Végel László: Koccintsunk, és feledjük a múltat!

 

Az újvidéki pályaudvar melletti parkolóhelyen nagy a tumultus. Frankfurtból, Bécsből, Stockholmból autóbuszokkal érkező utasok nagy tolongás közepette cibálják az agyonzsúfolt csomagtérből a bőröndöket, a kartondobozokat, kerekes kocsikat, az óriás táskákat. Jönnek nyári szabadságra a gastarbeiterek, hozzák a cuccot, a szajrét, az ajándékokat. A rokonok, az ismerősök türelmetlenül várják őket. A pályaudvari parkolóban veszteglő taxisok megrohamozzák a poggyászukat cipelő kuncsaftokat, a jó üzlet reményében egymást túlharsogva licitálnak. Tíz euróért a város bármely pontjára vállalnak szállítást. A taxisok jócskán felverték az árakat, de a vendégmunkások alkudozás nélkül rábólintanak. Mindhiába győzködik a rokonság, hogy az összeg túl sok, tiszta zsarolás, a hosszú úttól elfáradt hazánkfiai állják a számlát.

Egy tíz év körüli gyerek ujjongott örömében, és egyre csak kurjongatott: Taxival menjünk, taxival, még soha életemben sem utaztam taxival. Az anyja mindhiába csitítgatta, hogy taxiszolgáltatást csak módosabbak engedhetnek meg maguknak. Mi sem vagyunk ágrólszakadtak, mondta a Németországban vendégmunkásként dolgozó nagybácsi, és felkapta a gyereket. Hoztam neked új laptopot, mondta boldogan. Odakinn bizonyára eszébe sem jutna, hogy taxiba üljön. Spórolta a pénzt, hogy laptopot hozzon az unokaöcsnek.

Önkéntelenül is egy ismerős családanya jut eszembe, aki a kilencvenes években Budapestre utazott, hogy ott találkozhasson a Németországba menekült gyermekével. Férje nem utazhatott vele, katonakötelesként nem léphette át a határt. A család összekuporgatott garasait áldozta fel az útra. Pontosan emlékszem a történetre. A Keleti pályaudvaron találkoztak, a fiú elvezette az anyját a közeli étterembe, ahol gondosan előkészített borítékokat vett elő. Szülei részére 200 német márkát tudott összegyűjteni. Aztán következett a rokonság. Néhány rokonnak ötven német márka jutott, néhánynak húsz, a legtöbbnek tíz. Ez a sógornak, ez a nagybácsinak, ez az unokahúgnak. És így tovább. A tíz is sok volt, hiszen egy hónapig lehetett belőle élni, pontosabban tengődni. Aztán elbúcsúztak. Az édesanya a következő vonattal utazott vissza Újvidékre, a fiú pedig valahova München környékére, mert a munkaadó nem ismert pardont. Időben ott kell lenni a gépek mellett. Az asszony könnybe lábadt szemmel mesélte a történetet. Hát, ide jutottunk, mondta keserűen. Az édesanya könnyeire gondolok, amikor a tévé képernyőjén látom a szocialista párt ünneplő minisztereit, azoknak a demokratáknak a társaságában, akik nem voltak olyan kényszerhelyzetben, hogy gyermekeiktől kelljen elfogadni a túlélést biztosító borítékot

Az ünneplő társasághoz tartozott az elégedetten mosolygó angol nagykövet is. Lehet, hogy ő jogosan elégedett. Ügyködésével valamit csak kiforszírozott. Az elegáns pezsgőspoharakban habzott a nedű, a jókedvű hölgyek és urak koccintgattak… A Szerbiai Szocialista Párt 18. születésnapját ünnepelték a meghívottak, és velük együtt ünnepelt a szerbiai közszolgálati média is. A Demokrata Párt képviselői is. Feledjük a múltat, nézzünk a jövőbe, ismételgették a riporterek meg a Demokrata Párt politikusai. Csábító jelszavak! Lehet, hogy a múltat el lehet felejteni, főleg akkor, ha az ember meghazudtolja önmagát, azonban az édesanya könnyeit nemigen lehet. Ez a gondolat kínoz, miközben érzékelem, hogy az újvidéki és a belgrádi utcákon fellazult a hangulat. Karadzic letartóztatásakor az ország egy része átkozódott, őrjöngött, míg a másik része ujjongott, mulatozott, és már ez is jobb, mint ha a nagy többség átkozódna.

 

A független szerb értelmiségiek immár kultikusnak számító honlapja, a Pe¼canik (egyben kiváló rádióműsor is) szerkesztői emlékeztetnek régi megállapodásunkra, mely szerint kisesszé-sorozatot írok a kisebbségről mint európai kulturális jelenségről. Folytatom azt, amit a Neue Zürcher Zeitungban elkezdtem. A tervről nem mondtam le, de egyelőre elodáztam. Az elkövetkezőkben mást kell befejeznem, ha egyáltalán lesz erőm hozzá. Ki tudja, mihez marad még erőm? Könyvtáramat rendezgetve azonban megvillant a fejemben, hogy talán mégsem kellene sokáig halogatni, még akkor sem, ha kevés eredménnyel kecsegtet, hiszen a túladagolt napi politika összekuszálta ezt a kérdést is. A könyvek rendezgetése közben került kezembe Jászi Oszkár naplója, amely már akkor is mélyen megrendített, amikor először olvastam, mivel a napi politikánál sokkal többet jelentett számomra. Jászi Belgrádban is járt, kilincselt a magyar kisebbség ügyében többek között a szerb politikusoknál. 1923. április 28-án találkozik Seton Watsonnal, aki beismeri neki, hogy csak Csehszlovákiával elégedett, a román és a jugoszláv rendszert megveti. Ócska belgrádi szállodákban száll meg, és már abból is kedvező jelzést vél kiolvasni, ha valamelyik harmadrangú kormánytisztviselő szóba áll vele.

Jászi kínos romániai és szerbiai útjai felelevenítették régi tervemet, hogy drámát írjak róla. Az idő múlásával azonban rádöbbentem hogy ez a dráma nem is róla szólna, hanem rólunk, akik őszintén reménykedtünk és arra tettük fel az életünket, hogy a balkáni és a közép-európai térségben lehetséges az együttélés. Látnom kellett, hogy éppen őt, aki olyan következetesen kiállt a magyarországi román, szerb, szlovák kisebbség mellett, 1918 után megalázó módon kezelték a szerb, a szlovák, a román politikusok. Üldözték Kun Béla, Horthy meg Rákosi hívei, emiatt folyton menekülésre kényszerült. Kevés ember akadt, akit így pofozott a 20. század. Ma sem kegyes iránta az utókor. Jászi keményen ostorozta a magyar igazságtalanságot az első világháború előtt, minekután meg kellett érnie, hogy a magyar igazságtalanságot még nagyobb igazságtalanság követte. A románok, a szlovákok és a szerbek azokat a jogokat sem ismerték el, amelyek előzőleg az igazságtalan magyar rendszerben léteztek. Világosan kifejtette ezt a Bécsben (Bécsi Magyar Kiadó, 1920) kiadott Magyar kálvária, magyar feltámadás című könyvében. A reváns nem segít, írta, azonban arra kell törekedni, hogy azok a magyarok, akik irredentába kerültek, ne csak egyenrangú polgárai legyenek új államiságuknak, hanem magyarok maradhassanak nyelvben, kultúrában, teljes és zavartalan kontaktusban azzal a 7-8 millió magyarral, ki a régi anyaországban maradt”. Már 1920-ban kimondta azt, amit mind a mai napig óvatosan kerülgetnek az európai politikusok, hogy az alapvető kérdés nem a terület kérdése, hanem a területen élő népesség kulturális, nemzeti és nyelvi autonómiájának és megszervezésének a problémája”. Jászi már akkor, vagyis 1920-ban úgy látta, hogy a jövendőbeli európai egyesülés biztosítja majd erre a legjobb lehetőséget.

Nem volt meddő álmodozó, hiszen közel nyolcvan év után megszületett az európai keret, amelyről akkor írt, amikor még gondolni sem mertek rá. Magyarország belépett az Európai Unióba, ahol joggal hivatkozhat a Jászi-féle örökségre, annál is inkább, mivel se szeri, se száma azoknak a tanácskozásoknak, amelyeken a sokszínű Európára esküsznek, de csak homályosan utalnak a dilemmára, hogy lehetséges-e a sokszínű Európa kisebbségi autonómiák nélkül.

Magyarországnak semmi oka sincs lemondani Jászi örökségéről, főleg Európa keleti felén, ahol az etnikai térkép tarka, és ahol az új idők szellemében a kisebbségi autonómiát nem csupán a konfliktusok megelőzése, hanem az európai örökség, az európai értékek nevében kellene biztosítani. Nem csak” a kisebbségek fennmaradása, hanem az európai lelkiismeret miatt egyszer helyre kell hozni azokat a hibákat, amelyeket a 20. század első felében a kisebbségekkel szemben Európa elkövetett. Georg Brunner adatai szerint Kelet-Európában jelenleg 410 millió ember él, és e népesség mintegy ötöde tartozik valamely nemzeti és etnikai kisebbséghez. Bármit mondjanak is a politikusok, el kell ismerni, hogy minden ötödik polgár – lágyabb vagy keményebb formában – diszkriminálva van.

Megelégedésemre szolgálna, ha a magyar baloldaliak és a magyar liberálisok mutatnának jó példát. Ez a gondolat foglalkoztatott 1993-ban is, a liberális értelmiségiek és a kisebbségi politikusok nemzetközi konferenciáján, amikor a kisebbségi autonómiák mellett érveltem. A kelet-közép-európai rendszerváltások utáni években túl nagy volt az optimizmus a régióban; sokan joggal feltételezték, hogy az erőteljes demokratikus fordulat megoldja a kisebbség helyzetét. A jugoszláviai háborúk azonban felébresztették bennem a gyanút, miszerint nem múlt el az etnikai feszültségek ideje; épp ellenkezőleg, az egész régióban a kommunizmus romjain új, megkésett, retro-nemzetépítés kezdődött, aminek legnagyobb károsultjai a kisebbségek voltak. Való igaz, hogy 1989 után sok ellenzéki illúzió elveszett, de legtöbbet éppen a kisebbségiek veszítettek. Déja vu: a két világháború közötti eszmeáramlatok ébredeztek. Ettől a felismeréstől vezérelve álltam ki az autonómia mellett a liberálisok által szervezett nemzetközi autonómiakonferencián 1993 novemberében Budapesten. A Ferenczy Kiadó brosúrája (Az autonómia. Budapest, 1994) tartalmazza a dokumentumokat. Elégedettségemre nem voltam egyedül, merthogy a liberális értelmiségiek többsége emellett szállt síkra. Ám a magyar közélet azóta sem tisztázta, mit akar. A jobboldal hangoztatta az autonómia fontosságát, de nem tudta európai kontextusban megfogalmazni, mert – valljuk be – nem hitt őszintén benne. Nem hitt benne, mert szívósan ragaszkodott az oly gyakorta alkalmazott kirekesztéshez vezető magyarságképhez; míg az autonómia nemzetképe – Illyés Gyula szavaival – a mozaikos, de mondhatnánk úgy is, hogy a változatos, plurális magyarságképet domborítaná ki. Ami logikus, hiszen Schöpflin György a kettős kötődésről szóló írásában leszögezte, hogy megtévesztő lenne azt feltételezni, hogy a kisebbségek érdekei azonosak a magyar államéval”. A jobboldalon törvényszerűen a központosító államnemzeti gondolat kerekedik felül. Nemcsak Magyarországon, hanem az egész térségben. A magyar jobboldalnak ezenkívül lelkiismereti gondjai is vannak, hiszen lehetetlen kisebbségpártinak lenni és közben megtűrni vagy diszkréten hangoztatni az antiszemita szólamokat. Ez a tendencia egyrészt akadályt képez az autonómia eszméjének vállalása előtt, másrészt pedig koloncot jelent az európai szintéren, hiszen a magyar antiszemitizmus hitelteleníti a magyar kisebbség védelmét. Egyszerűen a kettő nem megy együtt! A baloldali elővigyázatosság a politika etnicizálásától, a nacionalizmustól tartva óvatos a kisebbségi autonómia vállalásában. Pedig ha valakinek vállalnia kellene ezt, akkor éppen a baloldalnak kellene vállalnia, hogy jelezze, szolidarizál a gyengébbekkel. Igaz, hogy a környező országok államalkotó nemzetei mereven elutasítják a kisebbségi autonómiát ezért, a baloldal az esetleges feszültségek elkerülése végett a kis lépések politikáját alkalmazza, aminek ugyan gyakorta van gyakorlati haszna, ám elsikkad a lényeg, a kisebbségi autonómia. Ehhez járul hozzá a liberális oldalon jelentkező bizonytalanság az egyéni jogok meg a kollektív jogok viszonyának értelmezésekor, ami háttérbe szorította a kisebbségi autonómia gondolatát. Pedig ebben a kontextusban a kisebbségi autonómia liberális elv, amely ellensúlyozza a többség (demokratikus) hatalmát.

Ugyanez érzékelhető az európai színtéren. Nem magyar specifikumról van szó. A kisebbségben sokszor az anyaország kormányát vádolják az európai impotencia miatt. Tétovázás, bizonytalanság, pipogya kompromisszumok a nemzetállamokkal – sajnos, ez is benne van az európai politikában. A kisebbségek továbbra is európai mostohagyerekek, akiknek mégis Európa az egyetlen esélyük. Más esély nincs, mondogatom makacs européerként, tudván-tudva, hogy éppen ezért a kozmopolitizmus vádja ér majd.

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Trianonról – a kuckóból Végel László Trianonról – a kuckóból Magyarországon – olvasom...

Végel László: Történetek – útközben Még soha sem jártam Dél-Tirolban, ezért szívesen fogadtam a meghívást,...

Végel László: Csodaváró nemzetek Igazi indián nyár fogad Budapesten. A város utcáin ténfergek, szívesen...

Végel László: Új nemzedékek a kisebbségben A legnagyobb júliusi kánikulában egyedülálló alkalom kínálkozott, hogy egy...

Végel László: A pártokráciától az apátiáig Az elmúlt tíz évben Szerbiát leginkább a nagyhatalmak iránti viszony...