«Vissza

Király Odett

Valami fekete

A halállal személyesen kétszer,

plusz a bogarak.

Először a közel fekvő temető mellett,

betört szélvédő, vízszintes test.

Mellette álltam, arca fehér volt,

mint a záróvonal, elválasztott

hajában üvegszilánkok, az egyiken

felfedeztem volt egy bogarat is.

A halál nem jár egyedül, ez a második

alkalommal is bebizonyosodott.

Szívroham egy temetésen, nagynéném

haját fejkendő választotta el a

levegőtől. Arca fehér volt, mint a legszebb

sírkő, imádkoztam, hogy üvegkoporsót

kapjon - nem futotta rá. Harmadszor

gondolkozom el a halálról. Hogy hófehér

bőröd és ösztönös félelmed a bogarak

iránt mennyit ér, aligha tudhatom. Csak azt

tudom, hogy rohanok utánad, álmomban is.

Fekete autók között kiáltom a neved,

közben számba repül valami fekete bogár,

érzem, ahogy fogaim közt megszelídül a

páncél (megvédtelek tőle), rohanok tovább,

alig kapok levegőt, véletlen karambol,

végül megtalállak. Üvegkoporsóban

mosolyogsz, körülötted szelíd bogarak,

az arcodban látlak. Az álom ismét új,

csak a szív, a halál a régi. Egyszer azt

kérdezted, hogy a halál egyedül jár-e? Aztán

meg azt, hogy milyen lehet egy arcban véget érni?

Idegen

Úgy forgolódom benned, mint idegen ágyban.

Ahogy szemeidet szoktad fájdalmas napokon,

így most is. Elvékonyodtál. Nem eszel húst,

téged meg felzabál a rák. Az ételt csak kapirgálod

idegesen, vacsora közben úgy forgatod szemeidet,

mint csirkemellet a panírban, és ahogy az idegenségről

beszélek, tekinteted konyhakése máris szívemben

köröz. Most ilyen a forgás kettőnk között:

két test, mely egymásba elköltözött,

könnyű kenyér, nehéz párna, és tollak.

Idegen ágyként most is otthonom vagy.