Tóth Imre
Üresség van bennem, üresség vagyok. Én vagyok
az, aki közelít fentről a leszállópálya felé.
Kényszerleszállás az anyagba.
Amikor szorít a gyomorban valami, és a szív vadul
zakatol. Börtönömre találok.
Jobb volt nem lenni. Szabadságom oda van.
Azt mondják, ez az átjáró. A kapu, egyik világból
a másikba. Persze, lehet, hogy nem kellene átkelnem
rajta. Fehér ruhában jövünk mindannyian, megőszült
hajjal. Csoportokba rendeződünk, pedig nem tudunk
róla. Hogy ki, kivel van, ki kinek barátja.
Van, hogy soha nem derül ki. Pedig néha elég egy óvatlanul
kimondott név, egy pillantás egymásra.
„Igen, ő is velünk van."
Senki nem tudja, hogy mi van. Valaki áll a sarkon, és
hirtelen beléd karol. Talán még cigarettát sem kér.
Így vagyunk mindennel.
Azt hisszük, van valami, pedig ez még nem az. Nem valami.
Csak egyik állapotból a másikba.
A kert, ahonnan jövök, sohasem létezett.
Madarak ültek a fákon, a füveken bogarak.
Esett az eső, vagy nem esett.
„Kedves Valaki" címzéssel levelet kaptam, pedig én
nem vagyok valaki. És nem is senki.
A nedves kapualjban koldus kuporog.
Kalapjában gyűrött bankjegyek. Az én kezemben
mit találnak majd, ha kiásnak a hamuréteg alól?
Halottak fölött járok, de az élők sem különbek.
Mindenki a saját üzletét hajtja. Pedig lesznek idők,
amikor jobb lenne nem élni. És örül majd, aki
nem született.
Ismeretlen hatalmak akartak boldoggá tenni. De akarata
ellenére senkit nem lehet boldogítani. Ami történt, már
majdnem érdekes volt. De a legjobb, ami egyáltalán nem
történt meg soha.
Ne bánd, amit nem tettél, mert utána kutyául érezted
volna magad. És azt se, amit megtettél, mert hiszen tudod,
hogy nem te cselekszel.
Nagyapám fekszik az ágyon. Gyere ide, kisfiam - mondja.
Nem tudom, hogy akkor látom utoljára.
Apám is bejön, kezében cigaretta.
Most csak mi vagyunk itt, férfiak.
Az asszonyok a konyhában vannak.
Később, a srácokkal, egyforma ruhában.
Ide nem jöhet nő, csak álom formájában.
A ruha zöld, és a kilátás a dombokra,
A nyugati ablakon át.
Közelít a leszállópálya. Darabokra hullott lélekkel
ülünk, de a biztonsági öv lefog. Rég eltávozott rokonok
néznek be az ablakon. Mosolyogva integetnek.
Kávéval és szendviccsel várnak, tudom. Talán egy kis
borral is kínálnak.
Minden összetört, ami nem, az is darabokban.
Lesz majd, mikor minden összenő. Újjáépülnek
a házak G. városában. És hajunk helyett majd
a fű is kinő.
És megint lesz egy átjáró, egy nem is várt,
ami visszavisz oda, ahonnan jövünk.
Ha kérdezik, hol jártunk, csak annyit tudunk:
„Rossz álmom volt, az, hogy egyszer éltem."
Fényes ez az egyes leszállópálya. Kudarcot lehet,
dicsőségre cserélek. Hogy kit szerettem, felejtsem
el, amíg élek.
Úgy szólíthattok, ahogy akartok.