Végel László
A nagy belgrádi trópusi kánikulában, a belgrádi egyetemistatüntetések negyvenedik évfordulóján a politikusok és az értelmiségiek az új nemzeti egységen munkálkodnak, ami azt jelenti, hogy szövetséget kötött két eddig egymással összeférhetetlennek hitt párt: a Demokrata Párt és a Szerbiai Szocialista Párt. Az előbbi soraiban nagy számban található volt hatvannyolcas, a másik tábor pedig azokat tömöríti, akik már réges-régen végérvényesen leszámoltak hatvannyolccal. Egyértelmű érdektelenség, mondhatná bárki, tekintettel a kilátástalan helyzetre, az elmúlt évtizedek súlyos gondjaira. Szétesett egy államszövetség, etnikai háború dúlt, megsemmisült a jugoszláv szocialista önigazgatási rendszer, amely 1968-ban mintaképül szolgált a nyugati antikapitalista baloldali mozgalomnak és a keleti antitotalitárius mozgalmaknak egyaránt.
Ez az új nemzeti egység valójában Koszovó megőrzésének jegyében jött létre. Mindkét párt eltökélt szándéka Szerbia uniós tagsága, azzal a kikötéssel, hogy Koszovó a szerb állam szerves része maradjon. Jelenleg a két párt közötti különbséget nehéz pontosan meghatározni, de vitathatatlan, hogy a múltban életbevágó különbségekről volt szó, hiszen tény, hogy közel két évtizeden át egymással homlokegyenest szemben álltak: a Zoran Djindjic vezette Demokrata Párt a Milosevic-ellenes tüntetések élén járt, és döntő szerepet játszott annak megbuktatásában. Ugyanakkor a Slobodan Milosevic vezette Szerbiai Szocialista Párt robbantotta ki a balkáni etnikai háborúkat, tehát teljes mértékben felelős a tragikus ellenségeskedésért. Ezek után mi más lehetne a rezümé, mint hogy kibékült egymással a háború és a béke. Erre nehezen alapozható ugyan a nemzeti megbékélés, ám ne legyünk kizárólagosak: megtörténhet. Mert a nemzeti megbékélés, úgy látszik, mindenek fölött áll.
Jelen helyzetben a nevezetes hatvannyolcas belgrádi egyetemistatüntetéseket a pártok szóba sem hozták, hiszen egyikük sem vállalja fel annak hagyatékát. Az egyetem sem emlékezett meg az évfordulóról, bár annak épületében játszódtak le az események; tudniillik, mivel anno a rendőrség betiltottá nyilvánította a tüntetéseket, a hallgatók csak az egyetem épületében tiltakozhattak. Egy szó, mint száz, idén Szerbiában sikerült eltussolni a kerek megemlékezési évfordulót. Az írók is bölcs hallgatásba burkolóztak. Kellemetlen téma.
1968-ban a belgrádi egyetem épületét rohamrendőrök vették körül, midőn a lakosság döbbenten vette tudomásul, hogy a fiatalság az ellen a rendszer ellen tiltakozik, amelyben ők eddig feltétlenül hittek. Utólag ez a hozzáállás nem meglepő, mert volt ennek a beállítottságnak alapja: Jugoszlávia a többi szocialista országtól eltérőn nyitott volt a Nyugat felé, a polgárok szabadon utazhattak külföldre, a párt csak akkor nyúlt keményebb megtorló eszközökhöz, ha valaki Tito személyét, a hadsereget, a titkosrendőrséget vagy a „testvériség-egység" doktrínáját bírálta. A soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchiát belülről kiválóan ismerő egykori közép-európai vándor, Josip Broz Tito néha durván, de leginkább nagyvonalúan kordában tartotta a balkáni kocsmát. Milovan Djilast, az első kommunista disszidenst csak kezdetben ítélték börtönbüntetésre, később teljes elszigeteltségben ugyan, de zavartalanul írta ellenzéki könyveit, amelyek Nyugaton láttak napvilágot. Az alkotószabadság viszonylag zavartalan volt. A pártirodákban a párttitkárok feje fölött absztrakt festmények csüngtek a falon, az avantgárd költők a Központi Bizottság tagjai lehettek, a könyvkiadók egymással versengve adták ki azoknak a szerzőknek a könyveit, amelyeket más szocialista országokban betiltottak.
A hatvanas években a tömegek élvezték a jóléti szocializmus előnyeit, s a társadalomban mély gyökereket eresztett a konformizmus. Ez határozta meg a vajdasági magyarság attitűdjét is, amit még inkább kidomborított, hogy az idelátogató anyaországiak Jugoszláviát afféle kis Nyugatnak látták, ha pedig erdélyiek érkeztek, akkor Jugoszláviában a szabadság megtestesülését vélték felismerni. A nyugati, főleg a nyugati baloldali értelmiség pedig a jugoszláviai munkás-önigazgatás eszméjében ismerte fel a létező szocializmus alternatíváját, amely szentesítette a kapitalizmus sebezhető pontjait bíráló szókincset. Harminc-negyven év elmúltával ennek az illúziónak a véres agóniája kellemetlenül visszacseng bennük, ennek következményeképp napjainkban az „Igazságot Szerbiának!" jelszóval az európai baloldali értelmiség védelembe veszi, ha kell, akár a szerbiai szélsőjobboldalt is. Furcsa találkozás és szörnyű félreértés, amely más előjelekkel már 1968-ban elkezdődött.
Ezt a „balkáni idillt" kezdték ki a politikailag elszigetelt belgrádi egyetemistatüntetések. Az európai baloldal valójában nem is értette, hogy miről van szó Belgrádban. A saját antikapitalista éthoszának függvényében képes volt értelmezni a prágai tavaszt, hiszen az orosz uralom ellenében akarta a demokráciát. De a belgrádi júniust már nem ismerte fel, hiszen ott az önigazgatású szocializmus ellen tüntettek. A „belgrádi intermezzo" eleve kudarcra volt ítélve, ám a megtorlás súlyosabb következményekkel járt, mint ahogy tervezték.
1968 megdöntötte a jugoszláv mítoszt, ettől kezdve sebezhetővé vált a pártállam. Igencsak tanulságos volt a hatalom bosszúja. Tito elnök egy esti - természetesen fő műsoridőben sugárzott - televíziós beszédében határozottan kijelentette, hogy az egyetemistáknak mindenben igazuk van, sőt a segítségüket kérte; mire az egyetemisták örömmámorban vonultak a Köztársaság térre, ahol mind többen csatlakoztak, és boldogan járták a körtáncot. Valójában nem tehettek mást, a jóléti szocializmusban elfogadták a Tito felajánlotta szabad elvonulást, ám másnap beindult a represszió. Az egyetemistaotthonokba beköltöztek a fiatal ügynökök, a jól kiképzett titkosrendőrség minden gyanús akciót meghiúsított, mind gyakoribbak voltak a rendőrségi zaklatások, s gyorsan beindult a hatvannyolcas tüntetések átértelmezése. A tüntetéseket könnyű volt lecsillapítani, de a következményekkel számolni kellett.
Olyasmi történt, ami előtt a politika értetlenül állt. A jugoszláv szocialista önigazgatású rendszer ekkor vesztette el legitimitását. Nemcsak a tüntetők és a meghökkent polgárok bizalma ingott meg, hanem a jugoszláv népfelszabadító háború szereplőinek hite is. Főleg azokról a kommunistákról volt szó, akik 1941 előtt nem kis kockázattal és tisztának vallott eszmények nevében lettek kommunisták és antifasiszták. Őket sokkolták ezek az események. Voltak köztük, akik hisztérikusan retorziókat követeltek, a hadsereg beavatkozását kérték, de voltak olyanok is, akik saját lázadó múltjukra emlékezve elbizonytalanodtak. Felmerült bennük a gyanú, hogy valahol utat tévesztettek. Füstbe veszett az időnként véres, néha bűnös, de mégis morális aurájú jugoszláviai szocialista eszme. Jugoszlávia ettől kezdve az apparatcsikok kezébe került. Többé nem lehetett megállni a lejtőn. Tito karizmája ideiglenesen áthidalta a helyzetet, de kiutat nem mutatott.
A belgrádi tüntetések abban voltak egyedülállóak, hogy a fiatalok nem a kapitalizmus vagy az orosz szuronyok által létrehozott „létező szocializmus" ellen tüntettek, hanem olyan rendszer ellen, amely - szerintük - elárulta a baloldali eszményeket. A hatalom veszélyesnek tartotta a „morális knock outot", ezért olyan lépésre szánta el magát, amely húsz év múlva, a nyolcvanas évek végén meghatározta Jugoszlávia sorsát. A tüntetések egyik jelszava a szabad választások követelése volt, vagyis az, ami a többi szocialista országban közel két évtizeddel később kapott hangot. A szocialista legitimáció nélkül maradt jugoszláv kommunista vezetés válaszút elé került. Vagy elfogadja a kihívást, és elkezdi a lassú menetelést a többpártrendszerbe, vagy pedig új legitimációs alapot keres magának. A második utat választotta. 1968 után Tito leállította azokat a folyamatokat, amelyeket előzőleg maga kezdeményezett. Ez volt élete első veresége.
Mindez főleg Szerbiára érvényes, ahol 1971-ben beköszöntöttek az ólomévek, Tito menesztette a korán érkező eurokommunistákat, és visszatért a régi ortodox vonalra. Beindult az „új baloldal", az „ultrabaloldal" és az „anarcholiberalizmus" elleni eszmei hadjárat, a „nagy differenciáció", amelyben olyan tömeges belső tisztogatás zajlott le, amely csak a Tájékoztató Iroda elleni harcban volt tapasztalható, vagy később, a nyolcvanas évek végén, a joghurtforradalom idején.
Ez sem jelentett elegendő biztosítékot 68 libertárius szellemével szemben. A kommunista nómenklatúra új legitimációs alapot keresett, amit a nacionalizmusban fedezett fel. Ez volt 68 leghatásosabb, de egyben legveszélyesebb ellenszere. A hagyományos kommunista nómenklatúra ezzel a szövetséggel a saját sírját ásta meg. A 20. század végi balkáni nacionalizmust tehát nem az értelmiség támasztotta fel, mint ahogy ez a 19. században történt, hanem a kommunista nómenklatúra, amely hisztérikusan, nacionalizmussal válaszolt 68-ra. Az értelmiség jelentős része ebben a folyamatban legfeljebb önkéntes statiszta volt.
Jugoszláviában, de különösképpen Szerbiában 1968-at követően, vagyis 1971-ben köszöntött be a nacionalista térhódítás: ekkor kezdték ringatni Milosevic bölcsőjét. Ez volt a válasz 1968-ra. Természetesen sok belső ellentmondással, mivel a jugoszláviai kommunista párt már régen nem elitpárt volt, hanem tömegpárt, világnézetileg heterogén tagsággal, a pártvezetőségnek szüntelenül gondot okozó belső rebellióval. A párton belül igen erős volt az „újbaloldali" ellenállás, amit a belső tisztogatások sem tudtak letörni. A párt többé nem volt képes koherens eszmét képviselni. Mivel a titkárságok az alapszervezetekben is magukra maradtak, a párt létrehozott egy új struktúrát, nevezetesen az össznépi honvédelmi és társadalmi önvédelmi rendszer hálózatát, amely eszmei tisztaságáról a „makulátlanul tiszta" alkalmas funkcionáriusok gondoskodtak. Ezzel sikerült kiszűrni a munkástanácsokban jelentkező szubverzív jelenségeket.
Ez azonban csupán egy szervezet volt. A pártvezetőség eszmeileg, a párton kívüli nacionalista rétegekkel, elsősorban a párt új legitimációs stratégiájának hatására számszerűen is gyarapodó nemzeti érdekeltségű értelmiséggel kötött szövetséget. Eközben azonban köztük is kisebbfajta torzsalkodás jött létre, mert a párt jogot formált a nacionalista eszmerendszer monopóliumára. Ezért néha megfegyelmezte azokat a nacionalistákat, akik túl akartak lőni a célon, amit a párt kijelölt. Tito idejében úgy tűnt, hogy a kényes egyensúly fenntartható, vagyis a szigorúan ellenőrzött és irányított nacionalizmus működőképes.
A hetvenes években a párt irányította nacionalizmus taktikájával a párt megerősítette befolyását a közéletben, a szellemi életben, és sikerült eredményesen elnyomnia 68 nyomasztó emlékét. Az írók úgy írtak 1968-ról, mint kalandról. Walter Benjamin szavaival: esztétizálták a politikát. A hatvannyolcasok közül többen bűnbocsánatot nyertek, legfőképpen azok, akik a nacionalista oldalra álltak. A szellemi és az irodalmi életben is változások következtek be. A párt erőteljes apolitikus folyamatot indított be, s ennek része volt az irodalmi és a szellemi élet apolitizációja is. Ezt az átmeneti korszakot egy vidéki pártvezér íróknak szánt tanácsa fejezi ki legjobban: „Ne gondolkozzon, hanem experimentáljon!" Például, Danilo Kist azért támadták, mert - mint írásban adták - túlságosan sokat politizál, ezenkívül idegen irodalmi szövegeket plagizál. Emiatt a Boris Davidovic síremléke nem is jelenhetett meg Belgrádban, hanem - a baloldali Miroslav Krleza közbelépése után - egy zágrábi könyvkiadónál látott napvilágot. A belgrádi szellemi és irodalmi élet fokozatosan népies jelleget vett fel. Egyre népszerűbbek lettek a tősgyökeres, a nemzeti identitást őrző falusi történetek, a helyi színek, a hagyományos értékrendek, majd kisvártatva megjelent a nemzeti posztmodern is.
A döntő fordulat azonban 1980, vagyis Tito halála után következett be. 68 függvényében ezt példázza az addig ellenzékinek számító Praxis című neomarxista folyóirat története is. Ebből a szerkesztőségből verbuválódott Milosevic pártjának egyik alelnöke. Néhány kivételtől eltekintve az egykori marxista folyóirat munkatársai és szerkesztői alapozták meg az új nacionalista világképet. A folyóirat, amely a hatvanas években Bloch és Habermas meg Marcuse szövegeit közölte, csúfos véget ért meg.
Ceausescu bukása után Szerbiában is engedélyezték a többpártrendszert. A hivatalok íróasztalai mögött sokszor ugyanazok ültek, mint az előző években, csak az irodák dekorációjául szolgáló műalkotásokat cserélték ki. Az újabbkori történetbe a romantikus, nemzetmentő üzenetű festmények kerültek a pártirodák falaira. Tombolt a giccs. A többpártrendszer esztétikája a giccs lett. A hangadók a főhivatású nemzetmentő irodalmárok lettek.
1988 után ez a diskurzus általános lett. A szerbiai rendszer támogatta a hasonló metamorfózisokat a kisebbségi szellemi életben is. Egyedül a koszovói albánokkal tett kivételt. Milosevic háborút indított a koszovói albánok ellen, viszont a vajdasági kisebbségi politikai elittel kompromisszumot kötött. A szigorúan ellenőrzött kisebbségi nacionalizmus a rendszer része lett. A kisebbségi elit ezt „technikai koalíciónak" nevezte. A kompromisszum feltétele az volt, hogy a kisebbség tartsa távol magát a radikális rendszerkritikától, s helyette belső megoszlásokat idézzen elő. Igen furcsa párhuzamok születtek. Dobrica Cosic, a szerb nemzet atyja szerint a jugoszlávizmus megrontotta a szerb nemzetet, elfojtotta a nemzeti öntudatot. Napjainkban ugyanezt állítja a mai kisebbségi magyar kulturális elit is. A szerb szélsőséges nacionalisták szerint a 68 által képviselt individualizmus, liberalizmus nemcsak káros, hanem veszélyes is. Ugyanezt vallja a kisebbségi elit is. Ugyanez a párhuzamos törekvés jelentkezik az antifasiszta múlt megtagadásakor is. Cserébe Milosevic megajándékozta őket a nemzeti diskurzusra való monopóliummal. A mi kis vidéki nacionalistáink még nem döbbentek rá, hogy a Balkánon nem ők vívták ki maguknak a nacionalista diskurzus jogát, hanem tálcán kínálta fel nekik a Központi Bizottság. A folyamatot Slobodan Milosevic véglegesítette még 1988-ban, és ma is domináns.
A 68 után érvényesülő kommunista legitimáció örökösei tehát apagyilkosságra vállalkoznak, amikor apáik ellen prédikálnak, s nem vallják be, hogy nem voltak ellenfelek, hanem hol titkos, hol nyílt szövetségesek, főleg az „anarcholiberalistáknak" kikiáltott hatvannyolcasokkal való leszámolásban. A legkomikusabbak természetesen azok, akik 1990 után hirtelen aggódni kezdtek a nemzetért. Több mint húsz évre volt szükségük, hogy megértsék a párt sugallatát. Úgy tesznek, mintha legyőzték volna apjukat, miközben nem erről van szó, az apa fogadta örökbe őket. Ez történt Szerbiában, ahol ők a politbüró törvényes gyerekei, akik könnyen alkalmazkodnak a Putyin-féle kapitalista totalitarizmushoz vagy a balkáni vadkapitalizmushoz, főleg miután az úgynevezett nemzeti pártok békésen átvették a hatalmat a kommunistáktól, vagyis miután a volt nómenklatúrának nem volt szüksége az antinacionalista álarcra.
Belgrádban megfeledkeztek 68-ról. Csupán három civil szervezet emlékezett. Tudományos tanácskozást rendeztek, amelyen egymás mellett ültek az egykori hatvannyolc szereplői: azok is, akik csatlakoztak a milosevici rendszerhez, és azok is, akik nem. Kimerítő vitát folytattak arról, hogy inkább liberális vagy jobban demokratikus volt-e 68, de egy szó sem esett arról, hogy a hatvannyolcas nemzedék egy része miért lett nacionalista, és arról sem, hogy hogyan állt bosszút a nacionalizmus hatvannyolcon. A tanácskozás résztvevői belátták, hogy a nagy nemzeti megbékélés idején erről nem illik beszélni. Milosevic bosszúja tökéletes volt.