Csengery Kristóf
Halál méhében embrió
görbülve éltem életem
nem dúdoltam hogy lenni jó
másról szólt árva énekem
miről kiről nem is tudom
tartalma úgyis oly kevés
csak lábnyom ujjnyom krétanyom
csak révedés meg tévedés
Évekig nem mondta ki ezt a szót:
enyém. Talán, mert úgy gondolta, nincs
semmije. Pontosabban: nem lehet,
hogy legyen. Értelmetlen a tulajdon;
hogy ez vagy az „valakié". Csak tárgyak
vannak és állatok, növények és
emberek - sorsok, melyek, mint a fényes
fémgolyók, egymáshoz csapódnak, aztán
tovább gurulnak. Meztelenül él,
úgy hitte. Később ráébredt, ez is csak
önáltatás. Túljutott rajta. Ma
mond olyasmit: az ingem, a kabátom.
Azt, hogy „lakásom", valamiért mégsem
képes mondani. Pedig van lakása.
Muskátlik, margaréták,
azáleák tövében,
fonott kosárba bújva
egy cirmos macska alszik.
Álmában egybeolvad
a nyári délután és
az örökkévalóság.
Párolgó farakásból
fanyar cserillat árad;
fénylő aranyfonállal
darazsak zümmögése
hímez a csendbe mintát.
A gazdátlan egekben
pár óriás lomha, szürke
mennydörgések szikláit
görgeti. Érlelődik
a felhőszakadás.
(Talán veszítenem kell. Ehhez értek.)
Nem akarok, mégsem, veszíteni.
Inkább maradnék, játszanék tovább.
Nézném őt, ahogyan növekszik, és
egyre többet tud. Amiben lehet,
segíteném. Naponta belemarkol
bátorságomba a romlás. Szeretném,
ha másképp volna. Sima víztükör
legyen a létem, vagy egyenletes,
mély sóhaj. Túl a táv hosszabb felén,
míg elviharzik mellettem a táj,
a nyugalmat próbálnám megtanulni.
Hogyan fogjak hozzá? Nincs válasz erre.
Talán azt kéne hinnem: én is, mint ő,
csak üldögélek tárgyaim közt, játszom.