A mi falunk már régóta a frontvonalban van. Nem is tehet mást, hiszen a Duna eleve front- és határvonal. Hogy csak egyet mondjak, a helytörténész szerint a Római Birodalom és vele a falu határában húzódó limes összeomlása után itt őrizték az idevalósi longobárdok a szemközti szigeten lakó gepidák területére vezető fontos folyami átjárót. Ennek bizonyítéka a Tóth Béla földjén a rádióátjátszó építésekor talált kéttucatnyi longobárd sír. Hogy a gepidáktól kaptak-e jó szót a longobárdok az átkelő őrzéséért, arról nincs adat, de hogy a Tóth Bélától nem, az biztos – amíg az ásatás be nem fejeződött, nem tudta kiadni a földet művelésre.

Azután front volt itt a háború vége felé is, a magyar-német erők egyes számítások szerint négy-öt órával is lassították a Vörös Hadsereg előrenyomulását. Az elesett szovjet katonák emlékművét egy ideig nagy becsben tartották, azután bekövetkezett a fordulat, az obeliszk tetejéről rögvest lefűrészelték a vörös csillagot, más nemigen történt, a magyar-orosz nyelvű feliratról sorra hullnak a latin és cirill betűk. Valószínűsíthető, hogy idővel – talán ezer év sem kell – a szovjet sírok fontossága a longobárdokéval egyenértékű lesz, és egy majdani Tóth Béla káromkodásától visszhangzik majd a határ – átkozott ásatások! Arra persze nem mernék mérget venni, hogy a távoli jövő Tóth Bélája magyarul káromkodik. Ki tudja? Esetleg újgepidául.

A mi falunk mindig is átjáróház volt – jöttek-mentek a népek a Dunán, egymást nézi a katolikus, az evangélikus és a szerb ortodox templom tornya, és van, aki még tudja, hol volt a zsinagóga. E tősgyökeres magyar faluban vagy kétszáz évig szerb volt a többség, mindig laktak itt németek, a falu határában cigányok, az Alszegen meg hosszú ideig zsidók is – ők nem a Dunán távoztak, hanem vonaton, marhavagonban, és a helytörténeti összefoglaló a háborús veszteségekre vonatkozó fejezetben Égő áldozatok címszó alatt adja meg a nevüket. Itt az igazi magyar ember olyan, mint a Jovovics Feri meg a Ritter Emőke lánya, akit most elvesz a Schalker Gyula meg a Lakatos Yvette fia, ám a városi OTP-nél dolgozó fiatalaszszony nem hagyja veszni a család nevét, mostantól úgy hívják: Schalker-Jovovics Jennifer.

A mi falunkban augusztus 20-át mindig is komolyan vették, és most, hogy kikupálódtunk, és az egykori földesúri kastély – átesvén az ilyesféle épületek számára kötelező állóképesség-próbán (téesziroda, csecsemőotthon, lakatlan rom) – konferencia- és rendezvényközpontként született újjá, ez lett a Falunap helyszíne is. Mert a hagyomány kötelez és hivatalosan ma is Falunapnak hívják a fesztivállá terebélyesedett eseménysort, bár az alszegi köznyelvben csak úgy szerepel: népnap.

Jön a jeles napra a nép. A főút mellett épült új villákból, melyekbe Pestről hozatják az olasz bútorzatot kamionnal, meg az Alszeg suvadásos, löszös talajra épült, a Duna felé csúszó, menthetetlenül repedező vályogházaiból. Jön a nép a szomszédos községből, mely egykor a mi falunk része volt, de galád módon levált és önállósodott (árulók!) – a döntés mindössze két szavazaton múlt. És jönnek a városból is. A nép autón jön, és nem fér a parkolóba. A nép autói közt nem látni három-négy évnél idősebb járművet. Mi tagadás, megszaladt nekünk. Körülbelül azóta, hogy a mi falunk határába telepedett a koreai gumiabroncsgyár. A haszon többségét lefölözi a város, de azért csurran-cseppen nekünk is. A koreaiakat persze nemigen szeretik a mi falunkban – legyünk őszinték: mi szeretnivaló van rajtuk? Csúnyák, sárgák, nem beszélnek magyarul, és aki elszegődik dolgozni a gyárukba, attól kevés pénzért sokat követelnek, ha az ember öt percet rátesz az ebédszünetre már röpül is – miféle tempó ez? Mi van itt, Ázsia? Addig rendben, hogy leperkálják a pénzt, de aztán húzzanak vissza oda, ahonnan jöttek. Egy dolog beruházni – az kell – és más dolog rontani a levegőt – az nem kell. Az az igazság, hogy a mi vérünkön híznak a sárgák. Ezt nálunk, az Alszegen mindenki tudja. (A szelídebbek, a megalkuvók szerint akár maradhatnak is egy kicsit. Mit számít? A longobárdok se húzták sokáig.)

A népnap műsora a színpadon zajlik – ismert fővárosi művészek és feltörekvő helyi erők váltogatják egymást a deszkákon -, de sava-borsa a vásár. A skála széles, főtt kukoricától kürtős kalácsig és aszalt gyümölcsig, marhapörkölttől mangalicaszalonnán át biokecskesajtig terjed. Plusz kultúra. Főleg népi iparművészet. Például egy üvegfestő. A legkelendőbbek az előrerajzolt síküveglapok nyuszival, őzikével, Walt Disney-féle Micimackóval, amit azután a gyerekek különleges festékkel kiszínezhetnek – épp mint a kifestőkönyv. A művész felesége arcpingálást is vállal – teljes maszk. Egy kislány nyúlpofával távozik, alsó ajkára lóg két hosszú, festett metszőfoga – valami okból piros, és a felnőttek állandóan figyelmeztetik a gyereket: szóljál anyádnak, vérzik a szád! Egy fiú macskává változik, a következő elmedvésedik, egy hiperaktív kölyök fejére komplett pókháló kerül, a bal pofacsonton plasztikus légytetem. A művész felesége szórakozik, az alkotó viszont keményen dolgozik: pultján a valódi áru. Virágmintás tálak és csészék, meg a testet öltött korszellem: áttetsző üveglapokból készített koronás címerek angyallal és anélkül, látványos keresztek corpusszal és anélkül meg Nagy-Magyarország nemzeti színekben, közepén Csonka-Magyarország kontúrjával. A címer fogyogat, de Nagy-Magyarország 2000-ért nem kelendő, pedig már így is le van árazva. Talán túl törékeny. Talán túl szelíd. Például a tömeg peremén feltünedező fekete pólókhoz képest, melyeken Nagy-Magyarországot a Kárpátoktól le az Al-Dunáig beárpádsávozta a grafikus, és a közepére rovásírással odasuhintotta: Hungária.

Az Old Boys együttes a hatvanas évektől közel napjainkig tartó hangos beat-pop-rock bédekkere közben sűrűsödik a tömeg – küllemre a rövidnadrágos, trikós, edzőcipős sokaság semmiben nem különbözik az ugyanilyen városi sokadalomtól, nyoma sincs a húsz év előtti falunapok téeszruházkodásának, lehetnének bárhol a világon; akár itt is. Mintás, feliratos trikók, baseballsapkák tarkázzák az estét. Oldalt két férfi, mellükön széles felirat, az egyik New York, a másik Yucatán; nyakon és csuklón széles, aranynak látszó tárgyak, a kézben Heineken, a szívben keserűség, a szájon panasz: tönkreteszik az országot. Ezek.

A pókfejű gyerek kókadt apja tömött nejlonzacskót cipel, abból kerülnek elő a gyerek szórakoztatására szánt kellékek, elsőnek egy géppisztolyféleség, abszurd színekben villódzik, kattog, és szappanbuborékot szór – a gyerek megsorozza a családot, majd a sörözőkre támad. New York és Yucatán háborognak, mint akiket brutális terrortámadás ért – hajszál híja, hogy szappanbuborék nem ment a sörükbe.

A színpadon a helyi hastáncegyüttes szépei, vezetőjük szerint a Kelet varázsát hozták a Dunához, sűrű arab erotikát. A felajzott közönség a színpad előtti üres térségre tódul, hogy testközelből lássa az ismerősöket a tarka flitteres melltartóban és sejtelmes fátyolban. Ez ugyan ötször annyit takar a testből, mint az idei, bármely strandon látható, erősen fenéktudatos fürdőruhadivat, de mégis: a mi lányaink. És a ruha nem minden, ott a mozgás erotikája, a csípő, a has feszes, izgató ringása. Ez ugyan csak nyomokban sejlik, elfödi a dacos csárdás: kettőt jobbra, kettőt balra, hastáncnak nem mondható, de legalább ismerős, és hát a mi lányaink. Azonkívül ott a zene, az a rafináltan vérforraló arab! Az első szám ugyan echte izraeli, héber nyelvű tinglitangli, de bizonyos távolságból az ilyen nüanszok értelmezhetetlenek – és egyébként is bárki bármit mond: ezek a mi lányaink.

A főhastáncosnő kicsit sértetten jelenti, hogy lesürgették őket a színpadról, mert a neves fővárosi művész fellépéséhez szükséges technika beszerelése időigényes, így sajnos nem mutathatják be új koreográfiájukat, de a szervezők ígérete szerint jövő ilyenkor egy teljes órán át gyönyörködtethetik a község közönségét.

Dübörgő taps. Az este legnagyobb sikere.

A pókfejű gyerek műanyag teleszkópos horgászbottal sárga és zöld műanyag halakat fog ki a nejlonzacskóból – amortizált apja titokban akasztja a műhalakat a műhorogra a zacskó rejtekében, mert a gyereknek magától nem sikerülne. Minden alkalommal azt mondja: milyen ügyes vagy, Zsoltika.

Akkor jön a Demjén. Egy órát várakoztatja a népnapi sokadalmat, de amikor végre megérkezik, tréfásan bocsánatot kér – a technika ördöge tette patáját a színpadra – és tréfásan megígéri, hogy kárpótolja a községet; amennyivel később kezdett, annyival hamarabb fejezi be a koncertet. A kopott poén bejön. Kacagás, taps, megbocsátás.

Igaz, ami igaz, végül is állja a sarat derekasan; másfél óra egyhuzamban. Végigvezeti hallgatóságát a teljes életművön, a jelenben kezd és negyvenéves dalokkal zár, egykori KISZ-tábor-slágerekkel, igazi időutazó (én is csókolóztam valaha a dalaira; Szabolcs-Szatmár, Ibrány, komlószedés, szőlőkacsolás, Tisza-parti esték, Ha a Hold fent van az égen, még egy napnak vége…).

A pókfejű gyerek tojik a zenére, egy kék-sárga műanyag repülőgéppel szórakozik, összetekert gumiszalaggal lehet felhúzni a propellert, akkor az pörög, viszi a tarka szárnyas jószágot egy darabig, majd a gép eltűnik a közönség sűrűjében, a pókfejű apja meg nekilát előkeríteni, botladozik a tömegben a tömött műanyag zacskóval, és túlordítja a rockdübörgést: bocsika, nem láttak itt egy repülőgépet?

Ekkor tűnnek föl a koreaiak. Ünnepre öltözve jelennek meg a nézőtéren, a férfiakon sötét zakó, a nőkön decens kosztüm – nyilván tudatták velük, hogy a befogadó ország jelentős ünnepéről van szó, összeakadnak más koreaiakkal, derékból hajolva, két kezüket mellkasuk előtt összeérintve köszöntik egymást.

Demjén fakó hangon tesz néhány politikai megjegyzést, a következő számot úgy konferálja fel, mint különösen aktuális dalt, az elvétve érthető szövegtöredékekből felsejlik egy bátor bátorítás: ne félj, meg egy revelatív leleplezés: a király meztelen. Akinek füle van a hallásra, érteni véli, hogy kormányellenes megnyilatkozás tanúja volt. Aki ismeri a Demjén-életművet, az tudja is.

A taps nem több és nem kevesebb, mint az előző daloknál. Felbuzdulásnak nyoma sincs. Pedig a koreaiak nagyon figyelnek. Merev mosollyal nézik az énekest. Olyan abszurdak, hogy amikor megindulnak kifelé, a népnap közönsége utat nyit nekik. Bezzeg a pókfejű gyerek. Az nem vacakol. Van vér a pucájában, az hétszentség. Ad a sárgáknak. Megsorozza őket szappanbuborékkal. A koreaiak tovább mosolyognak. Egyikőjük, egy középkorú, szemüveges ember, talán hogy gesztust tegyen a bennszülötteknek, és tovább erősítse a faluszerte virágzó magyar-koreai kapcsolatokat, udvariasan meghajol a pókfejű kiskorú felé, az meg hirtelenjében felbátorodik, arcába nyomja a stukkert, lövi tovább, bele a pofájába, szemtől szembe, talán ordít is: ratatata, de nem hallani a Demjéntől. A buborékok szétpattannak a dioptriás üvegen, mely mögött a szem nem is rebben. Kultúrák találkozása.

Aztán tűzijáték.

Nem történt semmi. No news, good news.

Amiről nem esett szó: az állam, az alapítás, a király, a szent, az egyház. A pártok, a harcok, az etnikumok, a gárda, a rasszizmus, a polgárőrség, a rendőrség, a bíróság, az ügyészség, a jogállamiság. A lappangó gyűlölségek nem törtek felszínre, elpattantak néhány színes szappanbuborékban, a fővárosi művész viszketeg politikai megjegyzései leperegtek a közönségről. Béke volt, nyári szünet, panem et circenses, egy nap népnap. Sört kérek. Virslit mustárral. Főtt kukoricát. Még.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

1. Békés Pál: IRA Békés Pál IRA Jaj, dehogy. A címben található rövidítés...
2. Békés Pál: Két út Békés Pál Két út Volt ebben az útban némi...
3. Békés Pál: Retro Békés Pál Retro Halad az ember a 71-esen, az...
4. Békés Pál: Aranyháromszög Békés Pál Aranyháromszög A Pilóta kekszet nem hagyom. Az...
5. Békés Pál: Holger, a dán Békés Pál Holger, a dán Ha a Koppenhága közelében...