Bán Zsófia
Hatalmat a képzeletnek
You may say that I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the world will live as one
Lennon: Imagine, 1971
A Pixel Galériában, a spirális architektúrán 20 képernyőn szó szerint fel-, azaz felfele csigázó Vörös vonal című kiállítás (kurátor: Július Gyula) egészen új értelmet ad az egyéni, szóló kiállítás fogalmának, amennyiben a szólót duó, azaz két művész performálja. A kenyai születésű, félig német (újabb felezés) Ingrid Mwangi és a német Robert Hutter 2005 óta sajátos kollektívaként új életművet kreáltak maguknak, amenynyiben egyéni művészi identitásukat feladva egy közös identitást kreáltak, amelyben a kettejük múltbeli, jelenbeli és még létrehozandó munkáit közös alkotásként, azaz egyetlen életmű részeként, egyetlen alkotó munkásságaként hirdetik. A honlapjukon közzétett, „The Collective Idea. Reflections on the retrospective formation of a collective" című szövegben azt fejtik ki, hogy ezzel a gesztussal eredendő elválaszthatatlanságuk ideáját performálják, ami híven fejezi ki elképzelt valóságukat. Vagyis e képzeletbeli valóságból kivételesen egy nagyon is kézzelfogható és valós következményekkel járó valóságot hoznak létre. Ugyanis ez a visszamenőlegesen is érvényes gesztus - melynek egyik következménye, hogy újraszignálják korábbi munkáikat - természetesen a legkülönbözőbb jogi, gazdasági és esztétikai kérdéseket, problémákat veti fel. „Avval, hogy mindkettőnk nevével újraszignáljuk korábbi munkáinkat, újraírjuk a történelmet. A történelem nem állandó. Folyamatosan átírják, újraértelmezik, vagy még inkább, újraalkotják. Avval az elhatározásunkkal, hogy újraírjuk a múltunkat, a múlt átmeneti természetére reflektálunk" - írja MwangiHutter. Sajátos hátterükből, konstellációjukból adódóan, az egyesülés gesztusával egyúttal nyilvánvalóan a nemi, faji és kulturális egyenlőség ideáját is performálják. Konceptuális aktusukkal itt híven követik a posztmodern művészet impulzusát, amennyiben a képzelet erejével létrehoznak valamit, ami nem a létező világ tükrözésére szolgál - hiszen a létező világban ezek az egyenlőségek nem léteznek -, hanem hozzáad valamit a létező világhoz, annak részévé válik, s ezáltal, ha mégoly csekély mértékben is, megváltoztatja.
S talán éppen ez az egyéni, művészi és társadalmi szinten egyaránt érzékelhető változtatási szándék az a vörös vonal, ami végighúzódik a kiállításon. Az elmúlt 15 év munkái közül válogatott videoművek valamilyen formában mind a testre fokuszálnak, hiszen az egyén hol is kezdhetné a változtatás folyamatát, ha nem a saját közvetlen valósága, azaz a test szintjén? A 2005-ös Fejbőr (Headskin) például két szinkronizált videót mutat, amelyeken Mwangi és Hutter feje (a művész két feje) látható hátulról, amint fokozatosan leborotválódik róla a haj, először félbe, aztán negyedbe, aztán nyolcadokra vágva tűnik el, aminek során fokozatosan láthatóvá válik a testnek egy amúgy láthatatlan, s ezért fokozottan kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek látszó része. Eközben dialógusfragmentumokat lehet hallani, amelyek az afrikai, illetve európai identitásra, felelősségre, felejtésre, emlékezésre utalnak. A video mindenekelőtt a konkrét és metaforikus feltárás aktusára irányítja a figyelmet, miközben a változó hajalakzatokkal esztétikai élményt is nyújt, ami a félelem és kiszolgáltatottság érzetével párosul. A cím és maga a mű egyúttal elegáns inverze, azaz kritikája mindannak, ami a „bőrfejűség" fogalmához (úm. rasszizmus, erőszak, tudatlanság) párosul. A Maszkvágás című kettős loopon (2003) Mwangi feje látható két egymás melletti monitoron. Az egyiken, hangsúlyosan afrikai fonatait minduntalan az arca elé kötözi, mintegy maszkot formálva belőlük és eltakarva az arcát, s mikor elkészül vele, szétrázza a fonatokat és újrakezdi. A másikon pedig levágja a fonatokat, minek következtében feje kitűnik a képből, s csak a mögötte lévő szürke kőfalat látjuk, majd újraindul a hajvágás. A mű az afrikai identitással, illetve az afrikai identitással, image-dzsel kapcsolatos sztereotípiákat, valamint az afrikaisággal, illetve megcélzott európaisággal kapcsolatos, elvárt kép problematikáját vizsgálja - megint csak megejtő egyszerűséggel és eleganciával. A 2007-es Visszajátszás c. videón Robert Hutter hangsúlyosan fehér háta látható, mely hátra tinta nélkül, olyasfajta véres strigulákat karcoltak (négy függőleges és egy ezeket áthúzó ötödik), amelyekkel valamit számolni szoktak, mintha e fehér háton valamiféle el-, illetve leszámolást látnánk. Ekkor - a videót visszafele lejátszva - megjelenik egy fekete kéz (Jimmy Ogonga afrikai művész közreműködésével), amelyik a tetoválógépet a karcolásokon akkurátusan végigvezetve eltünteti, azaz begyógyítja a sebeket. Az inverzió itt, egy másik formában, megint csak fontos szerepet kap, nemcsak a visszajátszás okán, hanem azért is, mert itt a sebeket - a szokásos felfogással ellentétben - nem a fekete, hanem a fehér ember/test szenvedi el, s a fekete segít a feldolgozásban, illetve gyógyulásban. A mű erőteljesen s egyúttal plasztikusan fogalmazza meg a közös erőfeszítés, az együttműködés, a gyógyulás, a feldolgozás folyamatát kísérő szükségszerű fájdalom és alázat érzetét. S megint csak hallgatólagos, de nagyon is érzékelhető módon a 20. század kultúrájába és történelmébe bevésődött bizonyos toposzoknak, illetve traumáknak, mint például Kafka Fegyenctelepének vagy a holokausztnak inverzét nyújtja. Ám az inverzió nyilvánvalóan nem semmissé tétel, nem felejtés, hiszen a sebeken való aprólékos végigmenés kemény munka mindkét fél számára, mely folyamat maga kitörölhetetlenül, megsemmisíthetetlenül beleivódik a bőrbe/testbe/gondolkodásba/kultúrába. A fényben látni című, 2002-es munka is a változásról, a változtatásról szól, egész pontosan a test - itt: az arc - módosulásain követhető belső, érzelmi változásról. A monitor kékes fényében fürdő arcokat látunk, arcokat, amelyeknek kifejezése a monitoron látottakra reagál. A művész hat embert kért fel, hogy a médiában közzétett, különösen erőszakos képsorokat nézzen végig, s eközben a kamera az ő érzelmi reakcióikat veszi és közvetíti felénk, akik viszont őket nézzük. Az ő fájdalmukkal szemközt mi legalább olyan tehetetlenek vagyunk, mint ők, akik azokat a bizonyos, számunkra láthatatlan képsorokat nézik. A szenvedés itt megint csak valamiképp megtestesül, s szembesít azzal, hogy a mások fájdalmával szemben mennyire tehetetlenek vagyunk. Ám egyúttal azt is kifejezi, hogy ha e tehetetlenségérzet kapcsán létrejön egyfajta frusztráció vagy saját fájdalom, akkor máris változott valami, még ha a világ számára alig érzékelhetően is. Elindul egy folyamat, ami láncreakciószerűen mozgatja meg azokat, akik valamilyen módon a folyamat részeseivé válnak. Ugyanakkor azt is megfogalmazza, hogy a médiafelvételeken láthatók, valamint a mű monitorján láthatók és a mi fájdalmunk természetesen sohasem lehet ugyanaz. Ám éppen a fájdalom átfogalmazódása, transzponálása az, ami adott esetben valamiféle változásra irányuló energiát generálhat.
Azt lehet mondani, hogy IngridMwangiRobertHutter műveit minden szinten a kollektivitás ideája hatja át. Egyrészt azzal, hogy művészetükben - azaz nem csak privát, hanem publikus módon is - ketten egyek lettek, s ezáltal valóságossá tettek valamit, ami eredetileg csak mentálisan és érzelmileg létezett. Miként azt manifesztumszerű szövegükben megfogalmazták, „...szükségessé válik, hogy ne csak reflektáljunk arra, amit a társadalom ránk kényszerít, hanem mi is rákényszerítsük a társadalomra saját valóságunkat". A kollektivitás ideája az életmű központi motívuma, a test által is megképződik, hiszen éppen a test az a legkisebb közös többszörös, amellyel egy közös, univerzális, kollektív nyelvet lehet kidolgozni, azt a nyelvet, amelyet minden ember beszél. Éppen ezért, művészetük leginkább a (kortárs) táncművészettel hozható öszszefüggésbe, és nem véletlen, hogy a bemutatott művek között több olyan van, amelyik valamilyen performanszot örökít meg, amelyben a művész teste mintegy a kommunikáció, a szellem és az energia médiumaként jelenik meg (lásd pl. A pusztítás éneke c. 2005-ös művet, amelyben Mwangi egyfajta transszerű állapotban közvetíti az őt körülülő és őt néző közönségnek a testéből áradó emocionális tartalmakat). És természetesen a kollektivitás elvének jegyében fogalmazódik meg a legtöbb mű központi gondolata, amit más szóval talán a szolidaritás fogalmával lehetne legjobban kifejezni. MwangiHutter műve a modern, az avantgárd és a posztmodern elemek sajátos, érvényes keverékét nyújtja; az új média nyelvén fogalmazza újra azt, amit Lennon annak idején az Imagine című számában tett a világörökség részévé. De persze mondhattam volna a Give Peace a Chance-et is, amelynek eredeti kéziratát, véletlenül vagy sem, de épp idén, 68 évfordulóján árverezett el a londoni Christie's aukciós ház 833 654 dollárért. Most akkor megvettük vagy eladtuk? Ez itt, a kiállításon is, a feltett kérdés.
Ingrid Mwangi - Robert Hutter: Vörös vonal - videomunkák. Millenáris, Pixel Galéria, 2008. június 7. - augusztus 20.