«Vissza

Balázs Gábor

68-at végleg eltörölni...

Konzervatív forradalom Franciaországban

„Azt a Franciaországot védelmezem, amelyik hisz az érdemben és az erőfeszítésben, a hosszútűrő Franciaországban, amelyről soha nem esik szó, mert soha nem panaszkodik, nem gyújt fel autókat, nem állít meg vonatokat... Azt a Franciaországot, amelytől nem telik több erőfeszítésre a segélyezett köztársaság javára, azt a Franciaországot, amely visszautasítja, hogy a korán kelőkön és a keményen dolgozókon élősködjenek azok, akik semmit sem akarnak csinálni, akik nem akarnak dolgozni."

Nicolas Sarkozy, Villebon, 2007. március 20.

Mi történhetett az utóbbi két évtizedben Franciaországban? Hogyan jutott el az ország 1981 májusának a Bastille-on az Internacionálét éneklő, ünneplő százezreitől (amikor a frissen megválasztott elnök, a szocialista François Mitterrand szavaival „az ország szociológiai többsége végre megtalálta politikai többségét") a tavalyi év baloldali letargiájáig, amikor sokak szerint csupáncsak annyi történt, hogy a „jobboldali Franciaország jobboldali elnököt választott".

Hogyan lett hát Franciaország jobboldali? Milyen ez a jobboldal („la new droite",¹ ahogy francia eszmetörténészek nevezik, annak angolszász gyökereit hangsúlyozva)? Hogyan zajlott le ez a konzervatív forradalom Franciaországban? Milyen hatással járt a baloldal ideológiájára? És persze fordítva: a baloldal milyen ideológiai választásai tették lehetővé a diadalmas, komplexusaitól megszabadult jobboldal kulturális hegemóniára jutását (mely diadalának is feltétele volt)? Rövid írásomban arra a szomorú kérdésre keresem tehát a választ, hogy hogyan lett a szabadság-
egyenlőség-testvériség hazájából a munka-család-haza országa.

Tekintve, hogy a francia elnök kampányának fő tézise volt a „leszámolás 68-cal", a mostani 68 francia évfordulójának kissé bizarr jelenségei voltak azok a visszaemlékezések, melyeket Sarkozy-hívő fiatalok, a nagy jobboldali párt, az UMP ifjúsági szervezetének aktivistái szerveztek (a díszvendég egyébként a soixantehuitard-ból (68-asból) sarkozystává lett francia filozófus, Alain Glücksman volt). A jobboldali fiatalok mondanivalója ezzel az volt, hogy manapság ők ha nem is forradalmárok, de reformerek a maradi, fáradt baloldallal szemben, hiszen manapság az „ellen-68", magyarán az ellenforradalom van helyzetben. Az a szomorú, hogy nem biztos, hogy ezeknek a fiataloknak nincs igazuk...

Az új reakciósok

Az úgynevezett neokonzervativizmus, az Egyesült Államokban született tekintélyelvű, rendpárti, valamiféle szociáldarwinizmusra épülő (ahol a „szociális evolúció" láthatatlan keze a piac), a demokráciával, a kisebbségekkel, az emberi jogokkal szemben bizalmatlan eszmei áramlat lassan más nyugati országokban is teret nyert. A „neokon" ideológia francia verziója sok tekintetben nagyon is az amerikait idézi, nemcsak a témát, hanem az ideológusainak életútját illetően is. Franciaországban is a hatvanas, hetvenes évek ellenkultúrájának ideológusai, hitehagyott liberálisok, baloldaliak a főszereplők. Ennek az életútnak az egyik szimbólumának számító Régis Debray a következő kifejezéseket használja az „új reakciósokként"² emlegetett értelmiségiek leírására: „conservateurs révolutionnaires" (forradalmár konzervatív), „traditionalistes subversifs" (felforgató tradicionalista), „démocrates autoritaires" (autoriter demokrata).

A francia új jobboldal is egy bizonyos elitellenességet hirdet. Ami az Egyesült Államokban az atlanti-parti elit, az itt a bobók, a bourgeoisie bohčme, a párizsi salonnard értelmiség, a hatvannyolcasok, a politikailag korrekt, a „pensée unique"³ papjai. És persze itt is előkerül a „kultúrharc", azaz a vita az „értékekről" az osztályérdek ellenében, ahol az „értékeket" mindenféle társadalmi, szociális dimenziójuktól, konnotációjuktól megfosztották. Ennek az új jobboldalnak egyik alapvonása, hogy a társadalmi magyarázatokat felváltják a természeti vagy morális jellegű okkeresések (például a munkanélküliség oka nem a technológiai fejlődés és a kizsákmányolás fokozódásának párosa, azaz hogy egyre kevesebben dolgoznak egyre többet, hanem hogy a „munkanélküliek lusták", vagy a „bevándorlók" valamiféle „kulturális sajátosságukból" kifolyólag nem akarnak dolgozni). A 68-ból eredő erkölcsi nihilizmus ostorozását a francia új jobboldal közvetlenül az amerikai neokonoktól vette át, akik előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a „flower power" generáció taszította Amerikát erkölcsi, politikai dekadenciába.

A 68-as értéktelenség bírálata tökéletesen az amerikai „morális többség" etikai fundamentalizmusa és autoriter piaci populizmusa⁴ nyomdokain jár. Reagan szavai a jóléti állam élősködőiről („welfare queens" - jórészt persze itt is főleg a színes bőrűek) probléma nélkül megfeleltethetők Sarkozy a lusta munkanélküliek vagy a csaló bevándorlók ellen a „korán kelők" nevében elkövetett kirohanásainak. Ezzel egyébként bizonyos értelemben visszatértünk a 19. század szótárához, a „munka" fogalma egyrészt erkölcsi problémává, másrészt jobboldali kifejezéssé vált: „a rendes emberek dolgoznak", az egyéni előrejutás csak képesség és akarat kérdése („Enrichissez-vous!", Gazdagodjatok!, ahogy még Thiers mondta a 19. század közepén).⁵ Persze a dolgozók és a munkanélküliek szembeállítása ugyanazt a célt szolgálta, mint Amerikában: ahogy a republikánus establishment legbelső köréből érkező Bushra szavaztak a „kisemberek", úgy tűnt fel Sarkozy - miközben a francia csúcs haute bourgeoisie-hoz való kapcsolatai teljesen nyilvánvalóak voltak - a „rendes munkásemberek" szószólójaként a bevándorlókat, munkanélkülieket, részfoglalkoztatottakat, a lusta állami alkalmazottakat és más gyanús elemeket képviselő baloldallal szemben. És persze nem véletlen, hogy annyi volt hatvannyolcas állt át a másik oldalra, azaz a diadalmas új jobboldal táborába. Végül is most is ugyanaz a fő ellenség, mint 1968-ban volt: a jóléti állam. Sarkozy újítása abban áll, hogy nem magukat az állami szociális rendszereket támadta meg a kampányban (ez természetesen mindenütt népszerűtlen lenne), hanem a klasszikus bűnbakképzés eszközével élt: a szociális rendszer azért rossz, mert rengeteg benne a csaló. Jöhettek a trükköző munkanélküliek, a lusta, folyton sztrájkoló állami alkalmazottak, a papír nélküli bevándorlók és a többi.⁶

Hihetetlen ideológiai csűrés-csavarásra volt szükség ahhoz, hogy ez az új jobboldal hadat is üzenjen a jóléti államnak, és szavazzanak is rá azok, akiknek ez a jóléti állam az egyetlen reményük. Ez a neokon populizmus azzal operál, hogy a mai fiatalokat (és persze a 68-as „hedonista dorbézolást" mindig is félelemmel vegyes undorral néző idősebb korosztályt) úgy állítja be, mint a 68-as generáció áldozatát: „akiknek súlyos árat kell fizetniük a szüleik forradalmár ábrándozásaiért". Nézzétek meg, kik foglalják el a szuperbiztonságos állami állásokat, miközben ti részmunkaidőben, bizonytalan, rém megalázó munkát végeztek! Kik papolnak nektek, hogy a multikulturalizmus szép, hogy a bűnözés társadalmi okait kell megszüntetni, vagy hogy a munkanélküli nem lusta, hanem nem tud dolgozni? Ők laknak a veszélyes külvárosokban? Ők látják a segélyből élő lógósakat hajnalban, amikor indulnak dolgozni? A mai diadalmas európai jobboldal sok tekintetben nagyon is „populaire": Franciaországban egyszerre szavazott Sarkozyre a rurális, konzervatív Franciaország, a sikkes külvárosok népe és a legreménytelenebb környékek lakói. A baloldalnak maradtak a belvárosok bobói, az állami alkalmazottak meg a külvárosok színes népe.

Hiszen az ideológia itt is hatalmi célokat szolgált, az amerikai „blacklash" politika - a Reagan által kezdett, de végül Bush által sikerre vitt stratégia, azaz a New Dealből örökölt demokrata koalíció (fehér munkásosztály, kisebbségek, középosztály progresszív rétegei) szétbomlasztása - francia verziója is sikerrel járt.⁷ Franciaországban a hetvenes évek végére összekovácsolt baloldal koalícióját kellett szétverni, amely a városi, bevándorlóbarát, „multikulti", kulturálisan liberális értelmiségéből, a középosztályi - főként állami - alkalmazottakból (ők alkották a Szocialista Párt bázisát) és az „őslakos", illetve a bevándorlók leszármazottjaiból álló munkásosztályból (melyet a Kommunista Párt „hozott" a többségbe) állt. Ennek eszköze a kiüresedő, szociális dimenziójáról lemondó baloldali kulturális hegemónia elleni támadás volt a „dolgos Franciaország" morális értékeinek nevében: az értelmiség egy részét a piacpárti ideológia,⁸ az alsóbb társadalmi rétegeket pedig a morális konzervativizmus hódította el.

Láthatjuk, a receptek nagyon amerikaiak, mégis a „new droite" sok tekintetben nagyon is francia jelenség, hiszen az ideológia frontján vívott harcot francia terepen kellett megvívnia, mely nem egy aspektusában különbözik az amerikaitól.

Neokon ŕ la française

Az egyik nagy különbség az állam szerepének megítélésében van: az eltérő történelmi hagyományok miatt a francia jobboldal jóval „bonapartistább", mint a piaci fundamentalista amerikai (bár ha a kialakult neokon katonai-titkosszolgálati leviatánra vetünk egy pillantást, akkor inkább azt mondhatjuk, Loďc Wacquant nyomán,⁹ hogy az állam nem leépült, hanem szociális dimenziói helyett a karhatalmiak kerültek előtérbe).

A másik, valójában lényegesebb különbség abban áll, hogy a két évszázada baloldali ideológia hegemóniájú Franciaországban lényegében nem volt mainstream jobboldali kultúra, sem keresztény konzervativizmus vagy teológiára alapozott politikai filozófia. Márpedig egy sikeres ideológiai harcot nem lehet csupán kívülről importált elemekkel megnyerni, annak valamiképpen gyökerezni kell a hazai politikai kultúrában (főleg egy ilyen hagyományokban gazdag országban, mint Franciaország).

A diadalmas francia új jobboldal nem csupán a René Rémond-féle¹⁰ három jobboldali családot egyesítette (a legitimistákat, az orléanistákat és a bonapartistákat), hanem egyértelműen magában foglalja már a negyedik, eddig szégyellt ágat, a Maurras-Pétain-féle rasszista szélsőjobboldalt. A természetesen a Le Pen-szavazókra pályázó stratégia végeredménye egyfajta „pétainisme light" (mínusz antiszemitizmus, plusz - a persze kommunistátlanított - ellenállás) lett.¹¹ Nemcsak a teljesen lepenizált jobboldali beszédmód igazolja ezt, hanem egyébként a választási földrajz is. Sarkozy egyértelműen azokon a területeken volt a legerősebb - és itt szorult vissza legjobban Le Pen (főleg Alsace-Lorraine, Provance-Alpes-Cőte d'Azur) -, ahol a tradicionálisan jobboldali, bevándorlóellenes szavazatokat sikerült elhódítania. A „vörösöktől" a kilencvenes évek végén elpártolt Le Pen-bázis (a „gaucho-lepéniste" területek főleg Nord, Pas-de-Calais és a párizsi külvárosok) jóval ellenállóbbnak bizonyult Sarkozy komplexusok nélküli jobboldalával szemben.

68 a vádlottak padján

A francia konzervatívok új hulláma is ott találta meg támadásának sarokkövét, ahol az amerikai: a célkeresztbe a „hatvannyolcasság" került. Természetesen nem annak talán legjellemzőbb vonását, a diák-Kommünt, azaz a liberter szocializmus egy kísérletét,¹² hanem egy nagyon sajátosan értelmezett 68-at. Mert persze nem a liberter szocialistákat kellett legyőzni a kulturális hegemóniáért vívott harcban, hanem a balliberális uralkodó közbeszédet. Ehhez annak egyik alapkövét, a 68-as liberális-libertárius közmegegyezést kellett pályán kívül helyezni. Egyszer s mindenkorra. Sarkozy és tanácsadói nem véletlenül idézték Gramscit a választási kampányban: a politikai hatalomhoz a kulturális hegemónia megszerzésén át vezet az út.

Mi volt ennek a közmegegyezésnek a lényege? Nagyjából a 68-as események huszadik évfordulójától kezdve 68 bevonult a francia történelmi panoptikumba (természetesen nem függetlenül attól, hogy ez a generáció ekkorra ért révbe, azaz ekkor integrálódott abba a társadalomba, melytől húsz éve még okádott), az éppen diadalát ülő mitterrand-izmus ekkor nyilvánította az erkölcsi, kulturális és gazdasági modernizáció legfontosabb eseményének 68-at. A lassan nemzetivé váló közmegegyezés fontos eleme volt az is, hogy a „pensée unique" meghatározása a 68-at liberális-libertárius módon értelmező elit kezébe került (gazdaságilag liberális, kulturálisan libertárius - ennek szimbóluma a mai Daniel Cohn-Bendit). Ezen értelmezés szerint a 68-as lázadás két gazdaságilag etatista, kulturálisan pedig konzervatív politikai erőt és ideológiát helyezett véglegesen körön kívül: a gaullizmust és a Francia Kommunista Párt által képviselt hivatalos „kommunizmust" (amely egyébként ekkor már lényegében nem volt más, mint jakobinus republikanizmus).

Sarkozy és csapata azt a két dolgot támadta meg ebben a közmegegyezésben, amely amúgy is egyre népszerűtlenebb volt: a gazdasági (neo)liberalizmust és a bevándorló-, életmód-, kisebbségibarát, toleráns, multikulturális kulturális liberalizmust. Az új európai jobboldalnak (melynek Sarkozy mellett Berlusconi és persze a bohém-alkoholista, rasszista Boris Johnson a szimbólumai) sikerült a neoliberális átalakulás okozta társadalmi problémákat etnicizálni, identitáskérdéssé, közbiztonsági problémává alakítani. Így kerültek célkeresztbe a „bevándorlók" (egyébként a logika szabályai szerint a bevándorlók második, harmadik generációja - akik Franciaországban a vaskos többséget alkotják már régen, tekintve, hogy legális bevándorlás harminc éve nincsen - már nem „bevándorló", a francia állampolgársági szabályozás, „ius soli" értelmében pedig francia állampolgár). A gond persze mindenütt ugyanaz: a neoliberalizmus rém népszerűtlen, azért az ilyen politikát csak „nemzeti" demagógiával lehet legitimálni. Sarkozy egyik kedvenc beszédfordulata volt, hogy legfontosabb politikai célja, hogy mindenki újra „büszke legyen arra, hogy francia": a vezér személyes sorsának a nemzet végzetéhez, boldogulásához kötése igen régi reakciós trükk.

Mi más lehetett volna jobb eszköz erre a támadásra, mint a liberális-liberter 68 elleni offenzíva? „Hatvannyolc májusa erkölcsi és intellektuális relativizmust kényszerít ránk. Hatvannyolc örökösei ma is azt állítják, hogy minden ugyanannyit ér, hogy nincs különbség igaz és hamis, jó és rossz között, elhitetik velünk, hogy nem létezik erkölcsi hierarchia, hogy nincsenek erkölcsök, hogy nincs hierarchia, hogy egyáltalán nincs semmi! Figyeljék csak meg, hogy a pénz kultusza, a rövid távú profit, a spekuláció, a pénzügyi kapitalizmus visszásságai mind a hatvannyolcas értékeknek köszönhetőek!" - fogalmazott Sarkozy a kampányban. Hatvannyolcnak mint a fékeveszett gazdasági liberalizmus szálláscsinálójának a leírása nem új: a tízéves évfordulón az akkor még guevarista Régis Debray¹³ beszélt először könyvében a „tőke cseléről", azaz arról, hogy a hatvannyolcas diákok a kapitalizmus modernizációjának voltak az öntudatlan ágensei csupán, éppen azzal, hogy a kapitalista modernizáció két legfontosabb akadályát iktatták ki. Egyik oldalon az erkölcsi tradicionalizmust helyezték körön kívül, a másikon pedig véglegesen diszkreditálták a Francia Kommunista Pártot.¹⁴ Ezt az olvasatot egyébként éppen a liberális kánon 68-képe tette lehetővé, hiszen ha 68 valóban csak az erkölcsök modernizációjának forradalma volt (azaz ha megfosztjuk minden antikapitalista és antipolitikai, azaz liberter szocialista mondanivalójától), akkor akár arra is lehet következtetni, hogy a mai borzasztó világért a 68-ban a palackból kiszabadult individualizmus a felelős. Persze ettől még nehéz volna azt állítani, hogy a pénzügyi kapitalizmus visszásságait az antikapitalista diákok lázadása vagy a kulturális életmód-forradalom okozná... Azért, hogy ma minden eladó és minden megvehető, kevéssé az erkölcsi relativizmus, sokkal inkább magának a kapitalizmusnak a logikája felelős.

A francia új reakciósok azonban nem állnak meg ennyinél: Sarkozy interpretációja szerint a baloldal 68-cal és annak következtében veszítette el a munkások támogatását, akiknek így kénytelen ő képviselni az érdekeit („A Quartier Latinben egy munkás sem volt" - közölte egyszer a kampányban). Ez kiegészül azzal, hogy ezen interpretáció szerint a forradalmár diákok mindig is megvetették a munkásosztályt („elárultatok minket a legfontosabb időkben"), akiket, mint a forradalom szubjektumát, fel is váltottak a „bevándorlókkal" vagy a társadalom más marginális helyzetben levő szereplőivel. És persze innen a gondolatmenet már megállíthatatlan, és persze ez a magyarázata, hogy a hatvannyolcasok nem törődnek a munkanélküliséggel vagy a közbiztonság romlásával...¹⁵

Amellett, hogy ez az interpretáció egyszerű hazugság, hiszen jól tudjuk, hogy a diákok nemhogy nem vetették meg a munkásosztályt, hanem mást sem tettek, mint keresték a kapcsolatot a gyárfoglaló, sztrájkoló munkásokkal, az a valóság, hogy ezt a hazugságot éppen az az értelmezés tette lehetővé, amely elfelejtett 68-ból mindent, ami szemben állhatott a gazdasági liberalizmussal. Így az antikapitalista diákokat (a saját múltjukat) éppúgy, mint a reformista munkásokat. Az önigazgató egyetemekből maradtak a lánykollégiumban aludni akaró fiúk, a társadalmi emancipáció forradalmából pedig valamiféle bizarr pszichodráma.

De ez persze nem változtat azon, hogy ez a konzervatív újraértelmezése 68-nak politikailag milyen sikeres volt, hiszen ez odáig vezetett, hogy a jóléti államban megszerzett státusokat óvó, állami alkalmazott középrétegek pártjává váló mérsékelt baloldal egy sosemvolt választói bázissal találta szemben magát: a rendre áhítozó szegények (nekik szól a hatvannyolcasság mint a rendetlenség, a fékeveszett individualizmus ostorozása) és az állami szerepvállalás leépítésében érdekelt felsőközéposztály szövetségével. Ennek a paradoxonnak az áthidalására szolgál az a morális konzervativizmus, amely a mindenféle biztonságra vágyó alsó osztályoknak szól, vagyis „leszámolás 68-cal". A 68-nak mint az erkölcsi relativizmusnak, az írástudók által felspannolt fiatalok hedonista randalírozásának a bírálata olyan régi, mint maguk az események,¹⁶ a morális konzervativizmus mint az osztályérdek helyébe lépő „ópium" pedig, mint láthattuk, az amerikai neokonzervatívok találmánya (és ők is 68-at használták fel erre).

A reakció közelről

A francia konzervatív forradalom - mint minden valamirevaló forradalom - jórészt tabudöntések sorozatával indult. A tabudöntés menete mindig ugyanaz: egy lényegében többé-kevésbé legitim kérdésfelvetés vezet a ledöntött tabuk testén keresztül valami egészen bizonyosan rémisztően reakciós következtetésig. Ezek a társadalomról szóló beszédmód majd minden lényeges alapkövét megkérdőjelezik.

Kezdődik a tabudöntés az iskolával: új reakciósaink egy mindenki által elítélt dologtól (az „iskolai erőszaktól", a „republikánus iskola bukásától") jutnak el egy konzervatív álláspontig, a tömegoktatás ellenzéséig, vagy mindenért a tekintély (apa, tanár) nem tiszteletét felelőssé tevő álláspontig. Persze az ősbűnt itt is 68-ban kell keresnünk, azonban reakciósaink nem állnak meg itt: innen már csak egy lépés az iskolák tragikus színvonalromlását a tanulók egy részének „idegen gyökeréhez", „más kultúrájához" kötése, vagy a multikulturalizmus és más „humanista szamárságok" (pl. a „pédagogisme", a modern, gyermekközpontú pedagógia) elítélése.

Persze az iskola csak tünet, az egész társadalmat válságba taszító „kulturális liberalizmusnak", azaz az erkölcsi szabadságnak következménye. Reakciósaink igazi reakciósok, beszédmódjuk egészen a 19. századig vezet vissza bennünket, például azzal, hogy a francia külvárosok különösen szegény és reményvesztett világában a romló közbiztonságot az erkölcsi hanyatlással vagy a bevándorlók „kulturális sajátosságával" magyarázza. Jellemző, hogy, mondjuk, Alain Finkielkraut („a francia Podhoretz") értelmetlennek tartja a bűnözés társadalmi gyökerei vizsgálatát. Számára ez a „culture de l'excuse", azaz a bűnözés mögött bizonyos társadalmi összefüggéseket feltételező álláspont, tipikusan a balos „erkölcsi nihilizmus" szép példája.

Mert ne felejtsük el, hogy természetesen az ideológiai harc mindig politikai fegyver is: itt célkeresztben a Franciaországra oly jellemző „balos" értelmiség és az ő beszédmódjának hegemóniája áll. Az ő kevésbé udvarias kifejezésükkel: a „racaille gauchiste" (a „balos csőcselék") rontotta el az egész 20. századot a mindentudásával, valaminő ideális társadalomról szóló álmodozásával vagy egyszerűen csak humanizmusával. Ez az értelmiség volt a csúcson 68 májusában, és persze ezért kell 68-cal leszámolni egyszer és mindenkorra. Innen, 68-ból ered a „libido-hedonista" rombolás szelleme is. Reakciósaink egy valamit nagyon pontosan megéreztek: a nyugati társadalmak jó része sosem barátkozott meg azzal, amit kulturális, erkölcsi liberalizmusnak nevezünk (gondoljunk a szexuális kisebbségek helyzetére, a feminizmus fogadtatására stb.). Sokáig „szalonképtelen" volt ennek a liberalizmusnak - mely egyébként valóban 68-ból ered, jóllehet csak egy összetevője annak - a megkérdőjelezése, de ez nem jelentette azt, hogy a társadalom teljesen elfogadta volna. A jobboldal komplexusoktól való megszabadítása lényegében ennek a felismerését jelenti.

A mai francia új jobboldal ugyanis más tekintetben sem nagyon kertel: véleményük szerint a multikulturalizmus ostobaság, vagy legalábbis meglehetősen egyértelmű, hogy nem működik. Ők a bevándorlók integrációján tulajdonképpen asszimilációt értenek: „a barbárok itt élnek közöttünk, mégsem lettek igazi franciák, de nem is nagyon akarnak azzá válni". A bukásért természetesen a multikulturalizmus baloldali liberális erőltetése, a sokat emlegetett pensée unique, a „nemzet elbizonytalanítása" a felelős („libanonizáltátok az országot", dörgi például Alain Finkielkraut)¹⁷. A dolog durva paradoxona, hogy Franciaországban az iszlám különállásán alapuló multikulturális társadalom vagy valódi mohamedán tömegkultúra nem alakult ki: a külvárosi fiatalok szemében egy rapénekes összehasonlíthatatlanul fontosabb szereplő, mint egy imám. Ha van a külvárosoknak sajátságos kultúrájuk, az nem egy mohamedán valami, hanem a fogyasztói társadalom tömegkultúrájának egy speciális formája. Reakciósainknak azonban mit sem számít, hogy a francia republikánus-univerzalista integráció-modell éppen ellentéte a brit multikulturális modellnek, hiszen nekik valójában mindenfajta „kevert" társadalommal gondjuk van. A piacpárti szociáldarwinizmust jól kiegészíti a szociobiológia, azaz annak leszögezése, hogy bizonyos embertípusokkal egyszerűen „nem lehet együtt élni". Az intézményi antirasszizmus bírálatától, amely ha a gyakorlatban nem is, de a hivatalos beszédmódban eddig uralkodó volt, könnyen jutunk el a tiszta rasszizmushoz: „Öt skinhead megerőszakol egy Srí Lanka-i lányt: rasszista bűntett. Öt zulu barátunk megerőszakol egy fehér lányt: külvárosi dráma" - szól a puha, humanista balosok megsemmisítő kritikája.

A 2001-es amerikai merényletek óta még egy elemmel kiegészült ez a beszédmód: az iszlamofóbia az európai új jobboldal egyik cementjévé vált. Ez mindenképp nóvum, vagy inkább valami nagyon réginek a visszatérése, hiszen mégiscsak az történt, hogy egy világvallás került a vádlottak padjára. Még az olyan kiváló emberi jogi liberálisok, mint a liberalizmuskönyvéről nálunk is közismert Pierre Manent tollából is olvashatunk olyan gondolatokat, hogy valójában magának az iszlámnak a keresztény területeken való jelenléte „problematikus", vagy hogy ezzel a vallással „nem lehetséges valódi dialógus"...

Látható, hogy a leszámolás a persze alaposan félremagyarázott és elhallgatott 68-cal természetesen szimbolikusan értendő: egy olyan ellenforradalomnak vagyunk ma tanúi, melynek a célkeresztjében valójában a demokratikus egalitarizmus áll.

De persze ez a konzervatív forradalom, a reakcionárius szubverzió nem légüres térben ment végbe: a „komplexusok nélküli" jobboldal éppen azért lehetett sikeres, mert az ellenfél, a baloldal nagyon is „komplexusos" volt... Ha a jelenséget meg akarjuk érteni a maga valójában és jelentőségében, a másik oldalra is érdemes egy pillantást vetnünk.¹⁸

„Nem az a baj, hogy a jobboldal mindenütt ott van, hanem hogy a baloldal nincs sehol" (Olivier Besancenot)

Alain, a neves francia filozófus híres bon mot-ja volt egy jó másfél évszázaddal ezelőttről, hogy „legbiztosabban úgy lehet megismerni egy jobboldalit, hogy az tagadja a bal- és a jobboldal létét". Hát bizony manapság ott tartunk, hogy a legbiztosabban erről egy hitehagyott baloldalit lehet felismerni...

Hiszen persze a baloldal vereségét távolról sem azok okozzák, akik nagyobb erkölcsi skrupulusok nélkül jutottak el Marxtól Maurrasig (vagy Maótól a Rotary Klubig, hogy egy híres könyvcímet idézzünk), hanem magának az intézményes baloldalnak a folyamatos arcvesztése csinált helyet a jobboldal kulturális hegemóniájának.

A baloldal ideológiailag az utóbbi két-két és fél évtizedben mást sem tett, mint visszaszorult, lemondott, saját maga minősített „utópikusnak" olyan elveket, amelyek identitása alapját jelentették.¹⁹ A jobboldali forradalom sikerét nem az okozta, hogy végre „mert jobboldalinak lenni", hanem inkább az, hogy a baloldal minden lényeges kérdésben visszavonulót fújt. Különösen végzetesnek bizonyult a bevándorlás problémájának lényegében a jobboldaltól alig eltérő kezelése.²⁰ De persze a kulturális hegemónia elvesztését nem ez okozta, hanem - mint mindenütt - a „szociális kérdés" elárulása;²¹ az, hogy a francia baloldal is egyre inkább a teljesen homályos „értékek" felé fordult, egyszerűen annak köszönhető, hogy programja már rég idomult a jobboldal szociális programjához. Az új jobboldal természetesen távolról sem csak Franciaországban jelentkező támadása a szociálliberális baloldalt a lehető legrosszabbkor érte: a mindenféle ideológiai reflexióról lemondó mainstream baloldal látványosan veszti el az alsó néprétegek támogatását (ugyanez történik persze a kereszténydemokráciával is, ahol létezett, a laikus Franciaországban ezt a szerepet a gaullizmus játszotta el).

A baloldal válasza a Sarkozyben testet öltő konzervatív újjászületésre valamiféle „újratöltött" republikánus baloldal volt, melyet leginkább Ségolčne Royal alakja szimbolizál. Egy valamiféle „együtt érző konzervativizmus", azaz a szociálliberális társadalompolitika és konzervatív morális beállítottság keveréke, mely képes lehetne kihúzni a baloldalt intellektuális kríziséből. Royal egyszerre volt „blairista és szemérmetes". Ezért volt az, hogy noha 68 kitüntetett helyet játszott a kampányban (és mint láthattuk, a kulturális hegemóniáért vívott küzdelemben is, amely persze jóval a kampány előtt megkezdődött, és még most is tart), de főleg Sarkozy tartotta napirenden, az intézményes baloldal nem nagyon állt sorba, hogy megvédje 68 örökségét. Erős a gyanú, hogy a baloldali republikánusok egy jó része nem nagyon gondol mást a 68-as életmódlázadásról, mint Sarkozy: nem véletlen, hogy 68 örökségét az olyan ma már liberálisok vették védelmükbe, mint Cohn-Bendit vagy Michel Rocard.

Valódi öngyilkos stratégia volt a 2007-es kampányban, hogy Royal hagyta, hogy a Sarkozynek sokkal előnyösebb tematika határozza meg a választási küzdelmet: több szó esett a közbiztonságról, a nemzeti identitásról, mint a baloldalnak fontosabb szociális témákról. Royal programja az adó- vagy a nyugdíjrendszerről teljesen láthatatlan maradt, miközben a Sarkozy „nemzeti" beszédmódját ellentételezni kívánó ötletek csak a baloldaliakat irritálták.²² A fő probléma természetesen itt is jóval mélyebb egyszerű kampánykérdéseknél: amikor a baloldal tradicionális bázisát alkotó alsóbb néprétegek konzervatívabbak társadalmi kérdésekben (autonómia, egyéni szabadság), míg progresszívebbek szociális kérdésekben (elosztási kérdések, gazdasági egalitarizmus), akkor valódi politikai ostobaság a jobboldalnak kedvező „értékek" talaján megvívni a harcot. Kiderült, amit nem kevesen előre megmondtak: ennél az új jobboldalnál morális kérdésekben egyszerűen képtelenség keményebbnek lenni.²³ A választói táborok vizsgálatakor kiderült, hogy a jobboldali franciák a legfontosabb problémának a közbiztonság és a bevándorlás kérdését tartják, míg a baloldaliak a társadalom kettészakadását, a szociális egyenlőtlenséget. A jobboldali többséget nagy valószínűség szerint az hozta meg, hogy a jobboldalnak jobban elhitték, hogy megoldja az előbbi problémákat, mint a baloldalnak, hogy meg tudja állítani az egyenlőtlenségek növekedését. A baloldal szociális elkötelezettsége ítéltetett hiteltelennek. A baloldal számára valódi politikai vízió híján kényelmesebb újradefiniálni a demokratikus paternalizmus rendszerét, ahol a politikai elvek helyébe az „erkölcsi biztonság" lép. Igaznak látszik a megállapítás, hogy a Royal által képviselt „együtt érző konzervativizmus" nemhogy modernizálta volna a francia szocialistákat, hanem éppen hogy elmélyítette identitásválságukat...

Láthattuk, a nagyon sajátosan értelmezett 68-nak szóló hadüzenet csak eszköz egy olyan ideológiai-politikai csatában, melyben (és ez a legkevesebb, amit állíthatunk) a szociálliberalizmus erősen vesztésre áll. A sok tekintetben tipikus történet francia verziójának elmesélésére tettem itt kísérletet, amely arról szólt, hogy hogyan került ez a régi-új, nagyon francia, de egyszerre importreceptekkel is vaskosan dolgozó jobboldal hegemonikus pozícióba Franciaországban.

A történet nem vidám, de talán nem is tanulság nélküli.

¹ La new droite. Une révolution conservatrice ŕ la française?, Mouvements, nº52, novembre-décembre 2007, „Édito", pp. 7-14.

² Daniel Lindberg: Le rappel ŕ l'ordre, Enquęte sur les nouveaux réactionnaires, Edition du Seuil et La République des Idées, Paris, octobre 2002.

³ A pensée unique a liberális baloldal hegemón beszédmódját jelenti tulajdonképpen: a történelem nagyjából véget ért, a multikulti liberális demokrácia és a kapitalizmus győzött, aki mást állít, az vagy szélsőséges, vagy „illúziót" kerget (l. ennek a beszédmódnak egyik történeti alapkönyvét: Francois Furet: Egy illúzió múltja), vagy mindkettő.

⁴ Tamás Gáspár Miklós több írásában is (talán a legjobb: Populizmus és elitizmus, ÉS, 2005/51) próbálta meggyőzni a közvéleményt, hogy a populizmus „mindenekelőtt modern elitellenesség, bizalmatlanság a nagyiparral, a nagybankokkal, általában a nagytőkével, illetve a központi kormányzat etatizmusával szemben. A populizmus legjellegzetesebb jelszava az adócsökkentés. (...) Jobb helyen van a pénz »az emberek zsebében«, mondják a populisták, »az állam rossz gazda«." Ez a szokásos „orbánozásba" (ezúttal „kádáristázásba" is) merülő balliberális sajtót nem érdekelte.

⁵ Sarkozy legsikeresebb kampányszlogenje erre egyébként igencsak emlékeztetett: „Dolgozzatok többet, hogy többet keressetek!"

⁶ A hihetetlen médiaháttérrel rendelkező Sarkozy általános offenzívát indított ennek a képnek a sulykolására. Jellemző, hogy a Sarkozy jó barátjának, Martin Bouygues-nak a birodalmába tartozó TF 1 a két forduló között (május elsején egyébként...) A csaló Franciaország címmel sugárzott dokumentumfilmet a francia egészségügyi rendszer „csalóiról". A tévét nézve az lehetett az ember érzése, hogy lényegében minden munkanélküli becstelen ember, minden állami juttatást potyautasok vesznek fel, illetve hogy tulajdonképpen nincs is becsületes haszonélvezője a szociális rendszernek. A cél pedig éppen ez volt.

⁷ Marc Saint-Upéry: Le peuple est-il de droite? Un débat americain, Mouvements, n 52, novembre-décembre 2007, pp. 93-105.

⁸ Ennek a neoliberális újbeszélnek egy remek kiskátéja: Alain Bihr: La novlangue néolibérale, La rhétorique du fétichisme capitaliste, Editions Page deux, Collection „Cahiers libres", Lausanne, 2007.

⁹ Loďc Wacquant: A nyomor börtönei. A „zéró tolerancia" világméretű terjedése. Budapest, 2001, Helikon.

¹⁰ Vö. René Rémond: Les droites en France, Paris, 1982 (réed. de 1954), Aubier.

¹¹ Pierre Tevanian: United colors of Travail, Famille, Patrie, Quelques remarques sur une révolution conservatrice, Mouvements, n 52, novembre-décembre 2007, pp. 74-82.

¹² Maga a diákmozgalom valójában minden politikai beavatkozástól mentes volt, ne higgyünk azoknak az utólagos kompilációknak, melyek valamiféle trockista vagy maoista irányításról fecsegnek. Ezek 68 utólagos (sajnos igen sikeres) kisajátítási kísérletei csupán. És persze azoknak sem, akik valamiféle három M-ről (Marx, Mao, Marcuse) értekeznek mint 68 „ideológusairól". Maga Cohn-Bendit mondja egy korabeli interjújában, hogy például Marcuse-t senki nem olvasta közülük, Mao meg persze csak vicc. Ha 68 ideológusait keressük, akkor jobban járunk, ha a szituacionistákhoz fordulunk. Ha 68 ideológiai előkészítőit kutatjuk, akkor elsősorban a tanács-kommunista (conseilliste), anarcho-szindikalista, önigazgató szocialista - mind Lefort, mind Castoriadis, mind Debord számára oly kedves - hagyományok újjáélesztéséről volt szó, vagy másképp az anarchizmus és a marxizmus valamiféle szintézisének megvalósításáról (melyért Daniel Guérin harcolt legeredményesebben). Vagy pontosabban, mivel természetesen ez a marxizmus is „anarchizmus" volt, anarchista egzisztenciális igények marxista politikai nyelvezetbe öltöztetéséről.

¹³ Modeste contribution aux discours et cérémonies officielles du dixičme anniversaire, Paris, 1978, Maspero.

¹⁴ Amikor 68-ban a kommunista szakszervezet, a CGT biztonsági emberei megakadályozták, hogy a diákok belépjenek a gyárakba, és közös frontot alkossanak a gyárfoglaló, sztrájkoló munkásokkal, egyszerre lehullt a lepel: kiderült hogy a kommunisták semmitől sem félnek annyira, mint a forradalomtól, attól, hogy elveszíthetik befolyásukat a munkások felett. A diákoknak nem kellett többet bizonygatni, amit a liberterek már fél évszázada mondtak: nemcsak a szovjet blokk vezetői ellenforradalmárok, hanem nyugati barátaik is azok. Ahogy Cohn-Bendit írta a korban: „1968 legalábbis ugyanolyan fontos szerepet játszik a kizsákmányoltak öntudatra ébredésében, mint 1956. 1956 jelenti a sztalinista hegemónia végét a francia munkásmozgalomban, mikor a XX. kongresszussal és a magyar forradalommal a „szocialista paradicsom" mítosza véget ért. Ekkor lehullott az álarc a szovjet bürokráciáról és az úgynevezett népi demokráciákról ott, ahol ez a bürokrácia hatalmon van. 1968 megmutatta a valódi természetüket egy olyan országban is, ahol nincsenek hatalmon."

¹⁵ „Mindazoknak én szeretnék a szóvivőjük lenni, akiket az élet megviselt, elgyötört. Én azokhoz a névtelenekhez, azokhoz az egyszerű emberekhez szólok, akiknek nincs más szóvivőjük" - közölte egyszer egy kampánygyűlésen Sarkozy. Miközben, mint láthattuk, lényegében egy olyan ideológiát hirdetett, mely szerint a társadalomban mindenki „természet adta" pozícióban van! „Irrationalité stratégique", hogy franciásak legyünk.

¹⁶ Vö. Raymond Aron: La Révolution introuvable. Réflexions sur la révolution de mai, Paris, 1968, Fayard.

¹⁷ A francia filozófus az izraeli Haaretznek adott interjújában a 2005-ös külvárosi lázadások során „gigantikus köztársaság-ellenes pogromról" beszélt, melyet a Nyugat gyűlölete tart össze. Sőt a lázadások etnikai-vallási karakteréről szólt, a lázadókat pedig a palesztinokhoz hasonlította, mert ők is a „gyerekeket küldik a frontvonalba". Kikelt a francia pensée unique ellen is, mely antirasszizmusának szerinte antiszemita alapjai vannak (értsd: valójában a balos értelmiség nem antirasszista, hanem arabbarát, melynek oka antiszemitizmusuk). Ez nagy vitát provokált a sajtóban, a filozófus kevés számú támogatója között azonban ott találjuk Nicolas Sarkozyt is, aki szerint Finkielkrautnak alapvetően igaza van: szervezett, etnikai-vallási konfliktuson alapuló konfliktusról beszélhettünk a lázongó külvárosok kapcsán (ennek egyébként később saját kormányának hivatalos jelentése is ellentmondott).

¹⁸ Didier Eribon: D'une révolution conservatrice et ses effets sur la gauche francaise, Variations V, Paris, 2007, Editions Léo Scheer.

¹⁹ Philippe Corcuff-Alain Maillard (sous la direction de): Les socialistes francais a l'épreuve du pouvoir, Pour une critique mélancolique de la gauche, Paris, 2006, Les éditions Textuel; Alain Bergounioux-Gérard Grunberg: L'ambition et le remords, Les socialistes francais et le pouvoir (1905-2005), Paris, 2005, Fayard.

²⁰ Olivier Masclet: La gauche et les cités, enquete sur un rendez-vous manqué, Série „Pratiques politiques", Paris, 2003, La Dispute.

²¹ Henri Rey: La gauche et les classes populaires, Histoire et actualité d'une mésentente, Paris, 2004, Editions La Découverte.

²² Ilyen volt a - főleg a szuverenista, a jakobinus francia baloldalt képviselő, Royal-tanácsadó Chevčnement által ihletett - állandó Marseillaise-éneklés a kampányban, a minden házon lobogó trikolórról való ábrándozás vagy a rendpárti beszédmód (Royal egyik fő kampányszlogenje az „ordre juste" volt). Royal baloldali jelöltként odáig ment, hogy kettejük tévévitájában a köztudomásúlag keménykezű belügyminiszter Sarkozytől több rendőrt követelt az utcára!

²³ Azt, hogy a 68 körüli vita milyen mélyen szimbolizálta a szocio-politikai törésvonalakat ebben a szenvedélyes kampányban, az is mutatja, hogy Royal két generáció táborában tudta legyőzni Sarkozyt: éppen a „baby boomer" generáció és az ő gyermekeik körében.

Írás a falon (1968, Párizs)

Bűbájos romok lesznek itt.

Csak semmi szocdem uralmat!

Csókolózz, de közben se tedd le a puskát!

Dühödjetek!

Egy kicsit engedni = nagyon feladni.

Egyedül semmit sem tehetünk.

Együtt gondolkozni: nem! Együtt nyomulni: igen.

Elég a templomokból!

Éljen de Gaulle! (Egy mazochista francia)

Élvezzetek itt és most!

Erdő volt az ember előtt, sivatag marad utána.

Erőszakold meg az Alma Materodat!

Ez itt egy önnön dicsőségében fürdőző fal.

Felejtsetek el mindent, amit tanultatok! Kezdjétek álmodozással!

(folytatás a 51. oldalon)