«Vissza

Tandori Dezső

Barátaimnak

Heverészünk fűgyökereknél,

nyihorászunk csak, hazaértünk.

Madárzsoké

Annyit éltem másoknak,

műveknek vagy rendeknek,

hogy rájöttem egy szép nap,

kiről feledkeztem meg.

Az se volt már: „magamról".

Rég nem voltam így magam.

Hetven év: kinek nagy kor,

ki addigra odavan,

ki meg meg se kottyantja.

(Vítt képzavarában él.)

De én, ha nem magamra,

másra gondolok azér':

élek másoknak tovább,

dolgoknak, személytelen

hozza mind tűnt állagát,

emlékével sincs jelen,

s mégis itt van, mint szivem

egy-markolásán, dobog,

mást nem hiszek. S nem viszem

sehová, ahogy vagyok.

Nem vagyok sehol. Van ez,

alig az, s nem is, hogy „én"...

Jaj, hogy lesz, hogy vége lesz?

Vagyok még tír-tűr szerén.

Nagy-eredmény-kruttyoló

békák, csak kruttyogjatok.

Mikor hazaér a ló,

ő is csak világ-forog.