«Vissza

- Melyikük hány éves volt 68-ban?

Lánczi András Tizenkettő.

Gábor György Én tizennégy.

- Volt-e saját 68-as élményük, vagy ha nem, mit érzékeltek belőle?

Gábor Nekem volt több is. Érdekes, hogy én Párizsra kicsit későbbről emlékszem. Már elkezdtem a gimnáziumot 68-ban, és ott ez már fontos kérdés volt: ha jól emlékszem, Miszlivetz Feri barátommal, aki évfolyamtársam volt, később őt kirúgták, szóval vele meg talán Béládi Lacival és másokkal azonnal alakítottunk egy szellemi-forradalmi kört, hogy ha majd Magyarországra is begyűrűznek az események, tudjuk, mit kell tenni. De igazán Csehszlovákiával kapcsolatban voltak élményeim. A nagyobbik bátyám ugyanis, akit a műszaki egyetem elvégzése után rántottak be katonának, bizony „megszállta" Csehszlovákiát, tehát neki mennie kellett, amitől a család már eleve teljesen be volt csinálva. Anyámék egyébként épp 70 dolláros turistaúton voltak Nyugaton, miközben én a nagynénimmel nyaraltam a Balatonnál, és amikor megtudták, hogy a testvérem is „bevonult" Csehszlovákiába, attól kezdve óránként telefonáltak haza különböző utcai fülkékből, hogy akkor most mi van. Ráadásul kintről nézve abban a pillanatban az sem látszott biztosnak, hogy perceken belül nem jönnek-e be ide is a baráti tankok, úgyhogy aztán rohantak is haza. De akkor én ennek a politikai jelentőségét nem igazán fogtam fel, ellentétben a párizsi, illetve az európai eseményekkel. Amihez az is hozzájárult, hogy még gimnazista voltam, amikor Gazdag Gyuszi a 68-as problematikát is tárgyaló Sípoló macskakő című filmet forgatta, amiben én is játszottam - volna, de végül nem került rá sor, mert azon a nyáron külföldre utaztam. Szóval a nyugat-európai 68 mélyen érintett, legalábbis úgy gondoltam, hogy mélyen érint, a csehszlovákiai események inkább családi, familiáris vonatkozásokban...

Lánczi Számomra 1968 sajátos év volt, de nem azért, ami a világban történt, hanem mert akkor súlyos kéztörést szenvedtem, és kórházból ki, kórházba be, és ez egész év végéig eltartott, úgy emlékszem, hogy a csehszlovákiai bevonulás idején is kórházban voltam, épp műtöttek. A családomban közvetlenül nem érintettek senkit személyesen az események, viszont a feleségem családját nagyon is, akit akkor persze még nem ismertem, de az ilyen típusú emlékek a későbbi kapcsolódások révén egy házastársi kapcsolatban felerősödnek.

- Sajáttá válnak?

Lánczi Igen. A feleségem családja felvidéki származású, és nagyon gyakran jártak át Csehszlovákiába, akkor is épp ott voltak, az átvonuló tankokat is látták... És ez nagyon megmaradt a családban, amely régi nagypolgári család. Szóval egy ilyen család interpretálta nekem nagyon sokáig ezeket a dolgokat, az ő memóriájuk többé-kevésbé az enyém is már.

Gábor Persze rá lehet kérdezni arra is, hogy az emlékeinkben miként maradt meg a dolog, de ez nem ugyanaz, mint amit átéltünk, hiszen az emlék az egészen más, az bonyolultabb dolog, az sok mindenből építkezik. Egyáltalán nem biztos, hogy „objektíve" úgy volt, ahogy emlékszem, de kit érdekel, ha egyszer „szubjektíve" úgy emlékszem rá.

- Jó, akkor azt kérdezem: hogyan maradt meg az emlékeikben 68? Melyiküknek mit jelentett akkor, és mit jelent ma?

Lánczi Megmondom őszintén, nem sokat. Szerintem Magyarországon 68-nak igazából nem volt nagy jelentősége. És azok a későbbi állítások sem igazak, hogy nálunk követték volna a nyugati trendeket. Egyébként is, melyiket? A franciát? Szóval igazából nagyon nehéz megfogni, hogy akkor mi volt, legföljebb kulturálisan, de politikailag szerintem nemigen lehet megfogni. Tehát addigra azért nem véletlen, hogy Mao volt a példakép, és nem Brezsnyev...

- Kinek? Arra a tíznél is kevesebb egyetemistára céloz?

Lánczi Hát azoknak a balosoknak mindenképpen, akik úgy gondolták, hogy ez a marxizmus megújulása. Akik a hatvanas években Magyarországon megpróbáltak tájékozódni, hogy mégis mi ez a szocializmus vagy kommunizmus, amiben élnek, és ezen hogyan lehet változtatni, mert ez mégsem jó, akkor nem Brezsnyev elvtársra tekintettek, hanem Maóra, mint ahogy - emlékszünk a három M-re, Marx, Mao, Marcuse - Nyugaton is Mao volt, és nem Brezsnyev...

- Az biztos, hogy nem Brezsnyev. De hogy általában az új baloldal számára Mao lett volna a példakép...?

Lánczi Marxi reneszánsz volt, azt azért nem lehet vitatni, végignéztem a New Left Review korai számait, azok alapvetően egy marxi reneszánszról szóltak. Az volt a marxizmus utolsó nagy nekifutása, a baloldal kereste a módját, hogyan lehet Marxot aktualizálni, hogyan lehet a humanizmust Marxból levezetni. Erről szólt például a hatvanas években zajló elidegenedési vita is. Tehát keresték a kiutat, és ebben nagy szerepet szántak Marxnak, illetve a marxizmusnak. Magyarországon akkor már létrejött a Lukács-féle budapesti iskola, Heller Ágnes például azt mondta egyszer, hogy Sztalin száz évre tönkretette a szocializmus ügyét. De mikortól számoljuk azt a száz évet? Lukács egyébként - aki ismeri a munkásságát, az tudja - akkor már erősen dolgozott egy materialista etika létrehozásán, magyarul azon, hogy Isten nélkül hogyan lehet egy erkölcsi világképet fölépíteni, mert az erkölcsöt valahogy mégiscsak be kellene hozni ebbe az egész szocialista koncepcióba. És nem véletlen, hogy ebből a gondolkodási körből aztán jön egy Ancsel Éva, és ennek a peremén, ezzel nem szoros összefüggésben, de azért volt itt egy kis maoista beütés is fiatalabb értelmiségiekben, nem sok, de volt. Szerintem Magyarországon ennyi volt politikailag 68. Kulturálisan persze átszüremkedett sok minden. Öltözködés, haj, zene, főként a zene. Egyébként épp a zene az egyik legérdekesebb eleme 68-nak, illetve a hatvanas éveknek: mert ez volt talán az utolsó olyan zenei irányzat, amikor a dallamnak még volt valami szerepe, utána már csak a dallammentes zene következett. És hát ez volt a klasszikus rock időszaka, aminek most nagy reneszánsza van egyébként, tehát ilyen értelemben jó szívvel emlékszem vissza, rám is hatott, hallgattuk ezeket a dolgokat.

- Megjegyzem, akik akkor körülbelül olyan idősek voltak, mint most maga, ugyanezt mondták az akkori zenére: hogy eltűnt belőle a dallam, hogy dallammentes zene, nem is zene, csak hangerő, például Kovács András Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmjében épp ez volt a beatzenét támadók legfontosabb érve.

Gábor Mielőtt beszélgetni kezdtünk, András azt mondta, hogy nincs olyan mondat, amiben egyetértenénk. Hát akkor ezt most tegyük manifesztté. Szóval az volt a kérdés, hogy mit jelent ma számunkra 68, és András azt mondta, hogy nem sokat, mert Magyarországon ennek elhanyagolható volt a hatása. Ezzel szemben nekem nagyon sokat jelentett és jelent ma is. A történelmi események attól történelmi események, hogy utólag válnak azzá. Ilyen értelemben - azt kell mondanom - abszolút történelmi esemény volt 68, és minden vonatkozásában. Nem akarok semmilyen párhuzamot vonni Párizs, Prága, az Egyesült Államok, Berlin vagy Olaszország, sőt Mexikó 68-a között - ahol, ugye, véletlenül éppen akkor volt olimpia -, tehát nem gondolom, hogy ezek az események egy szigorú, szikár logikai rendbe lennének állíthatók, mégis valami egységesíti őket: legfőképp az, hogy kiderült, hogy a szocialista országoknak nulla a reformkapacitásuk. Nem lehet - ahogy azt sokáig hitte, nemcsak a kelet-európai, hanem a lelkes nyugat-európai baloldali értelmiség is - belülről megreformálni, ezért majd ez lesz az eurokommunizmus első igazi nagy és tömeges kiábrándulása. Az 56-os kudarc még nem rombolta le a nyugati baloldali értelmiség nagyobbik részének az illúzióit, mert a kudarcokat a sztalinizmussal tudták magyarázni, és még remélhették, hogy majd segítenek a hruscsovi reformok, és egy évtizeddel később a hamvába holt magyar új gazdasági mechanizmus is a reformokkal kapcsolatos illúzió jegyében indult. 68-ban azonban - a prágai tavasz eltiprásával - kiderült, hogy reménytelen az ügy, kiderült, hogy az az egész társadalmi-gazdasági struktúra, amit létező szocializmusnak neveztünk, megreformálhatatlan, mert alapjaiban rossz.

De 68-ban az is kiderült, hogy a másik, a meghaladottnak vélt nyugati társadalmi-gazdasági struktúra - nevezzük kapitalizmusnak - szinte korlátlanul és végtelenül reformálható. Ráadásul - minő csalódás - szemben a marxi dogmával, amely szerint a proletariátus a történelem mozgatórugója, Nyugaton az értelmiség, sőt az egyetemi diákság vette a kezébe a dolgot, és kezdett hozzá az elavult struktúrák újakkal való felcseréléséhez. Nem véletlen, hogy 68 épp az oktatási rendszer megreformálásának a követelésével indult, egy olyan reforméval, amelyhez nem kellett magát a rendszert is lebontani, megváltoztatni. Ez a két felismerés pedig - András említette Marxot - a nyugati baloldali értelmiség marxizmushoz való viszonyát is jelentős mértékben módosította, megváltoztatta, és természetesen a szocialista országokban élők egy részéét is. Tehát szó sem volt semmiféle marxizmusreneszánszról, épp ellenkezőleg. Mert igaz ugyan, hogy ekkortájt zajlott a marxizmuson belül a Gazdasági-filozófiai kéziratokban az elidegenedés elméletét kidolgozó fiatal Marx „rehabilitációja", de az „igazi" Marx, aki A tőkét írta, és aki úgy gondolta, hogy a gazdasági struktúrából levezethető a társadalmi struktúra egésze, azóta - joggal - úgyszólván teljesen feledésbe merült. Mert nem vezethető le. Viszont kiderült, hogy a kapitalizmusnak - vagy nem is tudom, minek nevezzük, a mostani változatot épp posztmodern vagy posztkapitalista világnak - időben és térben is számtalan formája van, hogy csak a maiakról beszéljek, a román modelltől a magyaron át az észak-amerikaiig és a norvégig meg a japánig, a franciáig meg az új-zélandiig, és micsoda különbség...! Marcusénak volt az a paradoxonnak tűnő, ámde beigazolódott - egyébként rosszalló - megállapítása, hogy ennek a ronda nyugati világnak az a rémsége, hogy pozitív módon képes feldolgozni, pozitív módon képes önmagába építeni mindazt a kritikát is, a vele kapcsolatos kritikai attitűd minden megnyilatkozását, amely pedig létében támadja. Ebben az esetben is valami hasonlóról volt szó. A társadalomnak erről a kvázi önálló mozgásáról azonban Marxnál szó sincs. Vagyis veled ellentétben, András, azt állítom, hogy épp 68 volt az a kitüntetett történelmi pillanat, amikor ez az illúziókat egyre inkább szertefoszlató folyamat, ami végül a marxizmus teljes trónfosztásához vezetett, és amit mondhatunk akár ellenreneszánsznak is, elindult.

Ami mármost a három M betű közül a második kettőt illeti, ebben is vitatkoznom kell veled, András. A Mao Ce-tungra való hivatkozás ugyanis sosem volt több ironikus és önironikus játéknál Nyugaton, ezt mindenki tudja, ha máshonnan nem, az elhíresült falfeliratokról stb. stb. Senki nem vette komolyan természetesen Maót. Marcuséról pedig tudjuk, hogy nem is olvasták, Cohn-Bendit maga vallotta be, hogy ő maga sem olvasta, nem is ismerte még akkor Marcusét.

De itt azért sok minden egyéb is történt. A nyugatnémeteknek például 68 alapvető és meghatározó élménye volt. Igaz, már korábban is megjelentek olyan munkák, például Günter Grass vagy Heinrich Böll írásai, amelyek reflektáltak a német múltra, de ezeket először az a fiatal nemzedék - és itt tényleg generációs problémáról is szó van -, az apák világával szembeforduló nemzedék kezdi, illetve lesz képes interiorizálni, amely már undorodva és nagy kritikai elszántsággal tekintett vissza az apák bűnös világára. Vagyis 68-ban először kezd szembenézni a német társadalom a saját múltjával, történelmével, szemben az NDK-val, ahol ez a szembenézés soha nem történt meg, hiszen az NDK-ban sem az 1945 előtti, sem az azt követő múlttal nem néztek szembe. Ennek a következményeit egyébként jól ismerjük: a volt NDK területén mind a mai napig egy meglehetősen bürokratikus, idegengyűlölő, xenofób stb. stb. társadalom létezik, és ez a tény természetesen hat a másik oldalra is. De hogy visszatérjek 68-hoz: akkor kezdődött el az NSZK-ban az a folyamat, ami aztán elvezetett a történészvitához, amelyben már tudatosan, módszeresen, a tudomány aspektusait is figyelembe véve gondolták végig Németország múltját. Ez pedig a 68-as felszabadulásélményből fakad, akkor veszi kezdetét.

De mindezeken túl, 68 alapvetően az akkor elindított életmód-forradalom miatt volt meghatározó pillanata a 20. századi történelemnek, és - hozzáteszem -, ezért utálja a jobboldal. Mert például az, hogy itt ülünk, két akadémiai, illetve egyetemi értelmiségi egy hölgy lakásán, mindannyian pólóban, farmerban, lazán, sőt ha akarnánk, hosszú hajunk is lehetne befonva akár, és így tovább, ma már hihetetlen, de 68 előtt lehetetlen lett volna. Ennek az életmód-forradalomnak a következtében megtörtént a személyes, a privát élet szekularizációja, és az emberi, illetve társadalmi lét addig zárójelbe tett, elhallgatott, elfojtott, sőt szégyellt kérdései egyszeriben napvilágra kerültek: a nőiség, a feminizmus kérdése, a szexualitás kérdése, a kulturális másság problémája; ezek mind kibeszélhetőekké váltak, a diskurzus természetes témáivá. De ha már a szexuális forradalomról van szó, nem tudom megállni, hogy ne utaljak a Terror Háza mostani kiállítására, ahol egyébként mindenféle kiöregedett rocksztár taknyosra sírja a nosztalgiától önmagát, és ahol - szeretném hinni, hogy puszta tudatlanságból, és nem egyéb okokból - megfeledkeztek arról a rendezők, hogy ugyanebben az évben, 1968 júliusában VI. Pál pápa megjelenteti a Humanae vitae enciklikát, amely a szexuális forradalomra reflektál, nagyon erőteljes és mind a mai napig ható súlyos ellenpontját képezve annak. Mondom, reméljük, hogy ezt puszta tudatlanságból követték el. Na de visszatérve az életmód-forradalomra: kiderült, hogy a nyugati világ, a modern társadalom már nem osztály-, hanem tömegtársadalom, amelynek a meghatározó ismérve, a lényege nem az osztálytagozódás. Tehát a hagyományos marxi világképből következő osztálytársadalomra jellemző kvázi-kasztrendszer 68-cal szétrobbant.

Lánczi Hát sok minden elhangzott, nagyon szép példáját hallottuk itt Gábor Györgytől annak, hogyan lehet 68-ból mítoszt csinálni. Amiket felsorolt, azok egy mítosz elemei, amelyek között vannak igazságelemek, ettől hangzik az egész hihetőnek.

Menjünk végig tételesen az állításokon, vegyük szemügyre először azt az állítást, hogy a szocializmus megreformálhatatlan. Lehet, hogy a baloldalon belül ennek a felismerése valami döntő fordulat volt, de akkor tessék elolvasni Hayek 1942-ben írt könyvét, az Út a szolgasághoz címűt, abban mindez le van írva. A húszas-harmincas évek kalkulációs vitájában kifejti, hogy az a rendszer nem működhet, amely a gazdaság intézményeit - a piacot, a pénzt és a többit - semmibe veszi. Ezek az evidenciák szerinted 68-ban a baloldal számára revelációnak számítottak. Elhiszem. De aki nem ebben a kontextusban gondolkodik, az sokkal kisebb helyet szorít, sokkal kisebb jelentőséget tulajdonít ennek a „felismerésnek".

Csak zárójelben jegyzem meg, hiszen eddig Amerikáról nem beszéltünk, hogy lehet, hogy Párizsban nem olvasták Marcusét, ahogyan te tudni véled, de Amerikában bizony ünnepelt sztár volt, istenített szerző, egyetemről egyetemre hurcolták, ez is köztudott tény. Az pedig, hogy Cohn-Bendit mit olvasott, mit nem, szerintem teljesen mellékes.

Visszatérve a baloldal állítólagos nagy „fordulatára": a kapitalizmus ebben az egész 68-as történetben továbbra is az első számú ellenségnek számított, ráadásul - nem függetlenül ettől - az egész elidegenedésvita is egy marxi újraértelmezési keretben zajlott, aminek persze voltak változatai, például ilyen volt a maoizmus is.

Menjünk tovább, nézzük az általad 68 nagy újdonságaként emlegetett munkásosztály-dolgot! Ez valójában nem 68 újdonsága volt, hanem Bad Godesbergé, 1959-ből, amikor a Német Szociáldemokrata Párt azt mondta, hogy kérem szépen, föladom az osztályalapomat, mert egy tömegtársadalomban ennek nincs semmi értelme. És ez nemcsak felismerés volt, hanem intézményi változást hozott magával például Németországban. Tehát 59-ről beszélek, Bad Godesbergről. De a kapitalizmus maradt.

Nézzük Németországot, ha már említetted: 68 gyakorlatilag a németországi terrorizmus kezdete, mert nem hittek ebben az egész szocialista, kommunista ideológiában, amely ugyanúgy korrumpálódott, mint a többi ideológia. Ennyiben egyetérthetünk, hogy egy újabb tudatosodási pont volt abban, hogy ez így nem megy. És ebből a zsákutcából számukra a radikalizmus látszott a kiútnak. Egyébként a kapitalizmus elleni összes kritika, rossz érzés és baloldali düh nagyrészt épp akkor, 68 körül alakul át nagyon intenzíven - és ez azóta is megvan - Amerika-ellenességgé: az Egyesült Államok testesítette meg a kapitalizmus minden rossz vonását. A frankfurti iskola tett ezért nagyon sokat, meg lehet nézni a szövegeit: ekkorra már azonosítja a modern világ összes nyűgét az amerikai gazdasági-társadalmi modellel. Az amerikai ellenkultúra mozgalom eszméi kapóra jöttek Európában is, hiszen a kapitalizmus és a kultúra összebékíthetetlenségének szellemi kifejeződését látták benne. A vietnami háború pedig a kapitalizmus másik visszataszító vonását, a birodalmi terjeszkedést fejezte ki.

Életmód-forradalom: a szexualitás részével én magam is sokat foglalkoztam, évek óta tanulmányozom például a politikai filozófia nőkkel kapcsolatos megállapításait. Ezzel kapcsolatban az alapkérdésem így hangzik: mi az oka annak, hogy a 2500 éves filozófia történetében majdnem a 20. századig egyetlenegy politikai gondolkodó sem javasolta, hogy a nők vegyenek részt a közéletben? Miért van ez? Miért lehetséges ez? Hiszen más ügyekben hallgatunk rájuk, olvassuk őket. Pont ebben az egy kérdésben tévedtek volna mind, Platónt leszámítva?! Még a balliberális körökben sokat emlegetett John Stuart Mill is arról ír, hogy a nőt nem szabad verni, az nem helyes, és még számos dolog nem helyes, amit akkor szabad volt megtenni vele, de a nőnek otthon van a helye.

- De mi köze ennek 68-hoz?

Lánczi Én csak reagálok Gyuri azon állítására, hogy az életmód-forradalom leglényegesebb része a szexuális forradalom volt. Amire én azt mondom, hogy az szexuális lázadás volt, a családban élő nők lázadása. Tudniillik már 1963-ban megjelenik Betty Friedan The Feminine Mystique című könyve, amely leírja a családos amerikai nő életét, és azt kérdezi, hogy miközben megvan mindene, miért boldogtalan a családban a nő, mi lehet ennek az oka? Tehát ez egy folyamatosan zajló diskurzus a hatvanas években, ebben a Gyuri által oly fontosnak tartott szexuális forradalom csupán egy pici rész. És ez az egész probléma arról szól, hogy voltaképpen mi is a monogámia, a kultúránk alapja. Ez az egyik kérdés. A másik pedig, hogy a természet leigázásának modern programja a fogamzásgátló tabletta képében a hatvanas évek legeleje óta rendelkezésre áll.

- A természet leigázásának programja?

- Gyuri az előbb negatívan emlegette a Terror Háza kiállítását, azt mondja, hogy valószínűleg tudatlanság, nem koncepció miatt alakult úgy, ahogy alakult. Pedig az a kiállítás többek között pontosan a szexuális forradalomra van kihegyezve, tudniillik annak a kiállításnak a címe: Szabadság a paplan alatt, A szex mint forradalom. Tehát nem az egész 68-ról szól, hanem 68 egyik eleméről, a szexualitásáról. Több kiváló statisztika mutatja, milyen mélyen beleavatkozott a társadalom életébe az 1967-68-tól exponenciálisan növekvő eladott fogamzásgátló tabletta mennyisége és az abortuszok száma. Számomra ebből az egészből az az izgalmas, hogy itt az emberek azt gondolták, hogy most a természettől megint elveszünk valamit. Hogy többé már nem vagyunk ebben a tekintetben sem a természetnek alárendelve, már az emberi reprodukciót is képesek vagyunk tetszésünk szerint, „racionálisan" szabályozni.

- Komolyan gondolja, hogy a fogamzásgátló tablettával a fiatal nők a természetet akarták leigázni? Nem épp fordítva volt? Nem arról volt szó, hogy „a természet szavát" akarták szorongások nélkül, szabadon követni?

Lánczi A szabadság nem más, mint amit a természet megenged nekünk.

Gábor Vagy nem.

Lánczi Jó, érezheti ezt az ember, és ez nyilvánvalóan járt is valamilyen felszabadultságérzéssel, de mi következett ebből? Legyünk akkor tényszerűek. A családnak, mint olyannak a válsága.

- Komolyan hiszi, hogy a család válságának a fogamzásgátló tabletta az oka?

Lánczi Áprilisban a Newsweek magazin címoldalán számolt be arról a szociológiai vizsgálatról, amely a szexuális forradalom hatását elemezte „az elvált nemzedék" sorsán keresztül, és kiderült, hogy a család válsága soha nem látott méreteket öltött, a fogamzásgátló tabletta, illetve az általa sugallt hamis szabadság hozta létre „az elvált nemzedéket". Mintha a szabadság lényege nem az erkölcsi döntés súlyában, hanem a természet visszaszorításában állna. Mert a szexuális forradalomban az emberek csak azt vették vissza, azt a szexuális szabadságot, ami korábban is megvolt. Foucault-nál is lehet olvasni, a 17. század előtt az emberek szexuálisan sokkal szabadabbak voltak, mint később, a 19. századtól, ami részben a kapitalizmussal függ össze, részben a viktoriánus korral, amely a test kordában tartását követelte. Vagyis a család válsága nem a szexuális forradalommal, nem a szexualitás szabadságával függ össze, hanem a tablettával, amely - szerintem hamisan - a félreértett szabadság szimbóluma lett.

- Vagyis ön szerint a családtervezéssel.

Lánczi Hát persze, mert a nő azt mondja, hogy én is ugyanúgy akarok élni, mint a férfi. Csak az a kérdés, belefér-e ez az emberi reprodukcióba, a társadalom reprodukciójába.

- Az a véleménye, hogy nem fér bele?

Lánczi Biztos, hogy hozzájárult a család további széttöredezéséhez, és ma már ott tartunk, hogy nem is családról, hanem „háztartásról" beszélünk. És az egésznek a kiindulópontja, hogy a nők az első világháborúban mindenhol a férfiak helyére álltak, akik sok éven át a fronton harcoltak, és ebből sok minden következett, amit utána már nem lehetett visszacsinálni. Nem véletlen, hogy a húszas években kapták meg a legtöbb nyugat-európai országban a választójogot a nők.

- Most azon gondolkodom, hogy ezekből milyen következtetést is von le maga.

Lánczi Azt, hogy nem 68 itt a lényeg. Egy 20. századi folyamatról van szó, amiben több dolog láthatóbbá vált, mondjuk 68 kapcsán, de leginkább azért, mert politikai érdek fűződött hozzá. És a baloldal ma is 68-nak ebből a baloldali önértelmezéséből táplálkozik. Nem véletlenül mondja Gyuri büszkén, hogy 68-cal és az életforma-reformmal nem tud mit kezdeni a jobboldal. Szerintem ez nincs így, ezért mondom, hogy a szexuális szabadosságot nem a baloldal hozta el nekünk, az itt volt mindig, Ovidiustól kezdve végig lehet olvasni az antik irodalmat. Ebben semmi új nincs.

Gábor Hihetetlen, hogy mi minden hangzott itt el... Egyébként halálosan szórakoztat, András, amikor arról beszélsz a szexuális forradalom kapcsán, hogy ugyan, kérem, hát ez már Ovidiusszal kezdetét vette. Én egyébként ennél korábbi példákat is tudnék mondani, szerintem te is. Ezzel szemben a zenénél határozottan kijelölted 1968-at mint a dallamos zene megszűnésének, egyúttal a dallammentes zene térhódításának kezdetét. Ami egyébként szintén nem igaz, mert mi az, hogy dallammentes zene, szerintem Kurtág is dallamos zenéket szerzett, ugyanakkor ha úgy vesszük, Bartók már rég nem a hagyományos dallamvilág vagy harmóniarendszer szerint komponált. Tehát ennek sok értelme nincs, de még egyszer mondom, itt megengedted magadnak azt, hogy pontosan kijelöld 68-at mint origót, ugyanakkor a szexuális forradalom esetében mindenáron igyekszel elkerülni ezt a jobboldal számára kínos 68-as évet.

De hogy a lényegre térjek: a családban élő nők lázadásáról beszéltél. Amivel sok újat nem mondtál, hiszen már a 19. században erről írt az Anna Kareninában Tolsztoj, a Nórában Ibsen, és Csehov is ezekről a nagy formátumú nőkről ír. Viszont az már meglepett, hogy Foucault-t említetted, tudniillik az ő egész szexualitással kapcsolatos munkájának lényegi mondanivalója, hogy nem az a szexuális forradalom, amikor Ovidius például a saját nemi szervét kismadárkához hasonlítja, és még csak az sem érdekes, hogy a középkori francia rózsaregényben olyanokat olvashatunk, amiktől a svéd pornográfiához szokott tekintet is elhomályosul. Mert nem ez a szexuális forradalom lényege, hanem az, amit Foucault épp az általad is hivatkozott könyvében ír le: a szexualitást körülvevő, a hatalom által állított tilalomfák ledöntése. Vegyük a zsidó-keresztény hagyományt, amely a szexust hatalmi - teológiai és metafizikai - formában közelíti meg: Szent Ágoston kimondta, ugye, azt a képtelenséget, hogy a kereszteletlenül meghalt csecsemők is bűnösök, egyszerűen azért, mert a szexus az, ami továbbörökíti, továbberedezteti a bűnt. Vagyis a hatalom dönti el, mi a legitim szexualitás, és melyek a legitim életformák, akár a nő, akár a férfi, akár a gyermekek nevelése vonatkozásában. És - mondja tehát Foucault - a szexuális forradalom akkor veszi kezdetét, amikor ezeket a tilalomfákat elkezdik ledönteni. Ahogy 68-ban is történt. Csak megjegyzem, hogy a mai francia jobboldal erőteljesen 68-ellenes megnyilatkozásaiban ott van - mint képtelenség - a gyermekpedagógia fogalma. Mert szerintük a gyermekkel nem pedagógiai alapon kell foglalkozni, hanem hatalmi fensőbbség alapján: „majd mi megmondjuk, mit kell tanulnia a gyermeknek, nincs szükség olyan iskolákra, ahol lehetőség van különböző választásokra, majd mi megmondjuk, milyen elvek alapján kell őt nevelni, formálni, alakítani". Vagyis a szexuális forradalom esetében a hatalom által meghatározott és definiált szexualitás elleni lázadásról volt szó.

És hadd válaszoljak arra az állításodra is, András, hogy 68 csak valami baloldali mítosz lenne, amit a baloldal saját politikai céljai érdekében tart életben. Ezek szerint rosszul tudom, hogy egy Nicolas Sarkozy nevű úr egész választási kampányát épp 68-ra, pontosabban 68 bírálatára építette? Vajon miért? És rögtön hozzáteszem, hogy Orbán Viktor Tusnádfürdőn tavaly ugyanúgy 68-ról beszélt, pedig szintén nem baloldaliként definiálja önmagát. Itt tehát nem a baloldal mítoszteremtéséről, hanem valami egész másról van szó. Arról, hogy a meglehetősen kiüresedett baloldali - és jobboldali - gondolkodás olyan identitásfogódzókat próbál találni, amelyek segítségével esetleg újra képes lehet felépíteni önmagát. Csakhogy ilyeneket nem talál. A baloldal számára - tudjuk - az állam újraelosztó, szociális gondoskodó szerepe az a bázis, amire építhet. A jobboldal számára pedig az az új identitáspolitizálás, ami az állami - tehát szintén hatalmi, politikai - aspektusból kialakított morális elvárások egész rendszerét próbálja felállítani. Magyarul, nem az az érdekes számára, hogy a társadalmi folyamatok milyen helyzeteket produkálnak, hanem az, hogy kimondhassa, hogy morálisan valami el lett rontva. És hogy mi vagy ki ennek az oka? Hát például a bevándorló, aki lusta, nem szeret dolgozni, csak fekszik az ágyában, és a külvárosban időnként felgyújtja az autókat. Azaz morális, ráadásul transzcendens metafizikai elvekre - a franciáknál ez azért vicces, mert ott az elmúlt kétszáz évben soha nem volt a politikai teológiának komoly szerepe -, központosított, államilag, politikailag központosított morális elvekre próbál hivatkozni. Nem vitatom, hogy Sarkozy ezeket sokkal hitelesebben tudta képviselni a legutóbbi elnökválasztás során, mint a baloldal abban a valóban borzalmasan rossz és abszolút átgondolatlan, mókuskerékben forgó gondolatsorban, ami változatlanul az államot próbálta mint valami szociális messiást leírni. De hogy ez mindkettő esetében rendes fundamentalista alapvetés, az is vitathatatlan. Mert erre az alapra rá lehet építeni egy olyan gondolatmenetet, ami jóról és rosszról szól, arról, hogy ki - melyik oldal - a jónak a hordozója, és ki a rosszé. És minthogy identitáspolitizálásról van szó, aki azt mondja, hogy „az én identitásom egyenlő a jóval", az ebből következően azt is mondja, hogy aki nem az én politikai álláspontomat képviseli, az magával a rosszal, a gonosszal azonos.

De még visszatérve a szexualitás vonatkozásaira: mélyen nem értek egyet azzal, amit a nők családban betöltött, a tradicionálistól eltérő helyzetének a következményeiről mondtál. Ajánlom figyelmedbe Gregory S. Paul zseniális szociológiai munkáját, a Cross-National Correlations of Quantifiable Societal Health with Popular Religiosity and Secularism in the Prosperous Democracies című tanulmányt, amelyben levezeti, hogy azokban a társadalmakban kvantitatív módon kimutatható formában van inkább jelen az abortusz, amelyek alapvetően keresztény vagy keresztény-katolikus társadalomként definiálják önmagukat. Miként a gyilkosságok is sokkal nagyobb számban vannak jelen stb. stb. És amikor azt mondod, hogy a fogamzásgátlás lehetőségével elveszünk a természettől valamit, arra én azt válaszolom, hogy sokkal több az, amit visszaadunk. A természetnek ugyanis az ember, az emberi mentalitás is része, és az a szabadságélmény, amiben ennek révén az embernek része lehet, a természettel átitatott emberi humánumnak legalább annyira a része. Azaz amikor te arról beszélsz, hogy milyen súlyos problémákhoz vezetett a családban a nők helyzetének a megváltozása, ez csak negyedigazság vagy még annyi sem. Mert sokkal nagyobb belső problémákat okozott a családban már jóval korábban az a belső emigráció - ezt így hívja a vonatkozó szociológiai irodalom -, amikor hivatalosan nem, de valójában elvált egymástól a férfi és a nő, mert már nem volt közük egymáshoz, és csak a konvenciók és a társadalmi látszatok tartották össze a családokat. Ez pedig, minden gyermekpszichológus leírta már, sokkal-sokkal nagyobb és veszedelmesebb problémák egész sorozatát jelentette, mint a válás. A válás egyébként azért nem tetszik neked, azért nem tetszik a jobboldalnak, mert az általa természetjogként megfogalmazott, isteninek és öröknek kikiáltott értékrenddel nem összeegyeztethető.

De menjünk tovább. Az előbb az egyszerűség kedvéért használtam azt a kifejezést, hogy zsidó-keresztény tradíció, de általában nem jó szívvel teszem. Mert amikor egyes jobboldali gondolkodók, akár 68 kapcsán is, azt mondják, hogy elszabadult a pokol - Sarkozy gyakran mondja, Orbán Viktor is beszélt róla tavaly Tusnádfürdőn -, mert a közösség ellenében a teljes szabadosság állapotába került individuum olyan központi szerephez jutott, amely involválja az önzést, az egoizmust stb., ami romboló hatással van a társadalomra, akkor erre megint azt mondom, hogy miről beszélünk? Ezt nem 68 vagy nem a 20. századi libertiárius erkölcsi felfogás okozta, hanem például a protestantizmus évszázadokkal korábban, amely - tudtommal - szintén a kereszténység része. A személyiség a protestantizmussal kerül igazából a középpontba. De mehetünk még vissza a történelembe: a személyes, az egyéni üdvözülés meghirdetésével a kereszténység is az egyén, az individuum középpontba állítását végzi el. Más kérdés, hogy a hatalom a továbbiakban ezt mennyire sajátítja ki.

Amit Amerikáról mondtál, természetesen abban egyetértünk, nyilván Amerikát nem lehet kihagyni 68 tárgyalásából, a campusok világát, és így tovább. De az Amerika-ellenesség, amire hivatkoztál, András, az sokkal bonyolultabb kérdés. Én erről a következőt gondolom. Amerika utolsó nagy, meghatározó és reflektált élménye az volt, amikor a második világháborúban partra szálltak a katonái, és Európa legkülönbözőbb országaiban felszabadítóként és a demokrácia zászlóvivőiként köszöntötték őket, joggal. 68-ban azonban Amerika a vietnami háborút jelentette. Ebben egyébként a baloldalnak is hihetetlen bűnei vannak mind a mai napig, ezt az egész, vietnami háború körüli problémahalmazt egyszer már tisztességesen át kéne gondolni. De hogy visszatérjek 68-hoz: miközben egyfelől azt érzékelte a világ, hogy Amerika - egyebek mellett az emberi jogokra és a demokráciára hivatkozva - Vietnamban mégiscsak a kommunista világrendszer ellen harcol, nem mellesleg az ellen a Vietkong ellen, amely számára megengedhető volt dél-vietnami falvak kiirtása stb. stb., 68 márciusában egyszer csak tök véletlenül szembesülnie kellett a My Lai-i vérengzés tényével, amikor ötszáz nőt, gyermeket és idős embert irtottak ki egy „jól sikerült" akció során az amerikaiak. Igazából itt vált problematikussá Amerikának ez a szerepe, és ez mind a mai napig - mind a jobboldali, mind a baloldali Amerika-ellenességben - visszatérő érv. De táplálkozik ez az Amerika-ellenesség valamiféle rossz lelkiismeretből is, aminek megint csak megvannak a 20. századi történeti okai, gondoljunk például a délszláv helyzetre, amit Európa képtelen volt megoldani. Tehát ez azért a kisebbrendűségi komplexusok egész sorából is táplálkozik, de tény, hogy a vietnami háborúval kapcsolatos furcsa kettős élménynek is szerepe van benne, és ez 68 köré rendezhető.

- Mielőtt vitatkozni kezdtek, úgyszólván megállapodtak abban, hogy egyetlen mondatban sem fognak egyetérteni. De valóban nincs semmi, amit hasonlóképpen látnának - még ha ellentétes módon ítélik is meg - 68-cal, például a különböző helyszíneken lezajlott eseményekkel közös, domináns tartalmával kapcsolatban? Ha volt egyáltalán ilyen. Volt?

Lánczi Jó, keressük most azt, ami általánosítható. Az nyilvánvaló, hogy 68 baloldali kezdeményezéseiből mindössze kettő maradt fenn, és maradt meg elsősorban baloldali témának: a politikai erővé fejlődő ökológiai mozgalom és a feminizmus. Ez a kettő, ami a baloldali kezdeményezésből szerintem megmaradt, nem mindig, nem mindenhol, de általában baloldali téma. Azt is elfogadom, hogy közös volt a 68-as eseményekben a lázadás. Lázadni persze sok minden miatt lehet, és sok mindenki lázadhat valami ellen. Nyilván Prágában más ellen lázadtak, mint Párizsban vagy Amerikában. Ami valószínűleg még közös, és Gyuri ezt abszolút pozitívumként írja le, én negatívan fogom emlegetni, az a mindenféle tekintély lerombolása. Ő tilalomfáknak nevezi, én tekintélynek, 68 ezeket akarta lerombolni. De ha a tekintélyeket leromboljuk, végül egy olyan egalitárius társadalomban találjuk magunkat, ahol például a szellemi teljesítménynek nincs kellő elismertsége, és nevelés sincs tekintély nélkül. Szóval az egész amerikai egyetemi lázadás, hogy „mi írjuk a tanmenetünket, és tegeződjünk a professzorral", ez már a hatvanas években is ellenszenvet váltott ki.

A tekintéllyel kapcsolatban a baloldal szeret metafizikai fundamentalizmust emlegetni, tehát van itt egy-két bűvös szó, amit Gyuriék használnak, amihez természetesen joguk van, a probléma ezzel kapcsolatban mindössze az igazsághoz való viszonyukban van. Az egyik legnagyobb könyv, amit konzervatív szemszögből a hatvanas évekről írtak, Az amerikai tudat bezárkózása, Allan Bloom könyvéről beszélek, annak az első mondata így hangzik: „Amikor egy amerikai egyetemista belép az egyetemre, tudja vagy tudni véli, hogy az igazság relatív." Majd leír és elemez egy fogalmat, ami szerintem az egész nyugati baloldalt jellemezte a hatvanas években, 68 volt ebből a szempontból a kulmináció, egyben a keserű kiábrándulás is: a baloldal nietzscheanizálódása. Tudniillik a baloldal ekkor szembesült azzal a heideggeri felismeréssel, hogy a világ, ahogyan ő felfogja, értelem nélküli, amit az egzisztencializmus ürességként, nihilként fogalmaz meg: hogy a semmiben vagyunk, és az emberi életnek nincs semmi külső garanciája. Most Gyuri erre azt mondja, hogy „jó, hogy így van, mert így veszi az ember a kezébe a sorsát". Én viszont azt mondom: ez azt jelenti, hogy nincs semmi abszolútum, amihez ragaszkodhatna az ember. Gyuri szerint a jobboldali rosszul teszi, ha ragaszkodik hozzá. Erre én Habermast, a baloldal kedvenc gondolkodóját idézem...

Gábor Már nem az.

Lánczi Már nem az, így van, Gyuri megelőlegezi a poént. Szóval Habermast idézem, aki most az élete vége felé egyrészt természetjoggal foglalkozik, másrészt kijelenti, hogy az európai kultúrának mégiscsak a kereszténység és a vallás az alapja, és minden egyéb posztmodern hablaty. Gyakorlatilag szó szerint idézem ezt Habermastól. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az a hatvanas évekbeli felismerése a baloldalnak, hogy nem létezik semmi abszolútum, elvezetett húsz-harminc-negyven évvel később az abszolútum iránti igény feltámadásához. Ma a baloldal tulajdonképpen azt keresi, amivel szemben a hatvanas években olyan hetykén föllépett. És igenis az igazsághoz való viszonyról van szó, ami összefügg azzal, hogy létezik-e jó és rossz. Mert a baloldalt jellemző antropológiai optimizmus, amely szerint az ember - mint olyan - jó, illetve tanítással megváltoztatható, megjavítható, és ezt tekintély nélkül is meg lehet csinálni, nem számol a gonosszal. Nem számol azzal, hogy az ember nemcsak jó, hanem rossz is, és ha van erény, akkor van bűn is, és ez megváltoztathatatlan. De ha elfogadom, hogy ez így van, akkor a jó és a rossz megkülönböztetésének is van értelme. Az a kérdés, hogy mennyire tudjuk ezt objektívvá tenni.

Gábor Akkor megint fussunk rá, mert András is ezt tette. Ami a tekintély lerombolását illeti, nem tudom, hogy miről beszélsz. A tudásnak, a hitnek, az igazságnak, a szépségnek az elvei antropológiai vagy kultúrantropológiai alapelvek, amelyek nem jobboldali és nem baloldali módon osztják meg az emberiséget, hanem a saját értékrendjüknek megfelelően. Tehát ha van szép, akkor van rút, ha van jó, akkor van rossz, és így tovább. Tehát nem hiszem, hogy a baloldal vagy egyáltalán bármilyen oldal a tekintély lerombolására törekedne. Nem is értem, hogy mire gondolsz...

Lánczi A hatvanas évek erre törekedett, ha van valami közös a különböző helyszíneken lejátszódott eseményekben, az a tekintélyrombolás.

Gábor Nem törekedett erre, hiszen maga is megteremtette rögtön a saját tekintélyeit.

Lánczi A család tekintélyét lerombolta, beszéltünk erről is.

Gábor Rögtön megteremtette a saját tekintélyeit, a gondolkodói tekintélyeit. Az előbb Marcusét említetted, akit - mondod - az Egyesült Államokban valósággal istenítettek. Sartre is abszolút tekintélynek számított, és sorolhatnánk a többit is. Mert a tudás és az értelem volt a legfőbb tekintély, már csak azért is, mert például Franciaországban a diákok robbantották ki a mozgalmat. Tehát szó sincs arról, hogy mindazt a tudáshalmazt, amit az emberiség felhalmozott, a gonosz baloldal lerúgta volna magáról, mondván, hogy nincs tovább szükség rá. Ha ezt tette volna, akkor a teljes elhülyülés állapotába került volna. Vagyis 68-ban nem arról szólt a vita, hogy ki írja a tanrendet, nem a diákok akarták írni a tanrendet, ez félreértése a dolgoknak, hanem a centralizációról, illetve a decentralizációról. Az agyonbürokratizált francia oktatás, a 19. században kialakított oktatási rendszer reformját követelték. Nem azt, hogy ezentúl majd ők üljenek fönn a tanári katedrán, a tanárok pedig a padokban, és nem akarták azt sem megmondani, hogy mit kell tanulni, mert az az universitas tekintélyének az elvesztését jelentette volna, ők pedig épp az universitas tekintélyét erősítendő követelték, amit követeltek: a tudás előtt szabad pályát nyitó oktatási reformot.

Azt mondod, András, hogy mindent meghatároz az igazsághoz való viszony. Igen, ez kétségtelenül így van. Egy tudós ember, pláne egy filozófus természetesen a saját gondolatait is folyamatosan az igazsághoz való viszonyban reflektáltatja, csakhogy milyen igazsághoz, kérdem én? Hányféle igazság van? Kinek az igazsága az igazság? Ki képviseli az igazságot? Ki vindikálja a jogot magának arra, hogy hordozza vagy képviselje az igazságot? Az egyik igazság szerint itt járt a messiás, a másik metafizikai igazság szerint nem járt itt, és még mindig várjuk. A harmadik metafizikai igazság, a buddhizmus igazsága szerint pedig nincs is isten mint abszolútum. Tehát a világ éppen attól értelemmel telített, hogy sokféle értelemmel tekintünk rá. Ha a világot folyamatosan szegmentálni akarjuk, és azt mondjuk, hogy ez az értelemmel telített oldal, amely értelemmel néz vissza rám, tehát az igazság oldala, a másik pedig az értelmetlenség oldala, akkor valójában a világ értelmetlenül néz vissza terád is, hiszen nem reflektálsz a másik igazságára, hanem a saját magad igazsága szerint hajtod végre a politikai szándékaidat, a morális tanításodat és így tovább és így tovább. Azt mondod, hogy az európai kultúrának - és hivatkozol Habermasra - a kereszténység az alapja. Ez a teljes, totális vallástörténeti, teológiatörténeti abszurdum. Tudniillik milyen kereszténység? Melyik kereszténység? .

Lánczi Egyben megállapodhatunk, ha kereszténységről beszélünk, akkor nem a buddhizmusról beszélünk. Ez így rendben van?

Gábor Igen, nem a buddhizmusról, de milyen kereszténységről?

Lánczi Nem a buddhizmusról, azaz létezik valami, ami a kereszténység, és nem valami más.

Gábor De milyen kereszténységről beszélünk?

Lánczi Nem milyenről, hanem a kereszténységről, amely megkülönböztethető más vallásoktól.

Gábor De nincs „a" kereszténység, mert a kereszténységnek millió formája, válfaja, irányzata van, egymással folyamatosan szemben álló, egymás teológiai tételeit, dogmatikai tanítását, szent kultuszait elismerő vagy éppen nem elismerő, cáfoló tanítások sokaságáról van szó, tehát ilyet nem lehet mondani. Mi az, hogy „a" kereszténység? Mely kereszténység? És mely történelmi időszak kereszténysége? És miért épp a kereszténység, amikor sok egyéb mellett ugyanígy alapja a felvilágosodás is, a római jog egész rendszere is, és a filozófiai gondolkodás, amit a görögök alapoztak meg, ez is mind-mind az európai identitásnak és az európai kultúrának az alapja, és még annyi más... És igen, a kereszténység is, a zsidóság is, de nem csak az egyik vagy a másik.

Lánczi Természetesen én sem állítom, hogy egyedül a kereszténység az alapja.

Gábor De az egész gondolkodásmódod szubsztanciálódik, és rámutatsz bizonyos fogalmakra, és azt mondod, hogy „ez a jó, mert kereszténység". Én pedig azt kérdezem, hogy milyen kereszténység? Mely kereszténység? Melyik történelmi kor kereszténysége?

Lánczi Legyen 68. Minek a 68-a? Melyik baloldal? Kinek a baloldala? Melyik kor baloldala? De azért összefoglalóan mondhatjuk azt, hogy „68".

Gábor Ezt próbáltuk most körbejárni. Én azt mondtam, hogy sokféle 68 volt, 68-nak sokféle értelmezése lehetséges, és ezért az is sokféle, ahogy ma a politika vagy az eszmetörténet viszonyul 68-hoz. Te pedig azt mondtad, hogy ez az egész egy baloldali mítosz, és egyébként is marhaság.

Lánczi Akkor a pluralizmusod megengedi azt is, hogy ne csak ezekben a baloldali fogalmakban interpretálja valaki 68-at. Mert az, hogy forradalom, már önmagában is baloldali fogalom.

Gábor Hát hogyne engedné meg, azért mondtam, hogy 68 narratívákban létezik. Nem ezt mondtam, András?

Lánczi Jó, hát ez a posztmodern értelmezés: ahány értelmezés, annyi értelem, annyi világ, ahány értelmezés, és végül ott vagyunk Derridánál: hogy az összes fogalmunkat ki kell dobni.

Gábor De miért dobnánk ki a fogalmakat?

Lánczi Mert állítólag használhatatlanok, nem jelentenek semmit.

Gábor De ezt te mondod!

Lánczi Nem, Derrida mondja.

- Csak azt szeretném szerényen kérdezni, hogy van-e még ennek a vitának valami köze 68-hoz?

Lánczi Van is meg nincs is. 68 az ürügy.

Gábor Igen, én is ezt mondom, ebben egyetértünk.

„Nincs olyan mondat, amiben egyetértenénk"

Gábor György és Lánczi András vitája
Rádai Eszter közreműködésével

Írás a falon (1968, Párizs)

Megkövezni a könnyfakasztókat!

Megnyugodtunk. 2+2 már nem 4.

Mind bele fogtok dögleni a komfortba!

Mind „nemkívánatosak" vagyunk.

Mind német zsidók vagyunk.

Mind németek és zsidók vagyunk.

Mindannyiunkban zsaru szunnyad. Megölni!

Minden gondolat az utcakőhöz vezet.

Minden hatalom visszaél a hatalmával.

Az abszolút hatalom abszolút visszaél a hatalmával.

Minden reakciós papírtigris.

Módszeresen ki kell aknázni a véletlent.

Ne akarj felszabadítani, bízd rám!

Ne fogyasszunk Marxot!

Ne hagyd, hogy anyakönyvezzenek, lajstromozzanak, elnyomjanak, kisajátítsanak,

kioktassanak, összeírjanak, bekerítsenek!

Ne legyen bűntudatod!

Nem állunk szóba gumibotozókkal.

Nem jár szabadság a szabadság ellenségeinek.

Nem követelünk. Nem kérünk. Elvesszük. Elfoglaljuk.

(folytatás a 69. oldalon)