Péterfy Gergely
A gyanútlanul kék dalmát tenger, egészen a látóhatárra szorulva egy tenyérnyi sziget piszkosfehér sziklái s egy piros tetős kolostor körül feketéllő ciprusok: az előtérben egy tengerparti bár pultjánál félrecsapott szalmakalapban két férfi könyököl a tengert nézve: apám és a barátja. A külső szemlélő számára nem látszana semmi különös: kissé kapatos férfiak bámulják a végtelent. Mintha csak egyetlen fotó lenne az a sok tucat órányi film, amit azon a régi nyaraláson felvettünk Danival. Tizenöt évesek voltunk, és azt hittük, mindent tudunk az életről, főleg azt, amit az apáink nem. Már tényleg eleget tudtunk ahhoz, hogy élvezni tudjuk a nyár boldogságát, de még túl keveset ahhoz, hogy játékaink mögött felfedezzük a gonoszságot, a mindentudás vágyának ördögét.
Mondják, hét év alatt az ember minden sejtje kicserélődik, és ideje új életet kezdenie: költözni kell, válni, hazát, hitet vagy nyelvet váltani, kinek mi elég; nem tudom. Apám harmincöt éves volt azon a nyáron, tehát már bőven túl a krisztusi koron, én most vagyok huszonegy: kétszer hét évvel fiatalabb, mint apám azokon a régi felvételeken. Valamire ez is magyarázat; talán csak arra, hogy nem örülök mindennek, amit végül megértek. Egy fiatalembert látok a felvételeken, aki akkor számomra maga volt a savanyú szagú, lassú mozgású vénség, mohos emlékmű a régi időkből. Szomorúsága elviselhetetlen súllyal nehezedett rám. Már elmúltak a közös játékok emlékei, és mélységes szégyenérzet töltött el arra a gondolatra, hogy valamikor pelenkázott, becézett, fenyített, vagy a nyakába vett. Minden, ami a gyerekkoromban történt, olyasminek tűnt tizennégy évesen, amit gyorsan el kell felejteni, letagadni, mint egy részeg estét. Most már tudom, hogy ez az érzés egyáltalán nem volt természetes, és hogy a vágy, hogy törlődjön ki a gyerekkorom, csak egy másik vágy inkognitója volt.
Június 18-án érkeztünk a nyaralóba, 11.32-kor, amint ez a felvételről pontosan megállapítható. Az autóutat is végig akartam kamerázni, de aztán rájöttem, hogy az út mentén mindig ugyanaz történik: házak és tájak suhannak, amelyek csak egyetlen pillanatig érdekesek. Ameddig csak az ablakon bámultam a tájat, minden rendkívülinek tűnt, a kamerába pillantva azonban mindez hirtelen vonzerejét elveszítette. Csak sokkal később jöttem rá, hogy a tájban suhanó ablak maga is médium, amely tovább nem rögzíthető, nem sokszorozható, nem foglalható újabb keretbe, hiszen mit is keresne a kép a képben, ha csak valami fáradt manierizmus oda nem kényszeríti. Apám és anyám néma tarkóját vettem fel inkább, egészen rázoomoltam apám izzadt nyakszirtjére, anyám lobogó fürtjeire. Megszoktam, hogy alig beszélgetnek, vagy ha igen, azok is csak a felnőttnyelv félszavai, számonkérések és utasítások gépi kódja, melynek öntudatlan automatizmussal engedelmeskednek, mintha csak gombokat nyomogatnának egymáson. Az utazás órái, a várakozás arra, hogy megpillantsuk a tengert, mindaz, ami akkor varázsnak tűnt, ma poros, unalomig ismert sztereotípia: ami viszont a létezés fekete mágiája, az a szüleim testén végbemenő leheletnyi változás: ahogy apám egyre merevebben markolja a kormányt, egyre előrehajlóbb háttal, kimeredő gerinccel, mint egy megfáradt igavonó, és ahogy anyám egyre távolabb fészkelődik tőle az ülésben, a válla felcsúszik, a nyaka pedig szinte eltűnik a hegyes vállcsúcsok között: egyetlen hoszszú, öntudatlan vállvonogatásba, a tehetetlenség panoptikumi görcsébe merevedik. Kis húgom visongása szolgáltatja az ellenpontot ehhez a képhez, és a horvát rádióadók állandó váltakozása, amelyek között anyám hiába keresett kedvére valót.
- Fúj, de utálom a népit - mondja sokadszorra is.
A hatodik közös tengerparti nyaralás volt már ez Károlyiékkal, akik a szüleim egyetemi barátai voltak, s akiknek a barátságát mi, gyerekek is megörököltük; a sokadik volt, de az első, amikor Danival először léptünk át a gyerekkor küszöbén. A világ hirtelen új dimenziókat öltött, és immár nem öntudatlanul vetettük magunkat a nyár örömeibe, hanem terveket ácsoltunk, elgondolásainkat pontokba szedtük: úgy gondoltuk, hogy megcsináljuk az első közös filmünk, az apai összebeszélésnek köszönhető karácsonyi kamerákkal, amelyekkel megpróbálták szertelen érdeklődésünket valami értelmes mederbe terelni. Apám tanított meg használni a kamerát, tavasszal csináltunk együtt egy kisfilmet, én ragaszkodtam hozzá, hogy Hamletet akarom játszani, így ő lett Claudius, mert azt mondta, hogy a halott apa szellemét nem hajlandó alakítani, úgyis azzá válik majd egyszer, de akkor majd jól figyeljek, mikor éjféli őrségváltás lesz a várfokon. Elégedett voltam színészi tehetségemmel, bár Dani nem nagyon lelkesedett apám rendezéséért: neki az alapkoncepcióval volt baja, hiányolta a humort. Mindenesetre biztosak voltunk benne, hogy úgyis lesz valami a tengerparton, ami történetté emeli az eseményeket; vagy egy nagy családi veszekedés, mint annyiszor, vagy baleset, fára feltekeredett német sportkocsik, részegen táncoló apák, vagy valami katasztrófa, tűzvész, süllyedő hajók, titokzatos bűntény a tengerparti sétányon.
Biztosak voltunk benne, hogy történni fog valami.
Mi már rég elfoglaltuk a szállásunkat, amikor Károlyiék megérkeztek. Már majdnem este volt, amikor anyám azt mondta, hogy menjünk ki eléjük a komphoz, úgyis van ott egy jó kis vendéglő; legalább, ha látják, hogy mi mennyire berendezkedtünk már, hátha leszoknak végre a csigalassúságról. Most, hogy újranézem, azt a pillanatot, amikor anyám kimondja, „Mi lenne, gyerekek, ha lemennénk Károlyiék elé", már látom, mi a terv értelme: lopva a tükörbe néz, megigazítja a haját, és egy észrevétlenül gyors pillantással felméri, hogyan reagál apám: az biztos, hogy anyám nem nekünk akart örömet szerezni, de kapóra jött neki, hogy örülünk az ötletnek.
Az idő szempontjából egyébként Károlyiékkal mindig baj volt. Ami engem legközvetlenebbül érintett, az Dani lustasága: én már rég felébredtem, amikor ő még az igazak álmát aludta, sokszor órákig játszottam egyedül a tengerparton, mire sikerült nekik is lekászálódniuk. A tekintetében is volt mindig, legéberebb pillanataiban is valami álomittasság, mintha csak félig-meddig volna jelen az élet dolgaiban, és csak arra várna, hogy mikor fekhet végre vissza, hogy visszatérhessen abba a világba, ahol igazán otthon érzi magát. Csak később értettem meg ennek a jelentőségét.
Apám nem örült anyám ötletének, de most, ahogy a felvételeket újranézem, úgy tűnik, mintha a bosszankodásával ő is csak szerepet játszana, amelyet ügyesen leplez anyám előtt. Épp akkor vett elő a hűtőből egy sört, mintha érezte volna, hogy mit akar mondani anyám: teátrálisan megpördül és az objektívhez tartja a sört, mintha megint ő lenne az áldozat: épp, amikor megpihenhetne, újabb feladatot lőcsölnek rá. Anyám ekkor már a győzelme biztos tudatában kapja vissza róla a pillantását, és ismét a tükör felé fordul. A következő snitten már a kompkikötőnél vagyunk. Langyos este, igazi arany napok ígérete. Húgom az asztalok között szaladgál és mindenkinek virágot oszt: az összehajoló párok udvarias undorral veszik át az izzadt kezecskéből az összetöppedt szirmokat. Anyám Károlyiékra panaszkodott, hogy sose tudnak időben érkezni, se vendégségbe, se nyaralásra, apám rákontrázott, egyre jobban belelovalták magukat Károlyiék pocskondiázásába, mintha kölcsönösen azt figyelnék, vajon ki tud-e találni a másik egy újabb megfellebbezhetetlen vádpontot. Apám mindig túlhajtotta az ilyen beszélgetéseket, érthetetlennek tűnő szenvedéllyel vetette bele magát Károlyiék szapulásába, végül aztán a legnagyobb egyetértésben megegyeztek anyámmal, hogy a mi családunk a legtökéletesebb, mert mi mindent pontosan a megfelelő arányban, pontosan a megfelelő módon és időben csinálunk, nem vagyunk sem ilyenek, sem olyanok, ami a szélsőségeket illeti, tehát valahol éppen középen, az erény keskeny, nehezen eltalálható sávjában helyezkedünk el. Végül himnikus egyetértésben szorongatták egymás kezét. Már egészen apró koromtól kezdve boszszantottak ezek az eszmefuttatások, kínosan feszengtem, talán azért, mert már akkor is éreztem, mennyire tökéletlenek és gyarlóak vagyunk.
Este kilenckor Anna már elaludt anyám ölében, apám pedig a negyedik sört itta. Anyám nagy nehezen beleegyezett, hogy hazavezet, és apám előtt így megnyílt a boldogsághoz vezető út; jókedvűen elemezte a korzón feltűnő turisták öltözékét és nemzeti hovatartozását, egyáltalán, hirtelen mindent szórakoztatónak talált. Elkérte a kamerát, és mindenáron interjút akart velem csinálni: biztatott, hogy meséljem el, hogy érzem magam, mik a terveim a nyaralásra, tervezem-e, hogy felszedek egy csajt végre, és hogy mutassam meg a hónaljam, milyen szőrös már: végül anyám állította le, amire viszont apám megsértődött. Hálás voltam anyámnak, hogy megszabadított a kínos helyzetből, de még hálásabb lettem volna, ha apámnak egyáltalán nem jut eszébe ilyen otromba ötlet. Alig vártam, hogy bosszút álljak valamivel.
Amikor Károlyiék végre befutottak, anyám már köszönni se volt hajlandó, csak Pétert dicsérte meg metsző gúnnyal az autóvezetői és manőverezési képességeiért. A dinamika csak másnapra állt helyre köztük, de ezt csak most veszem észre ilyen élesen, ahogy a felvételeket újranézem. Reggel mindketten kitettük a kamerákat Danival, az enyém a leanderek mögül figyelt, az övé az ablak sarkából, bekapcsoltuk a felvételt és kimentünk reggelizni. Azt gondoltuk, valami klipfélét vágunk majd össze, és felosztottuk a szerepeket: Dani vállalta, hogy ami csak a keze ügyébe kerül, azt felborítja, kiönti, leveri, az én szerepem pedig az volt, hogy a reggeli végére „meghaljak": miután már mindenki kellően felhúzta magát Dani ügyetlenségén, és nem maradt ruha, amelyet ne szennyezett volna kávéfolt vagy narancslé, én szép lassan lecsúsztam a székről és összeestem a terrakotta kőpadlón.
Óriási lett a riadalom, csak aztán Dani nem bírta végül röhögés nélkül, ez buktatott le minket, de van egy percnyi tényleg kétségbeesett csődület körülöttem. Arra már nem emlékszem, hogy volt-e tervünk arra az esetre, ha valaki orvosért telefonál, de végül erre nem került sor, az viszont a tervek között szerepel, hogy a szüleim milyen dührohamot kapnak, ha kiderül a turpisság. A kamerákat szerencsére senki se vette észre, ez az akció csak később lepleződött le, amikor ősszel véletlenül anyám kezébe kerültek a kazetták, de akkor meg már ez volt a legkevesebb, ami számított. De néhány pillanatra tényleg sikerült átélni a saját halálom, és ahányszor újranézem a felvételt, egyre biztosabb vagyok abban, hogy apám arcán a kötelező ijedség mellett látszik valami tétova megkönnyebbülés: egy pillanatra felegyenesedik, miközben mindenki fölém hajol, felegyenesedik, és elbámul, valamerre a tenger felé. Dani viszont - legalábbis addig, amíg el nem kacagja magát - tökéletesen játssza a szerepét: szőke haja a szemébe omlik, és titokban kiles a kamerába, egyedüliként a csoportból. Apám ordítva kergetett az asztal körül, és azt ismételgette, hogy rohadt taknyos vagyok, aki megkeseríti az életét, Péter és Zsuzsa pukkadozva fojtotta vissza a nevetést, anyám pedig gyorsan beszaladt a konyhába, és bort töltött magának. Csak a hangok hallatszanak a szobába elhelyezett kamerán: pohártöltés, gyors kortyok, ismét pohártöltés, és még gyorsabb kortyok. Aztán anyám valamit motyog magában, nem lehet érteni, mit.
A titkos akció sikerén felbuzdulva délután szüleink nyomába eredtünk. Az anyák nem ígérkeztek annyira érdekesnek - levonultak a partra és érdektelen látszatbeszélgetésben taglalták iskolai eredményeinket -, apáink azonban meghúzódtak a tengerparti bár napernyője alatt, és a hibiszkuszsövény mögött tökéletes búvóhely ígérkezett. A beszélgetésükre nem is figyeltünk akkor, csak arra ügyeltünk, hogy nehogy lelepleződjünk, este viszont, amikor visszanéztük a felvételeket, rá kellett jönnünk, hogy különösen értékes anyag birtokába jutottunk.
Ó, igen, azok a sunyi kis férfibeszélgetések, apró összehunyorítások, rövid és brutális jellemzések a megszerzett nőről: apám két kalandját is elmesélte Péternek, aki megjátszott közönnyel hallgatta a beszámolót, aztán némi baráti vállveregetés után maga is viszonozta egy történettel. Nem nézett apám szemébe, amíg hallgatta, hanem valahová a válla fölé, mintha a bárpulton látna valami különöset, amíg viszont ő beszélt, szinte belehajolt apám arcába, és néha idegesen körbepillantott, mintha attól tartana, hogy meghallhatja valaki. Akkor nem igazán értettük a szavak jelentőségét, csak annyit fogtunk fel a dologból, hogy mindez hétpecsétes titok, amelyet elsősorban anyáink előtt kell rejtve tartani. Abban azonnal megegyeztünk, hogy az információt nem apáink ellen használjuk fel, hanem a magunk érdekében, és másnap reggel, amikor anyám és Zsuzsa bementek mosogatni, néhány rövid snittet megmutattunk az öregeknek. Először megpróbáltak meggyőzni minket, hogy biztos félreértettünk valamit, aztán barátilag hátba veregettek minket, hogy nicsak, már kész férfiak lettünk, végül, mikor kiderült, hogy hajthatatlanok vagyunk, szótlanul nyúltak mindketten a tárcájukért, mi pedig önfeledten vetettük magunkat a bevásárlóutca forgatagába. Egy pillanatra sem merült fel bennünk, hogy mit tettünk: nemcsak megzsaroltuk az apáinkat, hanem rájuk szabadítottuk a legsötétebb veszélyt, ami férfit fenyegethet: a lebukás veszélyét. Csak most jövök rá, ahogy a felvételeket újranézem itt a lesötétített szobában, hogy a későbbi napok eseményei nem úgy alakultak volna, ahogy alakultak, ha nem oltjuk be az öregeket félelemmel és bűntudattal.
Ami most a legfontosabbnak tűnik, ahogy a felvételeket újranézem, apám arca, amilyennek azelőtt sose láttam. Volt egy apai arca, amit otthon viselt: gondoktól gyötört, kedvetlen, örökké türelmetlen arc, barázdált homlok, lefelé biggyedő ajak, és járult hozzá egy apai tartás, örökké fáradt léptek, előreejtett váll, rogyadozó térdek: talán öntudatlanul, de az aggastyánt játszotta otthon, hogy minél kevesebb feladat háruljon rá a családból; néha, ha anyám rászólt, hogy szedje már össze magát, kamaszosan nevetgélni kezdett, és végzett néhány könnyed tornagyakorlatot, izmait feszegette, és háromszor is szedett a vacsorából, esetleg virággal állított be, de aztán hamarosan visszasüppedt a korábbi letargiába. Ahogy viszont a nőkről beszéltek ott ketten, mindez eltűnt apám testéről és arcáról, helyette egy sunyi, hunyorgó, kortalan kamasz beszélt, talán nem is egészen kamasz, inkább egy dicsekvő óvodás, egy manó, egy kobold, aki gonoszságaival henceg valami perverz antimesében. Úgy ültek ott ketten, mintha alkudoznának valamin, és ráadásul mintha abban a percben még gyűlölték is volna egymást.
Dani később elmondta, hogy nála épp ellentétes folyamatok játszódtak le: ez az epizód nem eltávolította az apjától, hanem éppen fordítva, abban a pillanatban érezte először úgy, hogy az apja végül is mégiscsak ember, és nem is annyira különbözik tőle, mint korábban érezte: talán ez volt az a pont, amikortól a viszonyuk megváltozott, és lehetővé tette, hogy évekkel később szinte barátokká váljanak; persze ez nem zajlott egy csapásra.
Az este egy kerthelyiségben telt, kétutcányira a tengerparttól. A zenét egy szintetizátoros és egy gitáros szolgáltatta, kiszolgált, szétivott arcú haknizenészek; fáradtan játszották a nyolcvanas évek diszkózenéit, és az előttünk tökéletesen ismeretlen jugoszláv slágereket. A vendéglő közönsége a szüleim korosztályából állt, sokan jöttek gyerekekkel. A kicsik szerencsére nem voltak láb alatt, külön személyzet gondoskodott a szórakoztatásukról egy elkerített területen: pónin lovagoltak és kötélpályán siklottak ide-oda. A húgom riadt büszkeséggel feszít a póni hátán, amely menet közben lócitromokat potyogtat: ez a snitt külön csemege lehetett volna a soha el nem készült filmben.
Viszonylag hamar berúgott mindenki, akció volt valamelyik tömény szeszből, amelyet nagy tálcákon hordtak ki a pincérek. Annyi negyedig-félig kiivott pohár sorakozott az asztalon, hogy különösebb feltűnés nélkül lehetett csenni közülük: Danival hamarosan érezni kezdtük, hogy kipirul az arcunk, és valami ellenállhatatlan kacaghatnék vesz erőt rajtunk. A berúgott társaságot filmeztük, veszekedő, vagy éppen önfeledten csókolózó párokat, magányosan imbolygó táncosokat, hangos németeket, és persze a két zenészt, akik rezzenéstelen arccal, undorodva nyomták a számokat, és ha éppen egy pillanatnyi szünet adódott, meghúzták a székük alatt álló italosüvegeiket. A zajosabb statiszták sokáig elfeledtették velünk a szüleinket, csak akkor figyeltünk fel rájuk, amikor a táncparketten álltak összeölelkezve valami lassú zenére, amely kedvetlenül, hamisan szólt a sülthús-szagú éjszakában. Első pillantásra nem látszott semmi különös, a két nő nem akarta túlöltözni egymást, mindketten zöld koktélruhába öltöztek azon az estén; csak akkor láttam meg, hogy a párok felcserélődtek, amikor rázoomoltam az arcukra.
Tudtam, hogy a két pár már az egyetemen is ismerte egymást: sok unalmas vacsorát kellett végigülnöm, ahol századszor is elhangzottak az általuk rendkívül szórakoztatónak talált történetek a rázós vizsgákról, vérengző professzorokról, mulatságos évfolyamtársakról, nagy ivászatokról, apám motorbalesetéről, ami óta egy platinaszeget kénytelen hordani a bal lábában; Péter és apám még katonák is együtt voltak a régi rendszerben, egyazon laktanyában, egyazon század egyazon szakaszában; együtt kezdtek dohányozni és inni és később, szegedi éveikben szeszt csempészni a déli határon; a katonatörténeteikben és gengszteréveik legendáriumában legalább volt valami számomra is élvezhető. Még most is emlékszem, apám milyen - a történeti viszonyok ismeretének hiányában számomra érthetetlen - döbbenettel mesélte, hogy a részeg tisztek egyetlen igazi ellenségképe Románia, az egyetlen háborús élménye a csehszlovákiai bevonulás volt, és kifogyhatatlanok voltak a politikai tisztről szóló mulatságos történetekből, amelyeket Danival szintén nem értettünk, de legalább magával sodort minket harsány röhögésük.
Az egyetemi közös éveikről csak annyit tudtam, hogy Péter először anyámnak udvarolt, és apám az ő kezéről csapta le a lányt, de, úgy tűnt, ez akkor sem, és később sem okozott konfliktust a férfiak között, de persze Zsuzsa egyszer sem mulasztotta el elmondani, mennyire féltékeny volt akkoriban anyámra, mivel már régen szemet vetett Péterre, bár éppen egy másik fiúval járt. De ami az egészben a legfurcsább, hogy ezeket akkor, tizennégy évesen képtelen voltam előzménynek tekinteni; ezek történetek voltak, vagy igazak, vagy nem, ugyanolyan távoli múltban játszódtak, mint a politikai tiszt bénázásai és aranyköpései. Amikor azonban azt láttam, hogy apám Zsuzsával táncol, a két dolgot nem tudtam összekapcsolni, egyetlen történetben, egy folyamatban látni. Dühvel, féltékenyen filmeztem őket, ahogy Zsuzsa apám fülébe suttog, ahogy apám mosolyogva bólogat; filmeztem apám kezét, ahogy Zsuzsa derekán lassan fel-le jár; nem simogatja, de nem is csak egyszerűen megtartja: valami kétértelmű zónában mozgott a kettő között, már-már illetlenül, de még kimagyarázhatóan. Szinte ügyet sem vetettek Péterre és anyámra, akik szintén együtt járták, mint ahogy az a páros nekem sem tűnt érdekesnek. Nyilván nem voltam féltékeny anyámra. Azt éreztem, hogy legszívesebben megölném Zsuzsát, amiért ilyen közel simul apámhoz, és sötét, gomolygó érzések törtek fel bennem apám iránt. Éreztem, hogy gyűlölöm, a régi, születés óta meglévő gyűlölettel, éreztem, hogy félek tőle egy ugyanolyan régi félelemmel, de akkor éreztem először, hogy féltem is. Azt láttam a kamerában, amit a kép mutatott: hogy egy nő el akarja venni tőlem apámat; nem anyámtól, hanem tőlem.
Dani valahol a többi kamasz között kamerázott, lányok pózoltak előtte, nyelvüket nyújtogatták, a feneküket rázták, egy horvát fiú pedig kifújta a szájából a pálinkát, és meggyújtotta a keveréket, a feltámadó szél azonban a lángot visszafújta az arcába, és leperzselte a haját meg a szemöldökét. Dani feloldódott a nyár esti jókedvben és a potya szeszek bódulatában, én pedig egyedül maradtam egy megfejthetetlenül szövevényes érzelemcsomó szorításában, és már csak a kamerámban bízhattam. Mint egy fegyvert, tartottam magam elé az apró fémtárgyat, amelyben hideg lencse villogott; azt akartam, hogy mindenki meglássa és megérezze ugyanezt, amit én; csak később szembesültem azzal, hogy egy táncoló pár látványa önmagában semmit sem jelent, hacsak el nem mondom hozzá az egész történetet. Igen ám, de mi az az egész történet? Az én érzéseim apám iránt, vagy apám érzései Zsuzsa iránt? Netán apám érzései anyám iránt, és minden egyéb csak ebből következik? Vagy belőlem következik minden, hiszen én vagyok az, aki az egészet érzékeli? Dühösen és csalódottan néztem az apró kijelzőn a képet, ahogy apám Zsuzsával táncol, és ha lett volna hozzá merszem, összetöröm a kamerát.
Másnap Péter másnaposságra panaszkodott, és délelőttre bent maradt az apartmanban. Ez jó alkalmat adott arra, hogy végre igazán titkos felvételeket készítsek, ezért a kamerát elrejtettem a szobájában, és bekapcsolva hagytam. Rettenetesen izgultam az egész művelet alatt, mert úgy éreztem, hogy a korábbi felvételek, amelyek annyira felkavartak, félig-meddig a véletlen számlájára is írhatóak, félig-meddig pedig megrendeztük a dolgokat Danival, mint a reggelinél, vagy ártatlanul leskelődtünk egy kicsit a bárnál, ez azonban egészen más volt: most tényleg meg akartam lesni valakit, hogy milyen, amikor teljesen egyedül van.
Egész délelőtt szinte levegőt sem kaptam az izgalomtól. A bűnöm súlya egyre csak nehezült a vállamon, átkoztam magam, hogy mire vetemedtem, és azt tervezgettem, hogy valamilyen ürüggyel visszasurranok, és kicsempészem a kamerát, de ebben még nagyobbnak tűnt a lebukás veszélye, mint ha egyszerűen hagyom az egészet lejátszódni, ahogy van. Nagy izgalmamban azt sem vettem észre, hogy anyám egyszer csak eltűnik mellőlünk. Zsuzsának azt mondta, hogy elszalad napolajért, de nem ide, a parti fürdőgatyaárushoz, mert ennél csak lejárt szavatosságú van, hanem felugrik a főutcára, ahol talán valami rendes minőséget lehet kapni. Megkérte Zsuzsát, hogy nézzen ránk, gyerekekre, osszon nyugodtan pofont, ha szükségesnek látja, aztán feltette a szalmakalapját, és elsietett.
Zsuzsa nem tulajdonított jelentőséget a dolognak, álmosan bólogatott, és visszatemetkezett egy kozmetikai katalógus illatos lapjai közé. Apám átballagott a tengerparti bárba sörözni, mi pedig hancúroztunk a tengerben. Anyám csak közvetlenül tizenkettő előtt jelent meg, tényleg hozott napolajat, amelyre már semmi szükség nem volt, mert indultunk is rögtön vissza ebédelni, de az általános kavarodásban és a kicsik sírása közepette ez fel sem tűnt. Dani felvételein nézem most anyám: napszemüveg van rajta, amelyet addig nem hordott, és furcsa távolságból beszél Zsuzsához, szinte átkiabálja a teret, mintha valamilyen titkos erő taszítaná távolabb.
Számomra kínok közt telt a délelőtt, és csak közvetlenül ebéd előtt sikerült végre kiszabadítanom a szekrényből a kamerát, amely addigra szerencsére lemerült, így ha megtalálták volna is, lett volna egy gyenge magyarázatom. Már nem volt időm újratölteni, ezért délután nem vittem magammal a partra; csak este került rá alkalom, hogy a kert sarkába húzódva megnézzük Danival, mi van a reggeli felvételen.
Bizonytalan voltam, hogy Daninak is megmutassam-e a felvételt, de a cinkosság győzött végül a félelem fölött. Péter tíz percig fekszik mozdulatlanul, csak néha csapkod az arca körül, biztos legyet hajt errébb. Aztán felkel, kimegy a szobából, talán a mosdóba. Amikor visszajön, már nem fekszik vissza, csak leül az ágy szélén, és bámul ki az ablakon. A hatvanperces kazetta ötvenötödik percében lép be a szobába anyám. Péter meg se mozdul, csak éppen félrefordítja az arcát, aztán ismét az ablakon bámul kifelé. Anyám mellé lép, a vállára teszi a kezét, aztán simogatni kezdi. Péter arrébb löki a kezét. Nem durván, de elég határozottan ahhoz, hogy a nő meghőköljön. Aztán anyám azt kérdezi Pétertől, hogy nem akarja-e, hogy újrakezdjék.
- Te akartad, hogy vége legyen.
- Tudod, mért akartam.
- Akkor most mért akarod újrakezdeni?
- Mert igazából be se fejeztük.
Péter sóhajtva feláll, az ablakhoz lép, aztán visszafordul, és anyám szemébe néz.
- Gyűlölöm Zsuzsát.
- Ez rajtam nem segít - mondja anyám, és itt véget ér a felvétel.
Akármi is történt, az még legalább háromnegyed óráig tartott. Nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen beszélgetés szexbe fordul át: féltékenység és gyűlölet járta át a szavaikat, vád és keserűség; anyám napszemüvege, miután visszatért a partra, inkább arra utal, hogy sírás lett a találkozás vége, vagy anyám aztán elrohant, hogy egyedül bőgje ki magát, nem tudom. Mindenesetre Péteren ebédnél nem látszott semmi különös; kicsit sápadt volt, és az árnyékba húzódva ebédelt valami keveset, de mindezt éppúgy lehetett a másnaposság számlájára is írni. Kár, hogy az ebéd alatt nem kamerázott egyikük sem, bizonyára lennének olyan apró jelek, amelyek a lelkiállapotára utalnak. Akár csak egy összenézés, egy elharapott félszó, amely az előzmények ismerete nélkül senkinek sem tűnhetett fel.
Kétségbeesetten ültünk a kert sarkában a padon Danival; pontosabban én voltam kétségbeesett, belőle pedig egyszerre kirobbant a harag. Felpattant, belerúgott a padba, aztán megragadott és felrántott.
- Rohadékok! Rohadt szemetek vagytok! Micsoda család, gratulálok! Az anyád kurva, az apád kurvapecér! Most azonnal megyek apádhoz, és mindent elmondok neki!
Éreztem, hogy valamit tennem kell, és mivel Dani sokkal erősebb volt nálam, könyörgőre fogtam a dolgot. Rettenetesen rossz volt a lelkiismeretem, mert csak abban a percben jöttem rá, hogy én tulajdonképpen gyávaságból hagytam Péter szobájában a kamerát, hiszen akire igazán kíváncsi voltam, az apám lett volna: róla akartam volna megtudni, mit csinál egyedül, és úgy követtem el a bűnt, hogy nem a saját apám ellen követtem el, de mégiscsak elkövettem: igazából a legkéjesebb pillanat az volt, amikor az egészet megmutathattam Daninak; persze úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy mi fog következni. Inkább csak arra voltam kíváncsi, milyen az, amikor az ember meglesi a saját apját. Hát most már tudtam. Illetve akkor még nem tudtam: most már tudom.
Dani elindult, egyenesen az ajtó felé, én próbáltam visszarángatni, és suttogva könyörögtem, hogy ne csináljon baromságot, ennek semmi értelme, egyáltalán, amit láttunk, nem is biztos, hogy az, amire gondolunk, de Dani nem tágított. Erre felajánlottam az egész zsebpénzemet, aztán az egész őszi zsebpénzemet; ezzel sikerült legalább megállítanom.
- Szánalmas vagy - mondta azzal a hangsúllyal, ahogy Péter szokott beszélni Zsuzsával, ha már nagyon részeg. - Majd még meggondolom, mit fogok tenni.
Avval otthagyott.
A következő napok folyamatos rettegésben teltek. Dani, ha csak szerét ejthette, sokat sejtető pillantásokat lövellt felém, én pedig próbáltam megjátszani a halálra szánt férfit, aki, jöjjön bármi, azzal bátran szembe néz, de közben apróra fonnyadtam belül, és kínok közt fetrengtem, mint a forró aszfalton küzdő giliszta. Nem volt kedvem semmihez, a kamerához hozzá se nyúltam, és átkoztam a pillanatot, amikor egyáltalán belementem ebbe az egész játékba, amit egyébként apám erőltetett rám. Jól elfoglaltam magam a szünidő alatt valami értelmes dologgal, nem csak a farkam lógattam egész nap, az már igaz, ennyiben legalább megfeleltem az atyai kívánalmaknak, és apám még csak nem is sejtette, mibe sodort.
Éjszakánként alig tudtam elaludni, hiába kerestem a lelkemben valami nyugalmas pontot, valami védett gondolatot, amelybe megkapaszkodhatok, a rettegés, hogy katasztrófát zúdítok a családomra, minden egyebet elsöpört odabent, szokásos fantáziáim egyike sem működött, egyetlen képzeletbeli szerepem sem illett rám többé. Legegyszerűbb lett volna persze, ha ellopom a kazettát, megsemmisítem a bizonyítékot, de Dani mellém sodródva a főutcára vezető keskeny lépcsőn már másnap reggel a fülembe sziszegett.
- Ne is próbáld keresni, sose fogod megtalálni.
És kacagást színlelve hátba veregetett.
Anyám, miközben fel sem tekintett a női magazinból, egyik délután megkérdezte, mi a bajom Danival. Talán már nem vagyunk barátok?
- Ja, dehogynem.
- Akkor mért nem játszotok már két napja?
- Nincs kedvem.
Anyám feltolta a napszemüveget a homlokára, és a szemembe nézett, olyan arckifejezéssel, mint még soha. Tényleg érdekelte, mi van velem. Aztán visszamerült a magazinba.
- Furcsa vagy - mondta még.
Másnap reggel Dani fejedelmi leereszkedéssel hajolt hozzám.
- Kilenckor a padon.
Vészjóslóan hangzott, tömören, filmbe illően, mint amikor a történet az utolsó negyedbe lép, ahonnan már csak a végjáték következik. Akármilyen kínokat okozott a várakozás reggeltől este kilencig, azt el kellett ismernem, hogy Dani tökéletesen megtanulta a kínzás művészetét: reggel közölni a halálraítélttel, hogy este kivégzik, a legtökéletesebb időzítés. Épp kevés ahhoz, hogy hozzászokjon a gondolathoz, de bőven elég a szenvedésre.
Mikor vége lett a vacsorának, ami alatt végig magamon éreztem Dani tekintetét - mintha minden másodpercét ki akarta volna élvezni a kínlódásomnak, én pedig akárhogy tettettem magam, nem tudtam nyugalmat erőltetni magamra, még az ételt is visszaöklendeztem, amit nagy nehezen magamba tömtem -, besurrantam a szobámba a kamerámért. Legalább ez az egy fegyverem maradjon, ha másban teljesen fegyvertelen maradok is; legalább a kamera szavatoljon értem, legalább a képsorok hadd tanúsítsák az igazam. Vagy legalább legyen ott velem, és szorongassa a kezem.
Dani filmbe illően pózolt a padon, lábát keresztbe vetette, hátradőlt és az eget szemlélte, mintha lenne ott valami érdekes, amely megérdemli egy komoly férfi figyelmét, egy gigászi sas netán, vagy heves légi ütközet.
- Foglalj helyet - szólt, miközben rám se nézett. - Van nálam számodra valami.
Azzal átnyújtotta a kamerát.
- Csak kapcsold be.
Szótlanul engedelmeskedtem. A képernyőn a mi szobánk látszott, egy másik, ugyanolyan szekrény felől, amilyenből Daniék szobáját felvettem a múltkor, amikor Péter otthon maradt. A felvétel az előző napi dátumot viselte, 16.33 állt a time-kódon, pont az az idő, amikor apámmal és a húgommal leszaladtunk bevásárolni az esti grillezéshez. A szobában anyám tesz-vesz, kényszeresen pakolgat, minden különösebb értelem nélkül. Aztán nyílik az ajtó, és Péter lép be. Anyám abbahagyja a pakolást, kérdően néz a férfira. Péter hozzá lép és letérdel előtte: a feje még így is magasabban van, mint anyámé, aki közben az ágy szélén ül.
- Még mindig megvan az a lakás, a Kazinczy utcai - mondja Péter. - Minden ugyanúgy van, ahogy hagytad.
- Nem vagyok hajlandó osztozni senkivel. Többé nem - mondja anyám.
- De az a tiéd... csak a tiéd.
- Ne légy nevetséges.
- Szeretlek, Ági. Csak téged szeretlek.
- Valamikor én is szerettelek, ez igaz. De az már régen volt.
Anyám elfordítja a fejét, Péter feláll, felsóhajt.
- Olyan gyönyörű a fiunk...
- Az én fiam.
- De az enyém is.
- Ezt soha többet nem akarom hallani.
Dani kivette a kezemből a kamerát, és rám nézett. Az első pillanatban nem tudtam eldönteni, nevetni akar-e, vagy átkozódni; de aztán megláttam a szemében a gúnyt.
- Kakukk! - mondta, aztán még egyszer. - Kakukk!
Szinte önkéntelenül emelkedett fel a kezem, és mire Dani észrevette volna, már le is sújtott: sikerült eltalálnom az arccsontját. Dani felüvöltött, és gyomorszájba vágott: aztán egyetlen üvöltő, gomolygó, négylábú-négykarú húscsomóvá forrtunk össze a kakukkfűillatú pázsiton.