Fáy Miklós
Mozart megnyílik
Nem, talán mégsem nagyképűsködnék. Nem nyílik meg, azt hiszem, ma már nem is bánom, hogy nem, de valami történik. Ártatlanul kezdődött, a hírrel, hogy Veszprémben játszani fogják a háromzongorás Mozart-versenyművet, Kocsis vezényel, és Ránkiék zongoráznak, a házaspár és a kisebbik gyermek. Erről eszembe jutott, hogy a darabot voltaképpen ismerem, volt az a jó kis Hungaroton-lemez az akkori hazai kiadványokra jellemző, nagyon hamar viharvertté váló borítóban. A fényképen három kamasz vagy majdnem kamasz, süt rájuk a nap, ahogyan a szabadban elhelyezett hangszer mögött ülnek, ronda színű pulóvert és inget viselnek, és övék a világ. 1972 az évszám. Ritkán látni zenei tehetséget képpé fogalmazva, de itt sikerült, ezek a fiúk valahogy ragyognak, minden okuk megvan rá, az a nevük, hogy Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és Schiff András. Jó lenne, persze, a képen nem látható zenei főszereplőt is megkérdezni róluk, milyenek voltak, és miért olyanok. De már réges-régen le vagyunk késve, Ferencsik János vezényelt a lemezen.
Próbáltam legalább most nem mulasztani, és Kocsist megkérdezni Ferencsikről, de nem sokat mondott, vagy nem jól kérdeztem. A munka eredetileg a Filharmóniai Társaság Zenekarával kezdődött, és Jancsovics Antal vezényelt, de aztán összeveszett zenekar és karmester, és helyette jött a lemezfelvételre az Állami Hangversenyzenekar és Ferencsik. Milyen volt Ferencsik? Nem akart megnevelni bennünket, mondta Kocsis, és hogy akármennyi vita volt vele egyébként (nem a lemez kapcsán) azért ugyanazok voltak az alapok, a zenéről ugyanúgy gondolkodtak valamennyien.
Tényleg jó lenne megkérdezni Ferencsiket, bár biztosan nem válaszolna, hogy mennyire ugyanúgy az az ugyanúgy, ott a lemez, hallgassam meg magam. Azon viszont csak annyit lehet érzékelni, hogy Ferencsik elegáns, vagy legalábbis félreáll, ez nem az ő interpretációja, csak a kíséretet vállalja, vaduljanak a vadak, ő nem szól bele. Csak azért kár, mert ha erőteljesebb a zenekari jelenlét, és ha szebben játszanának a muzsikusok, akkor ma ez a lemez lehetne az etalon.
Kicsit csalok csupán, valószínűleg nem lehetne etalon, mert a hangfelvétel technikai minősége biztosan zavaró lenne, nincs igazán tere a hangzásnak, nem lehet érzékelni, hogyan vannak elhelyezve a hangszerek. Egyébként sem túlságosan erős a konkurencia, alig-alig van komolyan vehető felvétel a háromzongorás versenyműből, inkább a kétzongorás változatot lehet hallani - de erről még lesz szó. Most még maradjunk egy pillanatra a Hanglemezgyár Rottenbiller utcai stúdiójában, ahol egy elegáns ellenvéleményt azért lehet hallani, és az ellenvéleményt ma helyeslően említi az, aki kiváltotta. Vagyis, Kocsist idézve: „Messzemenően igaza volt Tátrai Vili bácsinak, aki azt mondta, hogy nem tudjuk, mi az a menüett. Tényleg nem tudtuk. A stilizáció nem terjedhet ki a tempó ilyen mérvű megváltoztatására. Ifjú titánokként mi nagyon bíztunk a magunk igazában, és tulajdonképpen anarchista, antidemokratikus gondolkodást képviseltünk abban az időben, amely tökéletesen negligálta mások véleményét." Az idézet végén látom a buzgó középszer szapora bólogatását és felemelt szemöldökű csodálkozását: mi végre ez a múlt idő? De hiába minden, mi csak maradjunk a múltban, 1972-ben, vagy 1776 telén, Salzburgban, ahol Mozart éppen megrendelésre dolgozik.
A megrendelő Lodron grófné, a mű pedig versenymű, három zongorára. A másik két szólam a két grófi lánynak készül, de sajnos az egyik nem tud jól zongorázni, szoros a gúzs, értelme is legyen, és játszható is. Ahhoz persze mi, utókor már hozzászoktunk, hogy ezeket a feladatokat a zene történetében Mozart oldja meg legjobban, most sincs másképp. Az némileg meglepő, hogy Mozart maga is büszke volt a darabra, örült, ha máshol is eljátszották, illetve készített egy változatot két zongorára is. Ez az, amit ma gyakrabban játszanak (de nem azonos a nagy kétzongorás versenyművel), így aztán észre sem vesszük, és benne van a fejünk a hurokban. Ha Mozart az, aki legszebben táncol gúzsba kötve, akkor hogyan lehetséges, hogy a háromzongorás versenymű lényegében veszteség nélkül is előadható két zongorán? Mert így van, a mű két zongorán is teljesnek hat, és ha, mondjuk, a legismertebb felvételével vetjük össze, a Murray Perahia és Radu Lupu szólójával készített lemezzel, még az a meglepetés is érhet bennünket, hogy Perahiáék az utolsó tételt gyorsabban játsszák a magyaroknál. Ha van valami baj a Hungaroton-lemez utolsó tételével és a menüettel, az feltehetően nem a tempó, hanem inkább valami szögletesség, a könnyedség hiánya vagy inkább másként értelmezése, hiszen nem ólmos a finálé, csak nem táncléptekben könnyed, hanem a derűje harsány.
Meg kell szabadulnunk egy másik zongoraverseny árnyékától, az Esz-dúr kétzongorás koncerttől, amely nagy mű, még Mozarthoz képest is nagy. Megesik ez a két hangszerre írott Mozart-versenyművekkel, a hegedűre és brácsára készült Sinfonia concertante is különösen fontos darab, a Fuvola-hárfaverseny ugyancsak. Az Esz-dúr kétzongorás verseny, amely többnyire egy lemezre is kerül az F-dúr darabbal, akár két-, akár háromzongorás változatban játsszák, egyszerűen elnyomja az utóbbit. Az Esz-dúr darab mély és mégis sugárzóan tiszta, átlátható és egyszerű, nagy zene, közben mégis könnyen megjegyezhető, a dallamai ott maradnak a fülben. Az F-dúr darab nem tud versenyezni vele. Lendületes az első tétel, de a pattogós kezdet könnyen félreérthető, mintha csak valami indulót hallanánk. A második tétel dallama szokatlanul hosszú, nem kedvez a zenét fütyörészve élvezőknek, mert mindig újabb fordulat jön, az átlagosnál jobb zenei memória kell a pontos felidézéséhez. A harmadik tétel is meglepő, pedig nagyon behízelgően indul, mintha most akarná a rokonszenvezőket kárpótolni Mozart. Jön a menüett, játék az élet, de annyira játékos, hogy egy idő után nem tudjuk követni a szabályokat, úgy tűnik, megvan, mikor lesz vége, de ott váratlanul folytatás következik, és amikor azt hinnénk, hogy talán tényleg benne van ebben egy újabb kör, Mozart vállat von, és leteszi a pontot, ennyit akart mondani. Akárhogy is nézzük, még csak húszéves, nem tud foglalkozni önmaga klasszikusságával.
De hát pont ezért lehet nagyon szeretni a lemezt. Hogy akik játsszák, körülbelül húszévesek, Ránki huszonegy, Schiff tizenkilenc, és ezt a pimaszságot... - mondanám, de nem jól mondom, mert a pimaszságban tudatosság is van, ebben pedig éppen az nincs, csak az öntudatlan, de felszabadult tehetség. Szóval ezt a tehetséget nemcsak értik, hanem éppen élik, így amikor a harmadik tételben ahhoz a részhez érnek, ahol be kellene fejeződnie a darabnak, de egy fordulattal tovább folytatódik, ezt a fordulatot olyan szinte disszonáns keménységgel játsszák, mintha éppen farba billentenék a hallgatót, kis hülye, bedőltél.
Ha esetleg a lekishülyézés nem elegendő ahhoz, hogy igazán megszeresse valaki ezt a művet és ezt a lemezt, akkor még mindig ott van a második tétel. A hosszú dallam, amely megszólal a zenekaron, aztán megszólal a zongorákon. Inkább két zongorán, mint hármon, a harmadik nagyon keveset tesz csak hozzá a zenéhez. Kocsis az első zongora, Schiff a harmadik, és Kocsis szerint akkor ez egyáltalán nem volt probléma. Ha nem az, akkor miért nincs fordítva, kérdeztem, de talán lehetett volna. Nem ez a fontos, hanem hogy akármilyen szép a dallam, mintha a tétel lényege nem benne lenne, hanem abban a kis zenélőórás, gilingalangozó részben, amely ott a 33 ütemnél kezdődik, és ahol a két zongora hirtelen zavarba ejtő közelségbe kerül egymáshoz. Nem válik eggyé, hiszen éppen az a lényeg, hogy meg kell maradniuk kettőnek, de ugyanazt kell mondaniuk. Miközben ott a harmadik hangszer és játékos, aki ebből végig kimarad. Mintha a felnőttek beszélnének, és köztük ott a gyerek, aki még nem szól hozzá, nem a gondolkodásban intim a kapcsolat vele. Nyilván ezért is ajándék, ha van család, amely játszani tudja a darabot, mert mintha itt valóban erről volna szó.
Amikor a kadenciában visszatér ez a motívum, akkor kifejezetten szárazon, mechanikusan szólal meg ezen a felvételen, mintha valahogy a hangzással is ki akarnák emelni a muzsikusok, hogy itt van a lényeg, erről szól ez a zene, csak nem teszik meg azt a szívességet, hogy könnyítsenek a helyzeten, és ez legyen a leglágyabb rész, hanem éppen ellenkezőleg, itt keményítenek. Mintha azt zongoráznák, hogy ha fontosat akarunk mondani, nem szabad közben bőgni. Ami vagy igaz, vagy nem. De most éppen igaz.
Mozart: Piano Concertos. Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel Ferencsik János. Hungaroton, 1972-2001.