Pintér Judit
A 2008-as év viharosan kezdődött a politikailag kettéosztott Olaszországban. XVI. Benedek pápa és a római La Sapienza Egyetem konfliktusa, a campaniai szeméthegyek, valamint a másfél év alatt hasonló méretűre duzzadt megoldatlan problémák január 24-én maguk alá temették a balközép Prodi-kormányt. Elkerülhetetlenné váltak az előrehozott választások. A felelősség elemzése, vállalása helyett mindkét oldalon azonnal harsány választási kampány kezdődött, mégpedig „fazonigazítással". Silvio Berlusconi most a Popolo della libertŕ - Szabadság népe elnevezésű jobbközép tömörülés élén indul csatába, a baloldal pedig új reménysége, az ötvenhárom éves Walter Veltroni mögé sorakozik fel, aki az olasz balközép egyesítésére 2007 októberében létrehozott Demokratikus Párt főtitkára is egyben. Berlusconi továbbra is antikommunista körítésben tálalja soha be nem váltott ígéreteit, és az ő ósdi, avítt Itáliája ellenében Veltroni meghirdette az „új Olaszország új időszámításának" kezdetét. Ehhez persze - mint többször hangsúlyozta - meg kell szabadulni „a múlt terheitől", elsősorban a kompromittálódott vezetőktől és „68 hamis egyenlőségeszméjétől". A reménybeli miniszterelnök-jelölt fejében a hetvenes évek Itáliájától alapjaiban eltérő ország képe lebeg, „ahol mindenekelőtt a tehetséget és az érdemeket díjazzák".
Ilyen zaklatott légkörben kezdődött tehát Itáliában 68 negyvenedik évfordulója. A január 24-i kormányválság előtti napokban jelent meg az a két kiadvány (Marcello Veneziani könyve és a Micromega című folyóirat különszáma), amelyekből kiemelek néhány, annak a „fatális" évnek a mai megítélését hűen tükröző eszmefuttatást.
A mozgalom egykori résztvevői általában kétféleképpen viszonyulnak az eseményekhez: vagy kritikátlan nosztalgiával, vagy mindent megtagadva belőle. 68 komplex jelenségének objektív szociológiai és történelmi vizsgálatára, sokoldalú, elemző megközelítésére nagyon kevesen vállalkoznak. A 68 utáni nemzedékek ítélete többnyire még leegyszerűsítőbb. A magát „konzervatív forradalmárnak" valló, 1955-ös születésű filozófus, újságíró Marcello Veneziani Rovesciare il '68 (Megfordítani 68-at) című könyve szerint „negyven év szolgálat után ideje lenne nyugdíjba küldeni 68-at", illetve mindazokat a képviselőit és leszármazottait, akik ma a politikát, a kultúrát, a médiát, az oktatást és a közhivatalokat uralják. Veneziani általában árnyaltabban fogalmaz a 68-at egyszerűen a terrorizmussal azonosító konzervatívoknál, elemzés helyett azonban többnyire aforizmaszerűen fogalmaz. Leegyszerűsítő megállapításai mindazonáltal vitaindítónak kiválóan alkalmasak lehetnének, csakhogy a kettéosztott Olaszországban ma semmiről nem lehet érdemi vitát folytatni, ezért Veneziani könyvét is mindkét oldal agyonhallgatja, illetve legfeljebb saját céljainak megfelelően citál belőle.
Veneziani szerint 68 volt az utolsó kísérlet rá, hogy egy nemzedék a kreatív rendetlenség révén álmodjon új világot, újfajta embertípust magának. 68 volt a záróakkordja a forradalmi utópiáktól fémjelzett 20. századnak, legyen az kommunista, fasiszta, technológiai forradalom, avagy amerikai, orosz-ázsiai, olasz-európai eredetű utópia. 68 valamennyitől örökölt egy-egy ismertetőjegyet, színét pedig még a kubai „revolución" trópusi napfénye is árnyalta. 68 legalább három volt: a vietnami háború ellen a campusokon felvirágzó amerikai; a májusban kirobbant, majd egész Európára átterjedt francia; végül a szovjetellenességet még a Szovjetunió szatellit-országaiban is megfiatalító antikommunista 68. A többi jelenség egzotikus vagy marginális maradt. Az olasz 68 a kevésbé jelentékenyek közé tartozott, ám a többinél jóval tartósabbnak, krónikusabbnak bizonyult.
68 lángba borított egy korszakot, és áthatolhatatlan füstöt hagyott maga után. Ideológiai füstöt egy ködös utópiák rabjává lett egész nemzedék fejében. Molotov-koktélok, gépfegyverek, P38-asok füstjét e nemzedék erőszakhoz és fegyveres harchoz folyamodó tagjai számára. A marihuána és más hallucinogén anyagok füstjét pedig azok számára, akik a valóság elől a drogokhoz menekültek.
68-nak mindenekelőtt az erkölcsrendje volt homályos: ideológiai szempontból kérlelhetetlenül burzsoáziaellenesnek tűnt fel, ám hatásait tekintve valójában a polgárságnak kedvezett. Mert 68 nem az elnyomottakat, hanem az elnyomókat szabadította föl, megkönnyítvén a keresztény, családközpontú és nemzeti érzelmű régi típusú polgárság átalakulását felelőtlen és gyökértelen, értékek nélküli és szemérmetlen, az erkölcsi normákat kigúnyoló új középosztállyá, ahogy pontosan felismerte ezt ellenkező irányból Augusto Del Noce konzervatív katolikus filozófus és a baloldali Pier Paolo Pasolini.
68 cserepei - a ledöntött eszményképek, szétforgácsolódott gondolatok, megrendített szokások, megtépázott jelképek - eltorlaszolják előttünk a továbbhaladás útját.
68-ból azonban nem azt kellene megtagadni, amit általában felrónak neki, vagyis lázadó szellemét, nyugtalanságát és kritikai hozzáállását, hanem a destruktív rendetlenséget, a teremtés nélküli kreativitást. 68 antitézise tehát nem a megbékélés a fennálló renddel, hanem egy valódi, mégpedig konzervatív forradalom - véli Veneziani.
A Micromega 68-as különszámából négy alapvetően különböző szemléletű és eltérő utat bejárt résztvevőnek a visszaemlékezéseit érdemes szembeállítani Veneziani sarkos nézeteivel. Ezek a vélemények a mozgalom sokszínűségének érzékeltetése mellett a ma lehetséges interpretációkra is példaként szolgálhatnak.
Francesco „Pancho" Pardi, jelenleg a firenzei egyetem Urbanisztikai Tanszékének docense, 68 után a radikális trockista Potere Operaio (Munkáshatalom) nevű csoport firenzei vezetője volt. 2002-től újra bekapcsolódott a Silvio Berlusconi elleni civil politikai mozgalmakba. Szerinte többek között az alábbi égető kérdésekre kellene választ találni. Csakugyan igaz-e, hogy a mai fiatalok számára 68-nak csupán annyi aktualitása van, mint Garibaldi szicíliai partraszállásának, avagy aktuálisabb, mint valaha? Ha nem volt jelentősége, ugyan miért tekintik politikájuk lényegének a 68-as szellemiség teljes megsemmisítését az olyan európai politikusok, mint a minden 68-ast az államon élősködni kívánó kulturálatlan naplopók, felforgató terroristák bandájának tartó Nicolas Sarkozy? Talán azért, mert 68 eszméi szembeállnak a kizárólag a versenyképességet előtérbe helyező vállalkozói szemlélettel? A kapitalista rendszer ma vajon nem arra törekszik-e valójában, hogy a globalizációval végérvényesen felboruljanak a munkaerő-piaci viszonyok? Nem azt akarja-e visszafordíthatatlanná tenni, hogy a vállalkozóknak ne egy erős munkásközösséggel kelljen szembenézniük, és a dolgozók teljesen magukra maradjanak a multinacionális tőkésekkel szemben?
Pardi szerint éppen ezért kell újra elővenni a 68-ban kiaknázatlanul maradt lehetőségeket, különösen a Rudi Dutschke által képviselt forradalomeszmét, vagyis azt, hogy a változásokat az intézmények lassú, de mélyreható reformjaival kell elérni. Pardi mindenekelőtt egy tudatos, kritikus, rendíthetetlen, alulról jövő civil mozgalomtól várja a társadalom gyökeres átalakítását - kizárólag demokratikus eszközökkel. (A biztosabb siker érdekében azért Walter Veltroni új pártjában is indul a 2008-as előrehozott választásokon!)
Massimiliano Fuksas az olasz diáklázadások egyik sorsdöntő epizódjára, a híres Valle Giulia-i csatára emlékezik. 1968-ban az építészkar hallgatójaként részt vett a diákmegmozdulásokban, azóta egyáltalán nem politizál, nemzetközi hírű építészként urbanisztikával foglalkozik.
A római egyetem építészkarát 1968. február 2-án foglalták el a diákok, a rendőrség azonban kikergette őket. Március elsején azért gyűltek össze, hogy „felszabadítsák" a kart. Délelőtt 10 óra körül több ezer diák békés menetben vonult a Piazza di Spagnáról az építészkar Valle Giulia-i épületéhez. Franco Piperno és Ernesto Scalzone mellett Fuksas is a tüntetés egyik fő szervezője volt. Miután a kordonhoz értek, tojással és paradicsommal dobálták meg a rendőröket, akik vadul ütlegelni kezdték a diákokat, mire azok felgyújtottak egy rendőrségi dzsipet. A Valle Giulia-i csata három órán keresztül tartott. Azért volt jelentős esemény a római mozgalom történetében, mert a diákok ekkor szálltak szembe először komolyabban a rendőrséggel. Ettől kezdve mozdult el a diákmozgalom a rendszer elleni globális támadás irányába, aminek súlyos következményei lettek. A fiatalok ezt megelőzően elsősorban nemzedéki alapon, a bal- és jobboldali pártokról leválva, együtt szervezték a tiltakozásokat. Ennek a pártoktól független nemzedéki egységnek a megerősödése azonban egyik nagy politikai erőnek sem állt érdekében. Az OKP, az Olasz Kommunista Párt parlamenti képviselőcsoportja még aznap délután megbeszélésre hívta a baloldali diákvezéreket. A párt lapja, a L'Unitŕ rendkívüli kiadásban számolt be az eseményekről, ám a diákokkal való szolidaritás helyett elsősorban a rendfenntartó erők 220 sebesültjét emelte ki. A diákvezérek Pietro Ingraótól, az OKP parlamenti frakcióvezetőjétől általános sztrájk meghirdetését kérték, de a politikus több más pártvezető, elsősorban a kommunista katolikus Luciano Barca véleményével ellentétben megtagadta a kérést.
Fuksas - több más római radikális diákvezérhez, például Franco Pipernóhoz hasonlóan - máig képtelen megérteni és megbocsátani Pier Paolo Pasolini Az OKP-t a fiataloknak! című, a Valle Giulia-i csatában a diákokkal szemben a rendőrök védelmére kelő híres versét is. Fuksas először azt bizonygatja, hogy miért nem illik többségükre Pasolini „papa-fiacskája" megbélyegzése, majd arról ír, hogy Pasolinivel ellentétben a mozgalom egyáltalán nem kötődött szorosan az OKP-hez, hanem rendkívül sokszínű volt. (Pedig Pasolini a verset követő Védőbeszédben pontosan kifejti akkor valóban egyedülálló véleményét, ironikus és önironikus provokációnak nevezve a sokat kárhoztatott szöveget.)*
Fuksas 68-at az olasz történelem különleges időszaka, a hatvanas évek csúcspontjának tartja, amikor az ország újjáépítését, majd az ötvenes évek végén indult „gazdasági csoda" eufóriáját követően egy új nemzedék jelentkezett kivételes erővel. Az akkori évek rendkívüli társadalmi dinamizmusa azonban nem találkozott olyan politikai rendszerrel, hatalmi erővel (a kommunistákat is beleértve), amelyik képes lett volna megfelelő választ adni az alulról, főleg a fiataloktól induló változtatási és újítási kezdeményezésekre. 68 tehát - és ebben sok hasonlóságot mutat napjaink politikai helyzetével - egy reformokra képtelen rendszer, egy bevehetetlennek hitt erődbe zárkózott hatalmi csoport válsága volt. Az akkori kormánypártok - a parlamenti ellenzéki pártokkal együtt - foggal-körömmel ragaszkodtak saját privilégiumaikhoz, miközben a társadalom szinte minden területén soha nem látott modernizációs folyamatok zajlottak.
A baj akkor kezdődött, amikor 1968 végétől a mozgalom a legkülönbözőbb irányú ideológiai, politikai számítások célkeresztjébe került. Ettől kezdve mind a bal-, mind a jobboldalon egyre nagyobb szerepet játszott az erőszak. A diákmozgalmak „ártatlanságának" 1969. december 12-én a milánói piazza Fontanai merénylet vetett véget, amelynek 17 halálos áldozata és csaknem száz sebesültje volt. A milánói anarchista és szélsőjobboldali csoportok több tagját letartóztatták, perbe fogták, végül azonban mindenkit felmentettek, és még ma sem lehet pontosan tudni, ki volt a vérfürdő tényleges tettese.
Fuksas ma is úgy látja, hogy az Olaszországban 1967 szeptembere és 1968 június-júliusa közé tehető igazi 68-nak minden olyan sajátossága megvolt, amely alkalmassá tehette volna a később valóban megoldhatatlanná vált politikai válság kezelésére. Az utolsó kísérletnek tartja az ország gyökeres megváltoztatására. Hogy miért kell még ma is 68-ról beszélni? Mert ma is meg van bénulva a társadalom, és számos akkor felszínre került probléma máig megoldatlan. Legjobb példa erre a legutóbb kirobbant, mélységesen paradox vita arról, hogy az államnak laikusnak kell-e lennie vagy sem.
Fuksas - 1968-hoz hasonlóan - ma is főleg a fiatalok kreatív és elszánt csoportjaiban látja a változás ígéretét.
Olaszországban az ötvenes évek végétől 1968-ig a katolikus egyházban forradalmi változások mentek végbe, amelyek a XXIII. János pápa által összehívott II. vatikáni zsinat tevékenységében teljesedtek ki. A konzervatív egyházi körökben a legnagyobb ellenkezést a más nézetűekkel - elsősorban a marxistákkal - folytatott párbeszéd igénye váltotta ki. Pedig a munkások életében teljesen osztozó munkáspapok, a hátrányos helyzetű gyerekek felemelkedéséért küzdő Don Milani vagy a tulajdonképpen munkásszállásnak épült Isolotto negyed lakóit 1954 és 1968 között valódi közösséggé szervező Don Mazzi tapasztalatai követendő példaként állhattak volna - és állhatnának - a katolikus egyház előtt (is).
Don Enzo Mazzi szerint sokféle 68 volt. Súlyos hiba és megbocsáthatatlan felületességre vall a társadalom globális átalakulásának nagyszabású történelmi folyamatát leszűkíteni a gyakran hiábavalónak, ellentmondásosnak és erőszakosnak, legfeljebb múlt és jövő nélküli ifjúkori álomnak ítélt diáklázadásokra. Természetesen létezett a diákok 68-a, de ugyanúgy létezett a munkások, az alternatív pszichiátria és gyógyítás, az iskolák, a feminista mozgalom, a II. vatikáni zsinat, sőt még a rendőrségen belüli demokratizálódás 68-a is. Ahogy az is tény, hogy az 1968-69-ben tízezrével perbe fogottak között egyformán voltak diákok, munkások és papok, hívők és laikusok, tanárok, pszichiáterek és orvosok. Ma is létfontosságúnak tartja annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy van-e valami, ami ezt a sokféle 68-at öszszekapcsolja, egy közös éthosz, felhajtóerő, szellemi távlat.
Don Mazzi szerint ez a közös éthosz a reménynek szinte az egész világon egyidejű, a társadalom csaknem minden területét érintő és kreatív alkotóelemekben kivételesen gazdag megnyilvánulása volt, és a remény abban, hogy megteremthető a béke, a szolidaritás, a lelkiismeret elsőbbsége, a kreatív egyet nem értés létjogosultságát elismerő, a határokon átívelő közösségi szellem régi-új értékeire épülő világ.
Mivel azonban ez a remény a létében fenyegeti a félelemre, beletörődésre és alávetettségre épülő mindenkori hatalmat, az utóbbi késedelem nélkül kidolgozta a lassan világméretűvé váló remény globális megsemmisítésének a stratégiáját. Az antikommunizmus álarca mögött és a két nagyhatalom közötti apokaliptikus összecsapás víziójának ürügyével beindították az „alacsony intenzitású háborúk" stratégiáját. Olaszországban a mind sűrűbben robbanó bombák vezettek a remény halálához, a feszültség stratégiája pedig, önnön spekulatív képmásaként, létrehozta, de legalábbis táplálta a terrorizmust.
Az összeütközés az egyházon belül is elkerülhetetlenül bekövetkezett, és drámai következményekkel járt. A remény itt a II. vatikáni zsinatban öltött testet. A zsinati dokumentumok valóban olyan mélyreható átalakulás csíráit hordozták magukban, amit a kiváló teológus, Marie-Dominique Chenu zsinati atya „a katolikus egyház kopernikuszi forradalmának" nevezett, hiszen a hierarchikus felépítés helyett „Isten népének közösségét" helyezte a középpontba. Ezzel a papság ismét visszatérhetett eredeti feladatához, vagyis hogy olyan egyházban szolgáljon, amely köteles tiszteletben tartani mindenki méltóságát és polgári jogait, vallási meggyőződésétől függetlenül. Amikor azonban a „kopernikuszi forradalom" alapelveit néhányan megpróbálták eredményesen átültetni a gyakorlatba is, sokan megijedtek, és támadásba lendültek a titkosszolgálatok, a P-2-es páholy, az újfasiszták és más szélsőbal- vagy szélsőjobboldali csoportok, a maffia és egyéb bűnszervezetek alkotta torz erő, vagyis az a „láthatatlan hatalom", amelyik semmilyen eszköztől, még a terror alkalmazásától sem riadt vissza, hogy akadályozza az ország demokratikus fejlődését.
Isolotto plébánosának és lakóinak történetében pontosan nyomon követhető a feszültség stratégiájának kibontakozása és működése. A dél-olaszországból érkező belső emigránsok számára, a gyárak szervezett közösségeitől szándékosan elszigetelt „éjjeli menedékhelyként" kezdték el építeni 1954-ben Firenzétől délkeletre azokat a házakat, amelyekből később megszületett az Isolotto negyed. Nagyon szegény, sokgyerekes családok kaptak itt lakást. A lakótelepen kezdetben nem volt üzlet, piac, orvosi rendelő, gyógyszertár, iskola, templom. Az emberek között azonban egyre mélyebb szolidaritás alakult ki, a hatvanas évek második felében a helyi plébános, Don Enzo Mazzi valódi és kivételes közösséggé kovácsolta őket. Az isolottóiak identitástudata és autonómiavágya öszszetalálkozott az akkori olasz társadalmat átható átalakulási törekvésekkel, a kultúra és az életmód megváltoztatásának igényével. Nem ideológiai szempontok vezérelték őket, hiszen már az első közös tüntetéseken együtt vonult fel a pap, a kommunista párt titkára és a kultúrház igazgatója. Ezért kezdettől fogva és minden irányból támadások érték őket. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor szolidaritásukról biztosították a pármai dómot 1968. szeptember 14-én elfoglaló fiatalokat, akik közös imára gyűltek össze az önkényuralmi sajátosságoktól és a politikai hatalommal való összefonódástól mentes, szegény egyházért, és akiket - természetesen a Kúria kérésére - a rendőrök elhurcoltak a templomból. Az isolottói közösség egy emberként a fiatalok mellé állt, és bírálta VI. Pál pápát, aki az Egyház ellenségeinek nevezte őket. A szolidaritási levelet három firenzei plébános, több más pap és sok száz hívő írta alá. A bíboros azonban csak Don Mazzit szólította fel, hogy vonja vissza a bírálatot, különben kiközösítik. Ő a közösség valamennyi tagjának támogatásával szokatlan választ adott a felszólításra. A közösség nem csupán a plébánosát akarta megvédeni, hanem a zsinat szellemében („valamennyien Isten gyermekei vagyunk, a plébános csak egy közülünk") a saját egyéni és közösségi felelősségéről is tanúbizonyságot akart tenni, és 1968. október 31-ére gyűlést hívtak össze a bíboros levelének együttes megválaszolására. Úgy gondolták, hogy a bíborosnak nemcsak a plébánossal, hanem az egész közösséggel kell tárgyalnia. Küzdelmükről sokan tudomást szereztek az egész világon, és szolidaritásukról biztosították őket.
Don Mazzinak ennek ellenére távoznia kellett az isolottói parókiáról. Az Egyház tehát teljes elutasításban részesítette az egész közösséget. A legdrámaibb epizódra 1969 januárjában került sor. Az isolottói templomba behatolt egy csapat botokkal és láncokkal felfegyverkezett újfasiszta, a bíróság azonban nem őket, hanem az erőszakos provokáció csaknem ezer ártatlan áldozatát fogta perbe.
Az Olaszország-szerte születő többi bázisközösség nagy része is hasonló sorsra jutott. Részben a hivatalos egyházi körök, részben a már említett „torz erő" támadásainak célpontja lett. Ugyanaz ment tehát végbe az egyházon belül is, mint az egész társadalomban. Erőszakos merényletekkel, gyilkosságokkal hiúsították meg a 68-as mozgalmakban rejlő kulturális, vallási és politikai változások minden reményét. Don Mazzi szerint ezt azért nem árt minél többször elmondani és hangsúlyozni, mert napjainkban a 68-as szellemiség elfojtásának az a legriasztóbb következménye, hogy megrendíti az emberek bizalmát abban, hogy vezet út az elidegenedéstől a felelősségvállalásig, a felettünk álló erők sugallta szakralitástól a mindenkiben benne rejlő szakralitásig, a lét végessége miatt érzett szorongást a halhatatlanság utáni sóvárgással elűző magatartástól a minket körülvevő „kreatív semmi" alapvetően derűs elfogadásáig.
Gianni Vattimo a „konzervatív forradalmár" Marcello Venezianival épp ellentétes oldalon áll. A torinói egyetem kommunista filozófiaprofesszora Ma is szükség van a világ megváltoztatására című írásában felháborodva visszautasítja 68-nak azt a fajta démonizálását, amivel különösen a negyvenedik évforduló kapcsán még a „függetlennek" nevezett sajtóban is oly sokan bombázzák a közvéleményt, nem beszélve az egykori főszereplők köpönyegforgató nyilatkozatairól. 68 tagadását Vattimo elsősorban annak a reakciós hullámnak tulajdonítja, amelyik az amerikai imperializmus kérlelhetetlen „terrorizmusellenessége" következtében mind a nemzetközi politikában, mind az olasz belpolitikában olyan erőteljes támadást indított a legkonkrétabb értelemben vett emberi jogok ellen, amilyenre már senki nem számított. Legalább olyan súlyosnak ítéli azonban a helyzetet a társadalmi-gazdasági viszonyok terén is, ahol az elszabadult globalizáció még a fejlett kapitalista országokban is elképzelhetetlen mértékűvé mélyítette a szakadékot a gazdagok és a szegények között. Az egykori résztvevők, a hatvannyolcas forradalom sikerében valaha reménykedők esetében ez a tagadási hullám olykor talán a bukás miatti kiábrándultsággal menthető. A legtöbb esetben azonban szerinte most ugyanaz történik 68-cal, mint „a létező szocializmus bukása" után a kommunista utópiával, amelynek épp egykori leghűségesebb kiszolgálóiból lettek a legádázabb ellenségei. Ahogy most 68-cal kapcsolatban, a kommunizmus teljes démonizálása esetében is a pálfordulások hihetetlen sebessége a legdöbbenetesebb számára. Alig akadt olyan értelmiségi, aki akár történelmi, akár politikai szempontból kísérletet tett volna a szovjet forradalom tényleges örökségének mélyreható elemzésére. Ezért aztán miközben folyton azt szajkózzák, hogy a fasizmustól kizárólag az Egyesült Államok szabadította meg a világot, egyre kevesebben emlékeznek rá, hogy Hitler vereségéért a legtöbb véráldozatot a sztalini Oroszország hozta. A „Washington consensus" nemcsak abban a közös hitben nyilvánul meg, hogy a kapitalizmuson kívül nem létezik más társadalmi rendszer, hanem mindezt visszavetítik az egész 20. századi vagy még korábbi történelemre is.
A ma szempontjából Vattimo azt tartja különösen fontosnak, hogy 68-ban két szellemiség, jobban mondva két ideológiai elképzelés keveredett: az elnyomás nélküli - a szexuális elnyomást is beleértve - társadalom eszméje, illetve a világ megváltoztatásáért folytatott harc szándéka. Az olyan éles szemű megfigyelő, mint Pier Paolo Pasolini azonnal felismerte, hogy a szabad és barátságos társadalom eszméje kezdettől fogva fölébe kerekedett a harc szándékának, amely csak a szélsőséges fegyveres csoportokban élt tovább. Végül aztán mindkét törekvés öngyilkos türelmetlenségbe torkollott: azzal hitegették magukat, hogy az első esetben a kommunákkal, a szabad szerelemmel és a virág-gyerekekkel, a második esetben pedig a forradalmi erőszak közvetlen gyakorlásával a cél elérhető közelségbe került. A terrorizmus (egyébként gondviselésszerű) veresége után viszont a társadalmi átalakulásért folytatott harc minden aktív formája elfogadhatatlanná vált. Felértékelődött a magánszféra, megmaradt néhány kommuna, sokan ünnepelték a radikálisok népszavazási kezdeményezéseit az olyan alapvető emberi jogokért, mint a válás vagy az abortusz. Úgy tűnt, hogy valamilyen módon még a katolikus Közösség és Felszabadulás mozgalom is örökölte a szabad és barátságos társadalom eszményképét. A fegyveres terrorista csoportok véres rémtettei miatt természetesen bármilyen „harcról" egyre kevesebb szó esett. 68 szelleme mindinkább az „alternatív" helyekre szorult vissza.
Ma 68-ra emlékezni azt jelenti, hogy újra szembe kell néznünk egykori ihlető forrása kettős arculatával. Egyfelől az elnyomás hagyományos formáinak (pártok, egyházak, államok) és hierarchiájának gyökeres átalakulása következtében mindenféle forradalmi „utópia" végével. Másfelől pedig a harc tudatos vállalásának további szükségességével, ami a világ jelenlegi feltételei, valamint az alkotmányos rend és a megújulás szükségessége között ingázó hatalmi viszonyok közepette sokkal több képzelőerőt igényel, mint a fegyverrel vívott hagyományos harc. De a harc így sem merülhet ki a televíziós vitaműsorokban való részvételben. Mindenekfelett végre valóban meg kell értenünk, hogy 68 első ideálja, a barátságos, egyenlőségen alapuló, elnyomásmentes társadalom kizárólag akkor valósulhat meg, ha - ahogy Sartre tanította A dialektikus ész kritikájában - valamennyien összefogunk a konzervativizmus minden formája ellen.
* Mindkét szöveg magyarul is olvasható Szkárosi Endre fordításában Pier Paolo Pasolini Eretnek empirizmus című kötetében (Budapest, 2007, Osiris, 190-201).
Írás a falon (1968, Párizs)
Fuss, elvtárs, mögötted a régi világ.
Ha a szíved bal oldalon van, a pénztárcád se legyen jobb oldalon.
Ha azt a szót hallom, „kultúra", előkapom a rohamrendőreimet.
Ha naggy lesszek, zsarú lesszek.
Hagyd a gipszet, a struktúra mállik.
Halál a bürokratákra! Elég a tettekből, szavakat!
Halál a langyosokra!
Hatoljatok be ideológiailag a munkásosztályba! Ki tartja oda a seggét?
Isten! Azt gyanítom, hogy baloldali értelmiségi vagy.
Itt gondolkodva van.
Itt spontánolás van.
Kétféle ember van a forradalomban: aki csinálja, és aki élvezi hasznait. Napóleon
Ki alkot? Kinek? [Az Odeon Színház vasfüggönyén]
Kihirdetem a permanens boldogságállapotot.
Le a szocialista realizmussal!
Le van szarva a boldogság. Éld az életed!
Légy realista, követeld a lehetetlent!
Legyetek gyors és kíméletlen emberevők!
Leszarom a társadalmat, de ő pláne leszar engem.
(folytatás a 66. oldalon)