítvány, 2006, CEMI Central European Management Intelligence: Makro egyensúly és gazdasági növekedés, 2006. május; Pályaválasztás. A HVG reformjavaslatai, 2006. május 6.

10 Molnár Patrícia: Ötödölne. HVG, 1998. október 10.

11 Farkas Zoltán: Széchenyi Plusz, mínusz, HVG, 2001. október 13.

12 Kossuth rádió, 2001. október 3. Az Orbán-kormány működése során a miniszterelnök minden szerda reggel lehetőséget kapott nézetei kifejtésére a Magyar Rádió leghallgatottabb reggeli műsorában.

13 Molnár Patrícia: Index, merre? HVG, 2008. június 14.

14 Navracsis Tibor beszédének leirata, fidesz.hu.

15 Háttéranyag. A Gyurcsány-kormány egy éve, Kormányszóvivői Iroda.

16 Az államháztartási reform. Tények és gondolatok 1995 végén. Pénzügyminisztérium, 1996. január. A szerző, Hetényi István hosszú tervhivatali évek után 1980-tól 1986-ig pénzügyminiszter volt, ám tanácsaira a későbbi tárcavezetők is igényt tartottak Kupa Mihálytól Bokros Lajosig. A Fidesz gazdasági minisztere, Matolcsy György pedig azzal méltatta a Fordulat és reform megjelenésének 15. évfordulóján, hogy ő maga is olyan szellemiségű minisztériumot akar kialakítani, mint amilyen a Hetényi vezette Pénzügyminisztérium volt. Ez a nyilvános vallomás az Orbán-kormány gazdasági miniszterétől akkor meglehetősen bátor kiállás volt.

17 Magyarország, 2007, Központi Statisztikai Hivatal, 2008.

18 Az MSZP-SZDSZ vitát részletesen elemzi Mihályi Péter a Miért beteg a magyar gazdaság? című könyvében, HVG Kiadó, 2008.

19 „Abszurdnak tartom a népszavazást, nem demokratikusnak. A Kádár-rendszer hamissága viszont benne van abban az ellenzéki ígéretben, hogy az egészségügy egyszerre lehet jó minőségű, fenntartható és ingyenes” – nyilatkozta az SZDSZ-kampányát védve Horváth Ágnes egészségügyi miniszter. Népszabadság, 2008. március 6.

20 Nőtt a rendszerváltásban csalódottak aránya, GfK Hungária, a felmérés 2007 februárjában történt ezerfős mintán.

21 World Bank: Satisfaction With Life and Public Service Delivery in EU10 Countries, 2008. január.

22 Az állam és polgárai, kutatási gyorsjelentés, Tárki-Miniszterelnöki Hivatal, 2007. augusztus.

23 Újjászületést! Lemaradás vagy felzárkózás – ez ma a kérdés, Népszabadság, 2008. március 24.

24 Az Este, MTV, 2008. június 13.

25 Hír Tv, Péntek8, 2008. június 13. Orbán a Hír Tv műsorában a győzelme utáni számonkérésről értekezett, mivel szerinte „nyilvánvaló bűncselekmények történtek”. A korrupciós ügyekre utaló megjegyzéshez hozzáfűzte, nem felejtették el Keller László közpénzügyi államtitkár ténykedését, vagyis azt, hogy százharminc esetben indított eljárást a Fidesz-kormány hivatalnokai ellen. „Leszámolás zajlott” – mondta a pártelnök, nem hagyva kétséget afelől, hogy a Gyurcsány-kormány tagjai, akiknek épp ezért elemi érdekük, hogy minél tovább a mentelmi jogba kapaszkodjanak, hasonló elbánásban részesülnek.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mozgó Világ Internetes Kiadás Várhegyi Éva Átváltozások Gazdasági problémák és programok „Ha azt...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Farkas Zoltán „A dolgok elrontásában világbajnokok vagyunk” A gazdaságpolitika...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Ágh Attila A társadalmi rendszerváltás perspektívái Magyarországon avagy lehetséges-e...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Gyurcsány Ferenc a Fapados Szalonban A reformsebességről Moderátor Pikó András...

Vitányi Iván: Mozgó-díj 2010 (Csepeli Györgyről) Végigolvasva az adott év Mozgó Világ-beli tanulmányait, minden alkalommal megadtam...