«Vissza

Csengery Kristóf

Felirat

Halál méhében embrió

görbülve éltem életem

nem dúdoltam hogy lenni jó

másról szólt árva énekem

miről kiről nem is tudom

tartalma úgyis oly kevés

csak lábnyom ujjnyom krétanyom

csak révedés meg tévedés

Fényes fémgolyók

Évekig nem mondta ki ezt a szót:

enyém. Talán, mert úgy gondolta, nincs

semmije. Pontosabban: nem lehet,

hogy legyen. Értelmetlen a tulajdon;

hogy ez vagy az „valakié". Csak tárgyak

vannak és állatok, növények és

emberek - sorsok, melyek, mint a fényes

fémgolyók, egymáshoz csapódnak, aztán

tovább gurulnak. Meztelenül él,

úgy hitte. Később ráébredt, ez is csak

önáltatás. Túljutott rajta. Ma

mond olyasmit: az ingem, a kabátom.

Azt, hogy „lakásom", valamiért mégsem

képes mondani. Pedig van lakása.

Szemlélődés babakocsi tologatása közben

Muskátlik, margaréták,

azáleák tövében,

fonott kosárba bújva

egy cirmos macska alszik.

Álmában egybeolvad

a nyári délután és

az örökkévalóság.

Párolgó farakásból

fanyar cserillat árad;

fénylő aranyfonállal

darazsak zümmögése

hímez a csendbe mintát.

A gazdátlan egekben

pár óriás lomha, szürke

mennydörgések szikláit

görgeti. Érlelődik

a felhőszakadás.

Saját verséből idéz

(Talán veszítenem kell. Ehhez értek.)

Nem akarok, mégsem, veszíteni.

Inkább maradnék, játszanék tovább.

Nézném őt, ahogyan növekszik, és

egyre többet tud. Amiben lehet,

segíteném. Naponta belemarkol

bátorságomba a romlás. Szeretném,

ha másképp volna. Sima víztükör

legyen a létem, vagy egyenletes,

mély sóhaj. Túl a táv hosszabb felén,

míg elviharzik mellettem a táj,

a nyugalmat próbálnám megtanulni.

Hogyan fogjak hozzá? Nincs válasz erre.

Talán azt kéne hinnem: én is, mint ő,

csak üldögélek tárgyaim közt, játszom.