Parászka Boróka: Szurikáták udvartartása

 

Néhány hónapja telefonon keresett egy férfi azért, hogy értesítsen Szili Katalin soron következő erdélyi látogatásáról. Figyelmembe ajánlotta az eseményt, és együttműködésemet kérte: legyek jelen az általa ajánlott programokon, kövessem Szili erdélyi működését, hogy az fontosságának megfelelően jusson nyilvánossághoz. Hát persze.

Tanácstalanul álltam egyik papucsos-pizsamás lábamról a másikra, a telefonbeszélgetés közben a ködös Nyárád mentét bámultam az ablakon át. Vajon hány papucsos-pizsamás kollégát ugrasztottak ki ezzel a javaslattal az ágyból aznap reggel? Hogyan működik a magyar politika erdélyi médiadesszantja? Ilyen közvetlen forró drót köti össze a hazai sajtómunkások másod-, harmad- és negyedvonalát a magyar házelnökkel? És kivel még? És mi akkor az esemény itten, mi az, ami engem érint? Mi a tényállás? Szili Katalin bele fog gázolni ebbe a sűrű sötét Nyárád menti ködbe, és utat vág magának?

Bármennyire úrrá lesz is rajtam a jólneveltség, képtelen vagyok megjelenni az ilyen protokolleseményeken. Juszt se tudok odafigyelni arra, amire azt mondják, hogy oda kell figyelni. Nyilván egyedül vagyok ezzel a megátalkodottságommal, vontam le a következtetést, amikor az erdélyi magyar nyelvű sajtó címlapjain rendre Szili Katalin tűnt föl, amint éppen térdig gázolt a nagy erdélyi magyar ködbe. A többi pizsamás-papucsos kolléga, akiket nyilván szintén személyesen hívott fel az arra felelős személy, velem ellentétben nem restellt megjelenni ott, ahol meg kellett jelenni, és nem restellt fontosságot tulajdonítani annak, amiről a hivatásos telefonáló azt mondta, hogy fontosságot kell tulajdonítani. Már csak ilyen ez a pizsamás-papucsos erdélyi magyar média.

Szili Katalin jött, gázolt, szerepelt és elment. Újból és újból felhívta a figyelmet a kisebbségi jogok védelmére, vázolta az általa vélelmezett konfliktusokat, és állást is foglalt ezekben.

Tulajdonképpen nem is értem a saját renitenskedésem, hiszen ezek a magyar politikai látogatások úgy történnek, mintha nem is történtek volna meg. Házi használatú kalandok, amelyekben az idelátogató csak azzal és azokkal találkozik, amit és akiket számára előkészítenek. Instant-Erdély. Nem nyílnak ki új perspektívák, nem épülnek új kapcsolatok, nem változik semmi. Az erdélyi magyar média lelkiismeretesen beszámol ezekről a látogatásokról, a román média természetesen a füle botját se mozdítja, a magyar nyilvánosságba pedig akkor kerül be egy nyúlfarknyi hír ezekből, ha történik valami botrány. (Sajnos ennek köszönhető, hogy az Erdélybe látogató magyar politikusok jelentős része ?bekeményít”, mondanak valami hajmeresztőt a román-magyar viszonyról, az erdélyi magyarok kisebbségi jogainak vélt sérelméről. Mindegy, hogy mit, a lényeg hogy durranjon. Legalább akkorát, hogy a magyar média egy pillanat erejéig felkapja a fejét).

Elhatároztam, hogy kizárom az életemből ezeket a pszeudokalandokat. Nekem aztán – mondaná Tamási Áron a rendes feltámadóknak – ne trombitáljanak, ne rendeljenek be sajtótájékoztatókra, ne várjanak protokollbeszámolókat, ne nekem kelljen feltenni kérdéseket az előre gyártott válaszokra. Nem akarok képzelt konfliktusok valódi áldozata lenni. Elviselhetetlen unalmas, haszontalan és kínos számomra a védett kisebbségi szerep.

Nem feltétlenül a kávékortyoló reggeleim nyugalmát féltem ezektől a látogatásoktól. Az ablak előtt elterülő köd számomra mégiscsak realitás, és nem pusztán politikai díszlet és kellék. Ez az ország több és más, mint ami a hasonló látogatásokból kibomlik.

 

Hallottam, hogy milyen magas rangú magyarországi vendég járt nálunk a múltkor? – kérdezi román szomszédom, aki a helyi közlekedésrendészet befolyásos tisztségviselője. Közeledni próbál, mindjárt egy éve lakunk egymás mellett, és valahogy mégsem alakult ki a szokásos jószomszédi viszony. Ő mániákusan ápolja az angol gyepét, nálunk szertelen összevisszaságban nő minden. Neki vannak kerti törpéi, nekünk nincsenek. Ő beruház az éppen akciós kertépítési eszközökbe, tárgyakba, én messzire kerülöm ezt a futószalagon gyártott egyenidillt. Az ő gyerekei nem beszélnek magyarul, az én gyerekeim még elég rosszul beszélnek románul. Nincs átjárás.

De azért érzem a történelmi közeledés súlyát, jelentőségét. Kérdőn nézek rá, igazán nem tudom, kire gondol így az augusztusi uborkaszezon kellős közepén. Szili Katalin – vágja ki, majd hosszabb hatásszünet után, mélyen a szemembe nézve beismeri: ő vezette a konvojt a repülőtérről a városközpontba. Nagyon elegáns volt a hölgy, barátkozik tovább a szomszéd, látom, hogy keresi nagyon a szavakat, szeretne valami hízelgőt, figyelmeset mondani. Érzem, hogy most nekem kellene lépnem, visszakedveskednem. Mit is mondhatnék a Szili-látogatásról kedveset-szépet ennek a barátkozásra kész román rendőrnek? Végül is karrierjének egyik csúcsa, hogy a magyar országgyűlés elnökét ő díszkísérhette azért, hogy a vendég itt majd jól megvédjen, szembeszegüljön, konfliktust oldjon és kössön – bizony így néz ki ma a román rendfenntartóknál a karrierépítés. Ki gondolta volna? Elevenítsem fel, hogy az általa kísért vendég (is) megvédte a magyar kisebbségi jogokat? (De kitől?) Hogy jól odamondott? (De kinek?) Nehéz lenne most, kertgyomlálás közben, áthajolva a kerítésen megmagyarázni a civilben mackófelsőre vedlett rendőrnek, hogy kitől és mit is védett meg Szili Katalin tulajdonképpen. Láthatólag zavarba jövök, amit a szomszéd tovább próbál oldani. Egészen mély őszinteségre vetemedik, kisebb hezitálás után bevallja, hogy ő már volt Magyarországon. Akkor kvittek vagyunk, gondolom magamban, Szili már volt Erdélyben, a mackófelsős rendőr már volt Magyarországon. A népek közötti közeledés lassan ugyan, de megkezdődött. Na, és mit látott Magyarországon – kérdezek vissza kínomban (vajon mi sülhet ki ebből a beszélgetésből?). Mackófelsős már várta a kérdést, nagy lendülettel a háta mögé mutat: hát ezt: kimustrált falusi szekér díszeleg a kertje közepén, fényesre csiszolva és lakkozva. Sopronkőhidától Csengersimáig ismétli magát ez a kertdíszítő elem, ez a műrusztika, álfalusi idill, most végre elért ide is, a Nyárád-mentére. És amikor a román belügyminisztérium tereptanulmányra küldte a munkatársait, akkor azok nem voltak restek hazahozni mindazt, amit Magyarországból láttak, és amit hazahozásra érdemesnek tartottak. Ennyit láttak, ennyit hoztak haza. Megérinti őket a magyar politikus eleganciája. A román rendőr zöld ablakában (és Magyarországról ellesett dizájnszekerén) piros-fehér virág, muskátli díszeleg. Horthy-idill, hát kell ennél több? Ennyit látunk egymásból – reményvesztetten bámulok a mackófelsős jóindulatú arcába, és érzem, hogy mihamarabb be kell menekülnöm a házba, távol a jószomszédi kerítéstől, mielőtt végleg lebuknék.

Amikor a jelenlegi magyar kormány új kisebbség- és nemzetpolitikai programja napvilágra került, akkor még reménykedtem, hogy valóban valamiféle pragmatika kerekedik felül. Beindul a fejlesztéspolitika, felizzik a határ menti együttműködések rendszere, a magyar pártpolitika kivonul Erdélyből, reális gazdasági kapcsolatok jönnek létre, erősödnek meg, mentalitásváltás következik be. Most pedig itt állok befürödve szemben a jóindulatú Mackófelső belügyminisztériumi segédlettel importált virágözönével, és fogalmam sincs, mit mondjak neki Magyarországról, Szili Katalinról, a muskátlik történelmi hátteréről és a hamisított parasztszekerekről.

Ha igazán őszinte akarnék lenni, akkor bevallanám, egyetlen értékelhető politikai tanulmánnyal találkoztam az elmúlt hónapokban. A Cambridge-i Egyetem tíz évet fordított a Kalahári-sivatagban élő szurikáták tanulmányozására. A szurikáták törpe növésű, igen agresszív állatok; kis családokban, kommunákban élnek. A családon belül szigorú szabályok határozzák meg, hogy ki szaporodhat és ki nem, rögzítve van a törzsi hierarchia, hogy ki ehet először, és kinek jut az utolsó morzsányi falat, ki él a család határain belül, és kit büntetnek száműzetéssel. Pontosan tudni lehet, hogy ki kit és hogyan szolgál, mi az ára a túlélésnek. A Lazuláj és a Bajusz család háborúja – ezt a nevet adták a cambridge-iek a megfigyelt szurikátáknak. A családok között állandó, végtelenített a háború. Már nem próbálom megérteni és újraértelmezni a román-magyar viszonyokat, úgyis fölülír minden újraértelmezési kísérletet a napi magyar politikai rutin. A Szili-látogatás óta mindennap megnézek egy ilyen szurikátafilmet, figyelem, hogyan acsarkodnak egymásra ezek a mókás formájú, ámde vérszomjas állatok. Tudom, mert megmondták: én a Bajusz családhoz tartozom, a szomszéd pedig Lazuláj, és akárhogy is virágozzuk fel kertjeinket, a háború azért csak háború, és engem akkor is meg fognak védeni, ha tetszik, ha nem. Ennyit az erdélyi magyar kisebbségpolitikáról és a Kalahári-sivatag szurikátáiról.

 

 

Kapcsolódó írások:

Parászka Boróka: 0-0 Parászka Boróka 0-0 Europarlamenti választás előtt áll Románia, és...

Parászka Boróka: Kis erdélyi Őszöd Parászka Boróka Kis erdélyi Őszöd Arról szólt az elmúlt...

Parászka Boróka: Aszimmetria Parászka Boróka Aszimmetria Az utóbbi hetekben-hónapokban kell leszámoljak magamban...

Parászka Boróka: Lefölözési verseny Januárban mutatkozott meg igazán, hogyan fog lezajlani Erdély elsivatagosodása. A...

Parászka Boróka: Elválaszthatatlanul Parászka Boróka Elválaszthatatlanul Különböző bolygókon élünk, és bemérhetetlen távolságokra...