Parászka Boróka
Kora tavasszal majdnem négy órát beszélgettem egy nagyon kedves barátommal Budapesten. Igazi baráti beszélgetés volt, rituális. Ezekre a találkozókra mindig sor kerül, ha Budapestre járok, mindig van négy-öt ember, akiket felkeresek, akikkel végigbeszéljük azt, amit végig kell beszélni, megisszuk a kötelező kávékat, teákat. Rendszerint nem én mesélek: Budapest az elmagányosodó emberek városa, vagy inkább falva. Szinte mindenki mindent tud egymásról, szinte senki semmit nem beszél egymással. Én, a messziről jött ember vagyok az alkalom és a lehetőség a beszélgetésre, a személyes kontaktusra. Furcsán billegnek ezek a beszélgetések a személyes és a közügyek között. A „na és mi újság nálatok?"-tól (Nálunk? Kiknél? Milyen homogén teret és közeget vizionálhatnak mögém, ott nálatok Erdélyben?) az „és azt hallottad, hogy itt mi történik?"-ig. Nehéz kezelni ezt a képlékeny határt, ha az ember eléggé érzékeny, a közbeszélgetésekben is túl közel kerül a magánemberhez. Ha eléggé figyelmes, akkor a magánemberben is felismeri-leleplezi a nyilvános igyekezetet, érdekkalkulációt. Nyitott teátrum, sok-sok elsietve felvitt maszk, kapkodva összeszedett jelmez.
Az előbb említett maratoni beszélgetésen minden szóba jött: magyar kultúrpolitika, Erdély, uniós folyamatok, távol-keleti filmművészet, magántörténetek. Beszélgetőpartnerem mintegy apropóra elmondja, hogy nem szereti a gyerekeket, legfennebb az egyetemistákat. Nem tud mit kezdeni velük, nincs mondanivalója a számukra, és nem érdekli, amit a gyerekek mondani tudnak. Más világ. Van valahol egy gyereke, mondta hirtelen, többéves ismeretség után, de nem tartja vele a kapcsolatot, véletlen gyerek, valahogy így fogalmaz. A négyórás beszélgetés két, de legfennebb három mondatában benne volt egy egész élet, pontosabban több élet. Rám zúdultak a mondatok, és én nem tudtam válaszolni rájuk. Ide már nem fértek be a figyelmes panelek, amelyekre beszélgetőpartnereim igényt tartanak, amelyekkel nem mondok se túl sokat, se túl keveset, és amelyek épp elegendőek ahhoz, hogy jelezzem: figyelek, jelen vagyok. - Nem szereti a gyerekeket, mit is tehetnénk, mit is tehetnénk? - zakatolt bennem, morzsolgattam a szavakat. Hát nem szereti. Ez egy ilyen világ, nem szereti. Az ő ügye, az ő élete. Vajon melyek a valódi budapesti magántörténetek? Hogyan lehet a díszletek mögé lesni ebben a csupa paraván városban?
Végül nem válaszoltam semmit, a szokásos figyelemjelző töltelékszavak is elmaradtak. Mit is válaszolhattam volna? Hogy túl az olyannyiszor végigbeszélt köztörténeteken mégiscsak ezek a magándöntések a fontosak? Ezeknek a miértjei az igazán meghatározók? Ez az a pont, sok átbeszélt év után, ahol tényleg megismerhetnénk egymást? Hogy mért nem szereti a gyerekeket? Vagy ítélkezni kéne? Azt mondani, hogy én meg szeretem őket? El lehetne merengeni azon, hogy mennyire üres mondat a „szeretni a gyerekeket" vagy a „nem szeretni a gyerekeket" formula. Mondhattam volna azt is, minden átmenet nélkül, hogy „nahát, én meg a harmadik gyerekemet várom, hát nem látja?". De nem mondtam, mert nyilván nem látta. Akkor még nem is értettem igazán, hogy miért nem.
Azt gondoltam, hogy a magánéletnek ezt a legbensőbb határát nem kell átlépni. Budapest, a magyar köztér egy ilyen hely, ahol mindenki őrzi a saját közszerepét, a bensőségesség, az önfeltárás a közös teázások meghittségére szorítkozik, két-három havonta egyszer.
Nem voltam őszinte, sem magamhoz, sem máshoz. Nem azért hallgattam el, mert tiszteletben tartottam a helyi játékszabályokat, alkalmazkodtam a budapesti mimikrihez. Azért hallgattam el, mert féltem. Másodéves egyetemistaként szültem az első gyerekem, akkor, amikor egy neves színházi rendező, családi ismerős, valahol a Nyugati és a Deák tér között, a metróban, a szeren lógva elmagyarázta, hogy elrontottam az életem. Vagy szakma, vagy gyerek. És aztán, nem sokkal ezután, egyik kedvenc tanárom is tartott egy röpelőadást az egyetemi folyosón erről. Sírva toltam magam előtt a babakocsit, valahol az Astoria körül bolyongva, támasztottam az épületek falát, huszonkét évesen felkészületlenül ért ez a kíméletlenül tudomásomra hozott szabály: ez nem a gyerekek városa. A dac - természetesen - azon nyomban feltámadt bennem. Huszonnégy évesen megszületett a második fiam, leállamvizsgáztam. Soha többet nem beszéltem a gyerekeimről „a szakmában", „nyilvánosan" senkinek. Hazamentem „nálatok Erdélybe". Az első, amire „nálunk" megtanítottak, hogy ez nem Magyarország, nem olyan nyitottak az emberek, mint ott. Ez a férfiak világa, amelyben ha van helye egyáltalán nőnek, akkor csakis a magányos, család nélküli, kellőképpen edzett nők állhatják a sarat. Második terhességemet már megtanultam titokban tartani, és úgy dolgozni közben, mint a „rendes", gyermektelen emberek, és megtanultam kettős életet élni: egy gyermekes és egy gyermektelen ember életét. Ez a mimikri adott biztonságot - sokáig így gondoltam.
Idén júliusban megszületett a harmadik fiam. A marosvásárhelyi egyetemi klinika nyolcadik emeletén feküdtem három hétig: a szülészet belső életét figyeltem napokon át. Időnként csengett a telefonom: ezek alatt a napok alatt látogatott Fodor Gábor és az SZDSZ küldöttsége Erdélybe (Kóka Kolozsváron kezdte annak idején a választási kampányát). Olvastam a nyilatkozatokat, követtem az eseményeket, a kórház folyosóján igyekeztem válaszolni a telefonon érkező kérdésekre. Liberális barátom nyaggatására vallottam be először, hogy hol vagyok, és miért vagyok ott, ahol vagyok. - Nahát, te teljesítetted az orbáni modellt: három gyerek, négy kerék! - Hát persze - igyekeztem mosolyogni, miközben a koraszülött fiam valahol hátul az intenzív osztályon küzdött a levegővételért. Felpörögtek az események, Orbán tusnádfürdői látogatása is karnyújtásnyira került. Még több telefon, találgatás, vajon mit hoz az idei „határon túli évértékelő" beszéd. Módfelett fontos.
A szülészet ritmusán mit sem változtatott ez a pörgés, amit én laptopon és telefonon kénytelen-kelletlen követtem. Jöttek és mentek a furcsán kacsázó nők, hatalmas, majd apadó hassal, tejeltek, véreztek, a folyosó falába kapaszkodva vonszolták gátsebüket, közben balra Fodor el, majd jobbról Orbán be. Nyilatkozatok az autonómiáról meg arról, hogy ki hogyan avatkozik be az erdélyi belpolitikába, fennen hordozzák olyan nagyon fontos, politikailag olyan nagyon sokat taglalt és értékelt életüket. Csak álltam a vásárhelyi klinika nyolcadik emeletén, és néztem a várost, a hosszan elém terülő Nálunk Erdélyt. A hátam mögött tizenhat éves cigánylányok mellükre tapadt csecsemőkkel mit sem törődtek mindezzel. Tejeltek, szoptattak, természetesen viselték duzzadó-apadó, gyorsan változó, romlékonyságában is maradandó anyatestüket. A románok, ha lehet, nem szoptattak, valahogy ez náluk nem divat, most legalábbis. De gyereket vállalnak, és a család anyaméhként tiszteli őket, mozdulniuk sem szabad, amíg a gyermekágy tart. A románok babonásan tisztelik a terhességet, a gyermekágyat, a szülő nőt elhalmozzák mindenféle földi jóval, a gyermeket óvják a rontás ellen, a szülészet is telve volt ezekkel a praktikákkal, szerencsét hozó tárgyakkal, szenteltvízzel, apró ikonokkal. Látogatáskor hatalmas kiáltásokkal, örömujjongással jön a cigány rokonság, alig lehet őket visszatartani, mélyen, megrendítően örülnek a gyermeknek. A románok is jönnek csomagjaikkal, ajándékaikkal, a gyereknek szánt apró ékszerekkel, ruhácskákkal. Számukra ez az igazi közös öröm, a gyermek a közös biztonság. Vajon milyennek láthatnak engem, a szülészeten is papír és könyv fölé görnyedve? Mennyit értenének az eltitkolt terhességekből, a titokban nevelt gyermekek által szerzett és elrejtett örömökből? Látják-e a Deák teret, az Astoria környékén a házfalakat, a távol-keleti filmekbe révedő, teát kortyoló barátokat?
Háromóránként mehetünk az intenzív osztályra a gyermekekhez mi, koraszülő nők. Érdekes, egy kivételével mind magyar asszony. (Furcsa is leírni, kis keszeg ember, konkrétan asszony - mondaná Parti Nagy.) Rágjuk a körmünket, a szánkat, háromóránként öt percig ülhetünk némán az inkubátorban vergődő, csövekkel átszőtt gyerek mellett. Beszélni, kérdezni nem szabad: nem tudjuk, milyen esélyt kap az üvegkoporsóba zárt gyermekmakett. Kinek mennyi életösztön jutott... Az enyém a legnagyobb, két kiló, és igazán csak két hónapot sietett, nem is kéne félnem. De rám zuhannak az évek, a titkok, a belém nevelt szorongások, a szégyen a saját gyávaságom miatt, rám zuhan az asszonyok tehetetlensége, körömrágása, a 880 grammos csecsemők inkubátorból felsejlő, távolinak ható, különös hangja. Semmin sem múlik az élet, nincs határvonal élet és halál között, nincs olyan, hogy akarom, vagy olyan, hogy tudjuk, merjük, tesszük. Itt semmi sincs. Szaturációmérő van, lélegeztetőgép van, intubálás és antibiotikumadagolás van. Anyukatessékkimenni van. Majd meglátjuk van.
Vannak az elveszettségnek fokozatai. A tizenéves cigánylányok, egészségtől kicsattanó kis pufók gyermekeikkel elveszettek, mert ők külön kórterembe kerülnek, a „cigányok közé", a személyzet tegezi őket, ők a „már megint szülnek", ők az osztályon a páriák. A román úrinők is elveszettek, legalábbis kezdik elveszteni magukat, amikor azt mérlegelik, hogy meddig szoptassanak, ha egyáltalán szoptatnak, és félnek, féltik a testüket, a gyermeket, félnek, hogy a csecsemőt majd szemmel veri valami ártó szándék vagy gonosz lélek. És imádkoznak, és kérik, hogy legyen meg az úr akarata. Az lesz a legjobb. Az úr vagy adja, vagy elveszi, ez nekik elég a megnyugváshoz.
A legelveszettebb mégis egy szőke, kék szemű kibédi magyar lány. Egyetlen szót sem tud románul, magyarul is halkan, keveset beszél. Catherine Deneuve-nek hívom magamban; olyan, mintha Polanski Iszonyat című filmjének főszereplője elevenedett volna meg a folyosón. Csordultig tele van szorongással, iszonyattal, félelemmel. Első gyermekét otthon szülte meg, hirtelen, a hatodik hónapban. Túl sokat dolgozott terhessége alatt, nagy vedrekkel hordta a moslékot a disznóknak, mint a férfiak - azt mondja, azért indult be a szülés. Látta a gyermeket, még élt, és sírt, nagyon sírt, amikor megszületett. Életben maradt volna, ha kórházba kerül. Most a második, szintén korán érkezett gyermeke küzd az életért, vele sikerült eljutni a kórházig. Most sokkal jobb dolga volt, kapott egy kisebb vedret az apjától, most már csak azzal kellett hordania a moslékot. Tovább is bírta hordani a gyerekét is. De nem tudja, hogy van a túl kicsi fiú, nem érti, miért fogy-sorvad a gyerek. Egyszer megkérdezte a nővérkét, de azt a választ kapta, ha kérdezni akar valamit, tanuljon meg románul. Catherine Deneuve azóta csak áll némán az inkubátor mellett, ha szerencséje van, a magyar váltás jön be, és kap némi információt. Egyszer láttam a folyosón, egy üveg mézet szorongatott, otthonról kapta, gondolta, odaadja a kezelőorvosnak, hátha jobb lesz. Orbán Emánuel László, ezt a nevet választotta, de azt írták be, hogy Orbán Darius Marius. Chaterine Deneuve dohog, hát akármilyen román, mondja, ennyire nem hallhatta félre.
Váltják egymást a három órák végtelenül, anyák kis üvegekbe fejt tejükkel sorban állnak újra és újra az intenzív osztály ajtaja előtt, bentről kihallatszik az életben tartó masinák ritmikus, szenvtelen hangja. Bent Emánuel László Darius Marius még mindig él.
Mi csomagolunk, szabadulunk, vihetem haza a legkisebb fiamat, „működőképes". Csöng a telefonom, igen, a hétvégén jön Orbán, persze, majd tudósítok, igen, erre oda kell figyelni, ez fontos, mondom, és magam mögött hagyom a pár száz grammos csecsemőket, a tejüket cseppekben fejő nőket, a kórház alatt elterülő Nálunk Erdélyt, a kórtermek falán tobzódó ikonokat, a mézesüveg-paraszolvenciát, Catherine Deneuve-öt a sokkal kisebb moslékos vedrek sokkal nagyobb esélyével. Mondanám, hogy szeretem a gyerekeket. Milyen semmi mondat.