Mozgó Világ Internetes Kiadás

Ágh Attila

A társadalmi rendszerváltás perspektívái Magyarországon

avagy lehetséges-e szervezett baloldali tömegmozgalom?

A „tömegek lázadása” avagy a részvételi demokrácia perverziója

 

A szembeszökő különbségek ellenére valamennyi kelet-közép-európai új demokráciában rendkívüli erővel jelentkeztek a „tömegek lázadásának” és a populista mozgalmak aktivizálódásának heveny tünetei, amelyeket mi sajátos magyar jelenségként élünk meg. Pedig Lengyelország megint „megelőzött” bennünket, és Szlovákiában is kormányra kerültek már a populista pártok. Még az egyébként a kiegyensúlyozottabb politikai életéről híres Csehországban is sorozatosan tüntetnek a tömegek a politikai elit ellen, sőt ott is dúlnak az utcán a szélsőjobboldali erők. Ez a lényegi hasonlóság és egyidejűség a visegrádi négyek országaiban mély folyamatokat sejtet, amelyeket fel kell tárnunk ahhoz, hogy a tényleges hazai sajátosságokhoz eljussunk. Két párhuzamos folyamat találkozik és karambolozik itt, felerősítve egymás hatását. Az egyik folyamat az elhanyagolt társadalom boszszúja a rendszerváltás húsz éve után, a másik pedig az EU-belépés a versenyképesség újabb kényszerével, ami a megpróbáltatások újabb korszakát nyitotta meg, és ezzel a vesztesek újabb nemzedéke lépett színre. Mindkét folyamat közeli vizsgálatot igényel, különös tekintettel találkozásukra és egyesített hatásukra, de vizsgálatunkban főleg a belső társadalmi folyamatok állnak előtérben, mintegy folytatva a korábbi elemzést a kormányzati ciklus első éve után, egészen annak félidejéig (Egy év magány: a reformkormány első éve, Mozgó Világ 2007/8).

Minél messzebb vagyunk a rendszerváltás kezdetétől, a nyolcvanas évek végétől, annál inkább kitűnik, hogy a most folyó események magyarázatához egyre távolabbra kell visszatekintenünk. A kétezres évek közepének az EU-belépést követő pozitív és negatív fejleményeit csak az elmúlt húsz év fő sodrába illesztve lehet megérteni, mert most brutális erővel bukkannak a felszínre olyan tényezők, amelyeket számításon kívül hagytunk vagy alig vettünk figyelembe a rendszerváltás sikertörténetének csodálatába elmerülve. A német sztárpolitológus, Wolfgang Merkel a Bertelsmann Transformation Index részletes adatbázisának összegezésével kimutatja, hogy a kilencvenes évek globális demokratizálási hullámának voltaképpen az egyetlen igazi sikertörténete Közép-Európában van – és némileg a környező régiókban.1 Nem kell tehát semmit visszavonnunk a sikertörténetből, de ideje feltárnunk annak az árnyoldalait is, mert nem lehet nem tudomást venni arról sem, hogy országainkban a nemzeti-szociális populizmus formájában általános támadás indult a rendszerváltás ellen. Ebben az írásban azonban nem a jelenkori populizmus általános természetéről szeretnék bölcselkedni, hiszen ez manapság már divattémává vált, hanem a hazai „negatív részvételi demokrácia” konkrét elemzését szeretném megadni a kormányzati ciklus első félidejében.

A visszapillantó tükörbe tekintve a rendszerváltás egész történetét úgy láthatjuk, mint felülről levezényelt változások történetét, amelyek megtörténtek az emberekkel, de amiről senki nem kérdezte meg őket, és most, húsz év után „megcsalatva és elhagyatva”, az egészből elegük lett. Ez a túláltalánosított kijelentés éppúgy nem áll meg önmagában, mint a szokványos triumfálás az elmúlt húsz év vívmányairól. De ha meg akarjuk érteni, hogy mi sodorja a lakosság többségét a populizmus irányába, és hogy mi a tömeges csalódottság oka a Balti-tengertől az Adriáig, akkor nem kerülhetjük el ezt a radikális antitézist sem. Ezt az antitézist persze két oldalról is árnyalni kell, egyrészt a „felül lévők”, másrészt az „alul lévők” oldaláról. Még ha elfogadnánk is a „komprádor elit” feltételezést, akkor sem állíthatnánk, hogy az egész átalakulást az elit irányította, mert bizonyos alapvető változások szükségességét – piacgazdaság és demokratizálás – a mindenkori uralkodó elit is felismerte ugyan, de az egész tevékenységét sokkal inkább vakrepülés jellemezte, mintsem a folyamatok minden irányú áttekintése. A mindentudó és mindenható elit mítosza helyett sokkal inkább megáll az a részigazság, hogy maga az elit is jobbára csak sodródott, külső rángatásokra reagált, és alig volt tisztában az általa hozott intézkedések távolabbi és tartós következményeivel. De az is kétségtelen, hogy az alulról jövő kezdeményezéseket a politikai elit inkább zavaró tényezőnek tekintette, és kikapcsolni igyekezett, ahogy ezek ténylegesen is többnyire csak zavart okoztak, mert az alulról jövő spontán nekibuzdulások képviselői még kevésbé látták az utat, hogy merre van előre. Elüthetjük az egészet azzal a jogos közhellyel, hogy minden felgyorsított radikális történelmi változásnál szükségképp ez a helyzet, de ettől még nem szabadulunk meg két alapvető ténytől: attól, hogy az emberek nagy többsége úgy élte meg a rendszerváltás történetét, mint ami vele akarata ellenére történt, s hogy ugyanez a nagy többség húsz év után elégedetlen annak a „végeredményével”.

A végeredmény, azaz a mostani helyzet gazdaságilag és politikailag egyaránt „megfosztottságként” vagy „kizártságként” jellemezhető. A társadalom nagy többsége egyrészt úgy látja, hogy megfosztották vagy kizárták őt a rendszerváltás eredményeiből, mivel annak hasznából a kettéhasadt társadalomban csupán egy csekély kisebbség részesedik. Másrészt két évtized után sem épültek fel a sokszereplős, részvételi demokrácia intézményei, amelyeken keresztül az érdektagolt társadalom a szervezett társadalmi közép intézményein keresztül beleszólhatna a politika világába, mivel az embereket a gazdaság után a politikából is kizárták. A nagy társadalmi türelem első évtizede után ezért a türelmi időszak a második évtizedben hirtelen véget ért, és a közép-európai társadalmak tüntetési üzemmódba mentek át. Még mindig nincs tagolt és szervezett társadalmi párbeszéd, így aztán vége a társadalmi türelemnek is, de a feltáruló új helyzetre a közéletben továbbra sincs válasz vagy magyarázat a lakosság számára, legalábbis az európaizált hazai baloldal eddig nem volt képes rá. Marad tehát a populizmus mákonya, ami zavaros és ellentmondásos elegyet kínál a zavaros és ellentmondásos világban való eligazodásra, ezért elmaradhatatlan a siker, és beköszöntött a populizmus aranykora.

A magyar helyzetben az a sajátos kiindulópont, hogy a baloldal a 2006-os választások megnyerése és kormányra kerülése után elvesztette a médiakormányzást, s ezzel tartós vereséget szenvedett a diskurzusok háborújában. A magyar társadalom a Fidesz által konstruált válságdiskurzusban élte meg a keserves reformok kétéves időszakát, vagyis mesterséges képződmények, torz víziók fogságában él, ezért a valódi valóság éles ellentmondásban van a közéleti vitákból feltáruló valósággal. A magyar társadalom teljes tudatvesztésbe zuhant, mert a kognitív disszonancia jegyében a legkülönfélébb szellemi irányzatok léptek egymással vidám vadházasságra. Egyesek közülük a messzi múltba kanyarognak a magyar történelemben, mások pedig jelenlegi globális divatokat követnek, de ezek a populista diskurzusok perlekedő békességben együtt élnek a közvéleményben. Már a hagyományos magyar sérelmi politika és a magyar nemzeti radikalizmus együttese is egy nagyon furcsa páros. Az előbbi a magyar uralkodó osztályok politikai anyanyelve volt, ami most már összeforrott ellentétével, a politikai elitet támadó kisnemesi messianizmussal, és a keresztény középosztály mocsaras és süppedékeny gondolatvilágában élt tovább. A nemzeti radikalizmus pedig éppen a hagyományos magyar uralkodó osztályok ideológiáját támadta Adytól mindmáig, de most összetalálkozik a hagyományos úri világ „uralkodásra vagyunk ítélve, különben elvész a nemzet” típusú önideológiájával. A kétféle sérelmi politika végül is kicsúcsosodik „az utolsók vagyunk Európában”, a világ végét megidéző zavaros elméletekben. Ebbe az ellentmondásos elegybe a zűrzavar fokozására még csatlakozott a neoliberalizmus és a globalizmus felszínes kritikája is, sőt ezekbe a latin-amerikai populizmusra emlékeztető „tudományos” elméletekbe nálunk népi kezdeményezésként még ópogány-ősmagyar és ókeresztény-ókonzervatív színek is vegyültek az utcai kavargásba, hogy teljes legyen a magyar populizmus kínálatában az áttekinthetetlen zagyvaság.2

Ha túllépünk az ellentmondásoktól undorodó értelmiségi arrogancián, akkor azt a kérdést kell megválaszolni, hogy miért menekülnek az emberek a populizmus mákonyába, s miért fogadják el világmagyarázatként ezt a sok sületlenséget. A tömör és érdemi válasz, hogy az elitek kora után színre lépett a társadalmi számonkérés kora, de ezzel nem a nyugatias, pozitív részvételi demokrácia, hanem annak anómiás, negatív, torz formája jött létre. Továbbá az is könnyen tetten érhető, hogy egyes politikai pártok rászálltak erre a tömeges népi elégedetlenségre, és parazita módon politikai előnyszerzésre használták fel. Sőt a spontán társadalmi elégedetlenséget felfokozva ezek a pártok maguk váltották ki a társadalmi elégedetlenség szervezett, vulkánszerű kitöréseit, és adtak bátorítást a szélsőjobb mozgalmaknak is, hogy szabad a pálya az utcai őrjöngésre, hiszen az is a baloldal megfélemlítését szolgálja. A politikatudomány vizsgálatai egyébként pontosan kimutatják, hogy a mi régiónkban a nagy társadalmi törésvonalak mesterségesen átalakíthatók és áthelyezhetők, vagyis a pártok nemcsak belehelyezkednek a nagy társadalmi tagoltságba, hanem jelentős mértékbe formálni is képesek a maguk politikai stratégiája szerint. A Fidesznek sikerült a komcsizást mint a közelmúlt démonizálását a legfőbb politikai rendező elvvé és általános világmagyarázattá emelnie s ezzel úgy megosztania a társadalmat, hogy képes legyen valamennyire választási egységgé öszszekovácsolni a jobboldal megosztott irányzatait. Ez a „hosszú menetelés” kétségtelenül sikeres politikai stratégia volt, amihez viszont feltétlenül szükség volt a nemzeti-szociális populizmus zűrzavaros ideológiai elegyére, amelyben minden réteg megtalálja a neki szóló jelszavakat.3

A társadalmi rendszerváltás nagy igazságtételéhez azonban radikális reformok kellettek volna. A radikális reformok elmaradása és az egymást követő kormányzatok eredménytelensége 2006-ig főleg abból adódott, hogy a megöröklött és továbbgörgetett óriási konfliktustömeg a választásokra koncentráló kormányokban konfliktuskerülő magatartást váltott ki. A magyar kormányzati politikát a kilencvenes évek elejétől az uniós típusú partnerségi viszonyok kiépítése, a fejlődéshez szükséges konfliktusok vállalása és a mezoszférának a sikeres konfliktuskezeléshez nélkülözhetetlen mozgósítása helyett a konfliktuskerülés, az intézményes mezoszféra lebénítása és a kapacitásfejlesztés negligálása jellemezte. A konfliktussal járó intézményi reformok halogatása azonban tovább rontotta a gazdasági-társadalmi és politikai helyzetet, és ez visszahatott a második reformhullám első kísérletének lelassulására és végső lebénulására is, így a központi kormányzat gyengesége miatt még a korlátozott érvényű reformcsomagok megvalósítása sem sikerült. A központi kormány gyengesége és eredménytelensége következtében a demokratikus legitimáció két – procedurális és hatékonysági – formája is egyre élesebben szembekerült és ütközött egymással. Nevezetesen a magyar társadalomban a politikai rendszer a demokratikus szabályok szerint működik ugyan („input-legitimáció”), de igen alacsony hatékonysággal, vagyis egyre inkább hiányzik a teljesítményelvű, „output” legitimáció. A politikai rendszer valóságos működésében a második Gyurcsány-kormányig ez főleg úgy mutatkozott meg, hogy a központi kormány „tönkredöntötte magát”, vagyis képtelen volt a döntéseit megvalósítani, amit az EU valamennyi új tagországnál észrevételezett, s a döntés és megvalósítás közötti szakadéknak nevezett.

Az EU politikusai és szakértői azonban azt nem érzékelik, hogy a rendszerváltás legsúlyosabb ára – és egyben az uniós kapacitás kiépítésének legfontosabb akadálya – a társadalmi kohézió meggyengülése és ezzel a társadalmi kapacitás csökkenése volt. Pedig éppen a partnerség és a társadalmi kapacitás kibontakoztatására lett volna szükség az állami-kormányzati döntések eredményességéhez, de a társadalmi kapacitás nem alakult ki kellőképpen a társadalom demobilizálása és a radikálisan növekvő szociális deficit miatt. Az intézményi deficit, a mezo- és mikrostruktúrák kiépítésének elmaradása tehát úgy is jelentkezett, mint a társadalmi kohézió krónikus meggyengülése és a társadalmi kapacitás drasztikus csökkenése. Az EU-csatlakozás és a hatékony tagság viszont megköveteli a rendszerváltás eddigi ellentmondásainak leküzdését, ami egyben a rendszerváltás kiteljesítése is. A csatlakozás utáni időszakban egy évtizedre megnyílik a lehetőségek ablaka Magyarország előtt a felzárkózásra, csak élni kell tudni vele.

 

Rosszkedvünk éve és az össztársadalmi letargia csapdája

 

A magyar közvélemény állapotát a kilencvenes évek közepe óta már uniós felméréseken és összehasonlításon át is megismerhetjük. A legutóbbi Eurobarometer-felmérés pontosan tükrözi azt, hogy a jelenlegi kormányzati ciklus második éve a rosszkedvünk éve volt, s a társadalom a súlyos letargia állapotába sodródott.4 Magyarország a kétezres évek közepén az EU25-ben még a legbánatosabb uniós tagállam volt, bár az EU27-ben a románok és a bolgárok mostanára leköröztek bennünket elégedetlenségben – a magyaroknak 52 százaléka elégedett az életével, de a románoknak és a bolgároknak csupán 49, illetve 38 százaléka -, de az elégedetlenség számos formájában még most is élenjárók vagyunk. A tömegelégedetlenség hazai kitörésének sok jele van, ami mindenekelőtt az áhított Európa és a hazai valóság éles kontrasztjában mutatkozik meg. A magyarok ugyanis változatlanul magas és teljesíthetetlen elvárásokat fogalmaznak meg az országgal és magukkal szemben, és erős frusztrációtól szenvednek, ha ezek a magas elvárások nem valósulnak meg. A vágyott világ és a megélt valóság kontrasztját jelzi, hogy miközben a magyarok 60 százaléka bízik az uniós intézményekben, a hazai intézményekben csak 20 százalékuk, a pártokban pedig 8 százalék. A magyar demokrácia működésével csupán 25 százaléknyi, az uniós demokrácia működésével 55 százaléknyi honfitársunk elégedett. Végezetül Magyarországon csak 12 százalék hiszi, hogy jó irányba mennek a dolgok, az uniós átlagban 34 százalék véli ezt. Akárhogy is nézzük, az elégedetlenség hulláma elöntötte az országot, s megkerülhetetlen a kérdés, hogy miért tombol nálunk ennyire az elégedetlenség, mégpedig sokkal jobban, mint a többi közép-európai új tagállamban, már-már a balkáni tömeges pesszimizmusra emlékeztetően.

A válasz nyilván sokrétű, de az egyes rétegei szétválaszthatóak, és a kormányzati ciklus első félidejének végére összekapcsolódva felerősítették egymást. A legmesszebbre az a magyarázat nyúlik vissza, ami a kádári korszak nyitottságát negatív tényezővé fordítja, mivel a magyarok már a hetvenes évektől tömegesen szembesültek a nyugati életszínvonallal, és képtelenül magas elvárásokat alakítottak ki. Az utóbbi két évtizedben az egyéni életsorsok szempontjából jórészt a magas elvárások és a gyenge teljesítés csapdájában vergődik az ország, amelynek létrehozásához a nyugati fogyasztói társadalom demonstrációs hatása is jócskán hozzájárult. Ezért magasabb az elégedetlenség is, mint a szomszédoknál, akik nem jutottak nálunk előbbre, sőt számos vonatkozásban akár hátrább is vannak, de az alacsonyabb elvárás miatt náluk kisebb a csalódás. Másodjára: a csalódást felfokozta az Orbán-kormány alatt kezdődő és a Medgyessy-kormány alatt tetőző gyors életszínvonal-emelkedés, hiszen mindenki annak a folytatását, a gyorsan megérkező jóléti állam kiteljesedését várta, de helyette kemény konvergenciaprogramot és keserves reform-menetrendet kapott. Az életszínvonal felfuttatása nem volt hiba önmagában, hanem csak a konkrét formájában, hiszen begyógyított régi sebeket és feloldott jövedelmi aránytalanságokat, de jóval meghaladta az ország gazdasági teljesítőképességét. Ezért a makrogazdasági egyensúlyvesztés révén a költségvetési korrekció és a reformok összekapcsolódtak, ami a legszerencsétlenebb történelmi találkozás, vagyis a radikális reformok éppen a legrosszabb feltételek között indultak.

Harmadjára: a Fidesz erre a tömeges csalódásra építette a politikai légvárát, a „rosszabbul élünk” kampányát. De jóllehet a negatív kampánnyal kétszer is elbukott a 2002-es és a 2006-os választáson, a 2006-os választás utáni megszorító intézkedések és reformkavargások együttese már meghozta számára az áttörést a válságdiskurzus sikeréhez. A közvélemény átbukott a pesszimista irányba, mivel az ország rossz helyzete általánosan elfogadott bölcsességgé, mindennapos közhellyé vált. Nálunk manapság ezt a pesszimista szemléletet szinte mindenki elfogadja a jobb- és baloldalon egyaránt, legfeljebb arról folynak a viták, hogy ki mennyire felelős ezért a helyzetért. A szembeszökő magyar sajátosság itt az, hogy hasonló megtorpanás többször is volt már Csehországban és Lengyelországban, de ott a közvélemény nem ragadt bele ebbe a rövid távú pesszimista perspektívába. Ott ugyanis nem volt meg egy jól szervezett populista párt propagandagépezete, amely teljesen elfogadtatja a közvéleménnyel a válságdiskurzust, miközben nálunk most lényegében mindenki a válságot hajtogatva „fideszül” beszél. Magyarországon még a tétovázó-bénázó baloldal is csak megkésve és a jobboldal premisszáit elfogadva reagált az új helyzetre, a feladatok átmeneti torlódására. Ez adja a negyedik tényezőt, ami összességében a reform menedzselésének többrétegű hibáira is utal. A reformok megtervezése és lebonyolítása nagy koalíciós családi perpatvar közepette történt, s az önmagával társalkodó koalíciót nem zavarta meg sem a társadalom morajlása, sem a szervezett érdekcsoportok dörömbölése. Így a kormányzati sokkterápia még azokat is felingerelte, akiket a reformok közvetlenül nem érintettek negatívan. A kaotikus reformbenyomást felerősítette a kommunikációs zűrzavar, mert a kormány nem volt képes elmagyarázni a lakosság nagy többségének a reformok lényegét és irányát, ezért a közbizonytalanság kora köszöntött be. Márpedig az emberek a bizonytalanságot utálják legjobban, ezért ez az a tényező, ami leginkább aláássa a politikai intézményrendszerbe, a pártokba és a kormányba vetett bizalmat. Egészében véve a baloldal a kemény megszorítás és a radikális reformok kényszerpályás öszszekapcsolásával és a gyenge koalíciós reformmenedzseléssel felkínálta a Fidesznek a siker jó esélyét a válságdiskurzusos mozgósításra és a kormány elleni általános támadásra.

Az első félidő után ezért a magyar társadalom végzetes megosztottsága jelentkezik az ország jelenével és jövőjével kapcsolatos megítélésben is. Már az első megközelítésben is úgy gondolnánk, hogy a baloldaliak elégedettebbek, a jobboldaliak pedig elégedetlenebbek, és a legutóbbi Eurobarometer is éppen ezt a képet tárja elénk. A baloldaliak 57, a jobboldaliak 46 százaléka elégedett a saját helyzetével, s ez már önmagában is markáns különbség, ami még inkább tágul azok körében, akik pozitíve ítélik meg az ország gazdasági helyzetét, mert a baloldaliak körében az ország helyzetével való megelégedettség háromszoros (15, illetve 4 százalék). Valójában azonban ezek a tények szerintem már inkább következmények, hiszen sokan nem azért elégedetlenek, mert jobboldaliak, hanem azért lettek jobboldaliak, mert az elégedetlenségükre vagy frusztrációjukra – a „nagyon fáj” jelenségre – a jobboldal kínálta ideológiai sémákban találtak választ. Az Eurobarometer feltárja a hazai tömeges elégedetlenség társadalmi kórlapját is. Nem meglepő, hogy nálunk a legfontosabb problémák listája ugyanaz, mint az unió bármely országában, csak nekünk minden sokkal jobban fáj: munkanélküliség, egészségügy, infláció, gazdasági kilátások, bűnözés és nyugdíjak. A munkanélküliség miatt EU-átlagban csak az emberek 27 százaléka nyugtalankodik, nálunk a 41 százaléka, míg az egészségügynél 21-37, az inflációnál 26-32, a gazdasági kilátásoknál 17-29 százalékban mérhető ez a feszültség az uniós átlagszint és a magyar heveny fájdalmak között. Csak a bűnözés és a nyugdíjak feletti aggodalomnál vagyunk egy szinten az uniós átlaggal, viszont jóval kevésbé aggódunk az illegális bevándorlás (15-2) és a nemzetközi terrorizmus miatt (10-1). Késlekedő kortársai vagyunk Európának, annyira belezuhantunk az anyagi szükségletek csapdájába, hogy még alig érzékeljük azokat az új problémákat, amelyek a fejlettebb országok állampolgárait izgatják.

Amikor a felhalmozott nehézségek miatt a fejlődés elakadt, a Gyurcsány-kormány „elfelejtette” a lakossággal közölni, hogy a reformok elmaradásáért az ősbűn az Orbán-kormányt terheli, mert 1998-ban kedvező körülmények rendkívüli együttállása volt a radikális reformok végrehajtásához. A Bokros-csomag sikere után a kiegyensúlyozott gazdaságban megkezdődött a fellendülés, s ekkor lehetett volna a legkönynyebben radikális reformokat bevezetni, illetve a részben már megkezdett reformokat – mint a nyugdíjreform – erőteljesen folytatni. Ennek azonban éppen az ellenkezője történt, és ezzel elszállt az a nagy történelmi lehetőség, ami a „magyar modell” továbbvitelét lehetővé tette volna. 2000-ig még lebegtették a reformok lehetőségét – például olyan régiókat is terveztek, amelyeket aztán 2006 júniusában csúnyán leszavaztak -, de a ciklus második felében még a reformok tervezgetésével is teljesen leálltak, és megkezdték az osztogatást. Az Orbán-kormány hátrahőkölt, amikor meglátta a reformok végrehajtásának nehézségeit, de a meghátrálás fő oka mégiscsak inkább a pártpolitikai építkezés volt. A Fidesz mindenekelőtt széles gazdasági és társadalmi bázist akart magának kiépíteni, mert nem az ország versenyképessége érdekelte, hanem az, hogyan betonozhatja be magát több ciklusra a hatalomba. A 2002-es választási kudarc ellenére ezt a törekvést végül is siker koronázta, hiszen a Fidesz a kormányzás négy éve alatt nagyot kaszált, mélyen beépült a gazdaságba, és beágyazta magát a társadalomba, aminek az ára az ország kettészakítása és a nemzeti konszenzus perspektívájának a kiiktatása volt. Ezen az erősödő gazdasági és társadalmi bázison ugyan, de a Fidesz legnagyobb sikere mindmáig a politikai kommunikáció és a médiakormányzás területén van.5

Már az 1998-as választási győzelem is a hatékony és agresszív választási kampánynak volt köszönhető, s a Fidesz jól szervezett és fegyelmezett, egyszólamú és elismételt, mindenre és azonnal reagáló, innovatív és kezdeményező, hosszú távra tervezett politikai kommunikációja a magyar politikai élet meghatározó tényezőjévé vált. A Fidesz nagy nóvuma a politikai kommunikációban a stigmatizálás, vagyis a becsmérlő címkék ragasztása az emberekre és ügyekre. Ez helyettesíti a józan érvelést, és az állandó ismétléssel rátapad az emberekre és ügyekre, ezért idővel már nem is kell érvelni, mert a többségnek úgyis a Fidesz negatív címkéje ugrik be, akármiről legyen szó. A Fidesz arra is képes volt, hogy átrendezze a magyar társadalom alapvető törésvonalait, és új törésvonalakat kreáljon, mivel ezzel tudta a jobboldal rendkívül sokszínű táborát relatíve egyesíteni. De kétségtelenül az a legnagyobb fegyverténye, hogy a mindennapos tematizálás mellett olyan diskurzusokat kezdeményezett és ágyazott be hosszú távra a közgondolkodásba, amelyek a közvélemény számára kereteket adnak a nagy, mindenkit érdeklő és izgató kérdések, a „nagyon fáj” magyarázatára. Ilyen alapvető fogalmi keretek a komcsizás, a válságdiskurzus, a Gyurcsány-démonizálás, azaz a „hazugságdiskurzus” avagy a magyar múlt felmagasztalása és a Horthy-korszak fényezése, amelyeket a közvélemény jelentős részben elfogadott, és ezért manapság „piacvezetőnek” számítanak a közgondolkodásban. Az elmulasztott nagy történelmi reformlehetőség és a gondosan felépített propagandagépezet beindítása után a gazdasági fejlődés lejtmenetében elkezdett 2006-os reformok így kínálták tárcán a Fidesznek a mindent elsöprő válsághangulat és az össztársadalmi letargia kialakítását, ami a választások elvesztése után a hatalomra jutás újabb lehetőségét villantotta fel.

A két évtized utáni mély reformfáradtságot nem a Fidesz találta fel ugyan, de a spontán alulról jövő morajlást felerősítette, a tömegelégedetlenséget tovább hergelte és hatékonyan megszervezte, és a válságdiskurzussal elméleti és mozgalmi keretekbe terelte. Így jutottunk el a jelenlegi anómiás, negatív részvételi demokráciáig, amelyben az utca próbálja megdönteni a kormányt, és perverz módon népszavazás dönt a költségvetési tételekről. Egészében véve az első félidő úgy jellemezhető, hogy a közvetlen demokrácia legrosszabb formája próbálja félretolni a parlamentáris demokrácia szabályait. A szabályszegésre épített társadalomban a Fidesz kordont bont, s ezzel szimbolikusan jelzi, hogy minden neki tetsző rendbontást véd és támogat. A kormányzási ciklus félideje után a Fidesz mégis sokkal boldogtalanabb, mint korábban bármikor, hiszen a legutóbbi választások óta vagy egy tucatszor meghirdette a „végjátékot”, és rohamra indult az utcáról a hatalomért, de a végső roham mindig csak gyenge közjátéknak, sokszor szánalmas intermezzónak bizonyult, s a Fidesz újra meg újra csúfos kudarcot szenvedett. Többször felhergelte már nemcsak a híveit, hanem saját magát is, hogy holnapra már kezében lesz az áhított hatalom, de mindig csalódnia kellett, s a félidőben már azt is sejti, hogy 2010-ig még számos csalódást kell végigszenvednie. Ámbátor az is igaz, hogy nemcsak a Fidesz mélységesen frusztrált, hanem végül is mindkét oldal egyformán csalódott, mert a Fidesz már-már a kezében érzi a hatalmat, de az mindig kicsúszik, a baloldal pedig a tehetetlenségtől szenved, mert az frusztrálja, hogy a hatalomban van, de mégsem tud igazán élni vele, hiszen elvesztette a médiakormányzást, és a Fidesz durván megzavarja a végrehajtó hatalom gyakorlásában is.

A két évtizedes reformfáradtság nyomán a magyar társadalom kulturális polarizációja végül politikai polarizációvá mélyült, avagy megfordítva: most már a politikai polarizáció jelentkezik mély kulturális és érzelmi megosztottságként. Mindenesetre az emberek az őket feszítő társadalmi problémáikra politikai válaszokat keresnek, de politikai álláspontjuk jelentős mértékben megszabja látásmódjukat s az általános társadalmi helyzet, valamint saját helyzetük értékelését. Ebben a vad körforgásban már elvész a valódi valóság érzékelése, és a tudatvesztés állapotába kerül a társadalom jelentős része, vagyis a saját érdekeit is csak idegen, torzító szemüvegen keresztül látja. A közvélemény avagy a közgondolkodás a rendszerváltás kezdete óta fragmentálva és dezorientálva volt, és ezért nyitva állt minden diszkurzív offenzíva, tudatos és szervezett politikai kommunikációs kampány előtt. Így aztán most is jórészt hamis, tudatosan félrevezető alternatívákat – „szociális válság” – vitat a közvélemény a valós reformok helyett, és az érdemi kérdések negligálódnak és/vagy marginalizálódnak. A politikai táborok ezért most már nem abban ütköznek össze, hogy mi a megoldás, hiszen abban se tudnak megegyezni, hogy mi a probléma. Pedig Magyarországon jól ismert a felülről elindított és később a társadalmi ellenállás miatt megtorpant „jozefinista” avagy „felvilágosító” reformok kudarca, és még most is csak ezen az első szakaszon vagyunk túl, de azon legalább már túl vagyunk. A legnehezebb tehát az a váltás, ami a fölülről elindított reformot alulról építkezővé, vagyis önmozgóvá és önfenntartóvá teszi, s most éppen ezzel küszködünk.

 

A baloldal veszélyérzete és a részvételi demokrácia visszahódítása

 

A kormányzati időszak második félideje annak a jegyében indult, hogy Magyarországon már vége a türelem korszakának. A magyar társadalom megmozdult, mobilizálódott, és idegesen, hisztérikusan reagál mindenre. Az emberek jelezték, hogy az elmúlt húsz év már nagyon fáj. Bekövetkezett a „társadalom kora”, ami mindenképpen valamiféle részvételi demokrácia, de csak most dől el, hogy nyugatias, a szervezett intézményrendszerben folytatott társadalmi párbeszédre épülő pozitív részvételi demokrácia alakul-e ki nálunk, avagy az anómiás, rombolásra és indulatokra épülő negatív részvételi demokrácia lesz a sorsunk. Tulajdonképpen jó szolgálatot tettek az utóbbi időben felerősödött szélsőséges mozgalmak azzal, hogy feltárták a zsákutcás fejlődés lehetőségét, és sokkolták a közvéleményt a veszély érzékeltetésével. A hagyományosan felülről irányított és a szervezett civil társadalmát gyengén kiépítő baloldalt megdöbbentették ezek az események, mert sem a kormányzat, sem baloldali polgárok nem voltak felkészülve a szélsőjobb utcai hatalomátvételére, a közbiztonság megroppanására és a negatív részvételi társadalom futótűzként való elterjedésére. Az erős nyugati demokráciákban is feltámadtak a szélsőjobboldali csoportok, de ott mind a politikai rendszer, mind pedig a civil társadalom alapszövete szilárd és tartós maradt, ezért sem a radikálisok, sem a neonácik nem fenyegetik a demokratikus rendszert, mint az új demokráciákban.

Nálunk viszont a Fidesz forgatókönyvében a puhább destabilizáció és a kemény dekonszolidáció egyszerre jelentkezett. Az utcai rohamcsapatok bevetése a politikai helyzet destabilizálására és a válság kiprovokálására csak a bevezető szakasznak bizonyult a parlamenti demokrácia elleni általános támadáshoz, a demokratikus konszolidáció visszavételéhez. Már hosszú idő óta lebegtetik a kétharmados parlamenti többség megszerzésével elérhető alkotmánymódosítás perspektíváját, és az elnöki avagy vezérdemokrácia kialakítását, de ez eddig kevés volt ahhoz, hogy felrázza az aluszékony baloldalt. A Fideszt a destabilizáció felpörgetésében és a dekonszolidáció túlhajtásában inkább a nemzetközi visszhang, mintsem a hazai ellenállás késztette némi óvatosságra. Ezért a Fidesznél a szokásos kettős beszéden belül – Orbán atyai pofonjaiba foglalt fenyegetés formájában – az utóbbi időben felerősödött a szélsőjobbtól való szégyenlős elhatárolódás. Ám az általuk felhergelt szélsőjobboldali csoportok már úgy viselkednek, mint a palackból kibocsátott szellem, amely már a gazdájának sem engedelmeskedik, s az sem tűnik csábító perspektívának, hogy a szélsőjobb utcai garázdálkodásától a vezérdemokrácia bevezetése árán szabaduljunk meg. Mindenesetre a vezérdemokrácia fogadtatását a Fidesz hivatásos kibeszélői éppen mostanság tesztelik a közvéleményben, hiszen már olyan nagynak ítélik a közbizonytalanságot, hogy szerintük már az emberek „rendpárti” fogadókészsége is adva van egy „erős” ember és egy „erős” Magyarország beköszöntésére. A társadalom kora a hiszterizált média kora is, s a média a közbizonytalanság túldimenzionálásával akaratlanul is besegít abba, hogy a közvélemény nyitott legyen a vezérdemokrácia megfélemlítésen alapuló közbiztonságának megfontolására.

Már csak a dogmatikus liberálisok nem hajlandók észrevenni, hogy a szélsőjobboldali mozgalmak fellépésével a rendszerváltással kivívott összes szabadságjog az ellentétébe fordult. A szólásszabadság, a gyülekezési és egyesülési jogok mind-mind az emberi jogokkal való visszaélés markáns eseteivé váltak, mert az agresszív kisebbség ténylegesen korlátozza a nagy többség jogait és biztonságát. A jogállamiság működése sokszor egyenesen bohózattá silányul azzal, hogy az utcán romboló-tomboló hordák lényegében büntetés nélkül megússzák a garázdálkodást. A szélsőjobboldali veszély elleni tömeges és szervezett tiltakozás egészen a legutóbbi időkig elmaradt, mert a baloldali tömegek reakciója a megszorításokkal összekapcsolt reformokra a passzivitásba menekülés volt. A baloldal elégedetlensége csak most virágzik ki, mert a polgároknak már elegük van a szélsőjobb utcai fenyegetéséből és a kormány sikertelenségéből a közbiztonság és a személyi szabadságjogok biztosításában. A jobbra csúszás fekete viharfelhője ugyanis most még erőteljesebben jelentkezik a láthatáron, mint 1992-ben, amikor a Chartának sikerült megállítania a zsákutcás fejlődést. A szélsőjobboldali veszély most már mozgósít, mert nyilvánvalóvá vált, hogy az alternatíva nem egy szokványos politikai váltógazdálkodás, amelyben a demokratikus pártok váltják egymást a hatalomban, hanem egy jobboldali hatalomátvétel esetén még a korábbinál is súlyosabb kisiklás fenyeget.

A Fidesz az ország politikai kettészakításával egy negatív összegű játékba hajszolta bele az országot. Az önkormányzati választásokon való győzelem után a Fidesz mindent letarolt, és ez a „vidéki tatárjárás” jól mutatja, hogy mi történne országos méretekben egy választási győzelem esetén. A Fidesz propagandagépezete már váltott a második félidőre, s a válságdiskurzus után megjelent Orbán a megváltó szerepében, válságmegoldó diskurzust meghirdetve, természetesen egy „nemzeti konszenzus” alapján. Ám a Fidesznél a nemzeti konszenzus emlegetése is politikai manipuláció, ami csak a játéktér kibővítésére irányul, s ezzel – akárcsak a szakértői kormány emlegetésével – voltaképpen csupán a hatalomátvétel előkészítését akarják megkönnyíteni.

A magyar baloldal paradox helyzetben van, mert a baloldalnak hagyományosan erős civil kapcsolatrendszere van, hiszen természetes és állandó terepe a részvételi demokrácia. Most ez mégis óriási feladatként, szinte leküzdhetetlen nehézségként jelentkezik, pedig a kormányzati ciklus második félidejében a magyar baloldalnak ki kell kínlódnia magából egy szervezett tömegmozgalmat és a tömeges mozgósítás képességét. Nehéz felébredni a fásultságból, de az igazi előrehozott választás a tömeges mozgósítás, ami egyben viszszahívja a baloldal passzivitásba sülylyedt szavazóit is. A második félidő politikai napirendjén két program kell szerepeljen, egyrészt fölülről egy menetrend a társadalmi párbeszéd intézményeinek kiépítésére, másrészt alulról egy általános mozgósítás a részvételi demokráciára, azaz olyan tömeges események és megmozdulások kellenek, amellyel a demokraták visszahódítják az utcát és a közvetlen demokrácia teljes fegyvertárát. Szembe kell fordulni a válságdiskurzussal, és ki kell elégíteni a magyar társadalom sikeréhségét az eddig elért eredmények bemutatásával és az új távlatok feltárásával. Az első félidő lezárult már, de mindennek két felvonása van, a tényleges események után jön az értékelések és értelmezések szakasza, s nem szabad elveszíteni ezt a versenyt a kormányzás első félidejének értékelésében. Ki kell mondani a keserves sikert, vagyis azt, hogy az eddigi reformok jó kiindulópontot teremtettek a második félidőre, s hogy az ország olyan feladatokat is teljesített, amelybe a többi új demokrácia még bele se fogott. Az új demokráciákban tárgyalásos-konszenzusos és sokkterápiás-konfliktusos modellek váltogatják egymást. Ez történt Spanyolországban is, a mostanában megint sokat emlegetett Moncloa-paktum hazájában. A kilencvenes években megéltük a váltást a konszenzusról a konfliktusra, ami a jelenlegi kormányzati ciklusban érte el tetőpontját a Fidesz parlamenti demokrácia elleni rohamaival. De egyben lezárult a kormányzati sokkterápia időszaka is, a „disszenzus” szakaszát fel kell váltsa a társadalmi párbeszéd időszaka, ennek a főpróbája lesz a kormányzati ciklus második félideje, hogy húsz év elteltével, 2010 után válthassunk majd ismét a konszenzusra.

 

A strukturális válság társadalmi térképe

 

Magyarországon nincs politikai, szociális válság vagy erkölcsi válság, ahogy manapság a belpolitikai küzdelmekben elhangzik, de van egy súlyos, elmélyülő és tartós strukturális válság. A 2006-ban bevezetett konvergenciaprogram és a 2007-ben bekövetkezett életszínvonal-csökkenés nem vezetett szociális válságra, bár nagyban hozzájárult a Fidesz által szponzorált válságdiskurzus sikeréhez. A társadalmi válság fogalmát itt strukturális vonatkozásban, a felgyülemlett strukturális átalakulások rendszereként és nem az életszínvonal-növekedés átmeneti megtorpanásaként értelmezem. A rendszerváltás a gazdaságban és a politikában lényegében végbement, a társadalmi rendszerváltás pedig még nem történt meg, sőt az elvonások rendszere struktúrává szilárdult, sőt kövesedett, ezért a magyar társadalom súlyos torzulásokat szenvedett el, bár nálunk az átalakulás társadalmi áldozatait nem szokás számon tartani. A rendszerváltás győzelmi jelentéseit készítő politikatudományi szakirodalomnak pedig formális-jogi eltévelyedése van, mert a demokrácia igazi mércéje nem „fenn”, hanem sokkal inkább „középen” és „lenn” található minden modern államban. A társadalmi középnek ugyanakkor két lényegi dimenziója van, a szűkebb értelemben vett szociális és a legtágabb értelemben vett területi, ezért tartja az EU is alapvető célnak a szociális és a területi kohéziót. Mindkettő értelmezhető intézményi és kapacitásoldalról egyaránt, s bár a kettő szorosan összefonódik, elemzésüket külön-külön is végre kell hajtani, hogy megmutatkozzék a társadalmi rendszerváltás „területi” ára és szociális ára, mint a sajátos szociális és területi kapacitás hiánya is. Hiszen az ország „kettészakadása” a társadalmi rétegek és a területi egységek értelmében is végbement, ami külön vizsgálatot igényel, hogy feltáruljon a kettő összefonódása mint a társadalmi egyenlőtlenségek területi szétterülése és önfelerősítő negatív spirálja, ördögi köre.6

A rendszerváltás a mantraszerűen ismételgetett óriási vívmányai mellett rengeteg káros mellékhatással járt, amelyeknek kezelését kormányról kormányra tologatták és halasztották, de a halmozott hatásuk már olyan nagy, hogy az egész további fejlődés elakadhat az eddig felhalmozott útakadályokon. Tehát nem az a kérdés már, hogyan jutottunk el az egyik vívmánytól a másikig, hanem hogy az eddig elhanyagolt káros mellékhatásokból adódóan leállhat vagy lelassulhat az egész eddigi fejlődés. A „hogyan jutottunk ide” kérdésre adott válasz során egy új koncepciót és kategóriarendszert kell kialakítanunk, mert a hazai társadalomtudományban a széles körű kezdeményezések ellenére sincs még kialakult, viszonylag egységes megközelítés és letisztult fogalomrendszer a rendszerváltás során eltorzult magyar társadalom jellemzésére. A paradigmaváltást a magyar társadalom felmérésében ott kell kezdeni, hogy a társadalmi rendszerváltás keservesen ellentmondásos története két szakaszban ragadható meg. A magyar társadalmat kétszer érte súlyos megrázkódtatás, szociális sokkhatás, s az új ellentmondások ráépültek az átöröklött deficitekre, és felnagyították őket. A kilencvenes évek első szociális sokkját követte az uniós belépés által okozott második sokkhatás, amelynek a méreteit csak mostanság, néhány év után tudjuk felbecsülni, de belpolitikai következményeit, a politikai helyzet radikalizálódását mindennaposan érzékeljük. Az első szociális sokk mély megdöbbenést okozott a társadalomtudományokban, de még nem vezetett az optimista megközelítés feladásához, mert a magyar társadalom nyugatias átalakulása továbbra is reális perspektívának tűnt. Az uniós belépést kísérő második sokkhatás azonban már sokkhatással járt a szociológiában is, és megszólaltatta a vészcsengőt.

A kétezres évek közepére világossá vált, hogy két évtized múltán alapvetően nem a nyugati modell felé mozdult el a magyar társadalom – bár a bizarr ötvözetben ennek markáns jelei is megfigyelhetőek -, hanem egy keleties – a szokásos pejorálással balkáninak is nevezhető – modell irányában, vagyis a magyar társadalom „keletiesen nyugatosodott”. A figyelmeztetés a társadalomtudományok részéről nem új, hanem már évek óta felhangzik. A magam részéről már 2004-ben erőteljesen felhívtam a figyelmet „a rendszerváltás tragikus befejezetlenségére”, de ez a pusztába kiáltott szó sokfelől elhangzott, és egyre gyakoribb. Legutóbb egy vaskos kötet (Társadalmi metszetek – Érdekek és hatalmi viszonyok, individualizáció és egyenlőtlenség a mai Magyarországon, 2006) paradigmaváltásra szólított fel a szociológiában, valójában azt kérdőjelezve meg, hogy érvényes-e egyáltalán az osztályok-rétegek rideg felosztására épített társadalomképünk. A nemleges válasz egyben azt is jelenti, hogy a magyar közbeszédben és tudományosságban a társadalmi fejlődés súlyos eltorzulásának témaköre marginalizálódott, vagyis „a társadalomszerkezeti problémák pedig sokkal nagyobbak azoknál, amelyeket a politikai közbeszéd és gyakorlat elismer. Semmilyen stratégiai válasz nincs például a tömeges szegénységre, a társadalmi és anyagi tőke hiányában elmaradó középrétegesedésre.” Kovách Imre további fejtegetése szerint „a foglalkozási besoroláson alapuló, hierarchikus rétegeződés elemzése önmagában nem elég a magyar társadalom struktúrális viszonyainak és osztály-, réteg- és csoportképződésének megértéséhez. Az anyagi, szimbolikus és kulturális tőketulajdon megoszlásának, a tulajdonhoz és a munkaerő-piaci pozíciókhoz való hozzájutást szabályozó hatalmi, jogi rendszereknek, a piacgazdasággal terjedő fogyasztói társadalom individualizációs-kulturális folyamatainak, a politika struktúraformáló hatásának és a magyar társadalom valós trendjeinek, a területi egyenlőtlenségeknek, a családi és mikrocsoportok szerkezetének együttes elemzése vezethet a paradigmaváltáshoz.”7

A magyar társadalmat tehát „kettős törés” jellemzi, a nyugati kiscsoportos rétegezettség és enyhe „posztmodernitás” ugyanis összetalálkozik a múltból átöröklött társadalomtöredékekkel. Voltaképpen nálunk nem egy egységes társadalom rétegeződéséről vagy akár annak meghasonlásáról van szó, hanem egy dezintegrált társadalomról, amelyben különböző történelmi korokból származó rétegtörmelékek rakódnak egymásra, és jól-rosszul egy társadalmi rendszerré állnak össze. Ebben a „történelmi geológiai rétegeződésben” a magyar társadalom mai állapotában a többszörös „státus inkonzisztencia” az alapszabály, mivel a nagy többség számára sincs már egyirányú szociális és foglalkoztatottsági determináltság, hanem ezek élesen ellentmondanak egymásnak. Az újonnan alakuló paradigma szerint tehát az átalakulás forgatagában a társadalmi térkép főbb léptékeit, rétegképző szempontjait jelentő dimenziók – iskolai végzettség, foglalkozási pozíció és jövedelmi helyzet – sem igazítanak el, mert azok is szétválnak, és ellentmondásba kerülnek egymással. A „posztmodern” társadalom már az ajtón kopogtat, és félretolja a régi magyarázó elveket, a nagy narratívákat a „premodern” parasztságról és a „modern” munkásságról. Egyre gyakrabban bejön struktúrát formáló szempontként nálunk is az individualizáció mint a kockázatvállaló és alternatívát kereső egyének tipológiája, illetve az életstílus-életmód mint – Nyugaton már széles körben elterjedt – rétegképző szempont. De elhangzanak a kétségek is, miszerint még mindig inkább a múlt, a foglalkozáson és jövedelmen alapuló determinisztikus erőtér vagy mező tartja fogságában az emberek többségét. Ferge Zsuzsa figyelmeztetése szerint „lehet, hogy az úgynevezett posztmodern világban a társadalom kevésbé határozza meg a sorsokat, mint korábban, a múlt kevésbé magyarázza a jelent (…) Magyarország nem a posztmodernitásban él. A társadalom számít, ha folyton változik is. Az emberek túlnyomó többsége nem választja szabadon sem a sorsát, sem azt, hogy hogyan él, hogyan »viselkedik«”.8

A „hazai átalakulás csapdája” valójában „a formális és az informális gazdaság kibogozhatatlan egybefonódása” mint „a piaci folyamatokat hatalmukba kerítő rendies szerkezetek megszilárdulása”, ami lehetővé tette az állami redisztribúció átcsoportosítását a „piacképes csoportok” javára és a „piacról kiszoruló szegények” kárára. Egészében véve tehát a rendszerváltás társadalmi hátterében Szalai Júlia szerint „az új társadalmi pozíciók »államosítása« körüli küzdelmek állnak”. A társadalom ezért nem egyszerűen a foglalkozási, jövedelmi és egyéb élethelyzetből adódó viszonyok alapján polarizálódott, hanem mindenekelőtt a gyakorlattá kövesedett privilégiumok, az állam túszul ejtésének rendszere alapján. Az egész társadalmat többnyire a laza – fellazult és meggyengült – kapcsolatok és a gyenge kötések jellemzik ugyan, s az elmúlt két évtizedben főleg a gyenge kötésű, lazább ismeretségekben ment végbe jelentős növekedés. De az egyes szektorokon belül, a közpolitikai közösségekben a „tettestársak” között kemény, rideg érdekekre és az állam átverésére épülő szoros kapcsolatok alakulnak ki, amelyek bizonyos esetekben szinte már maffiaszerű kapcsolatokká keményedhetnek. Egészében véve a mai magyar társadalmat az erős és gyenge érdekképviseletek, hálózatok és koalíciók mély megosztottsága jellemzi, vagyis a társadalmi strukturálódás fő szempontját az adja, hogy az erős csoportok az állami átverésre, adóvisszatartásra és a közpénzekből való élősködésre épülnek, a gyenge csoportok pedig elszenvedői ennek az állandó, államilag szervezett jövedelemátcsoportosításnak.9

Közben Nyugatról beszivárgott az a meggyőződés is, hogy a gazdasági fejlődés igazi támasza és hajtóereje a társadalom magas civilizációs szintje, a legnagyobb gátja pedig az „új barbárság”, vagyis az a szociális szakadék, ami nálunk is egyre erőteljesebben kialakul. Korábban, a hatvanas-hetvenes években a magyar társadalom képzettsége felette volt a termelési kapacitásnak, ám ma már ez fordítva van, azaz a megfelelő képzettség hiánya a gazdasági-társadalmi fejlődés visszahúzó tényezőjévé vált. Az emberi beruházás és a társadalmi kohézió mint fejlesztési faktor nehezen mérhető, de az bizonyos, hogy hosszú távon ez az egész fejlődés trendvonalát meghatározó tényező. Ideig-óráig tehát az emberi beruházást lehet drasztikusan csökkenteni, de ha tartósan elhanyagolják, akkor a fejlődés lelassulásával boszszulja meg magát. Az ismételt figyelmeztetések ellenére a gyakorlatban még mindig nem elég markáns a fordulat abban az irányban, hogy a legjobb gazdaságpolitika az emberi beruházásra irányuló fejlesztési politika, a legjobb fejlesztési politika pedig a „foglalkoztatásfejlesztési” és a területfejlesztési politika. A legutóbbi felismerés ugyanis az, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek mindinkább területi dimenziót öltenek, vagyis térben is szétterülnek és polarizálódnak, s ez új hangsúlyt ad a fejlesztéspolitikának mint területfejlesztési politikának. A fejlődés és az elmaradottság, a felzárkózás és a leszakadás, az integráció és a szegregáció nagy elkülönült, gettósodó területi foltokban, a szegénység terjedő szigetein pettyezik az ország térképét. A súlyos politikai probléma tehát az, hogy nemcsak a helyzetfelismerés, a rádöbbenés hiányzik a strukturális válság felismerésében, hanem az is, hogy nem érzékeli a politika és a közvélemény a negatív társadalmi fejlődésnek a rendszerváltással szervesen összefüggő belső dinamikáját, „ördögi köreit”. Ezért nincs is még érdemi program annak leállítására és visszafordítására, a szociális konszolidációra, majd a teljes társadalmi rendszerváltásra, mert a társadalmi szerkezet eltorzulása és az erős érdekcsoportok térnyerése az egész közpolitikai-döntéshozatali folyamatot is eltorzítja, és „privatizálja” az államot. Alig jelent meg viszont a magyar társadalomtudományban a közpolitikai folyamaton alapuló „holisztikus” megközelítés, ami az állami-társadalmi komplexum egészét vizsgálja a maga „közpolitika-csinálási” folyamatában. Nem nagyon láthatóak még a „formai” mozzanat (intézményépítés) mellett a „tartalmi” megközelítés (kapacitásépítés) jelei sem, ami az emberi-társadalmi beruházás komplex rendszerét vizsgálná, pedig az elméleti áttörés nélkül – a szociológia után paradigmaváltás a politológiában – nincs stratégiai vízió és gyakorlati-politikai áttörés sem.10

Az erős gazdasági érdekcsoportok nyomására rövidlátó, egydimenziós, „egy-ügyű” gazdasági modellek kerültek előtérbe a hosszú távú, komplex, többdimenziós társadalmi modellek helyett, s ezzel kiszorították a társadalmi-emberi kapacitásformálást a politika és a közvélemény látóköréből. Az igaz, hogy nehéz tudományosan felmérni az emberi tényezők hatását a gazdasági fejlődésre, de azt már két évtized után pontosan fel lehet mérni, hogy milyen károkat okozott a társadalom szerkezetében a tartós elvonás, s azt is, hogy ezen az akadályon az egész gazdasági fejlődés elakadhat. Mégis, a 2008-as év nagy vitája az, hogy az üzleti körökből egyesek még több elvonást akarnak, s az erős érdekcsoportok követelőznek, mert az ő köreikben a „szlovák módi” járja további lakossági megszorításokkal, ami biztos út az olcsó munkaerőre épülő „ázsiai” gazdaság csapdája felé. Megindult hát az egyoldalú, „egy-ügyű” elméletek inflációja, egy-egy makrogazdasági mutató kiragadása és az összes többivel szembefordítása, bár az is igaz, hogy 2008 tavasza óta a foglalkoztatás bővítésének a komplex feladatát is egyre többen hangsúlyozzák. A paradigmazavarból így kikerekedhet a paradigmaváltás is, a társadalom komplex szemléletén alapuló hosszú távú stratégiai tervezés, amelyben a legfontosabb a szinergia, az egyes folyamatok találkozása és egymást felerősítő hatása, amit főleg az emberi beruházás és a gazdasági fejlődés élénkítése kapcsolatrendszerében kell megtervezni.

 

Az építkezés kora avagy fordulat a társadalmi rendszerváltás felé

 

A jelenlegi úton, a rendszerváltás törékeny vívmányai mentén vakvágányra szaladt a „gazdasági” fejlődés, és zsákutcába rohant a „politikai” demokratizálás, mert a szűk értelemben vett gazdaság externáliának tekintette és ingyen felfalta a társadalom összes erőforrását, a politika pedig eljutott a konszenzuális kezdetektől a teljes polarizációig és konfrontációig. Az uniós belépés időpontjára a rendszerváltás társadalmi tartalékai már kimerültek, a magyar történelemben szokásos ellentmondásos fejlődés elérte a korlátait. Egyfelől a rendszerváltás már elhasználta gazdasági-társadalmi és politikai tartalékait, másfelől az EU-felzárkózás egyre növekvő emberi-társadalmi kapacitást követelt meg. Csak „társadalmi” megoldás lehetséges, az intézményszervező és kapacitásteremtő emberi-társadalmi beruházás előtérbe állítása a fejlesztéspolitika eszközrendszerével, mert a rendszerváltásért már eddig is óriási árat fizetett a társadalom, s elérkezett a társadalmi türelem felmondásának és a tüntetési-ellenállási üzemmódba való átmenetének történelmi pillanata. Az uniós belépés által kiváltott csapdahelyzetből – az uniós reformkényszer és a társadalmi fáradtság ellentmondásából – hozhat kitörést a fejlesztéspolitika, bár a szokásos ironikus megközelítés szerint vagy a „nyugatias” EU-fejlesztéspolitika hasonítja magához a magyar intézményrendszert, vagy a „keleties” magyar intézményrendszer torzítja magához az EU-fejlesztéspolitikát.

Persze még nincs itt a világ vége, de ideje lenne azt is észrevenni, hogy a magyar fejlődés is a fordulópontjához érkezett, mert elakadhat a felhalmozott útakadályokon. Már meghívtuk a széles strukturális válságot, s ezért el kellene dönteni, hogy felfelé akarunk-e kapaszkodni a spanyol-ír útvonalon vagy lefelé botorkálni a görög-lengyel ösvényen. A kérdés kétségtelenül még nem dőlt el, de a reformpolitika nagy kalandja során már láthattunk biztató jeleket a duális gazdaság felszámolására és a gazdaság kifehérítésére, valamint a társadalomnak a fejlesztéspolitika fő áramába való bevonására – az embereknek az EU-integrációba való integrációjára – az emberi-társadalmi beruházás révén. Az EU nézőpontjából Magyarország deficites demokrácia, mert a mezo- és mikroszféra területi és szociális intézményei kialakulatlanok, csorbák és csököttek, és ez drasztikusan korlátozza a társadalmi kapacitást. Ezért a demokratikus rendszer teljesítményelvű legitimációja is hiányzik még, vagyis a demokratikus berendezkedés még nem mutatta meg, hogy hatékony teljesítményre képes, ami egyben az EU-tagság nagy próbája is.

A jelenlegi reformfolyamatot azonban csak a nagy történelmi összefüggésekbe beillesztve lehet értékelni, hiszen egy olyan radikális reform indult el roppant nehéz körülmények között, ami már két évtizede várat magára, és nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és intézményi felzárkózást is jelent az unióhoz. A felzárkózáshoz „új államra” és „új politikára” van szükség, amivel le kell zárni a rendszerváltás korai korszakát a gyenge állammal. Eljött az „építkezés időszaka”, hiszen a társadalmi rendszerváltáshoz, a reformok lezárásához az államnak a maga kibővített szerepkörében kell színre lépnie, mint fejlesztő államnak, amely megteremti a társadalmi párbeszéd intézményrendszerét.11 Az újrakezdés során a politikának a társadalmi nyitottság irányában kell változnia, vagyis radikálisan elmozdulnia a merev struktúrákra épülő „kormányzattól” a széles partnerségen alapuló „kormányzás” felé. Ez az intézményépítés a korábbiakban lényegében elmaradt, s ezért marginalizálódott a kapacitásépítés is, hiszen a társadalmi kapacitás kiépítése csak az új, fejlesztő állam és partnerei hosszú távú érdeke lehet. A reform csak akkor lehet sikeres, azaz önfenntartó, ha megjelennek a hosszú távú gondolkodást képviselő társadalmi partnerek, vagyis társadalmi-gazdasági megállapodásra van szükség, mert tartós intézményi berendezkedés nélkül nincs konszolidáció.

Magyarországnak a „tömegek ébredése” avagy a társadalmi mozgósítás időszakában tehát csak a részvételi demokrácia két formája között van választása. Vagy végrehajtjuk a társadalmi rendszerváltást is fokozatos átmenettel az igazi részvételi demokrácia felé, vagy állandósítjuk az utcai politizáláson és szélsőjobboldali őrjöngésen alapuló „anómiás”, negatív részvételi demokráciát. Vagy megépítjük azokat az intézményeket, amelyeken keresztül az emberek beléphetnek a demokrácia épületébe, és megtanulhatnak tagoltan és értelmesen politikaiul beszélni, vagy elfogadjuk a tagolatlan ordítozást és indulatkitörést mint a „keleties” politika természetes nyelvét az időnként feltoluló népszavazási dührohamokkal minden reformkísérlettel szemben. Az átalakuló társadalomnak az európai demokráciák sorába való belépéshez mindenképpen egy új, szélesen kiépített intézményrendszerre van szüksége. A tagolt társadalmi intézményrendszer kiépítésének és a széles társadalmi párbeszédnek a megkezdése – támaszkodva a baloldali mozgalmak felhajtóerejére – egyben a gyurcsányi konszolidáció kétéves programjának a legfontosabb része avagy alapvetése is. Így reális esély van rá, hogy a konfliktusok korának két évtizede után a 2010-es választást követően Magyarországon megkezdődhessen az együttműködés, a konszenzus kora.

Jegyzetek

1 Bertelsmann Transformation Index 2006. Gütersloh, 2006, Bertelsmann Stiftung.

2 A Habermas-iskolában nagy hangsúly van a reális valóság (reale Realität) és a megfigyelt valóság (beobachte Realität) éles szembeállításán. Ezt a logikát követve a szociális konstruktivizmus szellemében röviden utalnunk kell arra, hogy az ilyen agresszív tematizálás az 1998-as választási kampány óta nálunk is többször lejátszódott, sőt a 2002-es választás után a szellemi visszafejlődés fő vonalává változott.

3 A társadalmi traumák nemzedékről nemzedékre való átöröklését és az átöröklött sémák újrafelhasználását mély empátiával mutatta be a Gönczöl-jelentés és Pataki Ferenc munkája, s a hazai politikai szociológia részletesen elemezte a társadalmi törésvonalak pártpolitikai áthelyezését is. Lásd Gönczöl Katalin: Vizsgálati jelentés a 2006. szeptember-októberi fővárosi demonstrációkkal, utcai rendzavarásokkal és rendfenntartó intézkedésekkel kapcsolatos eseményekről, Budapest, 2007, Miniszterelnöki Hivatal; Pataki Ferenc: Visszapillantás 2006 őszére, Demos, 2008. március.

4 Eurobarometer 68, 2007. december.

5 Inotai András mutat rá igen határozottan az 1998-as nagy reformlehetőség elmulasztására a Fidesz-kormány idején. Lásd Inotai András: Magyar gazdasági modell? Mozgó Világ, 2008/6, 14.

6 A magyar szociológia részletesen feltárta és dokumentálta a markánsan eltérő életesélyeket az ország különböző területein. A hazai szociológia paradigmaváltási kísérleteit megpróbálom az alábbiakban röviden felidézni, de a civil társadalom ellentmondásait feltáró számos adatgazdag munkára itt nem tudok kitérni.

7 Lásd Kovách Imre (szerk.): (2006) Társadalmi metszetek: Érdekek és hatalmi viszonyok, individualizáció és egyenlőtlenség a mai Magyarországon, Budapest, 2006, Napvilág, 18-21; Ágh Attila: A rendszerváltás tragikus befejezetlensége, Egyenlítő, 2004/1. Ferge Zsuzsa (Elszabaduló egyenlőtlenségek, Budapest, 2000, ELTE Szociológiai Intézet) korai figyelmeztetésétől a Társadalmi Riportok polarizációs adatain át a hivatkozott Kovách Imre-kötettől Szalai Júlia újabb keletű monográfiájáig (Nincs két ország? Társadalmi küzdelmek az állami (túl)elosztásért a rendszerváltás utáni Magyarországon, Budapest, 2007, Osiris) a strukturális válság széles ívét sokoldalúan bemutatta már a hazai társadalomtudomány. De a társadalomképünk azért sem teljes, sőt zavaros, mert még nem vetettünk számot a „posztmodern” társadalom realitásaival, bár a magyar civil társadalomról is számos kitűnő monográfia született.

8 Lásd Ferge Zsuzsa: Struktúra és szegénység, in Kovách: i. m., 479. A felfokozott státus inkonzisztencia mélységesen mély zavarából adódik a közgondolkodásban a kognitív disszonancia, mivel a szereplők hajlamosak ellentmondó megállapításokat egyaránt elfogadni. A kognitív disszonancia az alapeset a politikában is, ami a populizmus virágkorát teszi lehetővé. A körkörös szabálysértés elfogadásán alapuló nagy társadalmi hazugság elfedi a keleties zsákmánykapitalizmus kialakulását.

9 Lásd Szalai: i. m. 14-15, 31, 53. Szalai Júlia szerint már nem írhatjuk a „berendezkedés mai feszültségeit és belső ellentmondásait valamiféle könnyen korrigálható »átmenetiség« számlájára”, hanem ezt a fennálló eltorzult társadalmat „kész struktúraként kell szemlélnünk” (i. m. 51).

10 Ahogy Bajnai Gordon kifejtette, „a nemzetközi példák azt mutatják, hogy a felzárkózás korai szakaszában a különbségek még nőnek, hiszen az adott eséllyel a fejlettebb, felkészültebb jobban tud élni. Ám nem engedhetjük meg, hogy kettészakadjon az ország prosperálókra és reménytelenül leszakadókra.” A felzárkóztatást illetően pedig jelezte a szinergia és a komplex megközelítés fontosságát a fejlesztéspolitikában: „Nem lehet például csak az oktatásra összpontosítani, egyszerre kell mozdulni a foglalkoztatás javításában, a vállalkozásélénkítésben, a felnőttképzésben, a civil szféra erősítésében, az egészségügyben, a helyi infrastruktúra fejlesztésében. Ha nem egyszerre tesszük meg az egymást erősítő lépéseket, könnyen elfolyhat a pénz a semmibe.” („Ennek a pénznek tízmillió ember javát kell szolgálnia”. Szále László interjúja Bajnai Gordonnal, Egyenlítő, 2007/4, 7-9.)

11 Ágh Attila: A fejlesztő állam feladatai és a rendszerváltás kiteljesítése. Pénzügyi Szemle, 2007/3-4.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mozgó Világ Internetes Kiadás Farkas Zoltán „A dolgok elrontásában világbajnokok vagyunk” A gazdaságpolitika...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Farkas Zoltán A kritikus tömeg Reformok és kudarcok, 1995-2008...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Gyurcsány Ferenc a Fapados Szalonban A reformsebességről Moderátor Pikó András...

Mozgó Világ Internetes Kiadás Várhegyi Éva Átváltozások Gazdasági problémák és programok „Ha azt...

Almási Miklós: Liminális szerint a világ… (Vitányi Iván: Új társadalom – új szemlélet. Kísérlet az emberi világ új jellemzőinek kritikai elemzésére. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó-Táncsics Alapítvány. 244 oldal.  ) Almási Miklós Liminális szerint a világ… Bocs, mindjárt magyarázom...