"A távolságot, mint üveggolyót…”
Ez az, amit Bálint Endre élete során (1914-1986) mindig megkapott. És vele a mindenünnen való elvágyódás, a permanens honvágy érzését: a zsidó árvaházból, a legkülönbözőbb kórházakból, a munkaszolgálatos század táborhelyeiről, az emigrációból. Ebből a távlatból váltak mitikus locusokká azok a szűkebb és tágabb helyszínek, közegek, ahonnét a festő kiűzetett, vagy kiűzte magát. Az Orczy utcai szülői ház, a Népliget, a vurstlik, spektákulumok és gyermekkori rácsodálkozások világa, a Haluskai tanya Szentendrén, a zsúfolt, vibráló, mégis egyetlen, Rottenbiller utcai otthon. A veszteség állandósult állapota. A képeken átmenetileg és végleg elveszített asszonyok arctalan sziluettjét sodorja az idő. Házat és hazát hazudok magamnak / és ablakokat, ahonnan kinézek, hogy / lássam azt, ami nincsen…” – írja Párizsban, ott, ahol festői pályája legtermékenyebb időszakát élte át 1957 és 1962 között, ott, ahol rajzok és montázsok "képében” először találkozott – még 1934-ben, húszévesen – az akkor már épp hazatért Vajda Lajossal. Vajdával, aki itthon, Szentendrén barátja, mentora, rokona lesz, s akit azután nagyon hamar, már 1941-ben el is veszít. A vajdai örökség azonban elkíséri, ha úgy tetszik, mindvégig kísérti a folyvást úton levő Bálintot. Rajzai, képei ott lapulnak az ötvenes években titkos (?) találkahellyé, valóságos kulturális katakombává lett Rottenbiller utcai lakás egyik díványának ágyneműtartójában. Szelleme, mint a százszor megrajzolt petróleumlámpa imbolygó fénye, ott pislákol a lakás minden művész lakójának és látogatójának közelibb vagy távolibb horizontján. A lámpa-cilinder az 1959-ben, a fény városában” festett nagyméretű Bálint-kép, a ?Honvágy” egyik legfontosabb motívuma is. Egyszerre utal Vajda törékeny mikrokozmoszára, kettőjük barátságára s arra a nyomorult kelet-közép-európai valóságra, melynek vonzását és taszítását mindketten átélték. Emlékül gyújtott örökmécses, idegenben. A komor oltárkép gyűrött egére a népligeti bábszínpadról útra kelt vándorlegény és a tékozló fiú archetípusát egyetemes szimbólumban egyesítő kóbor macska körvonalai rajzolódnak ki. Sandán tekint a távolban lüktető piros-fehér-zöld négyzetekre s a 2008 augusztusában a Falk Miksa utcai galériába lépő vendégekre.* Itt már jártam valaha”, mondhatnák ők, egy ugyancsak Párizsban festett, s itt most nem látható kép címével, hisz az életműben járatosak s a feledésre kevésbé hajlamosak számára sok minden ismerősnek tűnik. Azok a képek is, amelyeket a galéria s a külföldi tulajdonosok jóvoltából most először láthat a magyar közönség, s azok is, amelyeket a 20. századi magyar művészet múzeumi és irodalmi feldolgozásai, legpatinásabb gyűjteményei már integráltak. Bálint párizsi korszakának, a (festői) életmű zenitjének új, teljesebb képe körvonalazódik. Csak azért nem beszélhetünk legteljesebbről, mert a Nemzeti Galéria és a Kolozsváry-gyűjtemény kapitális darabjai hiányoznak ebből a válogatásból. A magángaléria – helyesen – nem vállalja át a muzeológia feladatait, ám hozzásegít azok teljesítéséhez. Nem pusztán a lappangó vagy ismeretlen képek bemutatásával, hanem – Bálinthoz méltóan – lokális és egyetemes közelítésével, egymásra montírozásával. Akár annak a kesernyés fölismerésnek az árán is, hogy az – általánosabb értelemben vett – távollét szükséges és szükségszerű állapot. Hisz kétségtelen, hogy a párizsi periódusban születtek azok a Bálint-képek, melyek a csak a magyar művészettörténet keretein belül értelmezhető "szentendreiség” stílusparadigmájához való karaktermeghatározó hozzájárulást jelentik. Ezért van az, hogy a kép felülete – legyen vászon vagy deszka – egyszerre érdes és bársonyos. (Vö. Radnóti: "…hol méz, hol áfonya.”) Ilyen az emlék természete. Bálint számára maga a módszer is emlék. Két évtizednyi távolságból nyúl vissza a konstruktív-szürrealista sematika harmincas évek közepén kifejlesztett módszeréhez, felismerve a Vajda által idő előtt elhagyott út lehetőségeit. Bálint szimbolikája azonban egyrészt konkrétabb (több az azonosítható "lelőhely”: sárospataki cégér, zsennyei gyertyatartó, szász női viselet, "cselédfolklór”), másrészt enigmatikusabb. A gyakran töredékes, integritásukat veszített formák a hiány és a többértelműség általános érzetét keltik. A konstruktív és a szürreális elem néha ellenpólusok képében mutatkozik. A szilárdnak tűnő architektúra tektonikus szigeteket alkot az álomalakzatok szürreálisan lebegő, omlatag közegében. A kép nemcsak formák, hanem korok, idősíkok, civilizációk, kulturális rétegek montázsa. A fragmentumok transzparens egymásra és egymásba szerkesztése az időt is áttetszővé teszi. Bálint alakjának homályba vesző kontúrja mintha újra élesedne.
Várkonyi György
* A lapnak e helyén általában a kortárs művészetről szóló szövegek olvashatók. A jelen, kivételes eljárás kiváltó oka az Erdész – Makláry Galériában rendezett Bálint Endre-kiállítás.
Kapcsolódó írások:
- Parászka Boróka: A távolságot nem kapod Parászka Boróka A távolságot nem kapod Kisszerűségek és nagyszerűségek...