Rainer M. János
Jövőre húszéves lesz a magyar rendszerváltás - vagy mikor is? Mert a rendszerváltó folyamatok, meglehet, már az előző évben, sőt ha jobban meggondoljuk, évekkel korábban megkezdődtek. Lezárulni pedig sokak szerint máig sem zárultak le, de mindenképpen tovább tartottak 1989-nél. A rendszerváltás nem is magyar történet, s ha a ma átmeneti országoknak nevezett térséget vesszük, akkor legalább 1990-ig tartott, ha még tágabban - ami ajánlatos -, akkor 1991-nél, a Szovjetunió felbomlásánál korábbi dátum szóba sem jöhet.
Lehetséges tehát, hogy kiterjedt rendszerváltó diskurzus előtt állunk, s lehet találgatni, vajon a húszéves távlat, a kerek évforduló milyen impulzust ad a rendszerváltásról szóló emlékezetnek. Ad-e egyáltalán, s ha netán igen, az a beszélgetés hogyan, miképp folyik majd. A történeti megismerés Magyarországon érdekes módon már eddig is több jelentős művet hozott létre (a Bozóki András főszerkesztette A rendszerváltás forgatókönyve sok kötetét, Romsics Ignác, Ripp Zoltán összefoglalóit). Ezek általában nagy, összefoglaló politikai történetek. Érdekes módon úgy tűnik, a részletek kimunkálásához csak most lát neki a történeti emlékezet.
Ha az emlékezeti munka új szakaszát olyan eredmények fémjelzik majd, mint Oplatka András könyve az 1989-es szeptemberi határnyitásról, akkor izgalmas és érdekes beszélgetésben lesz részünk, amibe érdemes bekapcsolódni. Tegyük is félre kétségeinket, hogy így lesz-e - mert kétségek azért akadhatnak -, és képzeljük el a magyar rendszerváltás egyes mozzanatai rekonstrukciós kísérletét úgy, ahogyan Oplatka András javasolja. Ŕ la Andreas Oplatka.
A jelenkor történelmével hivatásszerűen foglalkozók gyakori élménye volt az elmúlt tizenöt-húsz évben, hogy a határt átlépve más nyelven, más fogalmakkal, más légkörben beszélnek ugyanarról. Oplatka András mindenekelőtt ezt a nyelvi-gondolati keretet javasolja, illetve hozza be Magyarországra, amelyben történelmi, sőt féltörténelmi események mindenekelőtt a vizsgálat tárgyai, a vizsgálat felvetette megoldandó problémák, és semmiképpen sem harci kérdések. A most 66 éves szerző kamaszként hagyta el Magyarországot 1956-ban, Bécsben és Zürichben tanult germanisztikát és történelmet, s évtizedeken át a Neue Zürcher Zeitung külföldi tudósítójaként, külpolitikai szakírójaként, végül külpolitikai szerkesztőjeként dolgozott. Egy világhírű lap mérték- és jellegadó személyisége volt, olyan lapé, amelynek a világ bármely problémájáról alkotott képe maga volt a mérték üzleti, politikai és értelmiségi körökben, világszerte. Oplatkát ezen belül is kiemelkedő szakértőként tartották számon kelet-európai s kivált szovjet ügyekben - hosszú időt töltött lapja tudósítójaként Moszkvában is. Budapesten és Magyarországon itthon maradt, ám ugyanakkor kívül is, nem a magyarságon, hanem annak régebbi és újabb keletű belső frontvonalain. Mostani könyve is (ahogyan a néhány évvel ezelőtt írott Széchenyi-életrajza) először németül látott napvilágot, bár alig előzte meg a szerző saját fordításában megjelent magyart. Oplatka receptje - ha már a rendszerváltásról beszélők nem tölthetnek el elébb hosszabb-rövidebb időt Svájcban és az NZZ-nél - mindenekelőtt a külső szemlélő nézőpontját ajánlja. Olyan haditudósítóét, aki nem részese egyik szemben álló fél propagandagépezetének sem. Saját szemének és fülének hisz, saját egészséges ítéletében bízik.
Aki egyszer is látta Oplatka Andrást, annak alighanem az elegancia jutott róla eszébe. Megjelenés, öltözködés, tartás, fogalmazás és gesztusok tekintetében egyaránt. Az Egy döntés története elegáns könyv. Nem abban az értelemben, ahogyan ezt a fogalmat a mai romlott köznyelv érti, éppen ellenkezőleg. Elegáns, mert egyszerű, puritán és világos. Nem feltűnni igyekszik, például azzal, hogy dagályos vagy tudálékos magyarázattal önt nyakon ország és világ, kommunizmus és rendszerváltás végső kérdéseiről. Oplatkát egyszerűen az érdekelte, mi vezetett az 1989. szeptember 11-ére virradó éjszaka euforikus jeleneteihez a hegyeshalmi határállomáson, amikor a hetek óta Magyarországon rostokoló keletnémet állampolgárok tízezres tömege útnak indulhatott Nyugatnak. Kezdhette volna Ádámnál-Évánál, 1945-nél, 1949-nél, 1956-nál. Nem tette - úgy gondolta, hogy a történet érthető a közvetlen előzmények bemutatásával is. Jelen esetben a nyugati határon húzódó műszaki zár megszüntetésével, meg annak szikáran megrajzolt külpolitikai kontextusával. Történetének megannyi kisebb és nagyobb szereplője van, de nem bonyolódott hosszadalmas életrajzi fejtegetésekbe, hanem a legfontosabb személyeket jellemezte csupán, takarékosan, de találóan. Nem követte nyomon őket sem minden cselekedetükben percről percre, csak a döntésben játszott szerepüket jelenítette meg. Azt viszont minuciózus pontossággal próbálta feltárni, s ezzel igen sokat mondott ezekről az emberekről és életutakról.
A história szó eredeti görög jelentése olyan beszámoló, amely kutatáson, vizsgálaton, kérdezősködésen, nyomozáson alapul. Nem gondolnám, hogy Oplatka Andrásnak különösebb problémái lennének saját identitásával; ha kérdezik, bizonnyal azt válaszolja, hogy ő újságíró. Könyve azonban - legalább ennyire egyszerűen - história, ahol a szöveget historikus hozza létre. A szó archaikus értelmezésébe magától értetődően foglaltatott szövegek ismerete és szóbeliség, vagyis tanúk vagy egyszerűen tudó(s) emberek kikérdezése. Jelen és múlt határán a vérbeli historikus ugyanezt teszi, ahogyan Oplatka András is ezt tette. Megismert minden magyar és német levéltári forrást. Sőt nem levéltáriakat is: egyszemélyes magyar Freedom of Information akcióval a Külügyminisztérium irattárában őrzött dokumentumokat is felhasznált, továbbá elolvashatta Németh Miklós volt miniszterelnök olyan iratait, amelyeket - vagy másolatukat? - maga Németh tartott meg... És készített félszáznál több interjút maga, többek között a hazai kulcsszereplőkkel, Németh Miklóssal, Horn Gyulával, Horváth István volt belügyminiszterrel és Horváth István volt bonni nagykövettel, de határőrparancsnokokkal, vöröskeresztes aktivistákkal, politikai tanácsadókkal, szürke eminenciásokkal is. Külföldi beszélgetőpartnerei között volt Hans-Dietrich Genscher, Franz Vranitzky, Alekszandr Jakovlev, keletnémet Politbüró-tag és budapesti nagykövet, továbbá Mihail Gorbacsov, bár ő mintha nem sok mindenre emlékezett volna. Felhasznált több tucat interjút másoktól, köztük az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában féltve őrzött Grósz Károly- és Horváth István (belügyminiszter)-interjút. Hogy mindent elolvasott, ami a témában megjelent, magától értetődik.
Az eset a magyar rendszerváltás legnagyobb nemzetközi figyelmet kiváltó mozzanata volt. Talán az sem túlzás, hogy az egyetlen: amiben Magyarország különleges volt (például a közelmúlt története mint rendszerváltó tényező), azt kívül nehezen értették, vagy túlságosan leegyszerűsítették. Más sajátos vonások a régió átmenetének közös történetébe simultak. A határnyitás azonban kitörölhetetlenül rögzült az átmenet egyik világtörténeti eredményének, a német egység helyreállításának képletébe. Megkerülhetetlen előtörténetté vált az átmenet legerősebb, szimbolikus médiahistóriájában, a berlini fal leomlásáéban. Ez bárkit hajlamossá tehetne pátoszra, bombasztikus ábrázolásra, vagy legalább arra, hogy néhány addig ismeretlen dokumentum birtokában zsebében érezze a világtörténelem fordulatát új megvilágításba helyező (vagyis: fénylő) bölcsek kövét.
Oplatkát nem. Nála egyetlen dokumentum és/vagy szóbeli közlés sem világít, pláne önmagában. Szétszedi őket, összerakja. Kifejlett bürokratikus rendszerek lenyomataival dolgozik, de jól tudja, hogy ezekben a papírtúltermelés csak másodlagos jellemző - nála is fontosabb az informalitás. A bürokratikus rendszer válságának időszakában meg különleges ellenszenv vesz erőt a bürokratákon a papírok iránt. Valósággal irtóznak tőle. Nem meglepő, hogy a döntés két legfontosabb mozzanatáról, egy 1989. augusztus 22-i budapesti tanácskozásról és egy 25-i magyar-német titkos csúcsról a Bonn melletti Gymnichben vagy semmiféle írásos feljegyzés nem készült (az elsőről), vagy ha mégis (a másodikról), akkor az semmit sem tartalmaz a valóban elhangzottakról. Az elsőn hatan, a másodikon öten vettek részt. Oplatka kifaggatott mindenkit, akit csak lehetett; ha mégsem, talált tőlük visszaemlékezést, némelyektől többet is. Az összevetés eredménye nem meglepő: még abban sem egyeznek, hogy a szóban forgó két esemény mikor is történt valójában, a tartalmi kérdésekben pedig teljességgel ellentmondanak egymásnak. A könyv bevezetője előre bocsátja, hogy némely mozzanatot semmiképpen sem tud minden tekintetben tisztázni. Ehhez képest mégsem hagy túl sok kétséget. Addig elemzi dokumentumait, addig szembesíti - persze csak papíron - tanúit, amíg megjelöli a legvalószínűbb változatot.
Hasonló körültekintés jellemzi Oplatka végkövetkeztetéseit is. A magyar határnyitás nem volt jéghegy, amely meglékelte a szovjet rendszer hajóját. A korhadt jármű amúgy is elsüllyedt volna. Ám inkább utóbb, mint előbb; a magyar határnyitás, ahogy a szerző fogalmaz, „még röviddel előbb elképzelhetetlen mértékben gyorsította fel a folyamatot" (263. o.). Gyerekjáték lett volna számára, hogy azt a szeptemberi napot feloldja az európai politikában. De Oplatka számára a nyitás magyar történet volt, így még legközvetlenebb, vagyis német szereplői és kísérő eseményei is csupán a megértést szolgáló háttérben maradnak. Amit az összeomlás felé lavírozó keletnémet pártvezetésről, a szemüknek-fülüknek hinni nem akaró nyugatnémet politikusokról (akik azért az ügyben össznémet érdekek mellett egy kis pártpecsenyét is szívesen sütögettek, ki-ki a magáét) megtudunk, így is nagyon világos, érthető és elegendő. Elegáns.
Ez a magyar történet egy politikai döntésről szól, főszereplői tehát olyan politikusok, akik 1989 nyarán döntési helyzetben voltak. Oplatka nem mondja, hogy ők a rendszerváltás főszereplői - de ezt ők csinálták. S ez nem csekélység: a határnyitás a rendszerváltás nagy pozitív történetében is különleges fénypont, sikersztori. Felelősei, mondja Oplatka, helyesen döntöttek, és jól hajtották végre: ahogy egy kis állam vezetői tehetik abban a különleges és ritka helyzetben, amikor befolyásolhatják a világtörténelmet. Ezt nyilván nehéz lesz majd némelyeknek elismerni a húszéves évfordulón olyan személyiségekről, akik egyebekben a magyar reformkommunizmus utolsó fejezetét írták. Oplatkának nem nehéz; mellesleg a döntés körüli hezitálás, az alkalmazott retorika metsző pontossággal rajzolja ki ennek az amúgy praxisorientált politikai gondolkodásnak a portréját. A könyv világossá teszi, hogyan került át a döntéshozatal centruma a teljesen dezorientált pártból 1989 tavaszán a kormányba, azon belül pedig az egyes issue-kat eldöntő informális körökbe, ebben a dologban például Németh, Horváth és Horn triászába. Oplatka nagyon meggyőzően érvel amellett, hogy az abszolút főszereplő hármójuk között Németh Miklós volt, aki azonban ellentétben Horn Gyulával nem fordított gondot arra, hogy imidzsét építse. Oplatka az erre vonatkozó fejtegetéseit rendkívül gondosan fogalmazta meg, mérlegre tette a visszaemlékezések minden odavetett mondatát, s mindvégig higgadt maradt. Amit Némethről mond, bízvást elhihetjük. Hogy a kitüntetéseket ezzel szemben ki kapta, ezt meg jól tudjuk. A historikust azonban nem érdeklik ezek a rendjelek és az oklevelek, hiszen azok nem részei az ő vizsgálódásának. Oplatka oknyomozása nem emeli fel Horn verzióit, amelyek furcsa mód magukban állnak, még az őt kitüntetgetők is másképp tudják, mi történt. Elegánsan oda rendeli őket, ahová valók: lábjegyzetbe.
Oplatka András: Egy döntés története. Magyar határnyitás - 1989. szeptember 11. nulla óra. Budapest, 2008, Helikon, 340 oldal, 3990 forint.