Güllen-ország – Váradi Júlia interjúi Zsámbéki Gáborral és Alföldi Róberttel

 

2007 januárja óta tart a magyar színházvezetők lecserélése. Az ok többnyire a volt vezetők szerződéseinek lejárta. Tehát az új vezetők kinevezése jogilag támadhatatlan. Azt azonban senki nem tagadja, hogy mivel a döntés joga a helyi önkormányzatok kezében van, még ha látszólag olykor a szakma véleményét ki is kérik, a kép egyöntetűen politikai indítékokat sejtet a meghozott döntések mögött. Az irány láthatóan szinte kivétel nélkül jobboldali politikai elkötelezettségű színházi igazgatók kinevezése.

l Sopronban Szilágyi Tibor helyett, akinek színházvezetési metódusa nem aratott osztatlan sikert, leváltása és az új igazgató, Darvasi Ilona kinevezése minden addigi döntési folyamaton túltett. A most kinevezett igazgató vállaltan szórakoztató népszínházi műsorral kívánja visszacsábítani az elpártolt közönséget”.

l Szolnokon Szikora Jánost a Pécsi Országos Színházi Találkozó szakmai közönsége által szervezett tiltakozás ellenére a nyíltan Fidesz-barát Balázs Péter váltotta az igazgatói székben, amit a Magyar Színházi Társaság elnöksége szakmaiatlan, romboló, embertelen döntésnek nevezett.

l Szegeden Székhelyi József mandátuma járt le – vele sem volt mindenki megelégedve, az azonban sokakat megdöbbentett, hogy az MSZP-s polgármester önhatalmúlag nevezte ki a színház élére a szegedi Szimfonikus Zenekar karnagyát, Gyüdi Sándort.

l Veszprémben a jobboldalhoz hű Eperjes Károly és a színész-rendező, Bujtor István összefogásával kezd munkához az új vezetés. Sokak szerint így egyesül a pénz és a politika.

l Győrben Korcsmáros György volt igazgató ellen gazdasági vizsgálatot rendeltek el, amely ugyan semmiféle visszaélést nem állapított meg a színházi vezetés részéről, azonban a polgármester fölkérésére Forgács Péter lett az új igazgató, majd botrány botrányt követett, s ma Nagy Viktor áll a színház élén. Az ő kinevezését egyértelműen politikai döntésnek tekintik.

l Kaposvárott, a magyar színházi élet talán legfontosabb szellemi műhelyében, ahol Babarczy László mandátuma tavaly járt le, egyetlen évre még sikerült a színház színvonalát a korábbi szakemberek által is támogatott vezetői kinevezéssel megőrizni, most azonban a fideszes polgármester, Szita Károly Znamenák István és Mohácsi János kiváló kettőse helyett Schwajda Györgyöt, a Nemzeti Színház elhíresült igazgatóját nevezte ki a Csiky Gergely Színház élére. A volt igazgató-rendező pályázatában szakmailag súlyosan kifogásolható, szellemileg elfogadhatatlan, idejétmúlt elképzelések szerepelnek.

l Kecskeméten a hírek szerint Kövér László személyes közbenjárására nevezték ki Cseke Pétert, a nyíltan fideszes színész-rendezőt.

l Zalaegerszegen még nem történt ugyan igazgatóváltás, de a Stefán Gábor színházigazgató körüli botrány, amely az ál-külföldi meghívások körül zajlik, már közelebb hozta a politikát a színházhoz. A helyi fideszes önkormányzat terveiben, úgy tűnik, a színházon kívül még néhány más intézmény egy kalap alá vonása is szerepel. Hogy egy ilyen új típusú intézménycsoport élére milyen elkötelezettségű vezetőt találnak alkalmas igazgatónak, azt az eltelt két év alatt kialakult gyakorlat ismeretében elég könnyű megjósolni.

l Székesfehérváron a szakma által joggal támogatott Szurdi Miklós helyett azt a Vasvári Csabát nevezte ki a jobboldali önkormányzat, akinek színházvezetői tapasztalata nincs, azonban a szélsőjobb felé húzó Echo Hungaria TV elnöke. Hozzáértők szerint Székesfehérvárott is bebizonyosodott, hogy nem a minőség, hanem a politikai hovatartozás számít.

A felsorolt színházak igazgatóváltásai hónapok óta nem hagyják nyugodni a színészeket, rendezőket és persze sok jóérzésű laikust. Időközben az országszerte híres szentesi Horváth Mihály Gimnázium hasonlóan pártszínezetű igazgatóváltására is történtek kezdeményezések, ennek egyenes következménye lehet, hogy megszűnőben van a legendásan sikeres drámatagozat, ahol számtalan kiváló magyar színész és rendező tanulta kezdőként a szakmát.

Egy ismert színikritikus kolléga az újonnan alakuló színházi helyzetet Dürrenmatt darabjához, Az öreg hölgy látogatásához hasonlította, a Güllen városában történtekhez, ahol a becsületes polgárok némi pénz és hatalom reményében képesek alaposan átalakulni. Olyannyira, hogy a korábban erkölcstelennek, elfogadhatatlannak tartott viselkedésformát szó nélkül magukévá teszik, cinkossá, bűntárssá válnak, ha érdekeik úgy kívánják.

Alább Zsámbéki Gáborral, a Katona József Színház igazgatójával és Alföldi Róberttel, a Nemzeti Színház újonnan kinevezett igazgatójával beszélgetünk a Güllen-országról”.

 

 

Zsámbéki Gábor: A művészi ambíció és politikai megfelelés nehezen férnek össze”

- Már az is rossz jel, hogy számon tartjuk, ki jobb-, ki baloldali. Az utóbbi években sokat dolgoztam Norvégiában, egy színésszel öt külön produkcióban is. Barátok lettünk, voltam az ő tengerparti házában, ő is járt nálunk, megismertük egymás családját, s azt hittem, az évek alatt szinte mindenről beszéltünk. S egyszer csak itthon rájöttem, hogy nem. Nem mindenről. Soha nem kérdeztük, hogy a másiknak mik a politikai nézetei. Nem éreztük szükségesnek, a színházi kérdésekben egyetértettünk. Elképzelhető ez most Magyarországon? Ahol minden ismerkedéskor szinte az első, hogy nyíltan vagy puhatolózva megtudjuk, a másik hol áll? Ez most egy betegesen felpiszkált, vicsorgó ország, és az emberek – nem ok nélkül – mindenben valamiféle politikai akciót sejtenek. De az az ország, ahol a közintézmények életét nem szakmai, hanem politikai szándékok szabják meg, fejletlen, kulturálatlan, és nehezebb benne élni.

A rendszerváltáskor sok minden megváltozott, eltűnt a hivatalosan soha be nem vallott, de létező cenzúra (például nem kellett többé minden évben beküldeni jóváhagyásra a következő évad műsorát a minisztériumba), s azt hittük, a színházi vezetők kiválasztásánál sem lesz többé előny a valamelyik párthoz való kötődés. Aztán ez, mint sok más rendszerváltáskori álom, szertefoszlott.

- Mi lehet erre a magyarázat? Épp akkor, amikor már nem a színházban lehet csak kimondani a fontos igazságokat, tehát ebből a szempontból a politikának nem kell tartania attól, hogy mi történik a színpadon. Miért olyan fontos a politikusok számára, hogy az ő kezükben legyenek a színházak?

- A színházban mindig van elég gyúanyag. Ha nem butítják el mesterségesen, kellemetlen, szókimondó bírája tud lenni a társadalom minden torz jelenségének. Mindennapjaikban nem túl bátor színházi emberek vakmerő igazsághirdetőkké tudnak válni a színház levegőjétől. S egyedisége révén, hogy a néző személyesen találkozik a játszókkal, a színház gyakran erősebb hatású, mint egy tévéadás, amit több százezren néznek. Máskülönben érthetetlen lenne, hogy az 1968-as lengyel megmozdulásokban jelentős szerepe lett egy klasszikus előadás betiltásának. Dejmek legendás rendezését Miczkiewicz Ősökjéből a szovjetek tiltakozása miatt le kellett venni a műsorról.

- És a prágai bársonyos forradalom 1989-ben is a színházból indult. Na de ma már nincs forradalmi helyzet, vagy netán még mindig robbantgatjuk a vonatokat”?

- Forradalmi helyzet nincs, kiábrándulás a politikusokból és politikából annál inkább, meg veszélyérzet a kulturális szemét növekvő tengerében. És annak belátása, hogy a magyar színház továbbra sem tud szabadulni régi hagyományától, a politikai alávetettségtől. Pedig ez Magyarországon mindig a bajok fő forrása volt. Aki ismeri a Nemzeti történetét, tudja, hogy a színház élén gyakran nem jelentős művészek álltak, hanem a hivatal által kinevezett tökfejek, bár az emlékezet az ő nevüket őrizte meg. A szangvinikus Somlay kirohant egy próbáról az utcára, elkapta az első járókelőt, és azt kiabálta: Uram, szolgabírák rendeznek a színházban! Az újat hozó igazgatók, az igazi ambiciózus rendezők, akik negligálták a Hóman Bálint-i szentenciát – A Nemzeti Színház kifejezésben a hangsúly a jelzőn van” -, gyakran kerültek politikailag bajba. Hevesi legjelentősebb Bánk bán-rendezését ocsmány parlamenti támadások követték. A művészi ambíció és politikai megfelelés nehezen férnek össze. De ez a helyzet később csak rosszabb lett. 1962-ben végzett a Színművészeti Főiskolán egy furcsa, már nem fiatal emberekből álló rendező-dramaturg osztály. Az iskolában csak káderosztálynak nevezett csoportról elterjedt, hogy vezetőknek szánják őket, képzésüket a minisztérium indítványozta, mivel úgy ítélték meg, hogy a színházi világ politikailag nem megbíztató. Ezért a legkülönbözőbb területekről jelentkezhettek a kultúra iránt érdeklődő elvtársak. S valóban legtöbbjükből színházi vezető lett, és riasztó szakmaiatlanságuk miatt egy-két kivételtől eltekintve színházi ellenség is. Düh, lenézés és gúny vette körül őket. Valamikor én is szakmai ellenségnek néztem őket, ma csak áldozatnak. Mindegyikük korán összeroppant, úgy tudom, ma már senki nem él az osztályból. A politikának ez az általam ismert legbutább beavatkozása volt a színházi életbe, s egyben a legkudarcosabb is.

- Azért említi ezt a sok évtizedes történetet, mert a mai helyzettel analógnak érzi?

- Annak, ami most történik, hogy a politika megint a maga jelöltjeit igyekszik előretolni, az a legfőbb veszélye, hogy lelassítja a szakmai fejlődés iránti igényt, és kicsorbítja a művészi bátorságot. A hatalom által kijelölt vagy preferált emberek ritkán alkalmasak újszerű, izgalmas kezdeményezésekre. Elszámolással a politikának tartoznak, és nem a művészetnek. Mindehhez Magyarországon tisztázatlan a helyzet a kereskedelmi és művész színház között, nem illik elismerni a különbözőségüket. Ennek több oka van. Oka az ország mérete is, de a legfőbb ok gazdasági. Sokaknak előnyös, ha könnyű az átjárás. Pedig a folyamat, tehát a kettő eltávolodása zajlik, vagy még inkább újra zajlik. Az új pályázati győztesek többsége pedig a kereskedelmi színházból érkezik. A jól bevált sikerdarabok fogják érdekelni őket, és nem szokatlan hangvételű művekkel való birkózás; jól fizető nevek szerepeltetése, és nem fiatal színészek csiszolása; a közönséggel való jó viszony jegyében langyos hazugságok, a gazdaságosság jegyében tartalmatlanság. Major mindig mérges lett, ha a hagyomány szót hallotta. De melyik hagyomány, kérdezte, melyik? A Beöthy vagy a Hevesi? Félek a rossz színházi hagyomány vacak tömeges visszatérésétől.

- Ez a tendencia egyértelműen politikai hátszéllel erősödik, vagy pusztán gazdasági okai vannak, tudniillik, hogy nincsen elegendő pénz a művész színházak fenntartására?

- A kereskedelmi színházak fenntartói nyugodtak lehetnek, ez a fajta színház sohasem borzol fel semmit, és több bevétele van. Meg aztán gyakran egyezik a kulturális döntnökök ízlésével.

- De ebből még nem világos számomra, hogy mit gondol, a politikának miért van szüksége a színházra, mi a célja ezzel. Mert, ha nem sértem meg, azért én mégis azt hiszem, hogy egy politikus vagy egy politikai vezetés számára vannak a színháznál fontosabb intézmények is. Miért éppen ezeken kezdik?

- Nem hiszem, hogy ezeken kezdik. Talán a színházak biztosítása csak egy politikai akció része. Ha nem démonizáljuk a mostani döntéseket, akkor is azt mondhatjuk, hogy a vezetők kiválasztása többnyire komikus vagy botrányos volt a magyar színháztörténetben. Számos linkóci jelent meg direktorként, elsőként Protasevics borkereskedő a Kelemen-féle színtársulatnál. A leghosszabban fennállt színházi struktúrában, a színikerületi rendszerben úgy eluralkodtak a helyi politikai vagy gazdasági korrupcióra utaló gazdasági döntések, hogy létre kellett hozni a színikerületi felügyelői rendszert. Ha most fölsorolom a Nemzeti hajdani igazgatóinak kudarcait vagy más, jelentős színházakéit, nem kell sokat bizonygatnom, hogy ez mennyire igaz.

- Ezt épp egy olyan színházigazgató mondja, aki a magyar színházi szcéna legsikeresebb színházát irányítja hoszszú-hosszú évek óta? Tudom, hogy voltak nehéz periódusok, de hol itt a megfeneklés?

- Sok előzmény, a Thália-kör, Bárdos Belvárosi Színháza, Várkonyi Művész Színháza és mások mutatták, hogy a szakmának és a város közönségének igénye lenne egy mozgékony, maga elé szakmai célokat tűző kortárs színházra. Jó lenne azt mondani, hogy a Katonát ez az igény hozta létre. De nem így történt. A fejünk fölött zajló politikai csatározás hozta létre.

- Ezzel együtt a Katona mai története azt jelzi, hogy azért vannak, ha nem is sokan, akik megpróbálnak függetlenek maradni a korábban emlegetett politikai és gazdasági nyomástól…

- Nem tehetem meg, hogy a Katona laudációjába kezdjek, különben is törékenynek érzem a helyzetét. Mi, akik itt dolgozunk, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ritkaság, hogy egy színház egy irányba haladhasson negyedszázadon át. De mik történtek az elmúlt évtizedekben? Mennyire voltak racionálisak vagy szakszerűek azok a döntések, melyek meghatározták a színházi életet? A körzetesítés, amely megszüntette az egri színházat? Az egymással össze nem illő 25. Színház és a Déryné párosítása? A Nemzeti csapkodó vezetőváltásai? Az új épület körüli nemtelen és szakszerűtlen háborúk? A régi Nemzeti nemzetietlenítése? Székely politikai machinációkkal való eltávolítása az Új Színház éléről? És micsoda fiaskó az, ahogy a pályázati rendszer működik Magyarországon?

- A pályázati rendszert is eleve rossznak tartja?

- A pályázati rendszer elvileg demokratikus, európai módszer, de csak ha nem feudális módon működtetik. Ha figyelembe veszik a szakmai bizottság véleményét, ha nem tendenciózusan, a kívánt eredményt szavatolva állítják össze a szakmai bizottságot, ha kötelezettségei nemcsak a pályázónak vannak, hanem a pályáztatónak is. Ha a szerződések, mint a legtöbb országban, tartalmazzák a fenntartó vállalását a szubvenció összegéről az igazgatói mandátum teljes idejére stb. Most azonban a pályázati rendszer látványosan nem működik. Minden újabb pályázatnál elcsodálkozunk, hogy milyen kevesen jelentkeztek, hogy kik jelentkeztek, és miért nem jelentkeztek azok a fiatalok, akikről a szakma el tudja képzelni, hogy színházi műhely kristályosodik ki körülöttük.

- Milyennek kéne lennie annak a helyzetnek, amelyben érdemes lenne színiigazgatónak lennie egy tehetséges szakmabélinek?

- Amikor a létezés bizonytalan, amikor nincsenek megbízható garanciák, amikor egy színházzal bármi történhet, amikor a támogatás olyan mértékben eshet vissza egyik pillanatról a másikra, hogy az igazgató a terveiből semmi sem tud megvalósulni, amikor nem biztos, hogy a társulat létszáma fenntartható, akkor egy tisztességes, szakmailag megbízható embernek nem vonzó a pozíció. És megjelenik – mint ahogy megjelent – a vállalkozó típusú igazgató, akinek legfőbb célja, hogy a lehető legtöbb pénzt vegye ki az intézményből a megbízatása ideje alatt. Nagy beharangozással készül a színházi törvény. És – gyakran úgy gondolom – túlzott szakmai várakozással…

- Bizonyára valamennyire ismeri a törvényt. Milyennek találja?

- Ez a törvény akkor ér valamit, ha a legfontosabb pontokban változást tud elérni. Ezek közül a leglényegesebb a szakmai szervezetek döntésekbe való beavatkozási jogának megteremtése a mostani kamu véleménymeghallgatások helyett. Valóságos beleszólási jog minden lényeges kérdésben: színházak bezárásában, a színházi képzés burjánzásában, a vezetők kiválasztásban és így tovább. Fontos változás lehet, ha a kulturális szponzoráció jelentős adókedvezményben részesül, máskülönben marad a fogyó állami pénz a színházak fenntartására. Ha a készülő színházi törvény túl sok dologgal foglalkozik, de nem ér el változást az alapvető ügyekben, akkor csak nagy garral beharangozott, de lényegtelen papír marad. A szakma egy része pedig továbbra is döbbenten és tehetetlenül áll, másik része lapít, a harmadik pedig asszisztál.

Alföldi Róbert: A színház az egyetlen olyan hely, ahol kiszámíthatatlan dolgok történnek”

- Igaz, hogy át akarná keresztelni a Nemzeti Színházat? Ilyesmit is lehetett hallani, mielőtt kinevezték volna.

- Átkeresztelni? Minek?

- Hogy az a sokféle ballaszt, amely a Nemzetit a megépülése pillanata óta lehúzta, végre ne nyomaszthassa az új vezetést.

- Engem a múlt nem érdekel, és soha nem is érdekelt abból a szempontból, hogy milyen színház lesz, amit én fogok vezetni. Abban sem hiszek, hogy az épület fogja meghatározni, ami belül zajlik. Azt sem gondolom, hogy a keletkezésének története befolyásolhatja a jövőjét.

- Pedig köztudomású, hogy sok belsőépítészeti probléma miatt a nézők több helyről nem jól látnak és nem jól hallanak. Nem beszélve esztétikai kérdésekről, amelyek ugyancsak bőségesen akadnak…

- Jó, hát most elkezdhetünk arról beszélni, hogy szép-e vagy csúnya az az épület ott a Lágymányosi hídnál. Van, akinek nem tetszik, és van akinek tetszik. Nem attól lesz jó vagy rossz Euripidész Oresztésze, hogy kinek milyen esztétikai érzést okoz az épület.

- Ugyanakkor azt hallani, hogy a legjobb képzőművészeket fogja fölkérni, hogy a színház előterében állítsanak ki látványos alkotásokat.

- Ez igaz, de nem az a célom vele, hogy valami ellenében készüljenek ezek az alkotások. Nem azért találtam ki, hogy bebizonyítsam a meglévőről, hogy milyen csúf. Egyáltalán nem ez a célom, hanem épp az, hogy megmutassam, milyen sokféle gondolkodás és ízlés létezik, és hogy mindenkinek lehetőséget nyújtsak arra, hogy kiválaszthassa a hozzá legközelebb állót. Nagy bajnak tartom, hogy itt Magyarországon hoszszú idő óta az a rossz beidegződés működik, hogy csak egyféle dolgot tartunk jónak, és minden egyebet rossznak. Én ennek szeretnék – legalábbis ott, ahol lehetőségem van rá – véget vetni. Tehát nem azért lesz ott a színház előcsarnokában Vojnich Erzsébet, Szüts Miklós, El Kazovszkij, Gaál József, Bukta Imre és a többiek munkája, mert azt akarom bebizonyítani, hogy lám-lám, mennyire ronda ez az épület, hanem azért, hogy teret adjak a sokféleségnek. Mint ahogy nagyon remélem, hogy Zsótér Sándor egészen másképpen fog rendezni, mint Mundruczó Kornél vagy Balázs Zoltán, Valló Péter vagy esetleg én magam.

- Nem sok olyan színházról tudok Magyarországon mostanában, amely teret adna a kísérletezőknek, persze a szó legjobb értelmében…

- Ezzel a felvetéssel vitatkoznék, mert szerintem egyik felsorolt sem nevezhető kísérletezőnek. Én inkább újszerűen gondolkodó embereknek tartom őket, akik a saját útjukat járják, a saját világukat képviselik. Az, hogy a hagyományostól eltérő módon alkotnak, nagyon is vonzó a számomra. Nekem épp az a határozott szándékom, hogy minél több új gondolatnak adjak teret. Az a hat művész, akikkel a jövő évad során együtt fogok dolgozni, bizonyára sokakban kérdéseket vet majd fel. Nálunk a legtöbben meg szoktak ijedni az újdonságoktól, Magyarországon a kortárs művészet gyakran kelt meghökkenést. De én épp azt szeretném, hogy ez egy olyan színház legyen, amely kommunikatív, ahol bátran lehet azt mondani, hogy ezt vagy azt nem értettem, és ha ez elhangzik, akkor arra válaszolni lehessen. Így talán kialakulhat egy értelmes párbeszéd.

- Megvédem magam, mert amikor azt mondtam, hogy kísérletezők, akkor egészen pontosan ezt értettem a kifejezésen. És épp ezért tartom izgalmas vállalkozásnak, amibe most belevág…

- Ha már a kísérletezést emlegetjük, akkor a színház eleve kísérletezésre épül. Miközben megnyugtatásul hadd emlékeztessek rá, hogy az újak mellett ott van természetesen a Nemzeti teljes, huszonvalahány darabból álló repertoárja, amely egészen addig fut, amíg a közönség igényli. Nem arról van szó, hogy mi most egy mozdulattal kitakarítjuk az egész színházat, és semmi sem marad meg az eddigiekből, hanem szép lassan fog átalakulni.

- Ma nagy vita zajlik arról, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága a klasszikus színház fogalomnak. Mint egy jelentős színház új igazgatója, mit gondol, mára nem avult-e el mindaz, amit korábban a színházról tartottunk?

- A színházat már jó ideje féltik. Először azért, mert megjelent a televízió, aztán mert a videó, aztán a DVD és az internet, és még számtalan más okból. Érdekes módon ennek ellenére a színház mégis máig vonzza a közönséget. Ennek szerintem többek között az az oka, hogy a színház az egyetlen olyan hely, ahol kiszámíthatatlan dolgok történnek. Azt szinte pontosan tudjuk, hogy a tévében milyen csatornán mire számíthatunk. Ha moziba megyünk, s főleg ha amerikai filmet nézünk, alig-alig látunk élő embert mozogni a filmen, mert szinte mindent komputerrel készítenek. A színházban még mindig megvan annak az ősi varázsa, hogy minden este egy kicsit más történik, hiszen a színész soha nem tud pontosan ugyanolyan lenni, bármilyen váratlan dolog megeshet, s ez rendkívüli vonzerőt jelent. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a budapesti színházak többnyire telt házzal játszanak. Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy milyennek kellene ma lennie a színháznak, semmiképpen nem lehet általánosítani. Ma is van jó színház és rossz színház. Elméleti módszerekkel szerintem nem nagyon lehet megalkotni egy színházi struktúrát. A Hoppart vagy a Koma társulat, meg persze a Krétakör nem azért jó, mert valakik előre kialakítottak egy jó struktúrát, hanem mert tehetséges emberek lelkesen és jól dolgoznak. Ez a sok alulról szerveződő színház magától lett jó. Én egyébként nemigen tudnék a klasszikus értelemben vett – ha tetszik – kőszínházon kívüli színházban működni. Én a kőszínházba születtem bele, abban érzem jól magam. Ha a megszokott színházi körülmények nélkül, portás bácsi, próbaterem, függöny és egyebek nélkül kellene alkotnom, nem hiszem, hogy sikerülne. De ennek talán nincsen akkora jelentősége, hiszen ezek csak külsőségek. Ami a tartalmi kérdéseket illeti, a színház ma bizonyosan nem tudja betölteni azt az összekacsintós szerepet, amit az átkosban”, amikor ez volt szinte az egyetlen hely, ahol olyasmiről is lehetett beszélni, amiről egyébként nem. Ma hál’ Istennek, mindenről lehet beszélni, sőt talán túlzottan is lehet mindenről beszélni. Még tojást is lehet dobni a másik fejéhez.

- Úgy tudom, egyik nagy terve, hogy nemzetközi színházi fesztivált szervezzen, amelynek a Nemzeti Színház adna otthont. Ez mennyire reális terv?

- Reálisnak reális, csak az a kérdés, mennyi idő kell, hogy valóban létrejöhessen. Biztos, hogy az első évben még nem lesz rá lehetőségünk, de a következő évben már lehet egy kisebbet tervezni. Aztán lassan talán felfuttatható egy igazán jelentős, nagy fesztivállá. Ez hosszú és kitartó munkát igényel. Először is sokat és alaposan kell készülni rá. Meg kell ismerkedni a hasonló jellegű külföldi fesztiválokkal, beszélgetni az ottani szakemberekkel, tanulni tőlük, tapasztalatokat szerezni stb.

- Nem az az elsődleges feltétel, hogy elegendő pénz legyen rá?

- Nem, ez nem elsősorban pénzkérdés. Sokkal inkább a megfelelő kapcsolatok kiépítésén, tanuláson, figyelésen és ilyesmiken múlik. Remélem, hogy öt év alatt sikerül a tervem. Bele kell számolnom, hogy külföldön sokkal hoszszabb távon terveznek. Ha például én külföldi színházi munkára kapok megbízást, azt két-három évre előre tudom. Tehát egy nagy ívű fesztiválhoz idő kell, és alapos előkészítés. Kis lépésekben ennek azonnal neki is fogok.

- Hallottam egy másik érdekes tervéről, hogy a Biblia éve alkalmából kortárs magyar írókat kérne fel a Biblia dramatizálására. Ezt hogyan gondolná megvalósítani?

- Olvastam egy olasz darabot, amely az ötvenes években Nápolyban játszódott, és amelynek egy-egy jelenete a tízparancsolatot dolgozta fel. Talán ebből jött az ötlet. A dolog egyébként épp most alakul, a felkérés fázisában vagyunk, de jól haladnak a tárgyalások.

- Kik a felkért írók?

- Erről eddig a pillanatig nem beszélhettem, mert még nem voltak véglegesek a válaszok. De ma megszületett a lista azok neveiből, akik vállalták, hogy részt vesznek ebben a projektben. Tehát most büszkén sorolom: Bereményi Géza, Darvasi László, Esterházy Péter, Garaczi László, Háy János, Lőrinczy Attila, Rakovszky Zsuzsa, Vinnai András, Visky András, Závada Pál.

- Ragyogó névsor, ez azt is jelzi, hogy az írók legjobbjait érdekli az új Nemzeti. Van is már helye a tíz kortárs darabnak az új repertoárban?

- Hát először is, csak azok kerülnek a bemutatandó darabok közé, amelyek jól sikerülnek. Még olyasmi is előfordulhat, hogy több szerző feldolgozását egy előadáson belül alkalmazzuk. Az egészben az a szép, hogy a szerzők teljes szabadságot élveznek.

- Azt nyilatkozta, hogy a Nemzeti repertoárján belül a legkülönfélébb műfajoknak is kaput szeretne nyitni. Milyen szélesre tárná ezt a kaput?

- Szeretném a zenét, a táncot, a bábjátékot, sőt akár a musicalt is bevinni a színházba. Tehát minden olyat, amitől persze a színház színház marad, de megnyílik, színesedik, izgalmasabbá válik.

- Nem fél majd, hogy azzal vádolják, amivel a mostanában kinevezett igazgatók többségét, hogy a populizmus irányába viszi a színházat a nagyobb közönségszám érdekében?

- Ha majd elkészülnek az említett vegyes műfajú előadások, akkor kérdezze meg újra, hogy van-e köze a populizmushoz annak, amit mi csinálunk. Még akkor is, ha adott esetben musicalről lesz szó. Az a célom, hogy a sokféle igényt magas színvonalon sikerüljön kielégíteni.

- Ha, mondjuk, öt év múlva újra itt ülünk, és interjút készítek magával, mit szeretne, hogy addigra mi rögzülne a fejekben a Nemzeti Színházról?

- Mindenekelőtt az, hogy ez egy jó színház, ahová érdemes elmenni. Azt szeretném, ha a Nemzeti Színház olyan hellyé válna, ahol nem számítana, hogy ki milyen pártállású, kivel bújik ágyba, meg persze az sem, hogy milyen vélt vagy valódi vallású. Az azonban igen, hogy akik odajönnek, azokat érdekelje, mi zajlik ebben a színházban, ha tetszik, azért, ha esetleg nem tetszik, akkor épp azért, hogy elmondják és másokkal megvitassák a véleményüket. Az lenne jó, ha beszélnének arról, ami nálunk történik, és amikor vége az előadásnak, azzal még nem érne véget a látottakról való gondolkozás. Szeretnék minél több – eddig ismeretlen – szerzőnek, művésznek lehetőséget adni, ezek között jó néhány külföldinek is, és ezzel egy kicsit megismertetni az itthoni közönséget azzal, ami a világban történik. És azt sem tartom bajnak, ha valami majd nem tetszik mindenkinek, mert – ezt újra hangsúlyozom – a vitát tartom a legépítőbb elemnek egy színház életében.

- Köztudomású, hogy keményen és szigorúan megtizedelte a társulatot. Az ott maradt színészek, akiket nem küldött el, mennyire azonosulnak azokkal a tervekkel, célokkal, amelyeket maga elé tűzött?

- Ezzel én nem foglalkozom.

- Nem?!

- Nem ülök le beszélgetni a színészekkel, hogy mennyire lesznek partnerek abban, amit én szeretnék. Majd a munkánál, a próbákon, az előadásokon fog kiderülni, hogy hogyan tudunk együtt dolgozni. Nem hiszem, hogy nekem most így előre le kéne velük ülnöm, és mindannyiuknak előre elmagyaráznom, hogy majd mit és hogyan akarok. A színházat csinálni kell, és nem magyarázni. A szexről sem szoktunk előre beszélgetni. Csináljuk, és kész. Aztán kiderül, hogy jó vagy nem jó. Mindenkinek megvan a maga feladata, és mindannyian együtt várjuk, hogy ki hogy tudja megoldani a sajátját. Nem mondom, hogy nincs bennem szorongás, mint ahogy bizonyára a többiekben is, de túl sok szót előre nem érdemes erre fecsérelni.

- Fog-e rendezni?

- Persze.

- Fog-e játszani?

- Jövőre még nem, de utána, ha jön olyan rendező, aki felkér, akkor természetesen igen. Nem szeretnék öltönyös-nyakkendős hivatalnokká válni attól, hogy én vagyok a színház igazgatója. Negyvenéves vagyok, azt szokták mondani, hogy ez az ember életének a csúcsperiódusa. Azt szeretném megtudni, hogy tudok-e, illetve hogy a társaimmal tudunk-e igazán lélegző, jó minőségű, élő színházat csinálni.

- Az új Nemzeti Színház a létrejötte óta irigykedés és ellenérzések tárgya volt, nemcsak a születése okán, hanem a sokféle anomália miatt is, amely a financiális helyzetéből fakadt. Köztudomásúan sokkal több fizetést kaptak a színház művészei és az ott dolgozó más szakemberek, nem beszélve a színház fenntartási költségeiről, mint más magyar színházak. Ez a jövőben is így lesz-e, és ha igen, hogy fog megküzdeni ezzel a kérdéssel?

- Az egyik első döntésem az volt, hogy csökkentettem jó néhány munkatársam fizetését. Illetve sokkal differenciáltabban fizetem a művészeimet, ami azt jelenti, hogy a fizetésükben egyértelműen megjelenik az én értékítéletem arról, hogy mennyit ér a Nemzetinek az adott művész. Ami pedig a többi színházhoz képesti nagyobb összeget illeti, először is ez nem az én hatásköröm, másodszor pedig nem fizetésekre fogom költeni a különbözetet, hanem előadásokra, vendégjátékokra és mindarra, amiről mostanáig beszéltünk.

- Továbblépve a Nemzeti Színháztól, hogyan látja azt, ami ma Magyarországon – elsősorban a vidéki – színházakkal történik? Arra gondolok, hogy az elmúlt két évben sorra neveztek ki kizárólag politikai meggondolásból igazgatókat.

- Differenciáltabban látom a kérdést, és bármily furcsa, elsősorban szakmainak. Szerintem nem olyan nagy baj, ha egy fenntartó eldönti, kivel szeretne dolgozni és kivel nem. Éppen ezért eléggé felszínes és álságos dolognak tartom az olyan típusú pályázatokat, amelyek mostanában ismeretesek. Mert ez a módszer épp arra jó, hogy ködösítsen. Miközben semmiféle felelősséget nem rak a fenntartóra. Ha én ezért vagy azért valaki mellett döntök – akár azért, mert politikailag megbízható emberre van szükségem (ami persze abszurd, de nézzünk szembe ezzel a lehetőséggel is) -, mindenféle pályázati színjáték nélkül ki kell mondanom, hogy vállalom érte a felelősséget. De ha a választottam nem válik be, akkor valóban nekem kell vállalnom a felelősséget, és nincs mellébeszélés. A jelenlegi módszer arra jó, hogy mindenki mellébeszéljen, ködösítsen; mondjuk ki: hazudjon. Ha szemtől szembe kellene dönteni, és valaki mellett nyíltan kiállni, akkor nem lenne erre mód. Ha pedig nyíltan kell állást foglalni, akkor azt is ki kell merni mondani, hogy politikai döntés születik. Egyébként a mostani helyzetemben nekem kötelességem azt is képviselni, hogy adjunk egy kis türelmet mindenkinek. Hátha meg tudja csinálni, amivel megbízták.

(Ez utóbbi interjú 2008. július 23-án elhangzott a Klubrádió Dobszerda című műsorában.)

 

 

Kapcsolódó írások:

„A szakmának kell kezdeményeznie” – Zoboki Gáborral beszélget Váradi Júlia Az terjed a városban, hogy a Budai Vár teljes rekonstrukcióját,...

Ne csinálj magadnak Istent… – Iványi Gáborral beszélget Váradi Júlia – A Kövér László és Semjén Zsolt képviselők által benyújtott...

„Mint a cirkuszi ló, ha pattog az ostor” – Molnár Piroskával beszélget Váradi Júlia Ha körkérdést tennénk fel a magyar színházba járó közönségnek arról,...

Váradi Júlia: Két beszélgetés az áltudományosságról Mérő László matematikus-pszichológus: Nincsen speciálisan magyar hülyeség Sarkadi Balázs kutatóorvos:...

Váradi Júlia: Hijnyepédia Váradi Júlia Hijnyepédia Szócikkek a rendszerváltás kulturális enciklopédiájából, avagy amit...